Új Tükör, 1985. április-június (22. évfolyam, 14-26. szám)

1985-06-02 / 22. szám

Többféle TÉVÉKRÓNIKA Abody szerepei Ez jó alkalom — nem elmondani, megismételni —, hogy a televíziónak televíziós személyiségek híján esé­lye sem lehet a meghallgatásra. Vagy ha meghallgatják, akár a hírolvasás szintjén is, ha nem személyiség köz­vetíti, csak inger a fülnek. Az Esték Abodyval négyrészes, kissé eltúlzott méretű — a betétek nélkül három is lehetett volna — sorozatában két személyiség ült egymással szemben, Abody Béla és Vitray Tamás. Csá­bít, hogy azt mondjam, előbbi önma­gát, utóbbi a nézőket képviselte, de nem így van. Abody is a nézőknek játszott, ezúttal az ön szerelméről be­szélve. Ha nem a produkciót, hanem a tartalmát akarnám érinteni, akkor például (egy személyes ügyemet ide­hurcolván, amitől vonakodom), el kellene mondanom, hogy a megöre­gedett Déry Tibornak homlokegye­nest ellenkező tulajdonságai vonzot­tak a kapcsolatunkban, mint amilye­nekről Abody szólt. A személyiség szuverenitása és hitele azonban el­fogadtatja velem, hogy ő másmilyen­nek látta. Így hát nincs jelentősége, hogy a hallott dolgok felől valame­lyest tájékozott nézőként mivel értek egyet, s mivel nem. Abody így látja s játssza a világot. Tudja, hogy tud szerepelni. Nem tagadja, hogy szeret is. Tisztában van a saját értékeivel. Azok határai­val is. Egyáltalán nem biztos, hogy biztos, amit önmaga nagyrabecsülé­séről mond. Az ő szellemi szemei előtt, az ő modorában jelennek meg emberi, irodalmi, politikai viszonyla­tok, baráti kapcsolatok, munkabeli dolgok. Csupa vitatnivalót mond — állít vagy kérdez, gyakran egyszer­re —, de az embernek esze ágában sincs vitázni. Ellenérvek esetleges büszke birtokosaként sem. Mert nem arról van szó. Kigördül egy formás mondat, rendszerint alaposan alá­aknázva — írásban ezt még hatáso­sabban tudja művelni, mindig ne­vetgélve ámulok rajta, s a feje tete­jére állít mindent, hogy lássék, mi­ként lát ő most. Miről volt szó a négy estén? Pontosan már nem is tudom. De ezt vártam, ezt a szellemi forgalmat és szórakozást. Nem sok ennyi kitá­rulkozás? — kérdezhetné, aki még kérdezni akar valamit, tanúságot té­ve a kérdéssel, hogy nem tudja: szó sem volt itt kitárulkozásról. Szerző szerepet talált. Jó szerző jó szerepet. S Vitray személyében kiváló társ­szerzőt, magas rangú cinkost. A pro­dukciót együttesen csinálták. Látha­tóan kedvüket lelték a halk szikra­­pattogtatásban. Szívesen voltam ve­lük. •• Ünnepélyes unalom Aki dolgozott valaha újságszerkesz­tőségben, tudja, hogy vannak olyan kéziratok, amelyek senkinek sem kellenek. Ezek az írások holtbiztosan megjelennek. Egyik szerkesztő átad­ja a másiknak, kedvetlenül tologat­ják ide-oda, húzzák-halasztják, egy­szer csak benne van a lapban. Hi­szen nem árt senkinek. Aki elolvas­sa, azon nem ront, aki nem olvassa el, az nem veszít. Azt gondolom, csakis így történhetett, hogy az Egy fiú bőrönddel forgatókönyve megva­lósult a televízióban. (Módos Péter írta.) Ifjú és idősebb nemzedék ösz­­szeütközése. Örök téma, széthullva időszerűsítve, kopott politikai ke­retben. Minden szó súlyos akar len­ni, de egyiknek sincs valódi súlya, mindegyik jelentékenynek szánva, de egyiknek sincs jelentősége, vala­mennyi fontosnak, de egyik sem ér­dekes. Semmi divatmajmoló irodal­mi extravagancia és semmi önálló szellemiség. Borús unalomnak mondanám a műfaját. Ilyen műfaj ugyan nincs, de hogyne lenne. Az első tíz-tizenöt percben azt gondoltam, hogy ennél unalmasabb már nem lehet egy elő­adás, de lehetett. Ebben az egyben voltak leleményesek a létrehozói. Nemigen lehetett megtudni, hogy az ifjak közül ki miért lázad — ha ugyan lázadásnak lehet mondani az erőtlen, lassú és kedvetlen jövés-me­nést a forgatókönyvalakba kompo­nált újságcikkszövegben. Szülők vét­kei, új nemzedék új szándékai és drámai, de meglehetősen homályos közegben úszva, közben néhány perc­re igen jó karakterkép a főszereplő bátyjáról. Kifogástalan szereplők. Többségük, a személyiségük művészi jelentősége folytán (Kállai Ferenc, Mádi Szabó Gábor, Mensáros László, Ruttkai Éva, Sütő Irén, mellettük Gálffi László, Bán János) minden szövegből tud valamit csinálni. A jóból jót, a kevésbé jóból elfogadhatót. Szőnyi G. Sándor rendező a kezébe került forgatókönyvet lelkiismerettel vitte képernyőre, Bornyi Gyula operatőri munkájának a segítségével. TAMÁS ISTVÁN Sütő Irén, Gálffi László, Mádi Szabó Gábor, a tévéjátékban BALDÓCZI CSABA FELVÉTELE A zene lehetősége „A zenének van egy olyan drámai le­hetősége, amelyhez képest a közön­séges emberi beszéd koldusszegény­nek mondható’’ — jelentette ki az a Hevesi Sándor, aki a színpadról szóló emberi beszédnek is mestere volt, és az Operaháznak is főrendezője egy ideig. Ez összetettség eredménye, hogy hatvan éve pompás egységet hozott létre Goldoni 1743-ban szüle­tett Mirandolinájából és a La finta giardiniera (A csalafinta kertészlány) című operából, amelyet Mozart, a ti­zenkilenc éves zseni, csaknem ennyi esztendővel később (1775-ben) írt. A TV Zenés Színház érdeme, hogy az 1924-ben elsőrendű erőkkel siker­re vitt „öszvérművet” felújította. Az Operaház zenekarát és a KISZ Köz­ponti Művészegyüttes énekkarát Medveczky Ádám vezényelte kivá­lóan (karigazgató: Strausz Kálmán), dramaturg Ruitner Sándor, zenei rendező Fejes Cecília. Ami Goldonit illeti, Félix László rendező kissé túl főúrira és nem elég természetesre vette a polgár Miran­­dolina (A fogadósné — Hevesi Sán­dor) közegében végbemenő történet környezetét, részben magatartásait, és ebben Langmár András díszlet­­tervező is segített. Wieber Marianne színezése, finom túlzásai, a grófok, lovagok, márkik öltözékénél jogosak. Az énekszólók megoldása nem ke­vésbé igényes, mint hatvan éve volt (ha pillanatnyilag talán nincs is Sán­dor Erzsink, Pataky Kálmánunk pe­dig bizonyosan nincs). Gáti István, Korcsmáros Péter, Kukely Júlia, a nagy örömmel látott-hallott László Margit, Molnár András kitűnő. Bándi János eddigi legjobb megszó­lalását hallottuk. (A látható szereplő ebben az esetben, nem tudom miért, Hirtling István. Epizódjában életteli, kellemes Lukácsi József.) A legemlé­kezetesebb mozarti élményt a szé­pen, melegen, tisztán éneklő Szűcs Mártának köszönhetjük. R. A. Gáti István a Mirandolinában CSICSAY CLAUDIA FELVÉTELE Szegedi Cimbora Ha lenne értelme a szónak — több mint negyven kiváló műsor után —, azt mondhatnék, hogy a Cimbora legutóbb felülmúlta önmagát. Mesz­­szi múltba nem vezetett ezúttal. Nem történt egyéb, mint hogy a szerkesz­tő, Szabó Márta önfeledten, mégis nagyon is árgus szemekkel lapoz­gatni kezdte a Móra Ferenc városá­ban megjelenő, gyerekeknek szóló irodalmi folyóiratot, a Kincskeresőt, és benne valóban kincsekre lelt. Ka­­masz-bakfis üdeség áradt a művek­ből. Hogy is ne, mikor egy kedves, nyurga kamaszlány avval áll elő, hogy „Csókolom, jól megnőttem!” És Csorba Piroska versét mondva, a felnőtteket megelőzve adja elő az összes létező és nem létező kamasz­tüneteket, amelyek rajta, mint a nya­valyák ama bizonyos állatorvosi lo­von, jól bemutathatók. Hogy aztán egy társa (Kökényessy Ági), valósá­gos kis színésznőként játssza el Ja­­nikovszky Éva szerelmi történetét, a Jó napot, Tamást. Ami túl az írónő által utóbb elmesélt életrajzi alapján, valóságos kis kamaszlélektan. Sze­relmesnek lenni egy névbe, és így annak vélt gazdájába! Hogy aztán a tévedés eloszlatásával az első nagy szerelem is hamvába haljon! És ka­maszlélektan volt a javából Char­lotte Blay verse, Ha nagy leszek, az erdélyi Kenéz Ferenc versei is, így a Bozó Balázs szavalta Fekete pont, piros pont, nem is szólva Ágai Ág­nes Kamaszságok­ versfüzéréről, s a Kincskeresőben olvasható, gyermek­költők írta művecskékről. Meg amint egy pöttöm, meg egy nagyobb lány — mindkettő a maga módján — vi­lággá kiáltotta Csorba Piroska ver­­sezete szerint: Tetszik nekem egy fiú ... Nekünk meg újra tetszett egy üde szépségű műsor. A megunhatatlan Cimbora. MELCZER TIBOR Wölfinger Zita és Bicskei Bertalan a Kincskeresőben LIPPAY ÁGNES FELVÉTELE □31

Next