Új Tükör, 1985. április-június (22. évfolyam, 14-26. szám)
1985-06-02 / 22. szám
Többféle TÉVÉKRÓNIKA Abody szerepei Ez jó alkalom — nem elmondani, megismételni —, hogy a televíziónak televíziós személyiségek híján esélye sem lehet a meghallgatásra. Vagy ha meghallgatják, akár a hírolvasás szintjén is, ha nem személyiség közvetíti, csak inger a fülnek. Az Esték Abodyval négyrészes, kissé eltúlzott méretű — a betétek nélkül három is lehetett volna — sorozatában két személyiség ült egymással szemben, Abody Béla és Vitray Tamás. Csábít, hogy azt mondjam, előbbi önmagát, utóbbi a nézőket képviselte, de nem így van. Abody is a nézőknek játszott, ezúttal az ön szerelméről beszélve. Ha nem a produkciót, hanem a tartalmát akarnám érinteni, akkor például (egy személyes ügyemet idehurcolván, amitől vonakodom), el kellene mondanom, hogy a megöregedett Déry Tibornak homlokegyenest ellenkező tulajdonságai vonzottak a kapcsolatunkban, mint amilyenekről Abody szólt. A személyiség szuverenitása és hitele azonban elfogadtatja velem, hogy ő másmilyennek látta. Így hát nincs jelentősége, hogy a hallott dolgok felől valamelyest tájékozott nézőként mivel értek egyet, s mivel nem. Abody így látja s játssza a világot. Tudja, hogy tud szerepelni. Nem tagadja, hogy szeret is. Tisztában van a saját értékeivel. Azok határaival is. Egyáltalán nem biztos, hogy biztos, amit önmaga nagyrabecsüléséről mond. Az ő szellemi szemei előtt, az ő modorában jelennek meg emberi, irodalmi, politikai viszonylatok, baráti kapcsolatok, munkabeli dolgok. Csupa vitatnivalót mond — állít vagy kérdez, gyakran egyszerre —, de az embernek esze ágában sincs vitázni. Ellenérvek esetleges büszke birtokosaként sem. Mert nem arról van szó. Kigördül egy formás mondat, rendszerint alaposan aláaknázva — írásban ezt még hatásosabban tudja művelni, mindig nevetgélve ámulok rajta, s a feje tetejére állít mindent, hogy lássék, miként lát ő most. Miről volt szó a négy estén? Pontosan már nem is tudom. De ezt vártam, ezt a szellemi forgalmat és szórakozást. Nem sok ennyi kitárulkozás? — kérdezhetné, aki még kérdezni akar valamit, tanúságot téve a kérdéssel, hogy nem tudja: szó sem volt itt kitárulkozásról. Szerző szerepet talált. Jó szerző jó szerepet. S Vitray személyében kiváló társszerzőt, magas rangú cinkost. A produkciót együttesen csinálták. Láthatóan kedvüket lelték a halk szikrapattogtatásban. Szívesen voltam velük. •• Ünnepélyes unalom Aki dolgozott valaha újságszerkesztőségben, tudja, hogy vannak olyan kéziratok, amelyek senkinek sem kellenek. Ezek az írások holtbiztosan megjelennek. Egyik szerkesztő átadja a másiknak, kedvetlenül tologatják ide-oda, húzzák-halasztják, egyszer csak benne van a lapban. Hiszen nem árt senkinek. Aki elolvassa, azon nem ront, aki nem olvassa el, az nem veszít. Azt gondolom, csakis így történhetett, hogy az Egy fiú bőrönddel forgatókönyve megvalósult a televízióban. (Módos Péter írta.) Ifjú és idősebb nemzedék öszszeütközése. Örök téma, széthullva időszerűsítve, kopott politikai keretben. Minden szó súlyos akar lenni, de egyiknek sincs valódi súlya, mindegyik jelentékenynek szánva, de egyiknek sincs jelentősége, valamennyi fontosnak, de egyik sem érdekes. Semmi divatmajmoló irodalmi extravagancia és semmi önálló szellemiség. Borús unalomnak mondanám a műfaját. Ilyen műfaj ugyan nincs, de hogyne lenne. Az első tíz-tizenöt percben azt gondoltam, hogy ennél unalmasabb már nem lehet egy előadás, de lehetett. Ebben az egyben voltak leleményesek a létrehozói. Nemigen lehetett megtudni, hogy az ifjak közül ki miért lázad — ha ugyan lázadásnak lehet mondani az erőtlen, lassú és kedvetlen jövés-menést a forgatókönyvalakba komponált újságcikkszövegben. Szülők vétkei, új nemzedék új szándékai és drámai, de meglehetősen homályos közegben úszva, közben néhány percre igen jó karakterkép a főszereplő bátyjáról. Kifogástalan szereplők. Többségük, a személyiségük művészi jelentősége folytán (Kállai Ferenc, Mádi Szabó Gábor, Mensáros László, Ruttkai Éva, Sütő Irén, mellettük Gálffi László, Bán János) minden szövegből tud valamit csinálni. A jóból jót, a kevésbé jóból elfogadhatót. Szőnyi G. Sándor rendező a kezébe került forgatókönyvet lelkiismerettel vitte képernyőre, Bornyi Gyula operatőri munkájának a segítségével. TAMÁS ISTVÁN Sütő Irén, Gálffi László, Mádi Szabó Gábor, a tévéjátékban BALDÓCZI CSABA FELVÉTELE A zene lehetősége „A zenének van egy olyan drámai lehetősége, amelyhez képest a közönséges emberi beszéd koldusszegénynek mondható’’ — jelentette ki az a Hevesi Sándor, aki a színpadról szóló emberi beszédnek is mestere volt, és az Operaháznak is főrendezője egy ideig. Ez összetettség eredménye, hogy hatvan éve pompás egységet hozott létre Goldoni 1743-ban született Mirandolinájából és a La finta giardiniera (A csalafinta kertészlány) című operából, amelyet Mozart, a tizenkilenc éves zseni, csaknem ennyi esztendővel később (1775-ben) írt. A TV Zenés Színház érdeme, hogy az 1924-ben elsőrendű erőkkel sikerre vitt „öszvérművet” felújította. Az Operaház zenekarát és a KISZ Központi Művészegyüttes énekkarát Medveczky Ádám vezényelte kiválóan (karigazgató: Strausz Kálmán), dramaturg Ruitner Sándor, zenei rendező Fejes Cecília. Ami Goldonit illeti, Félix László rendező kissé túl főúrira és nem elég természetesre vette a polgár Mirandolina (A fogadósné — Hevesi Sándor) közegében végbemenő történet környezetét, részben magatartásait, és ebben Langmár András díszlettervező is segített. Wieber Marianne színezése, finom túlzásai, a grófok, lovagok, márkik öltözékénél jogosak. Az énekszólók megoldása nem kevésbé igényes, mint hatvan éve volt (ha pillanatnyilag talán nincs is Sándor Erzsink, Pataky Kálmánunk pedig bizonyosan nincs). Gáti István, Korcsmáros Péter, Kukely Júlia, a nagy örömmel látott-hallott László Margit, Molnár András kitűnő. Bándi János eddigi legjobb megszólalását hallottuk. (A látható szereplő ebben az esetben, nem tudom miért, Hirtling István. Epizódjában életteli, kellemes Lukácsi József.) A legemlékezetesebb mozarti élményt a szépen, melegen, tisztán éneklő Szűcs Mártának köszönhetjük. R. A. Gáti István a Mirandolinában CSICSAY CLAUDIA FELVÉTELE Szegedi Cimbora Ha lenne értelme a szónak — több mint negyven kiváló műsor után —, azt mondhatnék, hogy a Cimbora legutóbb felülmúlta önmagát. Meszszi múltba nem vezetett ezúttal. Nem történt egyéb, mint hogy a szerkesztő, Szabó Márta önfeledten, mégis nagyon is árgus szemekkel lapozgatni kezdte a Móra Ferenc városában megjelenő, gyerekeknek szóló irodalmi folyóiratot, a Kincskeresőt, és benne valóban kincsekre lelt. Kamasz-bakfis üdeség áradt a művekből. Hogy is ne, mikor egy kedves, nyurga kamaszlány avval áll elő, hogy „Csókolom, jól megnőttem!” És Csorba Piroska versét mondva, a felnőtteket megelőzve adja elő az összes létező és nem létező kamasztüneteket, amelyek rajta, mint a nyavalyák ama bizonyos állatorvosi lovon, jól bemutathatók. Hogy aztán egy társa (Kökényessy Ági), valóságos kis színésznőként játssza el Janikovszky Éva szerelmi történetét, a Jó napot, Tamást. Ami túl az írónő által utóbb elmesélt életrajzi alapján, valóságos kis kamaszlélektan. Szerelmesnek lenni egy névbe, és így annak vélt gazdájába! Hogy aztán a tévedés eloszlatásával az első nagy szerelem is hamvába haljon! És kamaszlélektan volt a javából Charlotte Blay verse, Ha nagy leszek, az erdélyi Kenéz Ferenc versei is, így a Bozó Balázs szavalta Fekete pont, piros pont, nem is szólva Ágai Ágnes Kamaszságok versfüzéréről, s a Kincskeresőben olvasható, gyermekköltők írta művecskékről. Meg amint egy pöttöm, meg egy nagyobb lány — mindkettő a maga módján — világgá kiáltotta Csorba Piroska versezete szerint: Tetszik nekem egy fiú ... Nekünk meg újra tetszett egy üde szépségű műsor. A megunhatatlan Cimbora. MELCZER TIBOR Wölfinger Zita és Bicskei Bertalan a Kincskeresőben LIPPAY ÁGNES FELVÉTELE □31