Új Tükör, 1985. július-szeptember (22. évfolyam, 27-39. szám)

1985-09-08 / 36. szám

KÖNYV MARX ÉS KOSSUTH Frank Tibor tanulmányai Személyi kultuszt nemcsak élő dik­tátoroknak lehet csapni (igazi na­gyoknak, közepes cselszövőknek, sőt talmi vezérkéknek is), az utókor ál­tal igazolt klasszikusok tiszteletét szintén mértéktelenül el le­het túloz­ni. Ilyenkor a tudományos kritikát kiszorítja a kultikus révület, bírál­­hatatlanná emelve s ezzel meghami­sítva azokat, akiket történeti való­ságukban kellene megismernünk. Marx elvi ellensége volt minden személyi és egyéb kultusznak, s ezért kétszeresen kifogásolható, hogy alak­ja csak lassan szabadul ki a talmu­­dista legendák ködéből. E kiszaba­dításért újabban Frank Tibor tett a legtöbbet tanulmányaiban, a­melye­­ket egyszer-másszor e lapban is méltathattunk, s amelyek nemrég könyvalakban is megjelentek, Marx és Kossuth címen. Frank tárgyilagosan s főleg újon­nan feltárt adatok egzakt alapján vizsgálódik e tárgyban, s cáfol­hatat­­lanul bizonyítja, hogy Marx szándé­kosan elfogult tájékoztatásokat is ka­pott Kossuthról, mind Szemere Ber­talantól, mind osztrák szolgálatban álló rendőrkémektől, s a magyar forradalom emigráns vezetőijének értékelésében a jogos elvi kritika szempontjai mellett ezek is megha­tározó szerepet játszottak. Az imponáló tudományos appará­tusra támaszkodó kötet — nem mel­lékesen mondva, kitűnően író — szerzője nem azért világít rá a Marx Kossuth-felfogását beárnyékoló té­nyezőkre, hogy ezáltal egy újabb Kossuth-kultuszt alapozzon meg: e tudóstól távol áll bármiféle hamis aktualizálás szándéka, s éppen ezért tudja minden ízében mai módon ele­mezni és értékelni e két forradal­már „sok szempontból tarthatatlan és hamis” szembeállításának elvi és történeti okait. A karcsú kötettel — ne féljünk kimondani — a nemzet­közi Marx-irodalom is örvendetesen gazdagodott. (Magvető) Fekete Sándor Persze, az is lehet, hogy az így gondolkozó olvasó csak belenéz a fülszövegbe, felfedezi benne a „szel­lemi értékteremtés” kifejezést és már csukja is be a könyvet. Nem érdek­li, mit látott Tüskés Pozsonyban, és miként működik a műemlékvédelem Lőcsén. Nem érdekli a most nyolc­vanéves Gy. Szabó Bélával vagy a Tamási Gáspárral való erdélyi ta­lálkozás. Nem érdekli az ősi nyelv­járást őrző kórógyi magyar sziget Ju­goszláviában, és Mestrovic szobraira éppúgy fütyül, mint a moldvai fes­tett templomok színkavalkádjára. Hi­degen hagyja a finn iparművészet, és kiváltképp nem érdekli egy olyan utazó olaszországi élményvilága, aki csak egyszer vacsorázott vendéglő­ben itáliai útja során. Nem is egészen érti, hogyan engedik be az ilyen él­hetetlen alakot Svájcba, és minek megy Bécsbe az, aki még ott sem szerez be semmit. Hogy Párizsban felfedezi a Saint Denis apátságát, és az útinapló függelékeként életre kelti a magyar kultúra elfeledett és érdekes alakját, Sándor Istvánt, azt még megbocsátja ezen elképzelt if­jú, Tüskés végül is író, azért fizetik, hogy felfedezze, amit más nem vesz észre. No már most, ha az olvasó netán nem így gondolkodna, és nem az ér­dekli, hogy mi mennyibe kerül, ha­ '­nem, hogy milyen — akkor jó szívvel­­ ajánlhatjuk neki e könyvet. (Koz­­­­mosz) Székely András 2Q I HUI fl J UTAK EURÓPÁBA Tüskés Tibor jegyzetei Bizonyára lesz olyan fogyasztója a könyvnek — a pécsi író úti jegyzetei­nek —, aki megállapítja: Tüskés Ti­bornak fogalma sincs arról, hogyan kell utazni! Ez az ember még so­hasem hozta be az út költségeit azon, amit behozott! Nemhogy még kere­sett volna az ügyön! És tényszerűen megállapítható, hogy útjai során egyetlen elektronikai szaküzlet ki­rakatánál sem állt meg! Hát érde­mes az ilyennek útrakelni a mai vi­lágban? VISSZATÉRÉS CASABLANCÁBA Peter Hartling regénye Erőszakos és vakbuzgó apa fiának lenni, ráadásul kisebbik fiának, ami­kor az elsőszülött „veszi a lapot”, ki­tűnően idomul az atyai követelmé­nyekhez — nehéz dolog. S ha rá­adásul mindez a náci időben zajlik, amikor az apa egyenest lépdel, ma­sírozik az úton, amelyen a nemzeti­szocialista párt örömkatonájából zsi­dók és ellenállók tömeggyilkos hó­héra lesz ... Peter Hartling regényé­nek hőse szinte egyetlen menedékét a mozi sötétjében, a mozivászon hősei­ben találja meg. Története így első­sorban azok számára követhető, akik látták, szinte Mándy Iván módjára számon tartják e század középső sza­kaszának jeles filmjeit. Hubert Win­­disch ugyanis nemcsak nézi — ami­kor lehetősége van rá — a filmeket, hanem önmagát rögtön behelyettesíti, élni próbálja a filmhősök életét, és nemcsak átveszi manírjaikat, nem­csak magányos képzelgéseiben transzponálja magát a helyükre, ha­nem végül önéletrajzi részletekként mesél el filmekben történteket. Hogy saját valóságos élete közben szép lassan fölmorzsolódik, csődbe megy? Az kétségtelen, hogy e csődért sem­miképpen nem Hubert, hanem idősb Windisch a felelős. De hát mi ez az CHOPIN ÉLETE Kazimierz Wierzynski könyve Ismét egy Chopin-könyv. Talán Mo­zartról és Beethovenről sem írtak annyit, mint az egyműfajú lengyel lángelméről. A szerző ezúttal len­gyel, Kazimierz Wierzynski — első­sorban ez adja az új könyv létjogo­sultságát. Mert bár a huzamosan franciának kisajátított Chopin len­gyel volta már aligha kíván bizonyí­tást, túl bizonyító muzsikáján, vagy Balzac kijelentésén: „lengyele­bb, mint Lengyelország” — a tény to­­vábbdokumentálása üdvös. A szer­ző témájának és költő voltának megfelelően igényes, jórészt elkerü­li a legnagyobb művész honfitársa életéhez, életművéhez és tolmácso­lásához tapadt közhelyeket, a nagy­szerű romantikushoz méltatlan kis­szerű szenvelgést. (Gimes Romána fordításában ugyanerre törekszik.) A könyv történetcentrikus, kelle­mes olvasmány. Érdekesen vázolja egy nagy élet meghatározó mozzana­tait, a Lotharingiából származott édesapa Varsóba (1787), majd Mélázó­vá­rosába érkezésétől (1802) Fryde­ryk Chopin párizsi haláláig (1849). Ebből a hatvankét esztendőből a len­gyel zseni élete döbbenetesen kevés: harminckilenc év. Három alkotó évti­zed alatt (első művét nyolcévesen ír­ta) Chopin „olyasmit ajándékozott a világnak, ami őelőtte nem volt” — ahogy Wierzynski szépen írja. Az új életrajz plasztikus képet ad a leg­főbb tényezőkről (a kor Lengyelor­szágának, Franciaországának társa­dalmi vonatkozásai, légköre, csalá­di miliő, szerelmek), amelyek hoz­zájárultak a zsenialitás kifejlődésé­hez, a halhatatlan életmű létrejötté­hez. Mi, magyarok, természetesen fokozott érdeklődéssel olvassuk a Liszt-vonatkozásokat (Chopin nem mindenben helytálló, keserű ítéleteit is), amelyek egészükben egy vezér­motívummal, a George Sand kapcso­lattal is összefüggenek. Wierzyslski könyve laikus olvasói számára a lehetségesnél kevesebbet tesz felfoghatóvá ennek az életmű­nek a karakteréből és jelentőségé­ből a zongoramuzsikában (zenéről lévén szó, érzékelhetővé nem is kell tennie). Azt ellenben meggyőzően fejezi ki, hogy a világ sokkal sze­gényebb volna anélkül, ami „őelőtte nem volt”: a fogalommá lett, utánoz­hatatlan Chopin-muzsika nélkül. (Európa) Rajk András e bűnlistáján — fia általa észre sem vett tönkretétele — a fizikailag meg­­semisítettek sokaságához képest? Pe­ter Hartling regénye nagyon kultu­rált és becsületes alkotás. Számomra azonban kissé kimódolt, és azok kö­rében, akik a hivatkozott filmeket nem látták, kevésbé tarthat számot sikerre. (Európa) Lázár István SZÍNHÁZ RÉMSÉGEK KICSINY BOLTJA Városmajori Színpad Az emberevő kaktusz először 1960- ban Roger Corman horrorjában pró­bálta meghódítani a világot. Akkor nem sikerült, bár a film főszerepét, a virágbolti eladófiút nem kevésbé tehetséges színész alakította, mint Jack Nicholson. A nagyétkű növény végül is alig három esztendeje egy musicalban indult világkörüli útjá­ra New Yorkból egy kicsiny színház­ból. Sikere szinte érthetetlen. Leg­alábbis a Városmajori Színpad elő­adása alapján, amely azt sugallja, hogy zene nélkül feszesebb, pergőbb ritmusú, sokkolóbb, talán még el­gondolkodtató is lehetne a darab. Mindenesetre nem a zene, sokkal in­kább a történet az, ami a Rémségek kicsiny boltját az élvezhető előadás szintjére emeli. Seymur, a gyér forgalmú New York-i virágüzlet eladója valami egészen fantasztikus növény előál­lításával szerez hírnevet. Hogy meny­nyire fantasztikus, az számára is csak később derül ki. Audrey II (a „ke­resztmama”, Audrey, hősünk titkos imádottja) emberzabáló szörnyeteg, amely mindenkit felfal, aki a köze­lébe kerül. Előbb a vetélytárs Orin, majd az üzlet tulajdonosa Mr. Mush­­nik, s a véres események betetőzé­seként maga Seymur is a vérszomjas kaktusz áldozata lesz. Horror a ja­vából, még akkor is, ha ez a horror az abszurditásig fokozódik. Jól ele­gyednek benne az ironikus, a gro­teszk és a hátborzongatóan nevetsé­ges elemek. Sajnálatos, hogy a zene cseppet sem viseli magán a darab­nak ezeket a stílusjegyeit. A hatva­nas évek tánczenéjére emlékeztető betétek — szándékosan használom a kifejezést — többnyire kommer­szek és jellegtelenek. Musicalről lé­vén szó, nem éppen szerencsés, hogy a zene mindvégig mellékes. Annak ellenére van így, hogy csaknem vé­gig énekelnek. Ráadásul a szereplők nem felelnek meg a zenés darab követelményeinek. Csakis Kútvöl­gyi Erzsébet zenei felkészültsége te­szi lehetővé, hogy szerepéből ki nem zökkenve, egyénien adja elő a dalo­kat. Méhes László magas fokon te­szi magáévá az előadás egy és más felfogásbeli finomságát, az éneklés­nek azonban nem mestere. Hegedűs D. Gézának a szadista hajlamú fog­orvos és néhány epizódszerep fék­telen komédiázásra ad lehetőséget — a zenei megoldatlanság ellenére népszerűvé teheti az előadást. (Ké­pünkön: Kútvölgyi Erzsébet.) Kállai Katalin

Next