Új Tükör, 1985. július-szeptember (22. évfolyam, 27-39. szám)
1985-09-08 / 36. szám
KÖNYV MARX ÉS KOSSUTH Frank Tibor tanulmányai Személyi kultuszt nemcsak élő diktátoroknak lehet csapni (igazi nagyoknak, közepes cselszövőknek, sőt talmi vezérkéknek is), az utókor által igazolt klasszikusok tiszteletét szintén mértéktelenül el lehet túlozni. Ilyenkor a tudományos kritikát kiszorítja a kultikus révület, bírálhatatlanná emelve s ezzel meghamisítva azokat, akiket történeti valóságukban kellene megismernünk. Marx elvi ellensége volt minden személyi és egyéb kultusznak, s ezért kétszeresen kifogásolható, hogy alakja csak lassan szabadul ki a talmudista legendák ködéből. E kiszabadításért újabban Frank Tibor tett a legtöbbet tanulmányaiban, amelyeket egyszer-másszor e lapban is méltathattunk, s amelyek nemrég könyvalakban is megjelentek, Marx és Kossuth címen. Frank tárgyilagosan s főleg újonnan feltárt adatok egzakt alapján vizsgálódik e tárgyban, s cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy Marx szándékosan elfogult tájékoztatásokat is kapott Kossuthról, mind Szemere Bertalantól, mind osztrák szolgálatban álló rendőrkémektől, s a magyar forradalom emigráns vezetőijének értékelésében a jogos elvi kritika szempontjai mellett ezek is meghatározó szerepet játszottak. Az imponáló tudományos apparátusra támaszkodó kötet — nem mellékesen mondva, kitűnően író — szerzője nem azért világít rá a Marx Kossuth-felfogását beárnyékoló tényezőkre, hogy ezáltal egy újabb Kossuth-kultuszt alapozzon meg: e tudóstól távol áll bármiféle hamis aktualizálás szándéka, s éppen ezért tudja minden ízében mai módon elemezni és értékelni e két forradalmár „sok szempontból tarthatatlan és hamis” szembeállításának elvi és történeti okait. A karcsú kötettel — ne féljünk kimondani — a nemzetközi Marx-irodalom is örvendetesen gazdagodott. (Magvető) Fekete Sándor Persze, az is lehet, hogy az így gondolkozó olvasó csak belenéz a fülszövegbe, felfedezi benne a „szellemi értékteremtés” kifejezést és már csukja is be a könyvet. Nem érdekli, mit látott Tüskés Pozsonyban, és miként működik a műemlékvédelem Lőcsén. Nem érdekli a most nyolcvanéves Gy. Szabó Bélával vagy a Tamási Gáspárral való erdélyi találkozás. Nem érdekli az ősi nyelvjárást őrző kórógyi magyar sziget Jugoszláviában, és Mestrovic szobraira éppúgy fütyül, mint a moldvai festett templomok színkavalkádjára. Hidegen hagyja a finn iparművészet, és kiváltképp nem érdekli egy olyan utazó olaszországi élményvilága, aki csak egyszer vacsorázott vendéglőben itáliai útja során. Nem is egészen érti, hogyan engedik be az ilyen élhetetlen alakot Svájcba, és minek megy Bécsbe az, aki még ott sem szerez be semmit. Hogy Párizsban felfedezi a Saint Denis apátságát, és az útinapló függelékeként életre kelti a magyar kultúra elfeledett és érdekes alakját, Sándor Istvánt, azt még megbocsátja ezen elképzelt ifjú, Tüskés végül is író, azért fizetik, hogy felfedezze, amit más nem vesz észre. No már most, ha az olvasó netán nem így gondolkodna, és nem az érdekli, hogy mi mennyibe kerül, ha 'nem, hogy milyen — akkor jó szívvel ajánlhatjuk neki e könyvet. (Kozmosz) Székely András 2Q I HUI fl J UTAK EURÓPÁBA Tüskés Tibor jegyzetei Bizonyára lesz olyan fogyasztója a könyvnek — a pécsi író úti jegyzeteinek —, aki megállapítja: Tüskés Tibornak fogalma sincs arról, hogyan kell utazni! Ez az ember még sohasem hozta be az út költségeit azon, amit behozott! Nemhogy még keresett volna az ügyön! És tényszerűen megállapítható, hogy útjai során egyetlen elektronikai szaküzlet kirakatánál sem állt meg! Hát érdemes az ilyennek útrakelni a mai világban? VISSZATÉRÉS CASABLANCÁBA Peter Hartling regénye Erőszakos és vakbuzgó apa fiának lenni, ráadásul kisebbik fiának, amikor az elsőszülött „veszi a lapot”, kitűnően idomul az atyai követelményekhez — nehéz dolog. S ha ráadásul mindez a náci időben zajlik, amikor az apa egyenest lépdel, masírozik az úton, amelyen a nemzetiszocialista párt örömkatonájából zsidók és ellenállók tömeggyilkos hóhéra lesz ... Peter Hartling regényének hőse szinte egyetlen menedékét a mozi sötétjében, a mozivászon hőseiben találja meg. Története így elsősorban azok számára követhető, akik látták, szinte Mándy Iván módjára számon tartják e század középső szakaszának jeles filmjeit. Hubert Windisch ugyanis nemcsak nézi — amikor lehetősége van rá — a filmeket, hanem önmagát rögtön behelyettesíti, élni próbálja a filmhősök életét, és nemcsak átveszi manírjaikat, nemcsak magányos képzelgéseiben transzponálja magát a helyükre, hanem végül önéletrajzi részletekként mesél el filmekben történteket. Hogy saját valóságos élete közben szép lassan fölmorzsolódik, csődbe megy? Az kétségtelen, hogy e csődért semmiképpen nem Hubert, hanem idősb Windisch a felelős. De hát mi ez az CHOPIN ÉLETE Kazimierz Wierzynski könyve Ismét egy Chopin-könyv. Talán Mozartról és Beethovenről sem írtak annyit, mint az egyműfajú lengyel lángelméről. A szerző ezúttal lengyel, Kazimierz Wierzynski — elsősorban ez adja az új könyv létjogosultságát. Mert bár a huzamosan franciának kisajátított Chopin lengyel volta már aligha kíván bizonyítást, túl bizonyító muzsikáján, vagy Balzac kijelentésén: „lengyelebb, mint Lengyelország” — a tény továbbdokumentálása üdvös. A szerző témájának és költő voltának megfelelően igényes, jórészt elkerüli a legnagyobb művész honfitársa életéhez, életművéhez és tolmácsolásához tapadt közhelyeket, a nagyszerű romantikushoz méltatlan kisszerű szenvelgést. (Gimes Romána fordításában ugyanerre törekszik.) A könyv történetcentrikus, kellemes olvasmány. Érdekesen vázolja egy nagy élet meghatározó mozzanatait, a Lotharingiából származott édesapa Varsóba (1787), majd Mélázóvárosába érkezésétől (1802) Fryderyk Chopin párizsi haláláig (1849). Ebből a hatvankét esztendőből a lengyel zseni élete döbbenetesen kevés: harminckilenc év. Három alkotó évtized alatt (első művét nyolcévesen írta) Chopin „olyasmit ajándékozott a világnak, ami őelőtte nem volt” — ahogy Wierzynski szépen írja. Az új életrajz plasztikus képet ad a legfőbb tényezőkről (a kor Lengyelországának, Franciaországának társadalmi vonatkozásai, légköre, családi miliő, szerelmek), amelyek hozzájárultak a zsenialitás kifejlődéséhez, a halhatatlan életmű létrejöttéhez. Mi, magyarok, természetesen fokozott érdeklődéssel olvassuk a Liszt-vonatkozásokat (Chopin nem mindenben helytálló, keserű ítéleteit is), amelyek egészükben egy vezérmotívummal, a George Sand kapcsolattal is összefüggenek. Wierzyslski könyve laikus olvasói számára a lehetségesnél kevesebbet tesz felfoghatóvá ennek az életműnek a karakteréből és jelentőségéből a zongoramuzsikában (zenéről lévén szó, érzékelhetővé nem is kell tennie). Azt ellenben meggyőzően fejezi ki, hogy a világ sokkal szegényebb volna anélkül, ami „őelőtte nem volt”: a fogalommá lett, utánozhatatlan Chopin-muzsika nélkül. (Európa) Rajk András e bűnlistáján — fia általa észre sem vett tönkretétele — a fizikailag megsemisítettek sokaságához képest? Peter Hartling regénye nagyon kulturált és becsületes alkotás. Számomra azonban kissé kimódolt, és azok körében, akik a hivatkozott filmeket nem látták, kevésbé tarthat számot sikerre. (Európa) Lázár István SZÍNHÁZ RÉMSÉGEK KICSINY BOLTJA Városmajori Színpad Az emberevő kaktusz először 1960- ban Roger Corman horrorjában próbálta meghódítani a világot. Akkor nem sikerült, bár a film főszerepét, a virágbolti eladófiút nem kevésbé tehetséges színész alakította, mint Jack Nicholson. A nagyétkű növény végül is alig három esztendeje egy musicalban indult világkörüli útjára New Yorkból egy kicsiny színházból. Sikere szinte érthetetlen. Legalábbis a Városmajori Színpad előadása alapján, amely azt sugallja, hogy zene nélkül feszesebb, pergőbb ritmusú, sokkolóbb, talán még elgondolkodtató is lehetne a darab. Mindenesetre nem a zene, sokkal inkább a történet az, ami a Rémségek kicsiny boltját az élvezhető előadás szintjére emeli. Seymur, a gyér forgalmú New York-i virágüzlet eladója valami egészen fantasztikus növény előállításával szerez hírnevet. Hogy menynyire fantasztikus, az számára is csak később derül ki. Audrey II (a „keresztmama”, Audrey, hősünk titkos imádottja) emberzabáló szörnyeteg, amely mindenkit felfal, aki a közelébe kerül. Előbb a vetélytárs Orin, majd az üzlet tulajdonosa Mr. Mushnik, s a véres események betetőzéseként maga Seymur is a vérszomjas kaktusz áldozata lesz. Horror a javából, még akkor is, ha ez a horror az abszurditásig fokozódik. Jól elegyednek benne az ironikus, a groteszk és a hátborzongatóan nevetséges elemek. Sajnálatos, hogy a zene cseppet sem viseli magán a darabnak ezeket a stílusjegyeit. A hatvanas évek tánczenéjére emlékeztető betétek — szándékosan használom a kifejezést — többnyire kommerszek és jellegtelenek. Musicalről lévén szó, nem éppen szerencsés, hogy a zene mindvégig mellékes. Annak ellenére van így, hogy csaknem végig énekelnek. Ráadásul a szereplők nem felelnek meg a zenés darab követelményeinek. Csakis Kútvölgyi Erzsébet zenei felkészültsége teszi lehetővé, hogy szerepéből ki nem zökkenve, egyénien adja elő a dalokat. Méhes László magas fokon teszi magáévá az előadás egy és más felfogásbeli finomságát, az éneklésnek azonban nem mestere. Hegedűs D. Gézának a szadista hajlamú fogorvos és néhány epizódszerep féktelen komédiázásra ad lehetőséget — a zenei megoldatlanság ellenére népszerűvé teheti az előadást. (Képünkön: Kútvölgyi Erzsébet.) Kállai Katalin