Új Tükör, 1985. október-december (22. évfolyam, 40-52. szám)
1985-11-17 / 46. szám
uni ,t vagy egyebet megszemlélni, és kiválasztani a nekik tetszőt. Némelyeket pedig egyenesen fizikai rosszullét fog el a bőség zavarától. Az Ernst Múzeumban ezúttal senkit sem fenyeget ilyen veszély. A rendezők — a Műcsarnok és a Design Center — bámulatos önuralommal mutatják be 40 év tárgy- és környezetkultúrájának jellemző darabjait. A sokból is nehéz válogatni. Nekik ennél nehezebb dolguk volt. Az iszonyúan kevésből kellett fölmutatniuk négy évtized jellegzetes kellékeit. Nem mintha nem lettek volna ilyenek. Dehogynem: a gyárak jobb vagy rosszabb minőségben, fejlettebb, avagy elmaradottabb formában végül is mindent gyártottak, amire szükségünk volt, csak úgyszólván semmit sem tettek el belőle mutatóba az utókornak. Nálunk — tisztelet az igen csekély kivételnek — a legnevesebb cégeknek sincs következetesen szervezett gyűjteményük, afféle házi múzeumuk. Ami igazán nem dicséri mentalitásukat, így aztán rossz elgondolni, mekkora munka volt mégis érzékletes, helyenként szinte megható találékonysággal bemutatni, mi módon, milyen környezetben laktunk, munkálkodtunk, szórakoztunk — éltünk tíz, harminc, sőt negyven évvel ezelőtt. A tárgyak mindegyike egy-egy megállásra késztető mementó, a képek hosszú sora pedig maga a mi kis élettörténetünk. Effajta kiállításról szólván, a krónikás rendszerint fölhívja a pedagógusokat, vigyék el okvetlenül diákjaikat a tanulságos bemutatóra. Én a gyárigazgatókat invitálnám: menjenek csak el az Ernst Múzeumba, hogy aztán a következő negyven évről legyen örökségük azoknak, akik joggal kíváncsiak a múltjukra! (Képünkön Csepel-motor kerékpár és földműves szerszámok.) Balog János gót mutatnak. Vagy alapvetően csak az anyag fölötti uralom bizonyítékának tűnnek. Amik igazán szépek, azok Farkas Éva üvegedényei. És Nyikosné Nagy Anna népi ihletésű szőttesei képviselik tán legjobban azt a szintézist, amelyben együtt az esztétikum és a funkció, a műalkotás szépsége és a köznapi tárgy használhatósága. Komárom megye iparművészete — a kiállítás tanúsága szerint — ennyiből állna, legalábbis ennyi belőle a fölmutatásra érdemes. Ha nem több, az nem a most kiállító művészeket minősíti. (Képünkön Farkas Éva üvegmunkáig Nagy Lajos KOMÁROM MEGYEI IPARMŰVÉSZEK Tatabánya, Kernstok Terem A minduntalan felélénkülő, majd elcsendesedő viták közepette — hol van az iparművészet helye napjaink művészetében, hol a köztudatban — jó olykor egy-egy kiállítást is látni. Még ha jobbára csak nevében az, akkor is. A Komárom megyei iparművészeknek a megyeszékhely legrangosabb kiállítótermében másodízben megrendezett tárlata létével azt sugallja: van iparművészet a megyében, akad kétévente egy kiállításnyi szemlézésre érdemes anyag. Aztán a neveket számlálgatva kiderül: az összesen nyolc kiállító művészből is kettő vendégjogon — az évtizedekkel korábbi elszármazás okán — van jelen. S a kiállított alkotások is összességükben — ha valóban egy egész megye szó szerinti értelemben vett iparművészetét reprezentálják — inkább szegénységet, mint bősé FOLYÓIRAT MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZET Az európai kulturális fórum napjaira időzített szám — az érdekelt vállalatok és az MTA-Soros Foundation támogatásával — igen gazdag anyagot ölel föl az ország mindenfajta művelődési házairól, régiekről és újakról, a színházaktól az átalakított zsinagógáig, tanulmányokban és képekben. Ha mi mégis egy száraznak tűnő számvetést emelünk ki mindebből, amely igen érdekes táblázatban összesíti az ország színházait, keletkezésüket, esetleges át- vagy újjáépítésükkel egyetemben, azt a következők nyilván megmagyarázzák. Jelenleg 35 színházépülettel számolhatunk, tizenkilenccel a fővárosban, tizenhattal vidéken. A budapestiek közül tíz az első világháború előtt, öt és két háború között épült, és mindössze négy a második világháború után. Ez utóbbiak közé tartozik a József Attila Színház és a Mikroszkóp, valamint a Pesti — amely korábban mozi — és a Bábszínház, amely azelőtt a Nemzeti Kamaraszínháza volt. A vidéki tizenhat közül tizenhármat még az első világháború előtt építettek, egy létesült a két háború közt, és kettő — a győri és a zalaegerszegi — a második világháború után. Meg kell jegyezni: a háborús pusztítások, a hosszú idő következtében is, szükség volt a túlnyomó többség helyreállítására, illetőleg újjáépítésére (Víg, Madách stb.), átépítésére (mai Nemzeti, Vidám stb.), avagy teljes rekonstrukciójára (Operaház, debreceni, szegedi és pécsi színházak). És hátra van a többi rekonstrukciója is, majd kezdődik minden elölről. A cikk nem mondja ki, de annál erősebben sugallja: sziszifuszi erőfeszítés, amely tele van kérdőjelekkel- B. J. Kafir GENFI CSÚCS Szerkesztőség: Budapest VII., Lenin körút 9—11. 1073 Telefon: 221-285, 429-350, 222-408 Főszerkesztő: BENJAMIN LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: FEKETE SÁNDOR Kiadja: LAPKIADÓ VÁLLALAT Budapest VII., Lenin krt 9—11. Felelős kiadó: SIKLÓSI NORBERT, a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója HU ISSN 0133—1301 Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELÍR) Budapest V., József nádor tér 1. - 1900, közvetlenül, vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: negyedévre 120,- Ft, 1/2 évre 240,- Ft, 1 évre 480,- Ft. 185.2455 Athenaeum Nyomda, Budapest, rotációs mélynyomás. Felelős vezető: Szlávik András vezérigazgató. INDEX: 25817. Meg nem rendelt fényképekért és kéziratokért a szerkesztőség nem vállal felelősségek ÚJ TÜKÖR / Képes kulturális hetilap