Új Tükör, 1986. január-március (23. évfolyam, 1-13. szám)
1986-03-23 / 12. szám
„HOGYAN LESZ EGY KOMOLY MÉRNÖKBŐL ... ?” (1986. 8. szám) Pár évvel ezelőtt részt vettem a Fele sem igaz tévévetélkedőn. Az adás nem élőben ment, s ezért kissé meglepett, hogy 30—40 perccel a felvétel megkezdése előtt már a stúdióban kellett lenni. S hogy miért? Vágó István a röpke fél órát hangulatteremtésre használta fel. Hogy milyen módon, ez az ő titka. A 30—40 fős, lámpalázas, szorongó versenyző-jelöltekből pár perc múlva vidám, közvetlen, magabiztos baráti társaság lett. Mikor a felvétel végén felkeltem a KÜLDJÖN EGY KÉPET! Küry Klára Érdekes, hogy 3 pozsonyi filatelisták börzéjén éppen akkoriban bukkantam rá a Küry Klárát ábrázoló, 5 fillér névértékű, zöld turulos bélyeggel bérmentesített, képes levelezőlapra, amikor az egyik, magyarországi lap szóvá tette: a Váci utca 85. számú ház, amelyben a színésznő élete utolsó éveiben lakott, megérdemelne egy emléktáblát. Magam is csatlakozom a javaslathoz, mert a kezembe került képes levelezőlap nyomán megállapítottam: a századforduló idején a mi tájainkon is ünnepelt művészként tisztelték. A Pozsonyban megjelenő Nyugatmagyarországi Híradó napilap, majd a kéthetenként megjelenő Komáromi Lapok is hírt adott arról, hogy 1903. március 14-én Léván vendégszerepelt az akkor 33 esztendős primadonna, aki az előző évben kilépett a Népszínház társulatából. A lévai vendégszerepléskor Csepreghy Ferenc Sárga csikó című népszínművének főszereplője, Erzsiké volt ő, miként az a korabeli képes levelezőlapon is látható. Persze így már az is érthető, hogy miként, miért és hogyan került fejére a kéméndi kaskétli, vagyis „fekütő” (fekötő). Ugyanis, a szerző, Csepreghy Ferenc, a Garam menti táj, pontosan: Ipolyszalka (Salka) szülötte, ahol még másfél, két évtizeddel ezelőtt is dívott a népviselet. A kaskétlit a szomszédos falura vonatkoztatva nevezzük kéméndinek. Ami a színmű főszereplőjét, a primadonnát illeti: akkor jutott el Lévába, amikor kénytelen volt átadni helyét az akkori sztárnak, Fedák Sárinak, és szerepekre szerződve megkezdte nagy sikert hozó, vendégszereplő útját, mert hiszen Lévából Bécsbe és New Yorkba is eljutott. Azután, méltánytalanul persze, elfeledték. Hajdú András a pozsonyi Új Szó szerkesztője S kit Érdekel a tánckar? (1986. 9. szám) Képtelen vagyok kommentár nélkül hagyni a fenti című írást. Sajnos a cikk írója személyesen nem ismerhetem, így csak képletesen szoríthatom meg a kezét, mert végre ráirányította a sajtó — ha nem is reflektorát, de — egy kicsiny fénysugarát egy jelenségre, amiről igenis beszélni kell, mert egész színházi kultúránk tükröződik benne. Elnézést a megfogalmazásért, de némely színházvezetők a kezükbe adott színházat és egyben egy-egy város kulturális életét valamiféle hitbizományként kezelik — néha pallosjoggal — alárendelve egy társulatot, egy város közönségét saját kedvtelésüknek, vágyaiknak, önmegvalósítási törekvéseiknek. Félreértés ne essék. E fiatalemberek tehetségesek, telve invenciókkal, világunk dolgai iránti hallatlan érzékenységgel. Csak egyet nem tudnak még: színházat vezetni! És ez nagy baj! Nem tudják és úgy látszik, nem is akarják ezt a nagyon bonyolult mesterséget megtanulni. Pedig a főrendezőséget, amihez sok minden hozzá tartozik, a színészneveléstől a személyi és személyes bajok orvoslásán át egészen a közönség kiszolgálásáig — igenis, valljuk be végre: a kiszolgálásáig — meg kell tanulni. Csak sajnálni tudom e fiatalokat, mert a főiskola inkubátorából kikerülve, egyenesen a főrendezői székbe avanzsáltak és így nem volt módjuk megtanulni ezt az összetett szakmát, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Szendrő József, Homokay Pál, Téry Árpád, Radó Vilmos, Ruttkai Ottó, Bozóky István, Katona Ferenc, Lendvay Ferenc. Az ő igazgatásuk, főrendezőségük korszakot jelentett nemcsak egy-egy színház, vagy vidéki város, hanem az egész magyar színházkultúra életében is. Ha Cs. I. ismerhette volna ezeket az embereket közvetlen közelről, nem születhetett volna szájából olyan meggondolatlan kitétel, hogy „kit érdekel a tánckar?” Ha ezektől az emberektől tanulhatta volna a színházvezetést, akkor azt is tudná, hogy egy vidéki város színházának sokkal, de sokkal összetettebb a feladata annál, mint ami mellett ő kurtán-furcsán hitet tesz. Különösen tudnia kellene egy olyan színháznak az élén, mint a miskolci Nemzeti Színház. Ennek a színháznak valamikor a magyar zenés színházak között is tekintélye volt. Jónevű operistákat nevelt, nagy sikerű operákat játszott. Zenés produkcióinak színvonalát Rubányi Vilmos, Mura Péter, Lukács Ervin karmesteri pálcája biztosította. A táncosokat egy-egy előadásra Téry Tibor, Rimóczy Viola, Nemes György, Eck Imre készítette fel. Olyan balettek születtek, mint Ravel Boleró, Bayer Babatündér, De Falla Bűvös szerelem, Rimszkij-Korszakov Seherezádé. Európai szinten tudott bemutatni a színház olyan revü-operettet, mint Ábrahám Pál Bál a Savoyban, vagy olyan musicalt, mint a Hello, Dolly! El lehet képzelni, hogy a De Fal- lán, Rimszkij-Korszakovon, Ravelen nevelkedett táncosok milyen esztétikai és szakmai tudással szolgálták egy-egy nagyoperett fényét, milyen módon emelték egy-egy zenés játék értékét, vagy horribile dictu: a 60-as évek elején bemutatott Az ember tragédiájának nagystílű látványát. És kinek tették ezzel a legnagyobb szolgálatot? A városnak, ahol éltek, a közönségnek, amely ezeken a produkciókon keresztül eljegyezte magát a színházzal, és szinte észrevétlenül életszükséglete lett a színház, az irodalom és a kultúra. A táncosok kis fizetéssel, gyakran ,,zsíroskenyéren”, de részesei voltak e nagyszerű színházi estéknek, s még most is fémjelzik munkájukkal táncéletünket. Akár Barbay Ferenc, a nyugatnémet balett-színpadok, bátran mondom, sztárja, vagy Turcer Sári az európai revüszínpadok ismert szólistája. De azok is, akik Miskolcról elkerülve az itthoni táncélet hétköznapi munkásai, mind-mind azt a tánckart dicsérik, amelyre, mint az Új Tükör írásából döbbenten tudtuk meg, semmi szükség. Szögezzük le: ideig-óráig szembe lehet helyezkedni a közönség igényeivel. Csak az a kérdés, meddig lesznek Lendvay Ferencek, akiket a talonból elő lehet rángatni, hogy rendbe tegyék azt, amit egy kis hozzáértéssel el sem kellett volna rontani. Makay Sándor a József Atila Színház tagja versenyzői székből, akkor láttam meg a lámpákat, a kamerát, a stábot, akkor fogott el az izgalom, hiszen ott, akkor, sok ezer ember előtt szerepeltem. Ez a kis epizód jut eszembe mindig, ha nézem Vágó István műsorait, ahol a résztvevők korra és nemre való tekintet nélkül jókedvűek, vidámak. Ezt a játékos, könnyűnek látszó műfajt iszonyú nehéz művelni. Amíg a gondolatból, ötletből műsor lesz, amit a résztvevő és néző egyaránt élvez és szeret, nagyon kemény munkát kell végezni. S mindezt úgy kell tálalni, mintha egy kis semmiség, a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga lenne. S ha van olyan ember, aki erre képes, miért nem kap jóval nagyobb megbecsülést és több lehetőséget képességei kibontakoztatására? Ezt a műfajt véleményem szerint kiemelkedően jól, profi szinten a tévénél Vágó István, a rádiónál Szilágyi János műveli. Vitray Tamást csak azért nem említem, mert ő már fogalom, ő már műfaj! Petrovits László Vác, ősz u. 3. — 2600 n int fan k. min. 11 an i u JÉZUS FERKÓ ÉLETE ÉS HALÁLA (1986. 2. és 5. szám) Atinyi László felvetette a kérdést: „Fel kellene oldani egy kicsit ezt a társadalmi méretű közömbösséget”. A gondolat a magányosan élő idős emberek magukra maradása, Jézus Ferkó élete és halála kapcsán merült fel. Szeretném megcáfolni — hál’ istennek van ilyen tapasztalatom — Átányi László pesszimista írását. Való igaz, sok ilyen eset adódik. Ezt nem vitatom. De az ellenkezője is gyakran megesik, és ezekről az újság nem ír. A magára maradt idős ember nem tehet-e róla, hogy mindenki elhagyja? Mindent megtett annak érdekében, hogy őt az idő múlásával is szeressék? Segített ő is fiatalabb korában másokon? Szerette egyáltalán embertársait? Vagy csak önmagát? Nem hiszem, hogy az az ember, aki önzetlenül élt egész életében, teljesen magára marad élete végén. Az igazi szeretet csak évek múltán kamatozik. Szomszédom nyolcvanhat éves öreg néni. Egy alkalommal megbetegedtem. Tudván, hogy sajnos sem anyám, sem apám, ő egy reggel egy szelet friss kenyérrel és egy csésze boros teával jött jó reggelt kívánni. Ez a tett nem kíván kommentárt. S ez az asszony egyszerű parasztaszszony volt világéletében. De lelki intelligenciájával felülmúlt azt hiszem, nagyon sokunkat. Juhász Istvánné Kóka, Újszőlő u. 20/a. AZ OLVASÓ TUDÓSÍT KIS SZÍNHÁZ, nagy gondban Megismerkedtem egy emberrel. Különös ismertetőjele nincs, középkorú, középmagas, szóval ugyanolyan, mint a többi negyvenes. De csak külsőleg! Mert amikor beszélni kezd, a bensőjéből áradó temperamentum pillanatok alatt megfiatalítja. Ifjonti hévvel, csillogó szemmel beszél „gyerekeiről”, a közel húsz fiatalról, akik a győri ALFA lakásszínház kicsi, de nagyon lelkes társulatának tagjai. Győr belvárosának egyik tágas lakásában rendezkedett be az ALFA társulata. A lakásszínházban minden van, ami ifjú emberek jó közérzetéhez kell. Ez a színház egy kicsit ifjúsági klub is. Tágas előszobáját ifjonti fantáziával tették otthonossá a tagok. A társalgóban előadás előtt és után nagy szócsaták folynak. És a meghitt teázóban, hátát a meleg cserépkályhának támasztva, az idegen is rögtön otthon érzi magát. Amíg ott a budapesti KISZ Együttes produkciójának kezdetére vártam, én is otthon éreztem magam a társalgóban. De engem nem a forró tea és a cserépkályha közelsége, hanem Benkő József rendező szavai melegítettek föl. Mi mindenről beszélgettünk! Témáink a lakásszínháztól indultak, s oda is kanyarodtak vissza. Nehéz helyzetben van a kis csapat! Mecénásuk nincs, így önfenntartásra kell berendezkedniük. Nem könnyű dolog ... Pedig csupán harminc forintot kérnek egy színházjegyért. Ennek ellenére egy-egy előadásra jó, ha húszan váltanak jegyet! Ez a szerény összeg még arra sem elég, hogy a rezsit — lakásbérlet, fűtés stb. — fizetni tudják. Igaz, a közelmúltban volt Győrött egy jótékonysági koncert, melynek bevételét Benkő és csapata kapta meg, de a rendező elmondta: ez a pénz csak fél év haladékot adott az együttesnek. Az ALFA lakásszínház a kapott segélyből fél évre előre ki tudta fizetni a lakásbérleti díjat. És e fél év alatt latba vetnek mindent, annak érdekében, hogy a győrieket becsalogassák lakásszínházukba! Plakátokon és szórólapokon rendszeresen tájékoztatják a nagyérdeműt a kis színház nagy vállalkozásairól. Aki szereti a színvonalas produkciókat, annak érdemes odaszoknia az ALFA „otthonába". Horváth Takács Zsuzsa Győr □45