Új Tükör, 1986. január-március (23. évfolyam, 1-13. szám)

1986-03-23 / 12. szám

„HOGYAN LESZ EGY KOMOLY MÉRNÖKBŐL ... ?” (1986. 8. szám) Pár évvel ezelőtt részt vettem a Fele sem igaz tévévetélkedőn. Az adás nem élőben ment, s ezért kissé meg­lepett, hogy 30—40 perccel a felvétel megkezdése előtt már a stúdióban kellett lenni. S hogy miért? Vágó Ist­ván a röpke fél órát hangulatterem­tésre használta fel. Hogy milyen mó­don, ez az ő titka. A 30—40 fős, lám­palázas, szorongó versenyző-jelöltek­ből pár perc múlva vidám, közvet­len, magabiztos baráti társaság lett. Mikor a felvétel végén felkeltem a KÜLDJÖN EGY KÉPET! Küry Klára Érdekes, hogy 3 pozsonyi filatelis­­ták börzéjén éppen akkoriban buk­kantam rá a Küry Klárát ábrázoló, 5 fillér névértékű, zöld turulos bé­lyeggel bérmentesített, képes leve­lezőlapra, amikor az egyik, magyar­­országi lap szóvá tette: a Váci utca 85. számú ház, amelyben a színésznő élete utolsó éveiben lakott, megér­demelne egy emléktáblát. Magam is csatlakozom a javaslat­hoz, mert a kezembe került képes le­velezőlap nyomán megállapítottam: a századforduló idején a mi tájain­kon is ünnepelt művészként tisztel­ték. A Pozsonyban megjelenő Nyugat­magyarországi Híradó napilap, majd a kéthetenként megjelenő Ko­máromi Lapok is hírt adott arról, hogy 1903. március 14-én Léván ven­dégszerepelt az akkor 33 esztendős primadonna, aki az előző évben ki­lépett a Népszínház társulatából. A lévai vendégszerepléskor Csepreghy Ferenc Sárga csikó című népszín­művének főszereplője, Erzsiké volt ő, miként az a korabeli képes leve­lezőlapon is látható. Persze így már az is érthető, hogy miként, miért és hogyan került fejé­re a kéméndi kaskétli, vagyis „fekü­­tő” (fekötő). Ugyanis, a szerző, Csep­reghy Ferenc, a Garam menti táj, pontosan: Ipolyszalka (Salka) szülöt­te, ahol még másfél, két évtizeddel ezelőtt is dívott a népviselet. A kas­­kétlit a szomszédos falura vonatkoz­tatva nevezzük kéméndinek. Ami a színmű főszereplőjét, a pri­madonnát illeti: akkor jutott el Lé­vába, amikor kénytelen volt átadni helyét az akkori sztárnak, Fedák Sá­rinak, és szerepekre szerződve meg­kezdte nagy sikert hozó, vendégsze­replő útját, mert hiszen Lévából Bécsbe és New Yorkba is eljutott. Azután, méltánytalanul persze, elfe­ledték. Hajdú András a pozsonyi Új Szó szerkesztője S kit Érdekel a tánckar? (1986. 9. szám) Képtelen vagyok kommentár nélkül hagyni a fenti című írást. Sajnos a cikk írója személyesen nem ismerhe­tem, így csak képletesen szorítha­tom meg a kezét, mert végre ráirá­nyította a sajtó — ha nem is reflek­torát, de — egy kicsiny fénysugarát egy jelenségre, amiről igenis beszél­ni kell, mert egész színházi kultú­ránk tükröződik benne. Elnézést a megfogalmazásért, de némely színházvezetők a kezükbe adott színházat és egyben egy-egy város kulturális életét valamiféle hitbizományként kezelik — néha pallosjoggal — alárendelve egy tár­sulatot, egy város közönségét saját kedvtelésüknek, vágyaiknak, önmeg­valósítási törekvéseiknek. Félreértés ne essék. E fiatalembe­rek tehetségesek, telve invenciókkal, világunk dolgai iránti hallatlan ér­zékenységgel. Csak egyet nem tud­nak még: színházat vezetni! És ez nagy baj! Nem tudják és úgy lát­szik, nem is akarják ezt a nagyon bonyolult mesterséget megtanulni. Pedig a főrendezőséget, amihez sok minden hozzá tartozik, a színészne­veléstől a személyi és személyes ba­jok orvoslásán át egészen a közön­ség kiszolgálásáig — igenis, valljuk be végre: a kiszolgálásáig — meg kell tanulni. Csak sajnálni tudom e fiatalokat, mert a főiskola inkubátorából kike­rülve, egyenesen a főrendezői székbe avanzsáltak és így nem volt módjuk megtanulni ezt az összetett szak­mát, amelyet olyan nevek fémjelez­nek, mint Szendrő József, Homokay Pál, Téry Árpád, Radó Vilmos, Rutt­­kai Ottó, Bozóky István, Katona Fe­renc, Lendvay Ferenc. Az ő igazga­tásuk, főrendezőségük korszakot je­lentett nemcsak egy-egy színház, vagy vidéki város, hanem az egész magyar színházkultúra életében is. Ha Cs. I. ismerhette volna ezeket az embereket közvetlen közelről, nem születhetett volna szájából olyan meggondolatlan kitétel, hogy „kit érdekel a tánckar?” Ha ezektől az emberektől tanulhatta volna a színházvezetést, akkor azt is tudná, hogy egy vidéki város színházának sokkal, de sokkal összetettebb a fel­adata annál, mint ami mellett ő kur­­tán-furcsán hitet tesz. Különösen tudnia kellene egy olyan színháznak az élén, mint a miskolci Nemzeti Színház. Ennek a színháznak valamikor a magyar zenés színházak között is te­kintélye volt. Jónevű operistákat ne­velt, nagy sikerű operákat játszott. Zenés produkcióinak színvonalát Ru­­bányi Vilmos, Mura Péter, Lukács Ervin karmesteri pálcája biztosítot­ta. A táncosokat egy-egy előadásra Téry Tibor, Rimóczy Viola, Nemes György, Eck Imre készítette fel. Olyan balettek születtek, mint Ra­vel Boleró, Bayer Babatündér, De Falla Bűvös szerelem, Rimszkij-Kor­­szakov Seherezádé. Európai szinten tudott bemutatni a színház olyan re­­vü-operettet, mint Ábrahám Pál Bál a Savoyban, vagy olyan musicalt, mint a Hello, Dolly! El lehet képzelni, hogy a De Fal- lán, Rimszkij-Korszakovon, Ravelen nevelkedett táncosok milyen esztéti­kai és szakmai tudással szolgálták egy-egy nagyoperett fényét, milyen módon emelték egy-egy zenés játék értékét, vagy horribile dictu: a 60-as évek elején bemutatott Az ember tragédiájának nagystílű látványát. És kinek tették ezzel a legnagyobb szolgálatot? A városnak, ahol éltek, a közönségnek, amely ezeken a pro­dukciókon keresztül eljegyezte ma­gát a színházzal, és szinte észrevét­lenül életszükséglete lett a színház, az irodalom és a kultúra. A táncosok kis fizetéssel, gyakran ,,zsíroskenyéren”, de részesei voltak e nagyszerű színházi estéknek, s még most is fémjelzik munkájukkal tánc­életünket. Akár Barbay Ferenc, a nyugatnémet balett-színpadok, bát­ran mondom, sztárja, vagy Turcer Sári az európai revüszínpadok ismert szólistája. De azok is, akik Miskolc­ról elkerülve az itthoni táncélet hét­köznapi munkásai, mind-mind azt a tánckart dicsérik, amelyre, mint az Új Tükör írásából döbbenten tudtuk meg, semmi szükség. Szögezzük le: ideig-óráig szembe lehet helyezkedni a közönség igényei­vel. Csak az a kérdés, meddig lesz­nek Lendvay Ferencek, akiket a ta­lonból elő lehet rángatni, hogy rend­be tegyék azt, amit egy kis hozzá­értéssel el sem kellett volna ronta­ni. Makay Sándor a József Atila Színház tagja versenyzői székből, akkor láttam meg a lámpákat, a kamerát, a stábot, akkor fogott el az izgalom, hiszen ott, akkor, sok ezer ember előtt sze­repeltem. Ez a kis epizód jut eszembe min­dig, ha nézem Vágó István műsorait, ahol a résztvevők korra és nemre va­ló tekintet nélkül jókedvűek, vidá­mak. Ezt a játékos, könnyűnek látszó műfajt iszonyú nehéz művelni. Amíg a gondolatból, ötletből műsor lesz, amit a résztvevő és néző egyaránt élvez és szeret, nagyon kemény mun­kát kell végezni. S mindezt úgy kell tálalni, mintha egy kis semmiség, a világ legegyszerűbb és legtermésze­tesebb dolga lenne. S ha van olyan ember, aki erre képes, miért nem kap jóval nagyobb megbecsülést és több lehetőséget képességei kibonta­koztatására? Ezt a műfajt véleményem szerint kiemelkedően jól, profi szinten a té­vénél Vágó István, a rádiónál Szi­lágyi János műveli. Vitray Tamást csak azért nem említem, mert ő már fogalom, ő már műfaj! Petrovits László Vác, ősz u. 3. — 2600 n i­nt fan k. min. 11 a­­­n i u JÉZUS FERKÓ ÉLETE ÉS HALÁLA (1986. 2. és 5. szám) Atinyi László felvetette a kérdést: „Fel kellene oldani egy kicsit ezt a társadalmi méretű közömbösséget”. A gondolat a magányosan élő idős emberek magukra maradása, Jézus Ferkó élete és halála kapcsán me­rült fel. Szeretném megcáfolni — hál’ is­tennek van ilyen tapasztalatom — Átányi László pesszimista írását. Való igaz, sok ilyen eset adódik. Ezt nem vitatom. De az ellenkezője is gyakran megesik, és ezekről az újság nem ír. A magára maradt idős ember nem tehet-e róla, hogy mindenki elhagy­ja? Mindent megtett annak érdeké­ben, hogy őt az idő múlásával is szeressék? Segített ő is fiatalabb ko­rában másokon? Szerette egyáltalán embertársait? Vagy csak önmagát? Nem hiszem, hogy az az ember, aki önzetlenül élt egész életében, teljesen magára marad élete végén. Az igazi szeretet csak évek múltán kamato­zik. Szomszédom nyolcvanhat éves öreg néni. Egy alkalommal megbete­gedtem. Tudván, hogy sajnos sem anyám, sem apám, ő egy reggel egy szelet friss kenyérrel és egy csésze boros teával jött jó reggelt kívánni. Ez a tett nem kíván kommentárt. S ez az asszony egyszerű parasztasz­­szony volt világéletében. De lelki in­telligenciájával felülmúlt azt hi­szem, nagyon sokunkat. Juhász Istvánné Kóka, Újszőlő u. 20/a. AZ OLVASÓ TUDÓSÍT KIS SZÍNHÁZ, nagy gondban Megismerkedtem egy emberrel. Külö­nös ismertetőjele nincs, középkorú, kö­zépmagas, szóval ugyanolyan, mint a többi negyvenes. De csak külsőleg! Mert amikor beszélni kezd, a bensőjé­ből áradó temperamentum pillanatok alatt megfiatalítja. Ifjonti hévvel, csil­logó szemmel beszél „gyerekeiről”, a közel húsz fiatalról, akik a győri ALFA lakásszínház kicsi, de nagyon lelkes tár­sulatának tagjai. Győr belvárosának egyik tágas la­kásában rendezkedett be az ALFA tár­sulata. A lakásszínházban minden van, ami ifjú emberek jó közérzetéhez kell. Ez a színház egy kicsit ifjúsági klub is. Tágas előszobáját ifjonti fantáziával tet­ték otthonossá a tagok. A társalgóban előadás előtt és után nagy szócsaták folynak. És a meghitt teázóban, hátát a meleg cserépkályhának támasztva, az idegen is rögtön otthon érzi magát. Amíg ott a budapesti KISZ Együttes produkciójának kezdetére vártam, én is otthon éreztem magam a társalgóban. De engem nem a forró tea és a cserép­kályha közelsége, hanem Benkő József rendező szavai melegítettek föl. Mi min­denről beszélgettünk! Témáink a lakás­színháztól indultak, s oda is kanya­rodtak vissza. Nehéz helyzetben van a kis csapat! Mecénásuk nincs, így ön­fenntartásra kell berendezkedniük. Nem könnyű dolog ... Pedig csupán harminc forintot kérnek egy színházje­gyért. Ennek ellenére egy-egy előadás­ra jó, ha húszan váltanak jegyet! Ez a szerény összeg még arra sem elég, hogy a rezsit — lakásbérlet, fűtés stb. — fizetni tudják. Igaz, a közelmúltban volt Győrött egy jótékonysági koncert, mely­nek bevételét Benkő és csapata kapta meg, de a rendező elmondta: ez a pénz csak fél év haladékot adott az együt­tesnek. Az ALFA lakásszínház a kapott segélyből fél évre előre ki tudta fizetni a lakásbérleti díjat. És e fél év alatt latba vetnek min­dent, annak érdekében, hogy a győrie­ket becsalogassák lakásszínházukba! Plakátokon és szórólapokon rendsze­resen tájékoztatják a nagyérdeműt a kis színház nagy vállalkozásairól. Aki szereti a színvonalas produkciókat, an­nak érdemes odaszoknia az ALFA „ott­honába". Horváth Takács Zsuzsa Győr □45

Next