Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)
1987-03-22 / 12. szám
jelenik meg, de Hubay kifejezetten Darvas kedvéért továbbírta a figurát. — Ha már a színészeknél tartunk, hadd jegyezzem meg, rég láttam ilyen parádés szereposztást fiatal színészekből, akik mellesleg mindannyian kitűnően énekelnek. — Ez a darab, többé-kevésbé tudottan, Radnótiról szól. Mácsai Pál külsőre is döbbenetesen hasonlít rá. Azt hiszem, a lány is — akit Pápai Erika alakít — hasonlít kicsit Radnóti feleségére. De persze szó sincs arról, hogy mi egy Radnóti-élettörténetet akartunk volna készíteni. — Ön szerint a mostani néző számára mit fog jelenteni, miről fog szólni a darab? — Látja, ez érdekes dolog. Ahányszor ehhez a darabhoz nyúlnak, kiderül, hogy mindig újabb és újabb fiatal generációt érint meg. Ránkiék hályogkovács módra csináltak musicalt — hiszen akkor még nem lehetett utazgatni — és nagyon „beletaláltak”. Nehéz elmondani, miről is szól az Egy szerelem három éjszakája: az ifjúságról, egy korosztály szenvedéseiről? Erről is. Az idők során bebizonyosodott, hogyha jól játsszák, mindig elementáris a hatása. Valahogy más módon tud megragadni egy fiatal korosztályt, és mer érzelmes lenni. Talán ez a siker titka. Pontosan én sem tudom, és izgatottan várom a nézők reagálását. — Mikor láthatjuk a tévéváltozatot? — Legutóbbi értesüléseim szerint április 3-án este 20.05-kor tűzi műsorra a televízió. TANCSIK MÁRIA éjjel betörtek a Királyi Színház pénztárába, és ellopták a jegyeket, hogy feketén eladják őket. — Mennyi támogatást kap a színház Dániában? — Nézze, a színház ott is tetemes állami támogatást élvez, és mint mindenütt, ott is deficites üzlet. A cél tehát, hogy minél kevesebb legyen a ráfizetés. A színház pedig csak akkor telik meg, ha jót játszanak. Ott is megtörténik, hogy nem lehet valamire jegyet kapni, és van úgy is, hogy egyedül érzi magát az ember a nézőtéren. Ha a darab két hét alatt nem ér el legalább félházat, akkor nem játsszák tovább. — Hogyan látja ezt itt, Magyarországon? — A kulturális élet intenzitását nem látom egészen kulturális megnyilvánulásnak. A színházak teli vannak, ez igaz, de itt inkább egyfajta kispolgári igény, hogy színházba kell járni. Egyáltalán nem hiszem, hogy a magyar közönség kulturáltabb, mint a dán, ez a fajta viselkedésmód viszont sokkal polgáriasabb, ha úgy tetszik, kispolgáriasabb, mint Dániában. — Milyen jelentősebb állomások határozták meg az életének alakulását? — Minden művészi megnyilvánulásom a magánéletemben gyökerezik. Ez lehet pozitív és negatív élmény is. Az ember a válságos helyzettől fejlődik, jut előbbre. Szerintem ez a titka annak, hogy a pofonok, a csapások nem teszik tönkre az embert, és ha hasznosítja őket, épülésére válnak. Ez így nagyon jól hangzik, tudom, de azt is tudom, hogy ez természet kérdése. Én született optimista vagyok, a legrosszabban is a jót keresem. BIZA KLÁRA Többféle TÉVÉKRÓNIKA Új művészet? Fiatal művészek, akiknek a munkálkodása, így mondják, gyakrabban találkozik ellenérzésekkel, mint megértéssel. Festők, szobrászok, fotósok, zenészek, költők. Helyet a nap alatt címmel csinált róluk vázlatos bemutatófélét a televízió Nagy György és Bodnár István szerkesztésében, illetve rendezésében. Azt természetesen nem lehet eldönteni nyolc-tíz televíziós perc alapján, hogy aki bemutatkozik, tehetséges-e vagy sem. Abban közös a gondolkodásuk, hogy valamennyien újítók. És voltaképpen közös a sorsuk is: újításaikra vagy rászokik a közönség, vagy ők szoknak le róla. Régi, nagyon régi dolog, hogy ifjú művészek, akiknek a Pegazusaik egy kis parazsat ettek, ficánkolnak. Nem jók nekik a régi formák, a régi tartalmak, újat keresnek. Döntögetik azt, ami szerintük elavult. Később aztán rájönnek, mint minden éretté vált újító művésznemzedék, hogy csak azt lehet ledönteni, ami gyengén áll a lábán. Azért meg nem kár. Jókait nem lehet, Petőfit nem lehet, Adyt, József Attilát, Lisztet, Bartókot, Ferenczy Bénit, Bernáthot se lehet, Németh Lászlót, Illyést se lehet. Folytathatnánk. Veszély tehát nincs. Annyi az egész, hogy amit csinálnak, szokatlan. De ha végigpillantunk akár csak a művészeti közelmúlton, mondjuk, száz esztendőn, nyomban látjuk, hogy sok minden szokatlan volt egykor, ami ma már szép. A művészetelmélet ihletett hozzáértőinek, továbbá úri- és női szabóinak erről rengeteg mondanivalójuk van. Ki-ki kedve szerint elmerülhet benne. A szereplők egyike azt mondta, hogy a közönségtől semmi mást nem kér, csak annyit, ne haragudjon azért, amit csinálnak. Teljesen jogos kérés. Bizonyára sok rossz tapasztalat mondatta ki. A mostani újítók, osztozva a minimarosa ötvenből leghíresebb művét, a világrepertoáron máig népszerű Titkos házasság című „buffáját" (délolasz származású vígopera) vitte képernyőre a Zenés tv-színház. Eredeti módon. Szellemes megoldásokkal jórészt elkerülték a televíziós opera legfőbb átkának, az utószinkronnak a kiábrándító hatásait. (A markírozott éneklés akkor is őszintétlen, következésképp hatásrontó, ha az utószinkron ezredmásodpercre pontos, ami nincs mindig így.) Ferkai Tamás rendező háromféle megoldást alkalmazott ennek érdekében. Kihasználta pompásan éneklő szereplői (elsősorban Gregor József, Komlósi Ildikó, Kovács Pál s hasonlóképpen Farkas Katalin, Csonka Zsuzsanna, Márk László) jó mimikái és gesztusképességét, többször „elnémította” őket, s így mintegy elképedt, vagy éppen elábrándozott hallgatói lettek saját éneküknek; gyakran élt a televíziós szereplőmozgatás — háttal, illetve távolabbról éneklés — szabadabb lehetőségeivel; végül reális éneklést engedélyezett az erre leginkább kínálkozó pontokon. Mindez sokat segített a jellegében mozartos (két évvel Mozart halála után született) vígopera könnyed, színházias életre keltésében. A Budapest kamarazenekar játéka finom volt, kiegyenlített (karmester: Pál Tamás, zenei rendező: Erkel Tibor). Mátay Lívia díszlete, Wieber Marianne ruhái és — tévéoperáról szólván nagy hangsúllyal — Kocsis Sándor fényképezése a vígoperai hangulat fontos tényezői. Anélkül azok, hogy pillanatra a legfontosabb, az ének, a zene elé tolakodnának. RAJK ANDRÁS denkori művészeti újítók felfogásában, számomra rokonszenvesen, majdnem azt is mondhatnám, hogy elbájolóan konzervatívok. Hiszen a felforgatás évezredes hagyományait folytatják. Milyen eredménnyel? Az majd később derül ki. Értem én, de azért néhány megfogalmazással vigyázni kell. Elhangzott: egy söprűnek is van „üzenete”. Hogyne lenne, még filozófiája is. Mint tárgynak, fonnának, plasztikai megjelenésnek. Csakhogy azt is kell tudni: üzenettel nem lehet söpörni, csak söprűvel. Ember és természet Egy társasházban, lakótelepi lakásban kutyát tartani: állatkínzás. Bármilyen gondos a tulajdonos, bármilyen szeretettel és hozzáértéssel bánik vele. Egy társasházban, lakótelepi otthonban kutyát tartani: öröm. A magányos embernek vigasz, s szeretetének tárgya lehet. Sőt, egész családoké. Hol az igazság? Nincs igazság. Csak feldúltságok és ellenségeskedések vannak. Följelentések és verekedések, jámbor rendeletek és ölre menni kész lakótársaik, szomszédok. Még tavaly, késő ősszel, a Natura szerkesztőség néhány műsora után ígértem itt, hogy hamarosan visszatérünk rá, mert a tevékenysége manapság különösen fontos, a fenyegetett természeti környezetben. De most mégis csak egy darabkájával tudok foglalkozni. Azzal, hogy mint ebben a kutyaügyben is, embercsoportok, közösségek és személyek végzetesen nem értik meg egymást. Hogy egy-két dologban nem értenek egyet, abban nincs semmi rendellenesség. Életformák és életfelfogások nem mindig — többnyire nem is — integrálhatók. Ebben nincs közmegegyezés. De hogy gyűlölködve építenek szekértáborokat és mérgezett nyilakat lövöldöznek egymásra, az már elgondolkoztató, sőt elcsüggesztő jelenség. És az oka mélyebb, mint a „szabad” kutyatartás vagy annak adóztatása, szabályozása, tilalma. A Natura szerkesztősége újabb — a korábbiaknál, úgy látom, mélyebben átgondolt — műsoraival többet akar mondani, mint hogy engedély nélkül pusztítják a fákat (s ha engedély van, az se megnyugtató, sok a rossz példa, nagyon sok), piszkítják a közterületeket. Az ember és a természet viszonyát akarja bemutatni, elemezni — ez utóbbit televíziós eszközökkel, s nem unalmas tanulmányokkal —, és a megbomlott kapcsolat legalább részleges helyreállítására ösztönözni. Eredetileg talán nem is ez volt a célja, de menet közben társadalompolitikai fórummá vált. Az embernek és a környezetének manapság tragikusan kettészakadt kapcsolatrendszeréről szól. Ezért találtam fontosnak ezt a kutyaügyet, aminek helyt adott. Mert sokkal több, mint kutyatartás és szomszédi marakodás. Több és roszszabb. Egy társadalmi magatartás tükre: közösség és egyén — vagy személy és személy — viszonylatában még mindig alig sikerült — nem kialakítani, megértetni sem azt a régi igazságot, hogy az én szabadságom ott végződik, ahol a másiké kezdődik. TAMÁS ISTVÁN □ 3!