Új Tükör, 1987. július-szeptember (24. évfolyam, 27-39. szám)
1987-07-19 / 29. szám
beszélgetés témája lehetne. Maradjunk a mostaninál. Hazajövetelem után kértem, hadd nézzem meg újra vágószobában a küldetést. Hátha most már elegendő távolságtartásom van ahhoz, hogy — ha szükséges — húzzak, vágjak, tömörítsek, azaz csattogtassam az ollómat. Még nem kaptam választ, de tapasztalatból tudom, hogy mindenképpen kellemetlenség lesz belőle. Mert ha vágok, akkor azokat a részeket újra kell keverni, s ez pár ezer forintos költségtöbblettel jár. A költségszámlát pedig, amikor a filmet átvették tőlem, egyszer s mindenkorra lezárták. Másik saját példám: külföldi színészt kértem fel egy korábbi filmem főszerepére, de a hangját, természetesen, magyar kollegájával kellett szinkronizáltatnom. Az illető kiváló szinkronművész, de utólag sajnos kiderült — nem fedi pontosan a hangja külföldi kollégája habitusát. Ezért — bár senki nem kért erre — újra megcsináltattam a szinkront egy arra alkalmasabb magyar színésszel. A több millió forintos költségvetésű filmnek csupán töredékét kitevő többletköltség miatt azonban „megbüntettek”. Magyarán: a rendező igényességét szankcionálták. Pedig van jó példa is: a filmgyárban a kész produkciót minden esetben megnézik a kollégák, elmondják észrevételeiket, s a rendező — ha egyetért velük — ezek alapján még igazít a munkáján. És ezért nem büntetés jár neki, hanem dicséret. Miért nem lehetséges ez itt, a Szabadság téren is? — Vannak ilyen terjedelmi problémák külföldön is? — Tapasztalataim szerint •Nyugat-Európában nincsenek. A filmrendezőik és televíziós kollegáik — ha adnakmagukra és valóban művészit kívánnak alkotni — háttérbe szorulnak a karatén, a horror- és az akciófilmek, illetve a véget nem érő tévésorozatok mesterembereinek anyagi sikert jelentő munkái mögött. Ezért a legkiválóbbak összefognak egymással, s közös produkcióban készítik el filmjeiket mozi- és tévéforgalmazás számára. Mert jól tudják, ha egy tévében sugárzott művet viszonylag kevesebben is látnak, mint egy látványos szuperprodukciót, az is milliókkal mérhető közönségszám. Ha nem az egyik, akkor a másik csatornán. — No de nekünk csak „másfél” csatornánk van. És ha az elsőn, az esti főműsoridőben, a híradó után egy százhúsz perces tévéfilm szerepel, aznap már másra nem jut idő. Ha pedig valakit az a film valamely okból Нет érdekel, a másik műsorban pedig még érdektelenebb dolgokat láthat csak, el van rontva az estéje. Könnyű ott, ahol három-négy, sőt több csatorna közül választhat a néző. — Erről nekem különvéleményem van. Ha a mi másik csatornánk, második műsorunk nem a gyönge, sőt elrontott művek, érdektelen műsorok bevezető csatornája” lenne, hanem karakterisztikusabb, színvonalasabb, intellektuálisabb arculatot öltene, máris megszűnne az említett gond. — De szerintem a probléma ennél sokkal mélyebben rejtőzik — folytatja Szántó Erika. — Itt tenném fel a kérdést: milyen következményekkel járt, hogy a hazai tévéfilmek, tévéjátékok összköltségkerete évek óta nem emelkedett, nem követte az általános drágulást? Merthogy azóta többszörösen megdrágult a szállítás, a jelmezek, díszletek, kellékek előállítási költsége és minden más. Kezdetben behunytuk a szemünket és úgy próbáltunk „csalni”, hogy többrészes produkciókat készítettünk. Ez azzal járt, hogy nem csökkent — látszólag — a művek száma, de , széttrancsíroztunk”, széthúztunk hosszabb, önálló műveket, két-három rövidebb részes sorozatra. Ez alig drágította meg a költségvetést, mert itt is, ott is felhasználhatók ugyanazok a díszletek, jelmezek, a kellékek, jelentősen megoszlanak a költségek. Emellett lehet egy rövidfilm is drága, ha sok a helyszín, káprázatosak a jelmezek, többtucatnyi színész és több száz statiszta játszik benne. Százhúsz perces filmet is lehet forgatni akár három színészszel, mai utcai ruhában, egy-két szobadíszletben. De lehet ez vezérlő szempont? Ma már, a néhány év előtti átlag nyolcvan helyett, évente mindössze negyven-egynéhány tévéfilm készül, így tulajdonképpen a rajtunk mindinkább számon kért nemzeti tévéfilmművészet kezd kiszorulni a képernyőről. S az is köztudomású, ha több a film, nagyobb a témaválaszték, több a lehetőség a bátor kísérletezésre, útkeresésre. Ha kevesebb, arányaiban deformálódik a tematikai többszínűség, az alkotók — mivel kevesebb a munka és a kereseti lehetőség — biztosra mennek, és előbb-utóbb beterelődnek abba a zsákutcába, amelynek tábláján ez olvasható: „Csak szórakoztató filmeket a dolgozóknak. Ne terheljük őket magvas gondolatokat hordozó, értékes, ám kissé nehezebben emészthető alkotásokkal.” Ez az utca — életveszélyes! GARAI TAMÁS Csehov-karcolatok TÉVÉKRÓNIKA sehov ifjúkori novellái közül négy, Tarka elbeszélések címmel, s ha jól értelmezem a tájékoztató szövegét, a világon először színi, illetve televíziós feldolgozásban. Ő maga is készült színre vinni néhány fiatalkori művét — élete vége felé, már a jaltai időszakában —, de a munkát elhatalmasodó betegsége miatt elkezdeni sem tudta. Az elbeszélések azóta a Csehovkötetek lapjain ragyognak. Igen, ragyognak: a szinte csak odavetett könnyű vonások, a lelki gyengeség rajzolatai, a környezetek, tárgyak, emberek kicsinysége, szürke szomorúsága, mind, mind vakító fényben. A semmiségek az értelem, a költészet fényében jelennek meg. Az erejük megrázó. A Csehov-előadásokat — az újabb korban a televíziós átültetéseket —, általában egy-egy régebbihez is szokták hasonlítani, miként változik koronként az életre keltők művészi felfogása, Csehov élménye szerint. A Tarka elbeszéléseket nincs mihez mérni, mint egy-egy új Cseresznyéskert-bemutatót, Ványa bácsit, Három nővért vagy Sirályt. Benne volt Cselényi László rendezésében ezeknek sok élménye, tapasztalata, a magyar színház Csehov-iskolázottsága. Hogy éppen ezeket a novellákat választották? — efféle kérdés felesleges volna, Czigány György, a forgatókönyv írója bizonyára ezek iránt érzett vonzalmat, ezekben látta a korai Csehovírások legfontosabb jellemzőit. A válogatónak szuverénnek kell lennie. A lényeg az eredmény. A díszlet- és a jelmeztervezői munka (Nagy Sándor és Tóth Barna) elsőrangú volt. A keret, az öltözék már sugallta a tartalmat. A környezet megjelenítése — Csehov ezt sohasem mulasztotta el — majdnem annyira fontos, mint ami elhangzik, hiszen néha csak a ruhák, a tárgyak beszélnek. A négy színi elbeszélés férfi hőse Székhelyi József volt. Szépen, lírai érzékenységgel, bújkáló iróniával és szomorúsággal töltötte meg a szerepeit. Voltaképpen csak egyetlen szerep: „általános” Csehov-alak. Tanay Bella, Ivancsics Ilona, Bodnár Erika és T. Katona Ágnes formálta meg a női karaktereket, mind lelkiismeretesen, tehetségesen. Dancsó Sándor tiszta, kifejező képeken vitte képernyőre az előadást. TAMÁS ISTVÁN Székhelyi József és Ivancsics Попа a Csehov-műsorban TÓTH GYÖRGY FELVÉTELE Hallgatom a Hófehérkét Új rádióműsort szerethetünk meg mostanában: Kérted— hallgathatod! A gyerekek, vagy a nagyon kicsik és a kicsit gyámoltalanok szülei betelefonálnak a rádióba, ahol barátságosan megkérdezik a nevüket, meg azt, hogy hány évesek, ők meg elmondják, hogy melyik mesét kérik. Nemrég tizenhat kis rendelő telefonált Hófehérkeügyben. Ha jól figyeltem, Noémi volt a legkisebb, négyéves, a „korelnök” pedig, ha nem csalt a fülem, egy 16 éves kamasz lehetett. De hát miért is ne? Hiszen magam is ott ültem szemközt a rádióval, és hallgattam, amint Huttkai Éva 40 percen át mondta az éterbe — Rónay György költői magyarításában — a halhatatlan Grimmmesét. Essünk túl a csúnyáján, kezdve a gonosz mostohával. Megértem, hogy voltak a kicsik között olyanok, akik — mert nem ugrott be nekik a cím — azt mondták: a boszorkásat kérem. Mert a Hófehérkének bizony a boszorkány a főszereplője. Az ő gonosz fondorlatai mellett minden más elhalványulni látszik. Van itt horrorszándék, (parancs a szív kivágására), többrendbeli gyilkossági kísérlet, meg egy csaknem tökéletesen sikerült gyilkosság, amelyre a jog embere ma rámondhatná azt is, hogy aljas indítékból követtetett el, de hát a mesében minden mesés. Mesés volt Ruttkai Éva hangján a banya károgása, mesés a mostoha tükröt faggatása, noha úgy kérdezte a bűvös jószágot, mintha egy rosszlány unszolná vallomásra kedvesét. S ha már a felnőttes szavaknál tartok, hát azt is elárulom: mese ide, mese oda, a királyfi szerelemre lobbanásakor nehezen tudtam elűzni a történetből a nekrofília árnyát. Holott, ha már gyermeki ártatlansággal nem hallgathattam a Hófehérkét, bizonnyal illőbb lenne bájairól szólanom. Arról, hogy rájöttem: ez a mese, ha másért talán nem is, de a hét törpe miatt csakis német lehet. Mert a parányi emberkék rendhez szokott kispolgárocskák. „Ki ült a székecskémben?” „Ki evett a tányérkámból?” És figyeljük csak sorra a kérdésekben rejlő „rend- és birtokháborítások” miatti zokszavakat. Mint ahogy abban is van valami nyárspolgári, hogy cserébe a kosztért és kvártélyérti Hófehérkének a hét kis bányászra serényen dolgoznia kell. S hogy minderre rájöttem, ezt is Ruttkainak köszönhetem. És neki — túl a mesegyűjtő fivéreken, túl a költő-fordítón — e mese poézisét is. Nemcsak és nem is elsősorban a rigmuskákra gondolok. Hanem sokkal inkább a sűrű erdő, a csillagos ég és a hazatérő törpék kezében fénylő hét piciny bányászlámpa együttes képére. Vagy a szép, fehér virágos« ravatalra. Meg az erdei állatok gyászára. És a gyilkosságot követő károgóan kárörvendő vers — „fehér voltál, mint a hó...” — után a kommentálásra, hogy a királyné szíve megnyugodott, „ha az irigy szívnek egyáltalán lehet nyugovása”. De ez már a végső igazságtételre mutat. Amit sehogyan sem tudtam felnőttként hallgatni. Hiszen az ilyen tiszta formájában csak a mesékben létezik. MELCZER TIBOR □ 31