Új Tükör, 1987. október-december (24. évfolyam, 40-52. szám)

1987-11-29 / 48. szám - 1987-12-06 / 49. szám

Mégis hogyan csinálják? Feleségek, anyák, dolgozó nők egy személyben és helytállnak minden minőségükben. Ott látni őket reggelente az utcán, gyereküket viszik az iskolába, azután munkahelyükre sietnek. Hazafele bevásárolnak, cipőt, ruhát vesznek a kinőtt helyett a gyereknek,mikor, mire van szüksége, gondjuk van önmagukra, testük ápolására, úsznak vagy tornáznak, időnként eljutnak a kozmetikushoz, a fodrászhoz, s még elméjük pallérozására is futja idejükből. Indokolt tehát a kérdés: mégis, hogyan csinálják? A nemek egyenjogúsításáért folytatott küzdelem eredményeként meghódították a korábban csak a férfiak számára fenntartott pályákat, s ezáltal egy sor egymással öszszeférhetetlennek tűnő feladatot vállaltak magukra azok az asszonyok, kiknek hetven százaléka családos, s legalább egy gyermek anyja. Tizennégy százalékuk közéleti vagy tudományos pályán működik, a rádióban, a tévében, a sajtóban vagy a könyvkiadásban dolgozik, vállalatoknál tölt be fontos pozíciót, üzletasszony vagy éppen önálló vállalkozó. Ezek a 30—40 közötti aszszonyok ambiciózusak és anyagilag függetlenek, akik úgy töltik be választott élethivatásukat, hogy közben igyekeznek megfelelni a hagyományos feladatoknak is. A kétgyermekes, 37 éves Anne Foudat-Brucker őszintén bevallja, olykor már nagyon elege van. „Mivégre csinálom mindezt — kérdi önmagától. — Hiszen ez egyszerűen igazságtalan és kibírhatatlan.” Mégis tovább csinálja. „ ... én ébresztem a gyerekeket, reggelit adok nekik, azután elviszem őket a lakásunktól húsz percre fekvő iskolába kocsin. Ott vagyok a szülői értekezleten, csomagolok, ha vakációzni megyünk, s még a frizsider kikapcsolása is az én feladatom ilyenkor. Nekem kell elvinnem a gyerekeket a fogorvoshoz, meghívni a rokonokat, barátokat, kollégákat vacsorára. Én állítom össze a menüt, vásárolok be és készítem el a fogásokat. Persze közben megfeledkezem egyről-másról. Akárhogy is — fejezi be nevetve —, azzal telnek napjaim, hogy másokról gondoskodom.” És a férjek, az atyák? Még az ifjabb korosztályhoz tartozóknak is csak elenyésző hányada vállalkozik arra, hogy megjárja a nők által megtett út egy szakaszát, így többségük alig veszi ki részét az otthoni feladatokból. Nemhiába figyelmezteti Michéle Fitoussi, az Elle című hetilap munkatársa most megjelent pamfletjében az olvasót: meg ne tévesszen senkiit. Ha gyermekét sétáltató papát lát a játszótéren vagy a parkban! Valószínűleg ez minden, amire a férfiak készek családjukért. Igaz, gyakran éreznek bűntudatot. Ez egyrészt sovány vigasz, másrészt, ahogy a fenti Anne 39 éves reklámfőnök férje állítja: a férfiak képmutatóak. „Ha néha elmosogatok, mert megkér rá a feleségem, biztos, hogy akarva-akaratlan eltörök egy tányért. Mi, férfiak szívesen adjuk az ügyetlent. Ez passzív rezisztenciánk egyik formája. Az igazság az, hogy én például csak a minőségi feladatokat szeretem. Az olyat — mondjuk —, mint a tapétázás. Annak van látszatja.” A francia közvélemény-kutató intézet legutóbbi vizsgálata szerint a férfiak ma húsz perccel több időt fordítanak a ház körüli teendőkre, mint 1975-ben. E megnövekedett buzgalom azonban mindössze három perccel csökkentette csak a nőkettA Le Point vezető riportjának címe: Mégis hogyan csinálják? honi elfoglaltságát, akik a nap 24 órájában két munkanapnyi feladatot látnak el. Az egygyermekes anyák átlagosan heti 36 óra 20 percet fordítanak a házi és 34 óra 15 percet a hivatásuk követelte teendők betöltésére. Hetven órás munkahetükkel szemben a férfiak 59 órát dolgoznak, melyből mindössze 13 jut az olyan kötelmekre, mint a rendrakás és kertészkedés, így aztán nem csoda, hogy a feleségeknek fele annyi idejük marad az olvasásra, mint férjeiknek (heti másfél óra). Azon középosztálybeli nők helyzete a legnehezebb, akiknek nem futja arra, hogy segítséget fogadjanak otthoni terheik könnyítésére. Jó részük ezért orvoshoz kényszerül harmincötön felül! Szerelmi étvágytalanságról panaszkodnak, s nem is gyanítják, hogy ennek túlterheltségük az oka. Az a legérdekesebb, hogy a dolgozó nők jóval kevesebb nyugtatót szednek, mint a főfoglalkozású háziasszonyok. Inkább olyan pszichoszomatikus betegségekben szenvednek, mint a lumbágó, kolitisz vagy a gyomorfekély. Edith Mabille gyógytornásznő szerint páciensei a szó szoros értelmében a világot hordják vállukon. És ráadásul állandóan bűntudatuk van. Hiszen a bölcsödés korú gyerekek 45 százalékát anyjuk helyett más neveli. Aztán meg a gyerekek Hamar megtanulják, hogyan manipulálják érzelmileg a felnőttek frusztráltságát. Az egyik exportra dolgozó vállalat igazgatónője mesélte, hogy amikor legutóbb külföldön volt és telefonon akart fiával beszélni, az nem volt hajlandó szót váltani vele. A fizikai és szellemi megterhelésen túl külön erőfeszítést igényel az otthoni és hivatali munka közötti szerepváltás. „A munkahelyen a talpraesett, ügyes, hatékony nőt kell alakítanom, hazatérve pedig a gondos, figyelmes, kedves mamát.” Mintha eleve beléjük programozták volna a változó szerepek közötti zsonglőrködés adottságát, azt a képességet, hogy mondjuk egy tanácsülésre igyekezve eszükbe jusson: be kell ugranom az illatszerboltba fogkrémért, mert elfogyott. A feleségek többsége beletörődött az egyenlőtlen szereposztásba, mert — véleményük szerint — egy bizonyos koron túl úgyis reménytelen a férfiak átnevelése. Vannak persze olyanok is, akik nem is engednék át vagy osztanák meg társukkal anyai, háziasszonyi feladataikat. Hiúságból vagy presztízsből ragaszkodnak valamennyi teendő ellátásához, vagy — mint ezt dr. Gilbert Tordsman állítja — azért, mert életükben a hiperaktivitás bizonyos értelemben a drog szerepét tölti be. Akik elutasítják a fölkínált munkamegosztást, azok többnyire nem élnek a társadalom nyújtotta segítséggel sem. Nincsenek ínyükre a mélyhűtött és készételek, a „légüres térben” főtt új típusú francia ételek sem, melyek hónapokig tárolhatók, s percek alatt fölmelegíthetők a mikrohullámú sütőben. Pedig — a hírek szerint — rendkívül ízletesek, változatosak e fogások. A fenti kategóriába tartozó nők természetesen nem veszik igénybe a vásárlást könnyítő s egyéb szolgáltatásokat sem. Ettől függetlenül lenne még tennivaló bőven a nők többségét jelentő kettős hivatású nők terheinek csökkentésében, így például miközben szüntelenül a népszaporodás fontosságáról beszélnek, nem építenek elég bölcsődét már most sem a kisbabáknak. Párizsban például csak idén 35 ezer fiatal házaspár bölcsődei igényét utasították el hely hiányában. Egymillió 3 év alatti francia gyerek közül mindössze 300 ezer juthat be ezen intézményekbe. Egy szó mint száz: ha javult is az elmúlt évek során valamelyest a helyzet, még mindig túl nagy teher nyomja az önálló élethivatású nők vállát Franciaországban is. Mégsem adják föl. Többségük ugyanis valószínűleg egyetért a föntebb idézett 45 éves vállalati igazgatónővel: „Bizony előfordul, hogy olykor úgy érzem, torkig vagyok az egésszel. Szeretnék végre levegőhöz jutni. A munka világa azonban maga az élet. Az élet pedig érdekfeszítően izgalmas.” PÓR EDIT ammm Barre Chirac: le match est parti Uj-HoUywood segít a tévén? A televízió térhódítása jó ideig sokkhatásként sújtotta az amerikai filmgyártást, amint Peter Bogdanovich Az utolsó mozielőadásban el is siratta. A hetvenes évek elején azonban feltűnt egy új rendezői nemzedék Hollywoodban, addig elképzelhetetlen kasszasükereket kezdett aratni. Spielberg és Lucas sorra döntötték a nézettségi rekordokat. Aztán megjelent a videó, s a borúlátó jóslatok ellenére nem vált a mozi vetélytársává: az új-hollywoodiak magabiztosan használják a videót is bevételeik növelésére. A mozisikerek, a videó, a szaporodó kábeltévék napjainkban a nagy tévétársaságokat hozzák egyre nehezebb helyzetbe. Az ABC, a CBS és az NBC mamuthálózatoknak egyre élesebb harcot kell vívniuk e konkurenseikkel a nézők megszerzéséért, illetve megtartásukért. A nagy televíziós társaságok vezetői gondoltak egy merészet: az utóbbi egy-másfél évben tömegestül szerződtették le a televízióhoz a sikeres mozifilmrendezőket. Ezek — ma már — szívesen vállalják az executive producer munkáját (leginkább talán „szerkesztő-gyártásvezetőnek” fordíthatjuk, olyan irányító személy, aki a műsor egészéért felelős, tehát gazdasági és dramaturgiai kérdésekben egyaránt döntő szava van), mivel az utóbbi időben a televíziók stúdióiban is jobban tiszteletben tartják művészi szuverenitásukat, nem kezelik őket „másodosztályú állampolgárokként”. S főleg amiatt, hogy egy-egy tévésorozattal manapság a sokszorosát kereshetik meg annak, amit akár egy kasszasiker rendezésével elérhetnek a moziban. Sok tévés szakember — a szórakoztatóipar New York-i i szaklapjában, a Varietyben nyilatkozták — úgy ítéli meg, hogy az USA-ban már nyoma sincs a filmes és televíziós „lokálpatriotizmusnak", szabad az átjárás a két birodalom közti határon. Némelyek viszont azt állítják, hogy a mozirendezők csak azért szerződnek televíziós munkára, mert a filmkészítés feltételei ma nem éppen rózsásak. Sokak szerint a filmrendezők (bármiilyen tehetségesek lehetnek egyébként) nem értenek a tévés munkához. Lehet ebben némi igazság, mert az elkészült műsorok nem túl forró fogadtatása is azt látszik igazolni: a televízióban producerkedni nem is olyan könnyű szakma. (A televíziózás amerikai történetében emlegetik némi malíciával — csak egy filmrendezőnek sikerült a képernyőn ugyanolyan sikert elérnie, mint a mozivásznon, Alfred Hitchcocknak.) A nagy társaságok mégis bíznak a jövendő sikerekben, sorra kötik a szerződéseket. Az ABC Robert Altmant (MASH) két egyórás produkció elkészítésével bízta meg. Stanley Kramer (ítélet Nürnbergben) a CBS-nek csinál sorozatot. Ridley Scott (A nyolcadik utas: a halál) is sorozatot készít egy jövendő metropolis rendőrségéről, Police 2000 a címe. Spielberg egy 44 részes sorozat szerkesztő-producere az NBC- nél. Ebbéli minőségében a Szórakoztató történetek egyes epizódjainak rendezésére olyan neveket szerződtetett, mint Robert Zemeckis (Viszsza a jövőbe), Martin Scorcese (A taxisofőr) vagy Clint Eastwood, a színész-rendező. De manapság nemcsak a sikergyárosok kötnek tévésszerződéseket. * Tony Richardson (Tom Jones) angol rendező vagy a német Oscar-díjas Volker Schlöndorff (A bádogos) is beállt a tévéhez, az utóbbi a CBS-nél rendezte meg Az ügynök halálát (miután a Broadwayn már színházi rendezőként bebizonyította, hogy van némi affinitása Arthur Miller drámájához.) Azt azonban senki nem hiszi, hogy a mozifilmrendezők végképp a tévéhez pártolnának, hiszen sok nehézséget jelent számuikra hozzászokni a viszonylag alacsony költségvetésekhez, megtalálni a hangot a televízió közönségével. Amerikában főleg a 12—24 év közöttiek járnak moziba, míg a tévét leginkább a 25—54 év közöttiek nézik. A nagy tévétársaságok vezetői mindenesetre abban bíznak, hogy Új-Hollywood őket is kihúzza a bajból. SZARKA KLÁRA 42 □