Új Tükör, 1988. január-március (25. évfolyam, 1-13. szám)
1988-03-13 / 11. szám
24 □ A festő? Bizony. Az itt látható festményeket és rajzot ugyanaz a kéz hozta létre, amelyik A kőszívű ember fiait, az Aranyembert, a Szegény gazdagokat, a Fekete gyémántokat, a Rab Rábyt, és sok-sok társukat papírra vetette. A márciusi ifjak egyik jelese ugyanis festőnek készült diáksága idején, mégpedig hittel és elszántsággal. Komáromban, szülővárosában kezdte a festék pusztítását, az ecset koptatását. E tanulmányairól írásos bizonyítványa is maradt fenn a Révkomáromi Királyi Rajziskolából Orbán Gábor tanár pecsétjével hitelesítve, ilyenformán: „Jókay Móritz négy esztendőik elforgása alatt, hetenként háromszor a fent említett Oskolában bejárván, leginkább az artzsképeket, úgy nemkülönben az Architektúrának kezdetét, Jelessen és Szorgalmatossan tanulta, s minekutánna az Architektúrában az az oszloprendek’ tiszta rajzolásában, úgy nemkülömben azoknak tussal való árnyékolásában szép előmenetelt tett volna ..., s minekutánaa tulajdon munkái bővebb bizonyságot nyújtandanak, mint külömben jeles ifjút szívesen ajánlunk, mindenkinek.” Második helybéli oktatójáról magától az írótól tudunk, aki csak íróvá válván lett Ásvai Jókay Móriczból Jókai és Mór. Siklósi Vastag Miklóstól, egy Komáromba érkezett vándor piktortól tanult akvarellel és olajjal festeni, „aki is városunkban etappeot tartott arcképfestés végett, s a mellett kálvinista tornyok számára csillagos gömböket aranyozott, ő volt egyedüli mesterem” — vallja, nem nagy hűséggel Orbán Gábor iránt, de hát ez így szokott lenni... Pápa jelentette a továbblépésit. 1841—42-t írtak akkoriban, midőn „a Dunántúl Athénjében”, az 1531- től működő Református Kollégiumban két sorsdöntő hatású társsal hozta össze a szerencse. Orlai Petries Soma volt az egyik, aki költőnek készült akkortájt. Hozzá 1841 csatakos, hévizes márciusában állított be beteg és obsitos katonaként unokafivére, Petrovics Sándor. „A baka” meg „a bús magyar” — így nevezték a diáktársak a szúrós tekintetű és érdes modorú leszerelt katonát, aki a színészetért lelkesedett, de már verselt is. Mi több, új nevet próbálgatott magának, imigyen: Petőfy, és A borozó című versét közölte az Athenaeum, ami valóságos csodaszámba ment a társak szemében. A „tejszelíd” Jókainak is volt beceneve Pápán: „Engem úgy hittük, hogy jámbor”, s a festékeiben nagy örömét megtaláló fiúra ez a nevezhet találó is lehetett. „A pápai nagy kollégium mellett ott volt egy kicsi fehér ház, abban egy még kisebb fehér szoba. Ennek a kis háznak a kis szobájában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három fiatal diák, akiknek alacsony volt ez az egész világ. Az egyik Orlai Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik voltam magam” — írta ezekre az évekre emlékezve Jókai Mór. „Mindegyikünknek volt saját kedvenc szenvedélye: Orlaié a költészet, Petőfié a színpad, az enyim a festő ecset. Ha Orlai írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat, én képeket festettem hozzájuk, s Petőfi szavalásmodora épp oly rendkívüli volt, mint az én kompozícióim. Maga készíti plasztikai szabályait, mint én festékeimet.” Orlai így emlékezett ugyanezekre: „Ha Petőfi valamely új művével meg volt elégedve, elszavalta azt előttünk, s így önképző körünkön kívül is gyakran élveztük egy-egy elmeszüleményét. Néha, ha időnk engedte, Jókaival ketten rajzolgattunk és festettünk szűk szobánkban .. . Rajzban ... Petőfi ítélete volt a döntő.” De hogy semmi képlet ne legyen tiszta: a Móricz fiú is nyert már iskolai képzőtársulati díjat „beszélyével” azon a versenyen, melynek másik két díjazottja Petőfi és Oklau volt. A három csillagfiúk! Képzőtársulat soha különb tagokra nem áhítozhat! Mit és hogyan rajzolt az akkor tizenhat-tizenhét éves „jeles ifjú” Jókai? Ismerünk egy kis rajzot, vízfestékkel kiegészítve, harangot ábrázol, s a harangon gyerekes formájú betűkkel: „Jókay festette”. Kőnyomatban maradt ránk Tóth Ferenc szuperintendenst ábrázoló portréja. Hitelesebben mérhetjük meg rajzolói erejét nénjét, Jókay Esztert és annak férjét, Váli Ferenc kollégiumi tanárt és lányukat, a még kisgyermek Váli Marit ábrázoló lavírozott tusfestmény arcmásain, melyek föltehetően pápai diákoskodása idején készültek. „Mikor elváltunk, én lefestettem Petőfi arcképét kicsinybe, olajba, nem tudom, hova lett ez a kép” — írta később pápai búcsúzásukról Jókai. „Orlai emlékverset írt számunkra, Petőfi könnyekre fakasztott érzékeny szavalatával. S akkor erős fogadást tettünk egymásnak, hogy csak mint nevezetes emberek fogunk összejönni, ha még egyszer találkozunk az életben. Aztán széjjel mentünk a világba, és esztendőkig nem hallottunk egymásról semmit. Mikor pedig ismét összetalálkoztunk, akkor Petőfi hírhedett költője volt Magyarországnak, Orlai pedig ihletett festész; magam sem tudok róla számot adni, miként történt? Ahelyett, hogy ülnék az én kedvesen mosolygó festékeim között, íme szántam ezt a sok csúnya fekete betűt, s azt szeretném, hogy ha most is itt tanácskoznánk abban a kis fehér szobában, hogy mi legyen belőlünk? Orlai írná a szép kedélyes novellákat, Petőfi elszavalná méltóságos tűzzel, én pedig festeném hozzájuk a képeket...” Ám előbb még Kecskemét következett. Jókai ottani festői terméséből Balatoni táj Szabó Sándor arcképe — Petőfi szülőháza Kiskörösön A SZERZŐ KILVÉJELEI