Új Tükör, 1988. július-szeptember (25. évfolyam, 27-39. szám)
1988-07-31 / 31. szám
Delon átlépett a képernyőre . A nagy francia filmsztárok sohasem fukarkodtak éles megjegyzésekben és gúnyos bonmot-kban, amikor a tv szidalmazása volt műsoron — ám ez nem tartotta vissza őket, hogy elvállalják, ha a televízió valamilyen jónak látszó, de mindenképpen jól fizetett szerepet kínált nekik. Gerard Depardieu és Isabelle Adjani például nemrég fejezték be egy tvfilm forgatását, Claude Brasseur egy háromrészes sorozat főszerepét játszotta el, címe A pénz, és Émile Zola regénye nyomán készült, Yves Montand pedig most tervez tv-filmet (talán sorozatot) a Dreyfusügyről. És az utóbbi évek legsikeresebb francia mozifilmjeinek jó részébe anyagilag besegített a tv. A sztárok sztárja, Alain Delon azonban mind ez ideig nem állt szóba a televízióval, neki legfeljebb régebbi mozifilmjeit sugározhatták. Most azonban „megtört” ő is. Alain Delon, aki mögött kereken 80 mozifilm áll (az utóbbi időkben már nemcsak színészként, de rendezőként, producerként, sőt forgatókönyvíróként is részt vett bennük), nemrég leszerződött a televízióhoz. Négyrészes, egyenként 90 perces televíziós filmet forgat, a címe Cinéma (vagyis: Mozi) és 60 millió frankos költségvetésével ez idáig a legdrágább francia tv-film, amely valaha is készült. A TF 1 nevű magán-tv-társaság csinálja, de tőkéjével besegít az olasz RAI, valamint japán és kanadai tévések is. S még mindig tárgyalások folynak japán és nyugatnémet tv-érdekeltségekkel, talán a forgalmazás terén akarják bevonni őket valamilyen közös vállalkozásba. — Haladni kell a korral — jelentette ki a sajtónak a televíziós forgatásban korábban soha részt nem vett szupersztár, Alain Delon —, a jövőben tehát a televízióval is rendszeresen együtt fogok dolgozni. Mielőtt a Cinémát forgatni kezdte, már kötött egy üzletet a tv-vel Delon: 12 korábbi filmjét adta el képernyős sugárzásra az Antenne 2 állami adónak úgy, hogy azt is kikötötte, mikor kell azokat műsorra tűzni: minden hónap első hétfő estéjén. S talán az is elősegítette, hogy feladta korábbi elzárkózását és engedékenyen közeledni kezdett a tv-hez, fűzi hozzá kajánul a hamburgi Der Spiegel, hogy a legutóbbi két Delon-mozifilm kínos bukás volt, és roppant csekély öszszeggel gyarapította a filmszínházak pénztárát. A Cinéma forgatásához a Párizs melletti By-sur-Marne műtermeiben egy hatalmas, 2000 négyzetméter alapterületű, háromszintes, gazdagon berendezett villát építettek fel; látványosságban és szép kilátásban (is) versenyezni kíván a mozifilmekkel Serge Lebeau producer és Bouygues, a TF 1 adó tulajdonosa. Bár leginkább Alain Delonban bíznak mint a siker első számú tényezőjében. A filmsztár a pokolban is sztár, meg a televízióban is, Delon tehát saját sofőrje, menedzsere, ügynöke és testőrei mellett behozta ide azokat a munkatársait, akikkel a mozifilmek forgatása közben szokott össze: fodrászát, és maszkmesterét csakúgy, mint felvételvezetőjét, berendezőjét, operatőrét, s még abba is volt beleszólása, ki legyen a négyrészes tévéfilmsorozat rendezője, Philippe Lefebrre. A forgatókönyvet az azóta elhunyt Jean-Pierre Petrolacci írta, ez volt az utolsó munkája. Delonnak tetszett a könyv: „Szokatlan történet egy olyan férfiról, akinek sok köze van hozzám.” Sikeres és elkényeztetett filmsztárt játszik a Cinémában Delon, akinek édesanyja — Edwige Feulliére-é a szerepe híres zongoraművésznő, de a második világháború után hangszerének el kellett némulnia, mert az asszonyt azzal vádolták, hogy a háború alatt együttműködött a nácikkal, a hitleri Harmadik Birodalomban is adott hangversenyeket. Delon élettársát Sunnyi Melles játssza, új szeretőjét Ingrid Held. Úgy hírlik, a televíziós film némiképp szatirikus ábrázolása a művészvilágnak, elsősorban a filmvilágnak, sok benne a humor és a romantika, küzd benne a jó a gonosszal, bukás és siker, ártatlanság és bűn váltogatják egymást, és az egésznek krimibe illő feszültsége van. A tervek szerint a francia tévénézők már októberben elkezdhetik nézni a Cinémát. Hogy lesz-e igazi sikere vagy sem, azt ma még nem lehet tudni. Az azonban már ma is tudható, hogy Alain Delon számára mindenképpen sikeres a vállalkozás: a produkció 60 millió frankos összköltségéből egyharmad rész jut rá, vagyis 20 millió frankos gázsit kap ezért a szerepért. BARABÁS TAMÁS , Alain Delon és Sunny Melles a Cinémában Gyermekfesztivál Sibenikben A régi Velence hangulatát idéző jugoszláv tengerparti kisváros, Sibenik legnagyobb eseménye az 1958 óta minden nyáron megrendezett gyermekfesztivál. Eredetileg hazai seregszemlének indult. Először 1963-ban hívtak meg egy lengyel színházi együttest. 1970 óta a sibeniki gyermekfesztivál nemzetközi eseménynek számít. A különböző művészeti programoknak — zene, képzőművészet, költészet, film és főként színház — se szexi se száma. Igaz, eddig csak a színház tekintetében nyitottak a világ felé. A délelőtti és délutáni műsorok elsősorban a legkisebbek szórakozási igényeit szeretnék szolgálni, gondolok itt a báb- és utcaszínházakra, valamint a városi színház épületében fellépő gyermekszínházi együttesekre. Bár a lenyűgöző hangulatú dómtéren este kilenckor kezdődő, javarészt külföldi vendégjátékokon is számtalan apró gyereket láttam. Sőt a gyermekfilmeket is sötétedés után vetítik a két ház közt kifeszített vászonra, a gyerekek a vászon előtt, az utca kövén ülnek. A bábszínházi produkcióknál is maguk a kis nézők nyújtják az igazi élményt a felnőttnek: az egyik délutáni előadáson — itt is a földön ültek a gyerekek a bábos „fülkéje” előtt — az egyik kisfiú egyszer csak felpattant, a „fülke” elé lépett és hevesen gesztikulálva, hoszszas vitába kezdett a rókával... A számtalan hazai együttes mellett — itt minden nagyobb városban van gyermekszíniház — ebben az évben finn, szovjet, török, görög, francia, lengyel, osztrák, ausztrál és NDK- beli produkciók szerepeltek. Vajon hogyan engedheti meg magának egy ilyen kis város, ebben a súlyos gazdasági gondokkal küszködő országban, hogy ilyen gazdag programot adjon két héten keresztül? Ez, hacsak nem rejtély, kizárólag a fesztiváldirektor, Drago Putnikovic tekintélyének és munkatársai szervezőtehetségének köszönhető: a műsorfüzet kereken 23 különböző mecénást tüntet fel. A fesztivál művészeti színvonaláról lehetetlen átfogó képet adnom, mivel csak egy hetet tölthettem Sibenikben: a nagyszabású megnyitó előadást, melyben az ősi horvát folklórtól (a híres aibeniki kiapa, a férfikórus tolmácsolásában) a rockzenén keresztül, a mesemotívumokon át a science-fictionig gyors egymásutánban peregtek az abszurd események; az egészet igazán nagyszerűvé és felejthetetlenné tette, hogy nyilvánvaló volt, nem kizárólag meghívott vendégek ülnek a dómtéren felépített hosszú széksorokban. Sibenik polgárai magukévá tették ezt az évenként ismétlődő ünnepélyes eseményt. Az előadás után a kikötőbe özönlött a tömeg, ahol a tenger fölött pufogó, nagy fantáziával megtervezett tűzijáték mellett, a sétányon egymást érő lacikonyhák és rögtönzött kocsmák között igazi népünnepély zajlott. Az ankarai együttes pantomimkabaréval mutatkozott be másnap: az előadás színvonala aszerint váltakozott, hogy a nagy tehetségű idősebb mímmester, vagy kevésbé tehetséges ifjú tanítványai uralták-e a színteret. A jaroszlávi szovjet színház inkább a mennyiséggel, mint a minőséggel „tündökölt”. Legalább harmincan voltak a színen, hosszadalmas, rendkívül komplikált és egyre inkább széteső Tolsztoj-adaptációjuk nem nyerte meg sem a gyerek, sem a felnőtt közönséget. Úgy tűnt, csupán az első sorban szorosan egymás mellett ülő négy feszes-szürke-kontyos nagymama értette a kavarodás mögötti szándékot. A katariniai görög együttes színes, színvonalas folklórestet hozott: különösen bájosak voltak az ügyesen táncoló kicsi gyerekek szép népviseletükben. A kitűnő kivirantai finn Teatteri 41 igazán nem nevezhető gyerekszínháznak, előadásuk sem igen illett a fesztivál keretébe és főleg nem a dómtér hatalmas színpadára. Intim, elkötelezett, társadalomkritikus ifjúsági színházat csinálnak, fő témájuk a kábítószer elleni küzdelem. A szürrealizmusból naturalizmusba, majd oda-vissza váltó előadás a fiatal Heimann tragédiáját meséli el, aki a marihuánától eljut a heroinig és végül túladagolja magát. Úgy látszik, a külföldi csoportok előjoga, hogy a dómtéren játszanak (még a nem odavalók is), pedig a zimonyi Pinokió Színház Aranyalmafája igazán oda való lett volna. Nem utolsósorban azért, mert bármilyen gyönyörű is a városi színház, fülledt és meleg, még kora este is, különösen, ha az ember megszokta már, hogy a kellemes levegőn ülve nézze az előadásokat. A zimonyi társulat igazi, rendkívül fantáziadús, a „csodára” építő multimédia-színházat csinál: a színpadkép képzőművészeti remek, csakúgy, mint a kis- és nagyméretű bábok, az előadás mozgalmas, izgalmas, a kegyetlenség jól adagolt cseppjeivel. A gyerekközönség megbabonázva figyelt. Igaz, a mellettem, apja ölében ülő kétévesforma gyereket ki kellett vinni, mert keservesen zokogni kezdett, de meggyőződésem, nem azért, mert a pufók zöld békát megette a girhes kék kígyó. Inkább talán azért, mert megriadt attól, hogy felnőtt emberek, mint az apja, ilyen abszurd módon rohangásznak fel, s alá a színpadon. Fel kellene állítani tán valamiféle szabályokat? Hogy például ne vigyünk a színházba két éven aluli gyereket? Alig hiszem. Hiszen egy ilyen fesztiválban éppen az a jó, hogy nyitott. Tanulják meg a szülők, mi az, amit elbír a gyerek, és mi az, amit szeret. JULIAN RIA ■ A finn Teatters 41 a kábítószerek elleni küzdelemről szólt 42 □