Új Tükör, 1989. január-március (26. évfolyam, 1-13. szám)
1989-03-12 / 11. szám
■ Hoppon maradt a magyar atlétika. Szépíthetjük, ködösíthetjük, enyhíthetjük a helyzetet, de ezzel inkább csak ártunk magunknak, mint használunk, mert ez az alapvető sportág hullámvölgybe került. Ezt mutatja az is, hogy a budapesti fedett pályás világbajnokságon a piros-fehér-zöld színek képviselői egyetlen érmet sem nyertek. Aki kint volt a helyszínen vagy a televízióból követte az eseményeket, az jól érzékelhette, hogy Szalma László közel került a harmadik hely birtoklásához, a végén azonban letessékelték a dobogóról. Ő dicséretre méltóan küzdött, azonban ellenfelei is kitűnően ismerik az atlétika tízparancsolatát, amelyben az is benne van, hogy „teljes erőből küzdesz az utolsó pillanatig”. Küzdött a gyalogló Urbranik is, de neki is meg kellett elégednie a negyedik helyezéssel, hasztalan próbálta nagyobb erőfeszítésre ösztönözni a Budapest Sportcsarnok közönsége. Kapott tapsot a gyalogló Alföldi Andrea is, aki hatodikként ért a célba. Ide jutott a magyar közönség. Az ilyen teljesítménynek is örülnie kell. Micsoda időik, a hazai atlétikában! Bagyula István is felhívta magára a figyelmet, mert a rúdugrásban hatodik lett. Nehéz versenyszám az övé. Sokféle képességet kíván, kell hozzá gyorsaság, merészség és mindez még nem is elég, amint ezt a szakemberek már évtizedekkel ezelőtt megállapították, mert csak az lehet kiváló rúdugró, aki a mozgása különböző mozzanatait öszsze tudja hangolni. Mutatvány. Főleg akkor találó ez a megállapítás, ha például Rogyion Gataulin, Jegorov vagy Diai ugrásait láthattuk. Mikor lesznek nekünk ilyen atlétáink? Talán akkor, ha nemcsak néhány szerencsés, hanem minél többen tanulhatnak történetesen az Egyesült Államok valamelyik egyetemén, és ez jó alkalom arra, hogy megismerkedjenek a tehetséges fiatalok az atlétikai edzések néhány fortélyával is. Nincs ebben semmi rendkívüli. Sok ország ifjú sportolói, európaiak, afrikaiak, ausztráliaiak és ázsiaiak már régóta sikerrel teszik ezt. Pénzkérdés. Ellenkezhetne bárki, de talán ezen is segíthetne valamelyik alapítvány. Mondatja valaki azt is, hogy közelebb is lehet atlétikát tanulni. Igaz. Jó mesterei lehetnének mások is a magyar atlétáiknak. Közelebb is, valahol itt, Európában ugyancsak találhatnak edzésmódszereket a hazai versenyzők. Vitatkozhatunk ezen. Ki legyen a mester? Lehet tanulni, a budapesti teljesítmények is jelzik ezt, a szovjetektől, a hollandoktól és a németektől. Tanítványok nyilván lennének, akik vállalnák a több és főleg a cétudatosabb erőfeszítéseket. Nem kell hozzá különleges felismerés, mert ezt már régóta tudják, számtalanszor megírták, hogy az „atléta nemcsak lábaival fut vagy ugrik, tudja, hogy nem karjaival vagy karerőből dob, hanem hogy mindehhez harmonikusan átképzett testre, könnyen táguló és húzódó izmaikra, minden ízületének lazaságára, mindenekelőtt szívre, tüdőre, s mindent legyőző, törhetetlen akaraterőire van szükség. Az atlétának a szó szoros és átvitt értelmében »szíve« van.” Eddig az idézet. Kicsit talán régimódi a meghatározás. Eltűnődhetünk azonban rajta. Mi hiányzik mindebből a magyar atlétákból és általában a magyar atlétikából? Pedig ez még nem is minden előfeltétel, mert nem elegendő a lelkiismeretes edzés, a szürke hétköznapokon, és az akaraterőre alapozott versenyzés az ünnepnapokon, mint amilyen a budapesti fedett pályás világbajnokság is volt, hanem szükséges a józan, természetes életmód, a lelkierő fejlesztése, és csak az számíthat babérra, aki az egész életrendszerének középpontjába azatlétikát állítja. Mindezt egy kézlegyintéssel elintézhetjük. Micsoda fontoskodás, mindez elavult, vaskalapos felfogás. Mi lenne, ha idéznénk, hogy az egykori szakemberek szerint erkölcs nélkül elképzelhetetlen az atlétika. Ki mit szól ehhez? Ne kerteljünk, 1989 márciusának három napja elegendő ahhoz, hogy kiderüljön, a hazai atlétika megbukott. Lehet csűrni-csavarni, kereshetünk enyhébb kifejezést, ugyebár ez veszélytelenebb. A tények azonban elgondolkoztatóak. Sanyarúak. Huszonhét ország nyert érmet a Budapest Sportcsarnokban, azonban a mi kis országunk nincs köztük. Hol a baj ? Talán az iskoláikban, ahol nem szerettetik meg a nebulóikkal az atlétikát, vagy azokban a hivatalokban, ahol eldöntik, milyen legyen az iskolai testnevelés? Nem lehetetlen az sem, hogy a sportág egiászi szerkezete csikorog, ahelyett, hogy olajozottan működne. Nem ártana egy kis lelkiismeretvizsgálás a kezdő versenyzőtől a szövetség vezérkaráig. Érdemes lenne tudni, ki mit vállal magára a mostani kudarcért? Hol kezdődött a hanyatlás, ki és mikor állítja meg? Olcsó lenne felsorolni, hogy milyen nagyszerű atléták voltak egykoron, ezt gondolatban mindenki meg tudja tenni, aki csak egy kicsit ismeri ezt a sportágat. Ugyanígy megtehetnénk ezt az edzőkkel is, akik olimpiai bajnokokat és világrekordereket neveltek. És a mostaniak? Kérdések, kérdések és kérdések. Mint ahogy az is válaszra vár, itt van-e az ideje némi változtatásnak? A mai rohanó világban talán csak azok a vezetők állhatnak feladatuk magaslatán, akik, mondjuk, elsősorban csak az atéltikával foglalkoznak, nem, pedig felváltva két nyeregben ülnek, hol ezzel, hol azzal a témával foglalkoznak, vagyis megosztják idejüket, figyelmüket az atlétika és más, hivatali elfoglaltságuk között kritikus a sportág helyzete. Olyan emberek javíthatják meg a helyzetét, akiknek a munkarendjükben az atlétika az első helyen áll. Egyelőre csak azzal dicsekedhetünk, hogy mi, magyarok milyen nagyszerűen megrendeztük a fedett pályás világbajnokságot. Bravó! Ez valóban nagyszerű, le a kalappal. Szép, szép, de nem elég. Hiányoznak az érmek, és főleg, hiányoznak az igazi atléták, hiányzik az igazi atlétika. Ha így megy tovább, legközelebb azzal dicsekszünk, hogy jól rendeztük meg az Anna-bált. Már aki dicsekszik. A jó rendezés ugyanis természetes igény, a minimum, ha a világhoz, közelebbről Európához óhajtunk tartozni. MOLNÁR KÁROLY Mit ér a rendező NÉMETH FERENC (MTI) FELVÉTELEI A 800 méteres síkfutás győztese, a kenyai Ereng A szovjet Gataulin, a rúdugrás győztese □ 35