Új Tükör, 1989. április-június (26. évfolyam, 14-26. szám)
1989-04-02 / 14. szám
Zene és közvetítés RÁDIÓJEGYZET Nem múlik el hiányérzet nélkül a vasárnapom, ha nem hallgathatom meg a Kroó György szerkesztette Új Zenei Újságot. Persze hallhatnám már szombaton is a Kossuthon monoban, de hát az nem volna stílusos. Hiszen itt minden, magától értetődően, a zenéért létezik. A tartalmas tájékoztatás csakúgy, mint a hangzó illusztráció. És főleg az a szerkesztési mód, amit Kroó György személye meghatároz. Avval is, hogy munkatársaival együtt igyekszik számba venni az itthoni komolyzenei élet minden jelentős eseményét. S avval is, hogy — többnyire rövid híradásokkal — kaput tár a nagyvilág koncert- és operaeseményeire. S ezeknek — a sajtóban SOLTÉSZ ÉIA FELVÉTELE sokszor mellőzött — magyarérdekűségére is. De mindenekelőtt a kritikus Kroó György az, aki a készülék elé cövekel. Tarthat tőle sok muzsikus, énekes. S szerethetik is ugyanazok és mások. Mert mindenik zokszava úgy hat, mint egy-egy keserű medicina cukormáz vagy ostya nélkül. De hát ennek csak így van foganatja. Dicséretei pedig — ha muzsikus lennék — számomra felérnének egy-egy amolyan „kis Liszt-díjjal”. Holott az általa mondottaknak két igen „egyszerű” fedezete van: a kikezdhetetlen hozzáértés és a szintúgy támadhatatlan tisztesség. Ami együtt jeleníti az egyetlen — hitem szerint — elfogadható kritikusi alapállást, a megvesztegethetetlenséget. így van aztán, hogy rendre jegyezhetem csőrjéi során a találatokat, ő, akinek léte a főiskola mellett a Rádióhoz kötődik mindenekelőtt, jó néhány éve kimondta például azt, amit magam és megannyi laikus társam vagy egy évtizede éreztünk. Azt, hogy az intézmény neves karnagya — muzsikus királyként — ha nem is meztelen, de minden meghatározó egyéni ízlést nélkülöznek ruhadarabjai. Maiskor meg elég egy mondat, egy egészen félresiklott dalszínházi bemutató kapcsán, hogy minősítse operakultúránk megannyi akuttá vált nyavalyáját is. („Ilyet eddig azért még nem csináltak” — jegyezte meg a félresikerült premier egy külön is bántó gikszere kapcsán.) És nem kevésbé tárgyszerűek a dicséretei, mint dorgatóriumai. Ez derült ki legutóbb is, amikor Bach, h-moll miséjének előadásáról adott elemző méltatást. A Holland Kamarakórus elhelyezéséből adódó sztereóhatás még az Erkel Színházban is érzékelhető volt — hallhattuk. Vagyis megtudhattuk, hogy mi, jelen nem lévők, miért hallottuk úgy a rádión keresztül az előadást, ahogy hallhattuk. De szerettünk volna megtudni még valamit. Ami persze kívül esik a koncert helyszínén ott ülő zenekritikus illetékességén. De nagyon is profiljába vághatna az Új Zenei Újságnak. Egyegy, a Rádió által sugárzott jelentős hangverseny közvetítésének minőségére gondolok. Mert Kroó György nagyszerűen megválasztott zenei idézetei közben viszonthallottam azokat a szörnyű robajokat, amelyek már az előadáskor is kétségbe ejtettek. Vagyis nem ártana, hogy — míg Kroó tanár úr, mindnyájunk épülésére is a koncertet vagy az operát a helyszínen hallgatja — egy hasonló kritikusi vértezettségű, zenei-techniikai szakember a rádiókészülék mellett figyelhetné a közvetítés minőségét, és tapasztalatait a par excellence zenekritika után melegében, néhány velős mondatban megoszthatná a hallgatókkal. MELCZER TIBOR — Egy harminchat éves emberről nem lehet úgynevezett portréfilmet készíteni — mondja mindjárt indításul Keveházi Gábor, aki pillanatnyilag duplán is időszerű alany a beszélgetésre. Egyrészt, mert mégiscsak forgatnak róla valamiféle tévéfilmet, másrészt mert — bátor vállalkozás! — az új évadtól ő lesz az Operaház balettigazgatója. — Térjünk vissza a filmre — és már vissza is tér —, az igazgatás nagyobb ügyéről majd ezután említek szívesen néhány gondolatot. Szóval, a film. Rólam szóló portréfilm ötletével már korábban megkeresett a Televízió. Nem akartam ilyen filmet. Két okból. Az egyiket már említettem : még nyolcvanéves tudós, író, esetében sem biztos, hogy a portréját valóban kirajzoló film készíthető róla, hiszen számtalanszor időskorban hozza létre az ember élete legfőbb alkotását. Ez táncművészre is lehet igaz, ha a tánc világát nem szűkítjük magára a táncolásra, hanem szélesítjük a tanításig, az alkotásig. Én mindkét irányban, sőt ennél több irányban máris szélesítem, és mindennek a java még hátravan. A másik, amiért tiltakozom a portréfilm ellen, hogy a kiváló pályatársaimról eddig készült ilyen filmeket nem tartom sikerültnek. — Milyen lesz hát a film, amely mégiscsak készül? — Játékfilm, táncokkal. Cseszterics Ágnes rendezővel, Hámos Veronika szerkesztővel és légióként az értelmi szerzővel, a feleségemmel (Bán Teodóra balerina — a szerk.) csináltunk egy kis forgatókönyvet. Egy fiúcska álmait kívánjuk kivetíteni, aki a Balettintézet ablakán át naponta a szembülső Operaházra tekint, és gyermeteg módon képzelődik egy majdani sikeres művészélet fantasztikus szépségeiről és lehetőségeiről. Ezt a gyermeki elképzelést szeretnénk egybevetni a sokkal hétköznapibb valósággal — de azért úgy, hogy a film ne legyen hétköznapi. Archív képek villannak bele tizenhét éves, világszerte kétezernél több elődást felölelő valóságos pályámról, szerepeimből és egy olyan fináléba torkollik az egész, amely együttvéve, azt hiszem, szép és szórakoztató lesz. Az utóbbi években dolgoztam többször a tévének, így hát tudom, majd a nagy anyag vágásánál dől el, hogy végül is milyen filmet csináltunk. Munkacímnek ezt adnám: Egy magyar művész ma. Úgy gondolom, még az idén képernyőre kerülhet. — Ezek szerint az új balettigazgatóból, az életmű új szakaszából a filmen már semmit nem látunk. — Nem — és lám, mindjárt igazolódom, hogy portréfilm nem készíthető az én mai koromban. Remélem, egész táncos, táncalkotó és táncorganizátor életutam végén érdemes lesz majd rólam egy valódi portréfilmet készíteni. Oktatóként már ma naponta vizsgázom balettintézeti növendékeim előtt, valamint a „Diótörő” Balettiskolában, amely néhányunk oktatói munkaközössége Budán. — Mindehhez most egy olyan bonyolult, nagyszabású feladat, mint a balettigazgatás az Operaházban. Győzi? — A kérdés jogos. Magamnak is feltettem. Olyannak szült édesanyám, aki szeretek és tudok egyidejűleg többfélét csinálni. Természetesen az én világomon, a tánc világán belül, hiszen ehhez értek. De csak valaminek a rovására győzhetem. Kezdettől elhatározásom volt, hogy negyvenéves koromnál tovább nem táncolok. Ma még nem tartok itt (harminchat éves — a szerk.), ott azonban igen, hogy már megoldott feladatok ne szerezzenek akkora örömet, mint korábban. És táncolni csak nagy-nagy belső örömmel szabad és érdemes. Táncolok tovább természetesen, de az eddiginél kevesebbet — és ezt nem érzem lemondásnak. Itthon és a világban szinte mindent elértem, amit tánc-Keveházi Gábor a Giselle Albertjeként — 1977 MEZEY BÉLA FELVÉTELE „Tevejátékfilm” egy táncművészről HŐSE KEVEHÁZI GÁBOR, A LEENDŐ BALETTIGAZGATÓ Kroó György 3013