Új Tükör, 1989. április-június (26. évfolyam, 14-26. szám)

1989-04-09 / 15. szám

SPORT ÉS MÁS CÉLÚ UTAZÁSOK Autózás-motorozás volt az egész életem. Ez most m­ár szerencsére, vagy sajnos, de általánosítható. Az én au­tózásaimra az volt a jellem­­ző, hogy mindig renge­teg tar­tozékot vittem magammal. Versenyzésemkor a motor­­kerékpárt vagy a motorcsó­nakot vonszoltam magam után. És rengeteg felszerelés, tartozék kellett. Ha ezekből csak egyvalami hiányzott, és ilyenre sajnos a leggondo­sabb felkészülés ellenére volt példa, az kudarcot jelentett. Nem csoda hát, ha nagyon irigyeltem azokat a sporto­lókat, akik egy teniszütővel vagy a sakktáblával a hónuk alatt vágtak neki a világnak. Mennyivel több pénzt kap­tak, mint mi, akik az életün­ket kockáztattuk. De ne ke­ressünk igazságot, hiszen a kiváló művészek tekintélyes járadékot kapnak, mi kiváló sportolók pedig semmit. Azo­kat az értelmiségieket is irigylem, akik a fejükben vagy az aktatáskájukban vitték magukkal a tudomá­nyukat, hisz nekem még a találmányaim, a fagázas meg a törpe autó szállítása sem volt egyszerű. Érthető tehát, ha amikor nyugdíjba mentem, és a ver­senyzést is abbahagytam, örültem annak, hogy most már privátként, cuccok és gondok nélkül fogok utazni. Persze továbbra is saját au­tóval. Most már csak az volt a kérdés, hogy merre menjek. Bármily furcsa — és lehet, hogy manapság ezért nem is tartanak normálisnak —, én bevallom: jobban szeretek Keletre utazni, mint Nyugat­ra. Hogy Keletre vagy Nyu­gatra utazzak-e, annak nem érzelmi, hanem kizárólag ob­jektív, sőt, anyagi okai van­nak: a nyugati országokban szegénynek, a szocialista or­szágokban viszont, különö­sen a Szovjetunióban, millio­mosnak éreztem magam. Nem volt gond a tankolás, már ami a benzin árát illeti, leg­feljebb azért, mert távol voltak egymástól a benz­in­­kutak, és előre kellett kupont váltani. De ha nem volt ilyen, akkor is kaptam, még­hozzá fizetés nélkül, mert külföldi autónak húsz litert elsősegélyként adtak, és ab­ban az időben, még borra­valót sem fogadtak el. Mint hírlik, ma már e tekintetben is követnek minket, meg a benzinár emelésében és egye­bekben is. Természetesen el­ső osztályú szállodákban laktunk, 100 forint körüli árért. Még helikoptert is bé­reltem főúri családom részé­re, amikor megtudtam, hogy ez a különjárat háromszáz forintba kerül Moszkva köz­pontjából a Seremetyevói re­pülőtérre és vissza. Három alkalommal is rendeztem ilyen kirándulást. Még nagy­vonalú is voltam, mert né­hány utast, térítés nélkül fel­vettem. Persze a képhez tartozik az is, hogy gyakran megtör­tént , mivel nem tervezett utazásban vettünk részt, sőt szállodát sem rendeltünk előre —, hogy nem ott kap­tunk szállást, ahol terveztük. Nekem ez a fajta hotelhiány kevésbé zavaró, mint ha van szoba, csak azért nem tudom igénybe venni, mert rámenne egyhavi keresetem. Méghoz­zá a korlátolt mennyiségű valutám jelentős része. Egy valódi milliomos ilyen eset­ben, duzzogva bár, de mé­lyebben nyúl a pénztárcájá­ba, a magamfajta pedig szin­tén duzzogva beül az autójá­ba, és odébbáll egy város­sal, szerencsét próbálni. Mivel a Szovjetunióban nagyok a távolságok, hazafe­lé Kurksztól Szmolenszkig kellett menni. Az egykori emlékeim, a katlancsaták színhelyén meg-megálltam, így nagyon elszaladt az idő. Leírhatatlan érzés volt azo­kon a helyeken járni csalá­dommal, a saját Citroenem­mel, ahol nem is olyan ré­gen, mint katona, azt hittem, innen még holtan sem fogok hazakerülni. Útközben meglátva a Ga­­garino felé mutató útjelző táblát, jobbra fordítottam a kormányt, hogy felkeressem Gagarin, a világ első űrhajó­sa szülőhelyét. Tudtam, hogy az engedélyezett útvonalat nem szabad elhagynom, hisz magyarul is rá volt írva az útiokmányokra, de régi be­idegződésemnél fogva nem tartott vissza a szabálysértés tudata. Már zárva volt a mú­zeum, mire odaértün­k, de Gagarin édesapja kinyitotta, és a házában vendégül látott. Poharazgatás közben érkezett egy motorkerékpáros rendőr, aki kérte a dokumentumain­kat, és nem tudom, tréfá­­san-e vagy komolyan, de fi­gyelmeztetett, hogy ide nem szól az útvonalengedélyem. Amikor mondtam, hogy azért ugrottam ide, mert a Buda­pesten járt Gagarinról aka­rok írni, és nemsokára indu­lok vissza, felajánlotta, hogy elkísér, „nehogy eltévesszem az utat”. Minszkben, hiába érkez­tünk kora délután, már nem kaptunk szállást. Továbbin­dultunk hazafelé. A breszti szállodában reménytelen kép fogadott. A recepció várako­zó utasokkal, magas rangú katonatisztekkel volt tele. Csinos, formaruhás direktrisz vette át az útlevélként szolgá­ló személyi igazolványomat, és feltűnően hosszan nézte az egyenruhás fényképemet. Majd megkérdezte, hogy 1941 nyarán nem jártam-e ma­gyar katonaként Proskurov­­ban. Amikor igenlő választ adtam, a mellettem állók sut­togni kezdtek. Azt hitték, egy fasiszta háborús bűnös lelep­lezésének lesznek a szemta­núi. Annál nagyobb­ volt a meglepetésük, amikor a di­rektuisz nagyon kedvesen vá­laszolt, hogy nekem, mint külföldinek, megpróbál szo­bát adni. Majd a fülembe súgta: — Lehet, hogy a táborno­kok a laktanyában fognak aludni, de hogy ön kap egy reprezentatív szobát, az biz­tos! A katonai fényképről is­mertem fel, ön az, aki meg­mentett engem 1941-ben. A recepció pultja mögött álló harminc év körüli nő ek­kor tízéves kislánnyá fiatalo­dott, aki a mi katonai mű­helykocsink satupadja mel­lett sírdogált. Gyakran fel­jött a műhelykocsira, a kö­zelben laktak, mi pedig már hosszabb ideje állomásoz­tunk Proskurovban. A kis­lány jól beszélt németül, és gyakran bejárt hozzánk. Egy­­szer-kétszer az anyjával jött, aki mosnivalót vitt el tőlünk, élelmiszerrel, petróleummal fizettünk neki. Nem tudtam, miért sír a kislány olyan ke­servesen. A fiúk elmondták, hogy zsidókat hajtottak az utcán, köztük a mosónőnket gyermekével. Amikor a me­net a kocsink mellett haladt el, a kislányt az édesanyja beküldte azzal, hogy ha nem tud érte visszajönni, adjuk le egy távolabbi helyen, ott nem fogják tudni, hogy zsidó származású, hisz a kislány maga sem tudja. Biztosan lesz, aki magához veszi, hisz annyi gyerek volt, aki a har­cok alatt elvesztette a szü­leit. A fiúk úgy gondolták, ele­get tesznek az édesanyja ké­résének. Természetesen eh­hez parancsnoki minőségem­ben én is hozzájárultam. A komplikációk elkerülése miatt nem kértem engedélyt a parancsnokomtól. Erre mó­dom sem lett volna, mert hamarosan elindult az oszlop. A front előbbre kerülésével Dnyepropetrovszkba települ­tünk át. Tulajdonképpen en­nek köszönhette a kislány a megmenekülését. Két napig utazott velünk az összkom­fortos műhelykocsiban, amelyben mi is laktunk. A satupad alatt csináltunk he­lyet a részére, amelyet egy kocsiponyvával függönyöz­­tünk el. Ide bújtattuk, ha va­laki a kocsiba jött, mert ez egyszerűbb és biztonságo­sabb volt, mint az esetleges magyarázkodás. Dnyepropet­­rovszk előtt, egy nagyobb te­lepülésen tettük le a kis­lányt, hogy előző lakhelyétől mennél messzebb kerüljön. A fronthoz közel, amíg nem indult meg a katonai köz­­igazgatás, biztonságosabb is volt a polgári lakosság hely­zete. Különösen azoké, akik­hez a kislány is tartozott. Átadtuk őt egy igen készsé­gesen vállalkozó asszonynak, akit az úton vettünk fel. Az­óta nem láttam őt. Természetesen kaptunk he­lyet. Miközben az étterem­ben arra vártunk, hogy el­foglaljuk a szobánkat, fiam az igen olcsó telefon csábí­tásának engedve felhívta a menyasszonyát. A beszélgetés eredményeként azonnal haza­indultunk. Ezért nem élvez­hettem a lakosztályt, és nem tudhattam meg a szovjet kis­lány megmenekülésének tör­ténetét. SURÁNYI ENDRE­ ­ DS—19-cel Moszkvában­­ Eg­y szovjet egyéni konstrukció A SZERZŐ FEl­VÉTELET * 34 □

Next