Új Tükör, 1989. április-június (26. évfolyam, 14-26. szám)
1989-04-09 / 15. szám
SPORT ÉS MÁS CÉLÚ UTAZÁSOK Autózás-motorozás volt az egész életem. Ez most már szerencsére, vagy sajnos, de általánosítható. Az én autózásaimra az volt a jellemző, hogy mindig rengeteg tartozékot vittem magammal. Versenyzésemkor a motorkerékpárt vagy a motorcsónakot vonszoltam magam után. És rengeteg felszerelés, tartozék kellett. Ha ezekből csak egyvalami hiányzott, és ilyenre sajnos a leggondosabb felkészülés ellenére volt példa, az kudarcot jelentett. Nem csoda hát, ha nagyon irigyeltem azokat a sportolókat, akik egy teniszütővel vagy a sakktáblával a hónuk alatt vágtak neki a világnak. Mennyivel több pénzt kaptak, mint mi, akik az életünket kockáztattuk. De ne keressünk igazságot, hiszen a kiváló művészek tekintélyes járadékot kapnak, mi kiváló sportolók pedig semmit. Azokat az értelmiségieket is irigylem, akik a fejükben vagy az aktatáskájukban vitték magukkal a tudományukat, hisz nekem még a találmányaim, a fagázas meg a törpe autó szállítása sem volt egyszerű. Érthető tehát, ha amikor nyugdíjba mentem, és a versenyzést is abbahagytam, örültem annak, hogy most már privátként, cuccok és gondok nélkül fogok utazni. Persze továbbra is saját autóval. Most már csak az volt a kérdés, hogy merre menjek. Bármily furcsa — és lehet, hogy manapság ezért nem is tartanak normálisnak —, én bevallom: jobban szeretek Keletre utazni, mint Nyugatra. Hogy Keletre vagy Nyugatra utazzak-e, annak nem érzelmi, hanem kizárólag objektív, sőt, anyagi okai vannak: a nyugati országokban szegénynek, a szocialista országokban viszont, különösen a Szovjetunióban, milliomosnak éreztem magam. Nem volt gond a tankolás, már ami a benzin árát illeti, legfeljebb azért, mert távol voltak egymástól a benzinkutak, és előre kellett kupont váltani. De ha nem volt ilyen, akkor is kaptam, méghozzá fizetés nélkül, mert külföldi autónak húsz litert elsősegélyként adtak, és abban az időben, még borravalót sem fogadtak el. Mint hírlik, ma már e tekintetben is követnek minket, meg a benzinár emelésében és egyebekben is. Természetesen első osztályú szállodákban laktunk, 100 forint körüli árért. Még helikoptert is béreltem főúri családom részére, amikor megtudtam, hogy ez a különjárat háromszáz forintba kerül Moszkva központjából a Seremetyevói repülőtérre és vissza. Három alkalommal is rendeztem ilyen kirándulást. Még nagyvonalú is voltam, mert néhány utast, térítés nélkül felvettem. Persze a képhez tartozik az is, hogy gyakran megtörtént , mivel nem tervezett utazásban vettünk részt, sőt szállodát sem rendeltünk előre —, hogy nem ott kaptunk szállást, ahol terveztük. Nekem ez a fajta hotelhiány kevésbé zavaró, mint ha van szoba, csak azért nem tudom igénybe venni, mert rámenne egyhavi keresetem. Méghozzá a korlátolt mennyiségű valutám jelentős része. Egy valódi milliomos ilyen esetben, duzzogva bár, de mélyebben nyúl a pénztárcájába, a magamfajta pedig szintén duzzogva beül az autójába, és odébbáll egy várossal, szerencsét próbálni. Mivel a Szovjetunióban nagyok a távolságok, hazafelé Kurksztól Szmolenszkig kellett menni. Az egykori emlékeim, a katlancsaták színhelyén meg-megálltam, így nagyon elszaladt az idő. Leírhatatlan érzés volt azokon a helyeken járni családommal, a saját Citroenemmel, ahol nem is olyan régen, mint katona, azt hittem, innen még holtan sem fogok hazakerülni. Útközben meglátva a Gagarino felé mutató útjelző táblát, jobbra fordítottam a kormányt, hogy felkeressem Gagarin, a világ első űrhajósa szülőhelyét. Tudtam, hogy az engedélyezett útvonalat nem szabad elhagynom, hisz magyarul is rá volt írva az útiokmányokra, de régi beidegződésemnél fogva nem tartott vissza a szabálysértés tudata. Már zárva volt a múzeum, mire odaértünk, de Gagarin édesapja kinyitotta, és a házában vendégül látott. Poharazgatás közben érkezett egy motorkerékpáros rendőr, aki kérte a dokumentumainkat, és nem tudom, tréfásan-e vagy komolyan, de figyelmeztetett, hogy ide nem szól az útvonalengedélyem. Amikor mondtam, hogy azért ugrottam ide, mert a Budapesten járt Gagarinról akarok írni, és nemsokára indulok vissza, felajánlotta, hogy elkísér, „nehogy eltévesszem az utat”. Minszkben, hiába érkeztünk kora délután, már nem kaptunk szállást. Továbbindultunk hazafelé. A breszti szállodában reménytelen kép fogadott. A recepció várakozó utasokkal, magas rangú katonatisztekkel volt tele. Csinos, formaruhás direktrisz vette át az útlevélként szolgáló személyi igazolványomat, és feltűnően hosszan nézte az egyenruhás fényképemet. Majd megkérdezte, hogy 1941 nyarán nem jártam-e magyar katonaként Proskurovban. Amikor igenlő választ adtam, a mellettem állók suttogni kezdtek. Azt hitték, egy fasiszta háborús bűnös leleplezésének lesznek a szemtanúi. Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor a direktuisz nagyon kedvesen válaszolt, hogy nekem, mint külföldinek, megpróbál szobát adni. Majd a fülembe súgta: — Lehet, hogy a tábornokok a laktanyában fognak aludni, de hogy ön kap egy reprezentatív szobát, az biztos! A katonai fényképről ismertem fel, ön az, aki megmentett engem 1941-ben. A recepció pultja mögött álló harminc év körüli nő ekkor tízéves kislánnyá fiatalodott, aki a mi katonai műhelykocsink satupadja mellett sírdogált. Gyakran feljött a műhelykocsira, a közelben laktak, mi pedig már hosszabb ideje állomásoztunk Proskurovban. A kislány jól beszélt németül, és gyakran bejárt hozzánk. Egyszer-kétszer az anyjával jött, aki mosnivalót vitt el tőlünk, élelmiszerrel, petróleummal fizettünk neki. Nem tudtam, miért sír a kislány olyan keservesen. A fiúk elmondták, hogy zsidókat hajtottak az utcán, köztük a mosónőnket gyermekével. Amikor a menet a kocsink mellett haladt el, a kislányt az édesanyja beküldte azzal, hogy ha nem tud érte visszajönni, adjuk le egy távolabbi helyen, ott nem fogják tudni, hogy zsidó származású, hisz a kislány maga sem tudja. Biztosan lesz, aki magához veszi, hisz annyi gyerek volt, aki a harcok alatt elvesztette a szüleit. A fiúk úgy gondolták, eleget tesznek az édesanyja kérésének. Természetesen ehhez parancsnoki minőségemben én is hozzájárultam. A komplikációk elkerülése miatt nem kértem engedélyt a parancsnokomtól. Erre módom sem lett volna, mert hamarosan elindult az oszlop. A front előbbre kerülésével Dnyepropetrovszkba települtünk át. Tulajdonképpen ennek köszönhette a kislány a megmenekülését. Két napig utazott velünk az összkomfortos műhelykocsiban, amelyben mi is laktunk. A satupad alatt csináltunk helyet a részére, amelyet egy kocsiponyvával függönyöztünk el. Ide bújtattuk, ha valaki a kocsiba jött, mert ez egyszerűbb és biztonságosabb volt, mint az esetleges magyarázkodás. Dnyepropetrovszk előtt, egy nagyobb településen tettük le a kislányt, hogy előző lakhelyétől mennél messzebb kerüljön. A fronthoz közel, amíg nem indult meg a katonai közigazgatás, biztonságosabb is volt a polgári lakosság helyzete. Különösen azoké, akikhez a kislány is tartozott. Átadtuk őt egy igen készségesen vállalkozó asszonynak, akit az úton vettünk fel. Azóta nem láttam őt. Természetesen kaptunk helyet. Miközben az étteremben arra vártunk, hogy elfoglaljuk a szobánkat, fiam az igen olcsó telefon csábításának engedve felhívta a menyasszonyát. A beszélgetés eredményeként azonnal hazaindultunk. Ezért nem élvezhettem a lakosztályt, és nem tudhattam meg a szovjet kislány megmenekülésének történetét. SURÁNYI ENDRE DS—19-cel Moszkvában Egy szovjet egyéni konstrukció A SZERZŐ FElVÉTELET * 34 □