Új Tükör, 1989. október-december (26. évfolyam, 40-53. szám)
1989-10-15 / 42. szám
lékszem. Jólesett hozzábújni, jólesett, hogy simogat. Engem gyerekkoromban nem simogatott senki... A szőke, világos szemű lányok tetszettek, de nem nagyon válogathattam. A nyafkáktól irtózom, de nem is ez a legfontosabb. Olyat kerestem, akinek nincsenek önmarcangoló gondolatai, mint nekem. Én már húszévesen elmentem az OTKI-ba, kivizsgáltatni magamat. Kromoszómaszámot, testarányokat mértek, egy csomó tesztet ki kellett töltenem, és fizikailag, biológiailag reménytelenül egészségesnek bizonyultam. Azóta jártam pszichológusnál, genetikusnál is, de semmi mérhetőt nem találtak. Viszont hosszabb beszélgetés után valamennyien azt mondták, hogy engem tízéves koromban sem lehetett volna már megfordítani, nemhogy most, harminchat évesen. Majdnem mindig dolgoztam valamit a bejelentett munkahelyem mellett. Álltam a lóversenypálya büféspultja mögött, voltam alkalmi, betanított forrasztónő és rikkancs. Sokat kerestem, de semmit sem tudok fölmutatni belőle. Hetvennyolcban kaptam egy táviratot a nevelőszüleimtől, hogy eladták vidéken a házat, jelentkezzek ki. A vevő azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Hiába magyaráztam, hogy szükségem van az állandó, bejelentett lakásra az albérlet miatt, rendőrségi úton kényszerkijelentettek. Tizenöt évig hányódtam albérletekben... kimondani is sok. Végül már semmi sem érdekelt. Ittam, sokat ittam. Kifosztottak, nem is egyszer. Ragadtak rám a cigánylányok, és nem volt erőm nemet mondani. Előfordult, hogy albérletet sem tarthattam fenn, a ruháim a zárban, akkor helyezkedtem el a BKV-nál metrótakarítónak, mert munkásszállást is adtak. Az első lakásom egy hét négyzetméteres lyuk volt. Végre egy ajtó, amit magamra zárhattam. Elfért benne egy dívány, egy sokfunkciós gyerekíróasztal, egy öltözői vasszekrény és egy kétlapos rezsó. Már éppen kezdtük megszokni egymást, amikor térdig feljött a falon a penész, és életveszélyesnek nyilvánították a házat. Ez, ahol most lakom, pályázati lakás volt. Hetvenen visszaadták, ezért juthattam hozzá. Ma reggel itt álltam a karácsonyi lapokkal: kinek is kell írnom? És egyszerre rájöttem, hogy senkinek. Én kilógok innen is, onnan is. Ha lehetne ilyesmit csináltatni Magyarországon, átoperáltatnám magam. Tavaly megpróbáltam elérni telefonon Richard Ruskint, illetve ez a férfi neve, mert férfi teniszező volt Nővé operálták, most René Ruskinnak hívják. Csehszlovákiában is van egy, a Szovjetunióban két átoperált lány, de bevallom, kísérleti darab azért nem akarok lenni. Engem társadalmilag zavar ez az állapot Ezelőtt nyolc vagy tíz évvel sokkal férfiasabb voltam, szögletes, karcos - elég sokat ütköztem is miatta. Faragtam valamennyit a modoromon, a környezetnek muszáj nyújtani valamit, hisz végső soron Irénnek hívnak és nem Imrének. Az viszont tény, hogy nőként sehol sem fogadnak el, és nem is akarom, hogy elfogadjanak. Valószínűleg több bennem az alkalmazkodóképesség, mint gondoltam. Csak egyvalamire nem számítottam. Most, hogy nőiesedek egy kicsit, lassacskán nemtelenné válok, és ez mindennél borzasztóbb. Hónapok óta nem iszom, elhelyezkedtem az IKV-nál, és barátkozom a szomszédokkal. A gyerekeik átjárnak hozzám minden délután. Én lettem a ház pesztrája, és ez megnyugtat De belebetegedtem ebbe az egészbe. Gyomorfekélyem van, ideges hasmenés, hányinger, fulladásos rohamok, klausztrofóbiás görcsök, álmatlanság. És néha arra gondolok, ha véletlenül megdöglenék, senki sem sír majd utánam. „Irtózom a hazugságtól... ISTVÁN, AKI NŐT SOSE KÓSTOLT István az órájára néz. Csabának indulnia kell. Tizenegykor kezdődik a revü, hajnali három óra lesz, mire végez. - Az én nadrágomat vedd fel, a Lewist - szól utána István a fürdőszobába. - És ne felejtsd el holnap felhívni Marit. Azt üzeni, hogy keress egy szerelőt, mert bedöglött a mosógép. Ajtó csapódik. Kettesben maradunk Istvánnal. Föláll, jeget hoz, citromot szeletel, italt kever. Most érzem csak, hogy ebből a hallgatag, kicsit szomorú emberből mennyi biztonság sugárzik. Érzékeny, hosszú ujjai megrebbennek, de egyenesen a szemembe néz. - őrület! - töri meg a csendet. - Este tíztől hajnali kettőig negyvenszer öltözik át Tulajdonképpen becsülöm érte, én képtelen volnék rá. De meddig van még jövője? Ő a legidősebb a színpadon. A közönségnek új hús kell. Mihez kezd? A táncon kívül nem ért semmihez. Most havi harmincezret szed össze, ebből húszat hazaad Marinak és a két gyereknek, ezenkívül a rezsit is ő fizeti. Marinál a pénznek semmi látszatja, képtelen takarékoskodni. Csabának van összesen huszonötezer forintja, ennyi a spórolt pénze, a betétkönyvet én őrzöm. -Jó, de hát végül is ez az ő dolguk... - Csabával szeretném leélni az életemet. Mari és Csaba elváltak. Nem tudta? Hát, persze, gondolhattam volna, hogy Csaba nem mondta meg. Ő ugyanis váltig hangoztatja, hogy ez csak formális válás, ami a különféle lakásmanipulációk érdekében történt, és sose felejti el hozzátenni, hogy továbbra is ő a családfő. Én azonban tudom, hogy Mariéknak csak addig van szükségük rá, amíg sok pénzt hoz a házhoz. - És maga hogy kerül a képbe? - Szeretem Csabát. Nekem nem teher, sőt kifejezetten jólesik, ha gondoskodhatok róla. Pedig az ismerőseim óvtak tőle, trófeagyűjtőnek tartották. Nagyon rossz híre volt melegkörökben... Én két feltételt szabtam mindössze. Azt, hogy ne vonuljon az utcán, hanem menjen. Úgy gondolom, a társadalom joggal várhatja el tőlünk, hogy ne fitogtassuk a nemi vonzalmunkat Eddig egyszer szegte meg ezt a szabályt. Tartós szempillafestést csináltatott. Azt hittem, elájulok, amikor megláttam. Szőke, fehér bőrű... rémesen nézett ki! -Mi a második feltétel? - Az őszinteség. Irtózom a hazugságtól. Nekem egyszer lehet hazudni: először vagyis utoljára és soha többé. István élete szexológiai tankönyv lapjaira kívánkozik. Egy szem gyerek, a család szeme fénye. Apja elfoglalt ember, egy nagyvállalat igazgatója, reggel viszi a kocsi, este hozza. - Egyszer észrevettem, hogy megüti anyut - mondja István. - Attól kezdve utáltam, undorodtam tőle és féltem. Magáztam őt Nem emlékszem, hogy valaha is beszélgettünk volna bármiről. Nagy házban laktunk, ha akartam, hetekig sem találkoztam vele. Valósággal bujdostam előle, csak a kötelező vasárnapi ebédre kerültem elő. Nem voltak barátaim, de nem is hiányoztak. Felnőttek közt éreztem jól magam. Anyu és a két nagyanyám versengve kényeztetettek. De ha ebből azt akarja kihozni, hogy ezért lettem homokos, hát nagyon téved. Emlékszem az ötéves kori álmaimra. Óriásokat láttam, és borzongató jó érzéssel töltött el, mekkora fütyülőjük van. Én kicsi koromtól tudtam, hogy más vagyok, mint az átlag, a körülmények legfeljebb hozzásegítettek ahhoz, hogy homokos legyek. Az első kaland: Lajos, az elegáns üzletkötő. Harmincas, jóvágású férfi, kocsival járt, és arany nyakkendőtűt viselt A hatvanas években e két dolog elegendő volt ahhoz, hogy a társadalmi ranglétrán elért helyet kézzelfoghatóan jelezze. Lajos az uszodában szedte fel Istvánt, aki egész kamaszkorában úgy tartogatta magában ezt a románcot mint egy jópofa titkot Eszébe sem jutott, hogy el kellene mondania valakinek, de nem is lett volna kinek. A családban szexről nem beszéltek. Aha! - gondolom, és előtolakszik egy szociálpszichológiai közhely. Csak rá kell nézni Istvánra. No, és a lakás! Antik ezüstszelencék, bronzszobrok, olajfestmények, bársonydrapériák. Súlyos, puha világ ez, de nem hivalkodó, mint újgazdagéknál. Itt semmi sem dísz. Minden tárgy a múlt szerves része. Tehát: arisztokrata származás, magányos gyermekkor, tabuk és fétisek... - Ne hamarkodja el a következtetést! - óv István és felém tolja az újabb Camparit. - A kék vért én hoztam a családba. Anyai nagyanyám igazi matriarcha volt, de ebben az egyben engedett nekem. Jó hírű varrószalonjába még a háború idején is úri népek jártak. Nagyanyám megvette a kristályt, a márkás porcelánt, de nem tudta például, hogy mire való a halkés. Én meg felcsaptam családi ceremóniamesternek. Imádtam vasalni a damasztabroszokat, fényesíteni az ezüstöt Csupa férfias foglalatosság, mi? - Mondja, István! Mikor tudták meg, hogy maga „meleg”? - Korán. Hazajöttem Prágából a szomszéd fiúval. Édesanyám nyitott ránk reggel, tetőtől talpig brokátköntösben, és ott talált minket anyaszült meztelenül, Ernő derekán az én karom, úgy aludtunk. - És mit mondott a mama? - Azt, hogy: „mindketten nagykorúak vagytok, nyilván tudjátok, mit csináltok”. Aztán egy kolléganőm elszerette tőlem Ernőt. Nem haragudtam rá, mert tudtam, hogy eléggé aszkétikus élete volt. Ernő meg igazából nem a fiúkat, hanem az idősebb nőket kedvelte. A felesége tizennégy évvel idősebb nála, két gyerekük van, Ernő majdnem kopasz, sörhasat növesztett, és soha többé rá sem nézett férfira. Döbbenten hallgatok, de István kisegít. Igen, pontosan azt akartam kérdezni, hogy milyen viszonyban van ezek után az anyjával, csak nem mertem. - Együtt lakunk anyuval, övé a kisszoba, tudja, ami a konyha mellett nyílik. Ő vezeti a háztartást, és nagyon szereti Csabát. Azt hiszem, titokban talán örül egy kicsit, hogy nincs családom, vele maradtam, nem kell osztoznia rajtam senkivel. Az intarziás komódon két fénykép önkeretben. Csabát ábrázolja az egyik, de ki a másik? -Péternek hívták, ő hagyta bennem a legmélyebb nyomokat. Ha nem hal meg, ma is a társam volna. Ahhoz, hogy megértse, tudnia kell valamit. Velem sose fordult elő, hogy azért tetszett meg valaki, mert szép volt a teste. Az nekem nem elég. Idegenvezetőként rengeteg ember közt forogtam. Adoniszok dongtak körül - hiába. Monogám és hosszú távú kapcsolatot kerestem mindig. Nem véletlen, hogy a szokvány melegplaccon engem nem is ismernek. Negyvenöt éves vagyok, három szerelmem volt. Péterrel öt évig tartott. Ő szoktatott le a manikűrről, a mintás zokniról. Ő szoktatott rá, hogy legyen türelmem végigvárni, amit a másik mond. Számomra halálomig ő marad a mérce. 1974 tavaszán rohamosan fogyni kezdett, kiderítették, hogy daganata van a nyelőcső és a légcső között Sugározták, később operálni akarták, kanült betenni, de nem hagyta. Fulladt, csak folyékonyat tudott enni, naponta hordtam neki a krémleveseket, ültem az ágya mellett és etettem. Harmincnyolc kiló volt, amikor meghalt. Én még két évig jártam a temetőbe, és látogattam, az édesanyját, aztán összeroppantakt. Befektettek a Völgy utcába, altattak, nyugtatóztak. -Csabától tudom, hogy ez többször előfordult. -Igen, mert a nagy szerelmek utáni időszakokkal nem tudok elszámolni magamnak. Ilyenkor fürdőkbe jártam, és a hirtelen fellobbanó szexuális igényeimet ott elégítettem ki. De ezekkel a partnerekkel másodszor már nem akartam találkozni, és közben rettenetesen szégyelltem magam. -Azt hallottam, hogy kéthavi ismeretség után végrendeletileg Csaba gyerekeire hagyta a balatoni nyaralóját. Okos dolog ez? - Nekem nincs senkim rajta kívül. Kire hagyjam? Az anyámra? Vagy egy idegenre? -Sokan állítják, maga Csaba is ezt mondta régebbien, hogy a homoszexuális kapcsolatok halálra vannak ítélve, mert ha elmúlik a szerelem, nem tartja össze más, csak az érdek. - Én ebben nem hiszek. Nem hihetek.. . Peter Hendricks felvétele az NSZK-ban készült, a homoszexuálisok egyik bárjában