Új Tükör, 1989. október-december (26. évfolyam, 40-53. szám)

1989-10-15 / 42. szám

lékszem. Jólesett hozzábújni, jólesett, hogy simogat. Engem gyerekkoromban nem simogatott senki... A szőke, vilá­gos szemű lányok tetszettek, de nem na­gyon válogathattam. A nyafkáktól irtó­zom, de nem is ez a legfontosabb. Olyat kerestem, akinek nincsenek önmarcan­goló gondolatai, mint nekem. Én már húszévesen elmentem az OTKI-ba, ki­vizsgáltatni magamat. Kromoszómaszá­mot, testarányokat mértek, egy csomó tesztet ki kellett töltenem, és fizikailag, biológiailag reménytelenül egészséges­nek bizonyultam. Azóta jártam pszicho­lógusnál, genetikusnál is, de semmi mér­­hetőt nem találtak. Viszont hosszabb be­szélgetés után valamennyien azt mond­ták, hogy engem tízéves koromban sem lehetett volna már megfordítani, nem­hogy most, harminchat évesen. Majdnem mindig dolgoztam valamit a bejelentett munkahelyem mellett. Áll­tam a lóversenypálya büféspultja mö­gött, voltam alkalmi, betanított forrasz­tónő és rikkancs. Sokat kerestem, de semmit sem tudok fölmutatni belőle. Hetvennyolcban kaptam egy táviratot a nevelőszüleimtől, hogy eladták vidéken a házat, jelentkezzek ki. A vevő azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Hiába ma­gyaráztam, hogy szükségem van az ál­landó, bejelentett lakásra az albérlet mi­att, rendőrségi úton kényszerkijelentet­tek. Tizenöt évig hányódtam albérletek­ben... kimondani is sok. Végül már semmi sem érdekelt. Ittam, sokat ittam. Kifosztottak, nem is egyszer. Ragadtak rám a cigánylányok, és nem volt erőm nemet mondani. Előfordult, hogy albér­letet sem tarthattam fenn, a ruháim a zá­r­ban, akkor helyezkedtem el a BKV-nál metrótakarítónak, mert munkásszállást is adtak. Az első lakásom egy hét négyzetméte­res lyuk volt. Végre egy ajtó, amit ma­gamra zárhattam. Elfért benne egy dí­vány, egy sokfunkciós gyerekíróasztal, egy öltözői vasszekrény és egy kétlapos rezsó. Már éppen kezdtük megszokni egymást, amikor térdig feljött a falon a penész, és életveszélyesnek nyilvánítot­ták a házat. Ez, ahol most lakom, pályá­zati lakás volt. Hetvenen visszaadták, ezért juthattam hozzá. Ma reggel itt álltam a karácsonyi la­pokkal: kinek is kell írnom? És egyszer­re rájöttem, hogy senkinek. Én kilógok innen is, onnan is. Ha lehetne ilyesmit csináltatni Magyarországon, átoperáltat­nám magam. Tavaly megpróbáltam el­érni telefonon Richard Ruskint, illetve ez a férfi neve, mert férfi teniszező volt Nővé operálták, most René Ruskinnak hívják. Csehszlovákiában is van egy, a Szovjetunióban két átoperált lány, de bevallom, kísérleti darab azért nem aka­rok lenni. Engem társadalmilag zavar ez az álla­pot Ezelőtt nyolc vagy tíz évvel sokkal férfiasabb voltam, szögletes, karcos - elég sokat ütköztem is miatta. Faragtam valamennyit a modoromon, a környezet­nek muszáj nyújtani valamit, hisz végső soron Irénnek hívnak és nem Imrének. Az viszont tény, hogy nőként sehol sem fogadnak el, és nem is akarom, hogy el­fogadjanak. Valószínűleg több bennem az alkalmazkodóképesség, mint gondol­tam. Csak egyvalamire nem számítot­tam. Most, hogy nőiesedek egy kicsit, lassacskán nemtelenné válok, és ez min­dennél borzasztóbb. Hónapok óta nem iszom, elhelyezked­tem az IKV-nál, és barátkozom a szom­szédokkal. A gyerekeik átjárnak hozzám minden délután. Én lettem a ház peszt­­rája, és ez megnyugtat De belebeteged­tem ebbe az egészbe. Gyomorfekélyem van, ideges hasmenés, hányinger, fulla­­dásos rohamok, klausztrofóbiás görcsök, álmatlanság. És néha arra gondolok, ha véletlenül megdöglenék, senki sem sír majd utánam. „Irtózom a hazugságtól... ISTVÁN, AKI NŐT SOSE KÓSTOLT István az órájára néz. Csabának indul­nia kell. Tizenegykor kezdődik a revü, hajnali három óra lesz, mire végez. - Az én nadrágomat vedd fel, a Lewist - szól utána István a fürdőszobába. - És ne felejtsd el holnap felhívni Marit. Azt üzeni, hogy keress egy szerelőt, mert be­döglött a mosógép. Ajtó csapódik. Kettesben maradunk Istvánnal. Föláll, jeget hoz, citromot sze­letel, italt kever. Most érzem csak, hogy ebből a hallgatag, kicsit szomorú ember­ből mennyi biztonság sugárzik. Érzé­keny, hosszú ujjai megrebbennek, de egyenesen a szemembe néz. - őrület! - töri meg a csendet. - Este tíztől hajnali kettőig negyvenszer öltözik át Tulajdonképpen becsülöm érte, én képtelen volnék rá. De meddig van még jövője? Ő a legidősebb a színpadon. A közönségnek új hús kell. Mihez kezd? A táncon kívül nem ért semmihez. Most havi harmincezret szed össze, ebből hú­szat hazaad Marinak és a két gyereknek, ezenkívül a rezsit is ő fizeti. Marinál a pénznek semmi látszatja, képtelen taka­rékoskodni. Csabának van összesen hu­szonötezer forintja, ennyi a spórolt pén­ze, a betétkönyvet én őrzöm. -Jó, de hát végül is ez az ő dolguk... - Csabával szeretném leélni az élete­met. Mari és Csaba elváltak. Nem tudta? Hát, persze, gondolhattam volna, hogy Csaba nem mondta meg. Ő ugyanis vál­tig hangoztatja, hogy ez csak formális válás, ami a különféle lakásmanipuláci­ók érdekében történt, és sose felejti el hozzátenni, hogy továbbra is ő a család­fő. Én azonban tudom, hogy Mariéknak csak addig van szükségük rá, amíg sok pénzt hoz a házhoz. - És maga hogy kerül a képbe? - Szeretem Csabát. Nekem nem teher, sőt kifejezetten jólesik, ha gondoskodha­tok róla. Pedig az ismerőseim óvtak tőle, trófeagyűjtőnek tartották. Nagyon rossz híre volt melegkörökben... Én két felté­telt szabtam mindössze. Azt, hogy ne vo­nuljon az utcán, hanem menjen. Úgy gondolom, a társadalom joggal várhatja el tőlünk, hogy ne fitogtassuk a nemi vonzalmunkat Eddig egyszer szegte meg ezt a szabályt. Tartós szempillafes­­tést csináltatott. Azt hittem, elájulok, amikor megláttam. Szőke, fehér bőrű... rémesen nézett ki! -Mi a második feltétel? - Az őszinteség. Irtózom a hazugság­tól. Nekem egyszer lehet hazudni: elő­ször vagyis utoljára és soha többé. István élete szexológiai tankönyv lap­jaira kívánkozik. Egy szem gyerek, a család szeme fénye. Apja elfoglalt em­ber, egy nagyvállalat igazgatója, reggel viszi a kocsi, este hozza. - Egyszer észrevettem, hogy megüti anyut - mondja István. - Attól kezdve utáltam, undorodtam tőle és féltem. Ma­gáztam őt Nem emlékszem, hogy vala­ha is beszélgettünk volna bármiről. Nagy házban laktunk, ha akartam, hete­kig sem találkoztam vele. Valósággal bujdostam előle, csak a kötelező vasár­napi ebédre kerültem elő. Nem voltak barátaim, de nem is hiányoztak. Felnőt­tek közt éreztem jól magam. Anyu és a két nagyanyám versengve kényeztetet­tek. De ha ebből azt akarja kihozni, hogy ezért lettem homokos, hát nagyon téved. Emlékszem az ötéves kori álma­imra. Óriásokat láttam, és borzongató jó érzéssel töltött el, mekkora fütyülőjük van. Én kicsi koromtól tudtam, hogy más vagyok, mint az átlag, a körülmé­nyek legfeljebb hozzásegítettek ahhoz, hogy homokos legyek. Az első kaland: Lajos, az elegáns üz­letkötő. Harmincas, jóvágású férfi, kocsi­val járt, és arany nyakkendőtűt viselt A hatvanas években e két dolog elegendő volt ahhoz, hogy a társadalmi ranglétrán elért helyet kézzelfoghatóan jelezze. La­jos az uszodában szedte fel Istvánt, aki egész kamaszkorában úgy tartogatta magában ezt a románcot mint egy jópo­fa titkot Eszébe sem jutott, hogy el kel­lene mondania valakinek, de nem is lett volna kinek. A családban szexről nem beszéltek. Aha! - gondolom, és előtolakszik egy szociálpszichológiai közhely. Csak rá kell nézni Istvánra. No, és a lakás! Antik ezüstszelencék, bronzszobrok, olajfest­mények, bársonydrapériák. Súlyos, pu­ha világ ez, de nem hivalkodó, mint új­­gazdagéknál. Itt semmi­ sem dísz. Min­den tárgy a múlt szerves része. Tehát: arisztokrata származás, magányos gyer­mekkor, tabuk és fétisek... - Ne hamarkodja el a következtetést! - óv István és felém tolja az újabb Cam­­parit. - A kék vért én hoztam a családba. Anyai nagyanyám igazi matriarcha volt, de ebben az egyben engedett nekem. Jó hírű varrószalonjába még a háború ide­jén is úri népek jártak. Nagyanyám megvette a kristályt, a márkás porce­lánt, de nem tudta például, hogy mire való a halkés. Én meg felcsaptam csalá­di ceremóniamesternek. Imádtam vasal­ni a damasztabroszokat, fényesíteni az ezüstöt Csupa férfias foglalatosság, mi? - Mondja, István! Mikor tudták meg, hogy maga „meleg”? - Korán. Hazajöttem Prágából a szom­széd fiúval. Édesanyám nyitott ránk reg­gel, tetőtől talpig brokátköntösben, és ott talált minket anyaszült meztelenül, Ernő derekán az én karom, úgy alud­tunk. - És mit mondott a mama? - Azt, hogy: „mindketten nagykorúak vagytok, nyilván tudjátok, mit csinál­tok”. Aztán egy kolléganőm elszerette tőlem Ernőt. Nem haragudtam rá, mert tudtam, hogy eléggé aszkétikus élete volt. Ernő meg igazából nem a fiúkat, hanem az idősebb nőket kedvelte. A fe­lesége tizennégy évvel idősebb nála, két gyerekük van, Ernő majdnem kopasz, sörhasat növesztett, és soha többé rá sem nézett férfira. Döbbenten hallgatok, de István kise­gít. Igen, pontosan azt akartam kérdez­ni, hogy milyen viszonyban van ezek után az anyjával, csak nem mertem. - Együtt lakunk anyuval, övé a kisszo­­ba, tudja, ami a konyha mellett nyílik. Ő vezeti a háztartást, és nagyon szereti Csabát. Azt hiszem, titokban talán örül egy kicsit, hogy nincs családom, vele maradtam, nem kell osztoznia rajtam senkivel. Az intarziás komódon két fénykép ön­keretben. Csabát ábrázolja az egyik, de ki a másik? -Péternek hívták, ő hagyta bennem a legmélyebb nyomokat. Ha nem hal meg, ma is a társam volna. Ahhoz, hogy megértse, tudnia kell valamit. Velem so­se fordult elő, hogy azért tetszett meg valaki, mert szép volt a teste. Az nekem nem elég. Idegenvezetőként rengeteg ember közt forogtam. Adoniszok dong­tak körül - hiába. Monogám és hosszú távú kapcsolatot kerestem mindig. Nem véletlen, hogy a szokvány melegplaccon engem nem is ismernek. Negyvenöt éves vagyok, három szerelmem volt. Pé­terrel öt évig tartott. Ő szoktatott le a manikűrről, a mintás zokniról. Ő szokta­tott rá, hogy legyen türelmem végigvár­ni, amit a másik mond. Számomra halá­lomig ő marad a mérce. 1974 tavaszán rohamosan fogyni kezdett, kiderítették, hogy daganata van a nyelőcső és a lég­cső között Sugározták, később operálni akarták, kanült betenni, de nem hagyta. Fulladt, csak folyékonyat tudott enni, naponta hordtam neki a krémleveseket, ültem az ágya mellett és etettem. Har­mincnyolc kiló volt, amikor meghalt. Én még két évig jártam a temetőbe, és láto­gattam, az édesanyját, aztán összerop­­pantakt. Befektettek a Völgy utcába, al­tattak, nyugtatóztak. -Csabától tudom, hogy ez többször előfordult. -Igen, mert a nagy szerelmek utáni időszakokkal nem tudok elszámolni ma­gamnak. Ilyenkor fürdőkbe jártam, és a hirtelen fellobbanó szexuális igényeimet ott elégítettem ki. De ezekkel a partne­rekkel másodszor már nem akartam ta­lálkozni, és közben rettenetesen szé­gyelltem magam. -Azt hallottam, hogy kéthavi isme­retség után végrendeletileg Csaba gye­rekeire hagyta a balatoni nyaralóját. Okos dolog ez? - Nekem nincs senkim rajta kívül. Ki­re hagyjam? Az anyámra? Vagy egy ide­genre? -Sokan állítják, maga Csaba is ezt mondta régebbien, hogy a homoszexuá­lis kapcsolatok halálra vannak ítélve, mert ha elmúlik a szerelem, nem tartja össze más, csak az érdek. - Én ebben nem hiszek. Nem hihe­tek.. . Peter Hendricks felvétele az NSZK-ban készült, a homoszexuálisok egyik bárjában

Next