Új Tükör, 1989. október-december (26. évfolyam, 40-53. szám)
1989-11-19 / 47. szám
HUBAY MIKLÓS Márai hazatér ett voltam az elszakadás végső pillanataiban Genfben, 1948 szeptemberében. Amikor a kis család nem Magyarország felé vette útját, hanem délnek indult, Posillipóba. Hogy ezt a döntést mi előzte meg itthon, erről hallani fognak mindjárt pár részletet a „Föld, föld...” című könyvéből. Sejthető volt, ott Genfben is, hogy a végzet, amelyet Márai kihívott, emberére talál majd benne. Egy titánra talált. Több mint negyvenesztendős emigrációt állt ki, megkapta az annyira óhajtott, rettenetes magányt, s végül az önkéntes halált, amelynek motívuma annyi művében kísértett: Micsoda agónia volt ez! (A szónak eredeti értelmében, amely pusztán küzdelmet jelent, de életre-halálra menet.) Súlyosbításul kapta, mint a kikötött Prométheusz az éhes keselyűt, a szünet nélkül járó lucidus szellemét. Ennek az agóniának minden pillanata meg van fogalmazva tömören, sugárzóan és örökre. Naplókban és versekben, önéletrajzi írásokban és regényekben, aforisztikus filozófiában. Ez a véget érni nem akaró, oly szenvedés és fényteli tragédia, melyet végül egy pisztolylövés fejezett be, egyetlen nép okulására és megváltására mutattatott be. Nekünk csinálta ezt a parádét. De az illető néphez ebből az áldozatból egy sugár nem sok, egy betű nem sok, annyi sem jutott el. Még az egykor idehaza kiadott, oly olvasott harminc-negyven kötete is elveszett és feledésbe merült, mint egykor az őseposz. Hányadik magyar nemzedék nő fel úgy, hogy nélkülözi ennek a páratlan érzékenységnek, kultúrának, bölcsességnek a stimulusait? Jósika Miklós emigrációban írott regényeit idehaza annak idején kiadták. Márai könyveit nem. Nyolcvanadik születésnapjára (tíz évvel ezelőtt) csupán egyetlen hommage-t olvastam: egy müncheni magyar folyóiratban. Államférfi hódolt az író előtt. Ennek a kiváló tanulmánynak a szerzőjét meghívtuk erre az ünnepségre. Én ott voltam Márai búcsújánál. És reméltem, hogy megérem a hazatérését. De azért nem így képzeltem. Negyvenéves mulasztást mondhatjuk-e Petőfivel, hogy „visszapótol egy hatalmas óra”? Azt hiszem, igen. Márai szavának rendkívüli intenzitása van. Mitől? Talán attól, hogy a szava visszafogott szó, és hogy az élete van rajta. Egy ily rengeteg, jórészt felderítetlen és minduntalan döbbenetes időszerűséggel szolgáló életmű nehezen tűri a szemelgetést. - Mindent vagy semmit! - üt rá a válogató kezére. Ha a műsor egy negyedórával hosszabb lesz a szokottnál, kérem, gondoljanak arra, hogy mily hosszú volt az írónak az a tizenötezer nap, amíg erre a találkozóra várt önökkel. Elhangzott 1989. november 13-án a Pesti Vigadóban rendezett Márai-esten. Petőfit nem kell magyarra fordítani! A távirati irodák történetében is meglehetősen ritka módon az MTI a minap részletesen tudósított arról, hogy egy debreceni tudós házaspár bebizonyította: két orosz nyelvű verset, melyet a szibériai vitában már eddig is emlegettek a polemizálók, Petőfi-műnek kell tekintenünk. A közlemény jelezte, hogy a Kritika című folyóirat fogja közölni a bizonyító magyarázatot. Az MTI elfelejtett tudósítani arról, hogy a folyóirat vitacikk kíséretében tervezte publikálni e dolgozatot. Érthető tehát, hogy a Kritika főszerkesztője, Balogh Ernő szükségesnek látta az idevágó tájékoztatást, ha nem is részletes MTI-közlemény, legalább egy rövid rádiós nyilatkozat erejéig. A vitatható dolgozat szerzője erre visszavonta írását a folyóirattól. Mivel az MTI- hír sok százezer példányban látott napviágot, szükségesnek látjuk közölni Balogh Ernőnek Kulcsár István kérdéseire adott válaszait, hiszen a szavak elrepülnek, az írás pedig megmarad, s mert lapunk közönségének jó része kezdettől fogva érdeklődést mutat „a szibériai Petőfi" vitája iránt. Szerk. * ■ - A Kritika című folyóirat januári számában megjelenik Szuromi Lajos debreceni tudós tanulmánya arról, hogy egy szovjet folyóirat múlt századi verseket közölt, természetesen orosz nyelvűeket, amelyekről, feltételezik, s ez Szuromi véleménye, hogy azokat Petőfi Sándor írta. A kritika e tanulmány mellett közöl egy másikat, amelynek szerzője, Balogh Ernő irodalomtörténész, a lap főszerkesztője itt ül stúdiónkban. Ön hogy látja a versek valódiságát, illetve azt, hogy Petőfi írta őket? - Szuromi Lajos, egykori tanárom, majd kollégám, máig jó barátom tanulmánya igen határozottan állítja, hogy ez a két vers Petőfi tollából származik. - Ő írta őket oroszul, amikor odakerült állítólag hadifogolyként Szibériába? - Igen, tanulmánya egyértelműen emellett foglal állást. Meggyőződésem viszont, hogy - s itt igyekszem rendkívül tömören fogalmazni - ezeket a verseket nem Petőfi írta. Egyrészt óvatosságra int az, hogy teljesen tisztázatlan számunkra e versek keletkezésének filológiai háttere. Valójában nem tudunk semmi kézzelfoghatót arról, hogy pontosan hol, mikor és miképpen születtek ezek a költemények. E vonatkozásban tehát további vizsgálódásokra lenne szükség. Másrészt azonban állíthatjuk: e két vers olyan személyiséget tár elénk, mely nemigen hasonlít az általunk ismert Petőfire. Például Az álmok című vers egy olyan ember útját körvonalazza, aki folyvást csak álmodozott a cselekvésről, csak ábrándozott arról, hogy a szabadságért fog küzdeni, hogy a tömegek vezére lesz. De valójában a vers szövege egyértelműen mutatja ezt - már az első cselekvési alkalomkor csődöt mondott, már az első harcnál - s a harcot tekinthetjük itt akár konkrét, akár metaforikus értelemben - kidőlt a sorból... - Ez valóban nem hasonlít Petőfire. - Nem, mert a versbeli vallomás ellentmond az ismert biográfiai-történelmi tényeknek. Köztudomású például, hogy Petőfi nem az első harcban tűnt el a szemünk elől, hanem a sokadikban: a segesvári csata egyébként a hetedik volt, amelyikben részt vett. De ha a csatát jelképies értelemben vesszük, akkor azt mondhatjuk: megannyi konfliktus, vita, küzdelem állt már a háta mögött, amikor Segesvárnál elesett. Mert eddigi tudásunk szerint Segesvárnál elesett a költő. A költeményben ráadásul olyan utalás van, hogy szerzője „rossz lovas” volt. Ezzel szemben Petőfi jól lovagolt. Teleki Sándor, a kor országos hírű lovasa és hajtója volt a lovaglómestere. A vers mutat ugyan némi felületi hasonlóságot Petőfi több ismert költeményével, de ezek mind olyan általánosságok, melyek a 19. század megannyi gondolkodójára, értelmiségijére vonatkoztathatók. Tudjuk továbbá, hogy Szibéria az elmúlt évszázadban a lehető legkülönfélébb típusú, olykor igen eltérő meggyőződésű, elkötelezettségű, sokféle nációjú felkelők, forradalmárok nagy gyűjtőhelye volt. Egymást érték itt a dekabristák, petrasevisták, narodnovolecek, s amiben e tarka sereg tagjai vélhetően egyedül közösek voltak, az valószínűleg éppen az, ami Az álmok szerzőjének is élménye. Az tehát, hogy az életüket itt tengetők fiatal korukban egyként a szabadságról, a néptömegek vezetéséről álmodoztak. S abban szintén megegyeztek, hogy a történelem mindegyikőjüket rádöbbentette: reményeik egyelőre csupán illúziók voltak. De hasonló kételyeket ébreszt a másik vers is, melynek címe magyarul: Szomorú volt az életem ... Ha az előbbi vers egy Don Quijote-szerű figurát tár elénk, akkor a másik versben sarkítottan, poentírozottan akár úgy is fogalmazhatunk - valamiféle Oblomovhoz hasonló mentalitású ember pályája bontakozik ki, hiszen az életút összegzésekor a költő csupán azt regisztrálhatja: a cselekvés utáni vágyaknál nemigen jutott messzebbre. Meggyőződésem tehát, hogy e versek szerzője, nem Petőfi. -Azt el tudja-e képzelni: Petőfi Sándor úgy megtanult oroszul, hogy verseket is írt? - Eziránt is kételyeim vannak. Mégpedig azért, mert konkrétan tudjuk, hogy - legutóbb egyik nyilatkozatában Fekete Sándor utalt erre - a költő szinte gyerekkorától, aszódi diákéveitől kezdve tanult franciául, rendkívül intenzíven foglalkozott ezzel a nyelvvel, eredetiben olvasott francia műveket, fordította például Beranger-t, de az élete legutolsó periódusában - 1849- ben - Bemnek írott francia levelei bizony meglehetősen sok grammatikai hibát rejtenek. - Pedig ezek csak prózai levelek voltak. -Igen, és aligha kétséges, hogy a művészi nyelvhasználat már a nyelvismeret legmagasabb fokának tekinthető. -Amely felnőtt korban jóformán nem sajátítható el. -Pláne akkor nem, ha semmilyen előzetes nyelvismeretre nem támaszkodhatunk. Márpedig Petőfi nem tudott oroszul. Erősen kérdéses tehát, hogy ilyen szinten egyáltalán elsajátíthatta-e az orosz nyelvet... Az interjút Kulcsár István készítette. Részletet közölt belőle a Hírvilág 1989. november 8-án, a teljes szöveg pedig a Gondolat-jel című műsorban hangzott el, 1989. november 12-én.