Turisták Lapja, 1941 (53. évfolyam)
Déchy Liane: Fényvarázs az Alpokban
Kttyv,acárzs ax AtpMan. hta: Déchy Luim, Kit ébresztett fel a céltalan, nevenincs nyugtalanság egy május végi éjszakán? A hirtelen felriadások ideje ez, az éber hajnalok gyönyörű évszaka. A süket nagy alvásoknak már vége. Ilyentájt néha úgy zuhanok ki az álomból, mintha zsákból ráznának ki. A fülemben szédítő zúgás, mint a sürgönydrótok zengése. Ilyenkor emlékezni kell. Mintha csakugyan sürgönydrót feszülne zengve a sötétben, táviratokat küldöz a múlt, táviratokat régi tavaszokról. Gyermekkori tavaszokra emlékezem, csukaszürke, ütemen lépkedő napokra, melyeknek könnyeit, izgalmait, rettegéseit s furcsa lelkesedését nem értettük. Alföldi tavaszokra, melyek úgy jöttek, hangtalanul lopózkodva egy langyos éjszakán, mint titokzatos, macskaléptű varázslók. Reggelre hirtelen virágba borultak a gyümölcsfák s a homok meleg volt és tompán fénylett, mint a fövény. Vidám városi tavaszokra, melyek hangos csiricsáréval érkeztek s nem volt titkos, egyéni varázsuk, igazi közösségi tavaszok voltak, tömeglelkendezéssel, melyben még a villamosok és a kirakatablakok is részt vettek. És szilaj, dobbanó léptű hegyi tavaszokra, melyek betörtek a völgyekbe s éjszakánkint vadul csatáztak a hóba sáncolt vén hegyekkel. Ilyentájt zúg és zeng ott a csatazaj, dörögve reped a jég, dobogva szaladnak le a sziklák a meredek gyephavason, mintha nekivadult ménes száguldana völgynek. Morajló lavinák kaszálnak széles rendeket a szálerdőkben s dübörgésük megrezegteti a házak ablakát. Harc ez, halálos, gyönyörű küzdelem. Hajnalban még sűrű ködöt füstölnek az ormok s a csípős szél, a kelő nap futárja, sebesen összekapkodja e szertelengő ringy rongyokat, hogy az üvegtisztán felkéklő ég alatt diadalmi jelvényként kitűzzön egyetlen fehér felhőlobogót a legmagasabb csúcsra. Fent a lavinatépte erdősávban, a halomra döntött fenyőkön óvatosan bukdácsol egy télibundás zergebak. Időnkint felkapta pofaszakálas, sovány fejét, merev cöveklábakkal áll s hallgatózik. A völgyből harangszó csendül s tisztán száll a megébredt hegyek közé. Csupa kirobbanó szín és fénykontraszt ez a tavasz. Harsányzöld surjánfenyők fölé pasztellkék ég terül, lenge nárciszmezők közepén súlyos sziklatömbök ülnek fenyegetőn és konokul, mint nagy idők részeiből menekült emlékező aggok. A hegyhátakon vakít a hó s az egyre vonuló felhők árnyéka szeszélyes foltokban húz el rajta, mint a nyugtalanság, az örök változás, a tűnő élet figyelmeztető szimbóluma. Varázsuk van itt a délutánoknak. A napfény mintha balzsamos lenne, valami ismeretlen finom illat leng a pászmák mélyén. S ha ráhull az ablakra, szinte megcsendül az üveg tőle. Talán ezért mondják a titkos beszédű vén pásztorok, hogy „a fénynek is lelke van". Érzik ezt az állatok, a szakállas kecskék borostyánszemében mély csodálat ül, ilyenkor bólogatva, ájtatosan baktatnak, egyik-másik tűnődve megáll, míg a pásztor oda nem vágja a botját, hogy „no, mi az? Tán megszállt a szentlélek? Pedig tudja jól, hogy ez csak a fénytől van, az illatos, lelkes fénytől, amely megejti a jószágot is fent a havason. A barmok szőre megremeg, ideges rángások futkosnak a bőrük alatt, mint apró villanyütések, s néha hosszan elbánulnak, belefelejtkeznek a fénybe, mely szelíd szemükbe hull, mint csillanó kerek tükrökbe. Fény! Csupa illat és zene! A fenyők is érzik, törzsükön buggyan a gyanta, mint titkolt, nehéz könnycsepp. S a hegyodalban lengve, ringva hullámzik a fű, ütemesen és andalítón, mint zöld ruhás kecses balett. Lent a falvakban, gerendaházak barna eresze alá kiáll egy asszony, nehéz posztószoknyája beleolvad az árnyékba, csak az ingváll ragyog hűvösen és nagyon tisztán, mint fenyvesek mélyén a megmaradt hófolt. Kiáll egy-egy asszony és vár. Maga sem tudja, mire. A fény kicsalta, s most az asszonyi sorsot, a minden asszonyok sorsát példázza, némán és öntudatlanul vár. Várja talán, hogy egy ajtó nyílik és valaki hazajön. . . Utcahosszat zsong a délután varázsa. Pár órás tűnő fény, csurranó, illatos arany, kévékben hull a völgybe, gyíkhátú háztetőkre, az utcán van és az árnyékos szegletű szobákban, és mélyebben is, a szempillák mögött és a szívekben. A téli rettenettől, harapós, embertelen fagyoktól megszorongatottszívekben. Jól esik most ez a rövidke délutáni ellágyulás. A házak is, melyek a novemberi ködökkel befelé fordultak és elrejtették egymást, megenyhülten néznek össze. Barátságosan ropognak az eresztékek, a gerendák közeibe moha tapad s apró kék csillagvirágok nyílnak rajta, bizalmasan kandikálnak a súlyos házfalak közül. És itt meg ott lassan, csak úgy magától, kifordul egy ajtó. . . Eleven házak ezek, faházak. Emlékezők és titkokat rejtegetők. A titkokat valamikor a földből szívták magukba s megőrizték őket. Emlékeznek még a régi életükre, amikor fenyvei voltak fent a havason, templomi csendű, homályt hintő erdőség. S a régi lélek örökkön él bennük, ismerik az évszakok váltakozását és az emberek indulatait, a viharok vadságát és a délutánok napvarázsát. Néhol belőlük is kibuggyan egy aranybarna gyantacsepp, mint fent élő testvéreikből, s ha valamelyik mestergerenda kizöldülne, nem is menne csodaszámba.