Turisták Lapja, 1941 (53. évfolyam)

Révay József dr.: Szent István lába nyomán

Titokzatos közösséget alkotnak, külön életet a faluban, összezördülnek és kibékülnek, nyögtek és kacagnak, magukba fordulnak és megtárulnak sejtelmes, régi ösztönök parancsára. A bolyhos lábú hegyi fecskék olyan bizalommal röpdösnek szakállas ereszeik alatt, mintha csak az imént jöttek volna le a havasról, széljárta, ősi otthonukból. Eleven házak, faházak. Regényt lehetne írni róluk, kilesni furcsa életüket, mely éppen annyi súlyos titkot hordoz, mint a miénk. Aztán egyszerre vége a varázsnak, a délután úgy hal meg hirtelen, mintha orvul szíven szúrták volna. A nap elgurul a hegyek mögé, a táj kiélesedik s dermesztően zord lesz. A hegyek fenyegetően közel nyomulnak s az erdőkben elhal minden hang. Az ég sárgult, régi per­gamenthez hasonló s a hegyvonulatok cikk-cakkjai olyan élesek rajta, mint egy tollrajzon. Az esti harangszót már tömjénsűrű ködsíráfok emelik magasba s a levegőben érzik a hó fagytiszta lehelete. A hegyi tavasz nem szelid, virágos tündér, inkább lobogó kedvű ifjú harcos. Szép és ve­szélyes. Akár a havasi nép, melynek életeleme a veszély, amely jellemében tökéletesen haso­nult a táj vakmerő méreteihez. Szép és veszélyes, mint minden igaz értéke e világnak. Veszélyesen élni! Várjon azok, akik ezt divatos jelszóvá emelték, megállnák-e helyüket abban a hegyi tavaszban, melyben még a virágok is ezer veszedelem közt bontják ki napra táruló, a szépség csodás arcát mutató szirmaikat? Fölemelő és lelket melegítő turista gondolat végigjárni azokat a helyeket, amelyeket Szent István lábanyoma szentelt meg. A századok forgása elsöpörte nyomait és emlékeit, egy-egy szent ereklye őrzi egykori földi életét, köztük a magyarság két legszebb kincse: a Szent Jobb és a Szent Korona. De mindennél erősebben és hívebben őrzi ezt a nagy emléket az ország és a nép lelke, a történelmi hagyományok ereje, a nemzetgondolat, amelyet ő ültetett el a magyar történelem földjébe. A mai kor magyarját ez a szentistváni gondolat vezeti, amikor izzadtságos küzködéssel próbálja megalapozni jövőjét az idők és népek mai megáradásában. A Szentistváni gondolat vezető eszme, ihlet és lélek, de a földi embert a kézzelfogható valóságok vonzzák és szeretné Tamás módjára látni és tapintani azt, amit elegendő volna csak hinnie, így keressük fel azokat a magyar szenthelyeket, ahol valaha a szent király élete áldást és történelmet sugárzott e földre és századaira. Megállunk az esztergomi Várhegyen, a magyar Sión ormán, ahol valaha, kétezer évvel ezelőtt, barbár őrszem figyelte a királyi Duna partjait s ahonnan később római őrtorony vi­gyázta a kvádok mozgolódásait. Az egykori római őrtorony alapjaira építette Géza fejede­lem az első magyar várat és itt épült Szent István fehértornya, a Turris Alba, amelynek egyik szobájába ma, az árpádkori királyi palota földszintje alatt, áhítatos lélekkel lép be a zarándok. Az egykori szentistváni kápolna mindenestül elpusztult, az emlékeket és köveket széthordták a századok dúlásai, de ez a toronyszoba itt van és hatalmas faragott kövei olyan szent teret ölelnek körül, amelyben valaha maga a szent király lakott és dolgozott. Ezt a várost mindjárt születésével megszentelte: itt keresztelték, itt ütötték lovaggá itt teltek tanuló évei, előbb Deodalus őrgróf, azután Adalbert püspök mentorkodásával, itt vezette oltárhoz jámbor jegyesét, Gizellát, a nyugat leányát, aki a gazdag és művelt Regens­burgból jött vállalni az önfeláldozó apostoli munkát a magyar király oldalán. Itt temette el apját, itt vette át utána a fejedelmi széket, Asztrik idehozta a koronát, itt koronázták meg, innen indította meg ország és egyházszervező munkáját, innen indult vére Koppány ellen, hogy győ­zelme után örökre kitűzze a keresztet magyar földön. Hányszor nézhetett széjjel innen a Fehér Toronyból a messzi tájon, magyar síkokon és dombokon, ahol lassan kint felpezsdült az élet a magyarok tanítóinak és mestereinek, a bencések­nek keze nyomán, ahol lassankint fatemplomok és apró monostori iskolák, kolostorok, püspök­ségek, kápolnák nőttek ki a földből! Hányszor virrasztott az ébredő magyar táj felett, messzi századokba fúrva prófétai tekintetét­ így őrzik a legendák is alakját. A királyi palota emelete fából volt s itt éjjeli virrasztá­sában látta a fal hasadékjain át fiának, Szent Imrének ájtatoskodását. Itt tartott törvényna­pokat, itt élt, imádkozott, kormányzott és ítélt, mint ama merénylőn, akinek ítélete bocsánat volt. Itt hangzottak el szavai: „Ha Isten velünk, ki ellenünk". Éppen ez a szentistváni kegyeletes hagyomány vezette 111. Bélát is, hogy itt építtesse fel a régi alapokon és falakon a maga királyi palotáját. Bizonyára a szent király szólalt meg azok­nak a köveknek csattogásában, amelyek néhány évvel ezelőtt egyszerre csak elkezdtek lefelé görögni a mohos várfalakról, felkeltették a hatóságok figyelmét, úgyhogy — elsősorban Lepold­­Antal a tudós prelátus kezdeményezésére — megindultak az ásatások és napfényre hozták az árpádkori építészetnek ezt a remek emlékét. 181

Next