Typographia, 1914 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-02 / 1. szám

Budapest, 1914 január 2­1. szám IM­-I;. 3507« Negyvenhatod­ik évfolyam TYPOGRAPH­­A A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Előfizetési ár a Gutenderff-melléklettel: a SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: ío­l^ko^Kézirato^ne^adatn^^viss^a1 BUDAPEST, VIII. BÉRKOCSIS-UTCA 1. SZÁM, Eftyes szám­ára: a fővárosban 30 fillér, a Megjelenik pénteken. Telefon: Jó­­sef 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON gotten 20 fill., segédmunkásoknak 10 fill. Fkoronl?mely összeg­ek’bekîuSfol2 Szakszervezeti közvetítő. * L A munkaközvetítés kérdése nem a mai kor találmánya. A kevésbé differenciáló­dott társadalmi korszakban is találkozunk jelenségekkel, amelyek a „mesterekének és „legényekének a közvetítés körül foly­tat­ott harcát tükröztetik vissza. Már kor­mányrendelettel is próbálták a kérdés sza­bályozását, de — mint mindnyájan tudjuk — végleges eredményt eddig nem értek el A közvetítés kérdése minden idők mun­kásmozgalmainál jelentkezik. Az öntudat­lan, időről-időre összeverődő és ad hoc célokért küzdő munkásoknál éppúgy, mint a céltudatos, mod­on szakszervezeti poli­tikáért harcoló öntudatos munkásoknál. M rt anyagi és erkölcsi javakat rejt ma­gában. Minden munkás számára elsőrendű anyagi érdek a munkaalkalom biztosítása. Ez létfeltételt képez, különösen a mai ter­melési mód mellett, mert a munkanélkü­liség ijesztő borzalmaival állandóan fenye­geti a munkásokat. Statisztikai számok bizonyítják, hogy a munkások közül mind­inkább nagyobb töm­­g válik munkanélkü­livé. A gépek térhódítása, a termelt áruk kedvezőtlen eloszlása szaporítják a munka­­nélküliek számát. A mi iparunknál ugyan­ezt tapasztaljuk. A szedőgépek eltere­lé­­sével a munkaalkalom mind kisebb térre szorul, ez, valamint az ország kulturát­­lansága,­ rettenetes módon szaporítja a munkanélküli­k számát. A szedőgépek sza­porodását talán eléggé igazolja, ha meg­említjük, hogy míg 1911-ben 228 volt az ü­z­mben levő szedőgépek száma, addig 1913-ban ez a szám 288-ra szökött fel. Ez az emelkedés legalább százhúsz munkást tett kény értelemmé! Ha még hozzávesszük éppen a kulturátlansággal magyarázható körülményt, hogy az utóbbi időben több napilap megszű­nt, akkor világosan látjuk a nagymérvű munkanélküliség okát. De még ezzel sem teljes a kép. Vannak még tényezők, amelyek a munkanélküliség növe­lését előmozdítják. Ilyenek a blokád­ és zugnyomdák tulajdonosai. Ezek szemér­metlenül,­ tekintet nélkül az ipar felvevő képességére, évről-évre szaporítják a „ta­nult“ munkások számát és vannak közöttük olyanok, akik kizárólag tanoncokat foglal­koztatnak és egyáltalában nem törődnek azzal, hogy felszabadulásuk után hol nyer­nek elhelyezést. Évenként átlag 400 tanonc szabadul fel! Ugyan hol találjanak ezek elhelyezést? A nyomdaiparnak állandóan fejlődnie kellene, hogy az újonnan jelent­kezők számára munkaalkalom biztosítható legyen. Azonban az ipari fejlődés koránt­sem áll arányban a tanult munkások sza­porodásával. Ezek az okok idézik elő a munkanélkü­liséget. Csak természetes, hogy a szakszervezet küzdelmet folytat ezen okok megszüntetése érd­kében. A tanoncskála bevezetése ezt a célt szolgálja. A különórázás megszüntetése szintén a munkaalkalom szabályozását kí­vánja biztosítani. Úgyszintén a blokád­ és zugnyomdák elleni akcióval is ezt a célt óhajtjuk biztosítani. De, sajnos, az utóbbiak elleni küzdelem még nem járt a kellő eredménnyel. A vidéki blokád­ nyomdák­ban a tanonctenyésztés hihetetlen mérve­ket öltött. Irni-olvasni alig tudó ifjú em­bereket két-három évre alkalmaznak és azután felszabadítják és elbocsátják őket. Gonosz és rosszindulatú emberek a tapasz­talatlan szülőket rábeszélik arra, hogy gyermekeiket a nyomdászpályára adják, de rendes és szakszerű kiképzésükről nem gondoskodik senki. A tanon­ctartó a ki­képzés feladatát nem vállalhatja, mert inkább­­ ért a „bölcsek könyvé“-nek ma­gyarázásához, mint a nyomdászathoz. Bä­­cherék rávetik magukat a nyomdaiparra és a szép­ magyar nyelv megcsúfolásán kívül, egész tevékenységük exisztenciák tönkretételében merül ki. Ezek ellen harcot folytatni a munka­közvetítés sz­álpontjából is múlhatatlanul szükséges. Mert minél többen vannak olyanok, akik munkaalkalomra várakoznak, annál keservesebb és elviselhetetlenebb a munkanélküliség. A sorrend utáni várako­zási időtartam hosszabb, ha az újonnan felszabadultak aránytalan módon kerülnek a piacra. II. Több­féle munkaközvetítő ismeretes. Böhm Vilmos elvtárs egy nemrég megjelent ta­nulmányában nyolc közvetítőt említ meg. Ez k: 1. Munkásszervezetek munkaközve­títői. 2. Ipartestületi munkaközvetítő. 3. Munkaadószervezetek munkaközvetítői. 4. Közhatósági munkaközvetítő. 5. Mező­gazdasági munkaközvetítő. 6. Jótékony egyesületek közvetítői. 7. Iparilag űzött közvetítés. 8. Álláskeresés, hirdetés, illetve személyes jelentkezés utján. Magyarorszá­gon e nyolcféle rendszer ismeretes. Kül­söldén még egy kilencedik rendszer is ismeretes: a paritásos munkaközvetítő. De ezúttal kapcsoljuk ki a paritásos munkaközvetítőt, mert nem aktuális. Az iparilag űzött közvetítéssel sem érdemes foglalkoznunk, mert a nyomdaiparban — tudtunkkal — csupán egy szeg di úr fog­lalkozik iparszerült (de ipareng­dély nél­kül) nyomdai munkások közvetítésével. Mindössze az első és az utolsó közvetítési formával kívánunk foglalkozni, mert a többi egyáltalán nem érdekel bennünket. Mint tudjuk, a szakszervezeti munka­közvetítő elismeréséért a magyarországi szervezett munkások jelentékeny harcot vívtak. Az építőmunkások hosszú kizárást szenvedtek el, jórészt amiatt, mert a munkaadók közvetítőjét vonakodik el­­ismerni. Ausztriában éppen most a nyomdai munkások árszabályrevíziójánál a munka­közvetítés jelentős ütköző­pontot képez. Mi azonban munkaadóinkkal a munka­­közvetítés miatt még mi kerültünk kon­fliktusba. Itt—ott, mint később látni fogjuk, fontoskodásból és rémlátásból a munka­adók táborában ugyan hangok emelk­dnek a szakszervezeti közvetítő ellen, azonban ezeknek különösebb komolyságot mi tulajdonítunk. Komoly mérlegelést érde­melnek azok a jelenségek, amelyek a szak­­szervezeti közvetítő ellen a mi sorainkban észlelhetők. Éppen ezért az első és utolsó közvetítési formával tüzetesebben kívá­nunk foglalkozni. III. Ma már mindenki tudja, hogy a szak­­szervezeti közvetítőnek kettős célja van. Egyrészt a kínálkozó munkaalkalmat a szervezeti tagok számára lehetőleg egy­formán biztosítani kívánja, másrészt a munkabérek abnormis sülyedését megaka­dályozni törekszik. Ez a kettős cél a szak­szervezeti tagok érdekében fekszik és nem­­ ellentétes a munkaadók érdekével. A mun­kások érdekében azért áll, mert felhábo­rító igazságtalanságokat megszüntet, min­denki számára biztosítja a munkaalkalmat, amit a múltban nem ismertek. A múlt­ban „aki bírja — marja“ jelszó uralko­dott. Azok juthattak munkához, akik akár­hányszor emberi méltóságukat vásárra vitték. Szükségtelen erre nézve példákat felemlítenünk, mert ezek immár köz­ismertek. Bevezető sorainkban megemlítettük, hogy a szakszervezeti közvetítő anyagi és er­kölcsi érd­­­eket védelmez. Az anyagi ér­dekek védelme a munkabérek sülyedésé­­nek a megakadályozásában nyer kifejezést. Ez munkaadóérdek is. Mert ha figyelembe vesszük azt a helyzetet, amely a szakszerve­zet akarata ellenére létrejött, nevezetesen a szedőgépek térhódítását és lelkiisme­retlen munkaadók tanonctenyésztése által teremtett óriási munkanélküliséget, akkor elképzelhető, hogy sorrendszerű­ munka­közvetítés nélkül azok közül, akik hónapokig nem juthatnak munkához, éppen elegen árszabályon alul is vállalnának munkát. Ennek nyomában újból az a dicstelen anarchia következhetne be, ami a múltban éktelenedett a nyomdaiparban. Az ilyen állapot méhében hordja a kollektív szerző­­déses viszony bizonytalanságát. Ne áltas­suk magunkat: mindig­­ akadnak rövidlátó munkaadók, akik a rendezett viszonyoktól szabadulni szeretn­ek, amire könnyen hatá­rozzák el magukat, ha elegendő olcsó és alázatos ajánlatok felett rendelkeznek. Ez nem lehet a munkaadók általános érdeke, aminthogy a munkások érdekében sem áll a régi állapotok visszateremtése. Erkölcsi szempontból pedig egyenesen megváltás a sorrendszerű szakszervezeti munkaközvetítő. Hiába papolnak akármit, az nem dagasztotta az önérzetet, amikor az öntudatos nyomdász álláskeresés céljá­ból személyesen megjelent a nyomda ha­talmas uránál és parlagon heverő munka­erejét felkínálta, de akkor sem, ha ezt a műveletet levél útján intézte el. Ez az állapot a kondícióban levőket állandóan izgalomban tartotta. Mindenki tartott attól, hogy hétfőn megjelenik a protez­sált szedő, akinek a számára helyet kell csinálni. A levél útján való kondíciószerzés hátrá­nyos volta a napokban is bebizonyosodott. Az ausztriai mozgalom alkalmából egy ügynök Magyarország vidéki városaiban m­gjelent sztrájktörők toborzása céljából, persze eredményhez nem tudott jutni. Végre egy munkaadót kért fel­szedők közvetítésére. Ezt persze nem tehette meg, ellenben átadott 16 ajánlatot, amelyekben kondíciót kérnek tőle. Milyen kellemetlen szituációba juthat e 16 szaktárs közül bár­melyik, ha ennek az ügynöknek ravasz fondorlattal, a cél elhallgatásával sikerül egyiket is rábírni a kondíció elvállalására. Kissé messze mentünk a következtetéssel, mert bizonyára egyik sem vállalná el a kondíciót, de az is elég, ha valakiről be­­bizonyítást nyer, hogy mozgalom idején ilyen úrral levelezésben­ állott. De ha nincs is mozgalomról szó, az kétségtelen, hogy a levélbeli és személyes ajánlkozásokkal sakkban tartható a legbecsületesebb sze­mélyzet is. Ezek az állapotok burjánoztak akkor, amikor egyáltalán nem volt szakszervezeti közvetítő. Éppen azért már a 70-es évek-

Next