Typographia, 1914 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-02 / 1. szám

Január 2 ben, pontosan 1870-ben, amikor a Segélyző- Egyesület választmánya „Pest-Buda összes műtársaihoz“ körlevelet intézett, amelyben az önképzőegylet támogatására buzdítja őket, egyúttal a munkaközvetítés beveze­tésének a szükségességéről is megemléke­zik. Szó szerint ez olvasható az említett körlevélben: „Továbbá az Önképzőegylet tagjai részére egy munkaközvetítő intézet fog felá­lttatni, mely intézmény még eddig elé mindenütt üdvösnek bizonyult.“ Ezen ígéretét a választmány beváltotta: kidolgozott egy szabályzatot, amelyet el­fogadás céljából az október 5-én tartott gyűlés elé terjesztett. A gyűlésen meg­jelentek pedig nemcsak elfogadták az elő­terjesztett szabályzatot, hanem a munka­közvetítésnek egész Magyarországra való kiterjesztését és életbeléptetését határozták el. (Lásd Egyesült Erővel 135—136. oldal.) Sajnos, a viszonyok nem voltak érettek arra, hogy a magyarországi nyomdászok a közvetítést a modern értelemben gyakor­latilag is megvalósíthatták volna. Mindenki foglalkozott közvetítéssel, de éppen ezért nem volt közvetítés. A Szakegyesület, meg­alakulásának első percétől szintén foglalko­zott közvetítéssel, de azért a faktorok, mető­­rök és befolyásos szaktársak vígan konkur­­ráltak a szakegyesületi munkaközvetítővel. Ezt az állapotot a munkanélküliek éve­ken keresztül perhorreszkálták. Szívósan küzdöttek olyan munkaközvetítő teremtése érdekében, amelyben az egyének érdeke csak az összesség érdekén keresztül érvé­nyesül. Cikkek özöne követelte a sorrend­­szerű közvetítés bevezetését, míg végre az 1906-ban tartott szakegyesületi kongresszus egy limonádé határozatban e felfogáshoz csatlakozott. Újabb három esztendő után a kongresszus bátrabban precízírozta állás­pontját s végre a legutóbbi kongresszus megvalósította a sorrendszerű­ munkaköz­vetítést. Azóta tehát rendelkezünk szak­­szervezeti munkaközvetítővel, amelynek azonban többé-kevésbé a munkaadók, je­lentős számban pedig a munkások ellen­ségei, noha, mint látni fogjuk, egyik érde­keltségnek sincs komoly alapja hozzá. TYPOGRAPHIA A munkaközvetítésről. 1. Miért rossz a kötelező sorrendszerű­ munka­közvetítési Ez olyan kérdés, amelyet csakis tár­gyilagossággal lehet elbírálni. Rossz először is azért, mert az egyént leköti. Nincs megadva részére a mozgási szabadság, ami azt jelenti, hogy a munkát kereső nem válogathatja­ meg magának a munkahelyet, nem ott értékesítheti munkaerejét, ahol ő azt legjobban és legdrágáb­ban tudná, hanem ott, ahol azt a sorrend által a munkaközvetítő kijelöli. Kérnek egy nap például öt szedőt. A munka­közvetítő felolvassa a soron levő — esetleg, ha szükséges, a sorhoz legközelebb levő­­— öt nevet és elküldi őket oda, ahová ő azt jónak látja, kit kompressz-, kit merkantilszedőnek, aszerint, amint előjegyezve vannak. Belépnek. Egy pár nap múlva azt tapasztalja egyik vagy másik, hogy ez a kondíció nem neki való. Egészség­telen a helyiség, messze van, nem tudja ott tehetségét kellően érvényre juttatni, más munka­körbe osztották be, mint amilyenre vállalkozott stb. Ki akar lépni. Igen ám, csakhogy nem le­het. Előbb be kell jelenteni a munkaközvetítő­­nek, hogy ott szeretné hagyni e kisegítő kondí­ciót — mert minden kondíció egyelőre kisegítő és csak azután, ha megfelel, lesz állandó — és elmondja, hogy miért. Ha a munkaközvetítő akarja, akkor kiléphet, ha pedig nem, akkor ott kell maradnia, mert különben viszik a munkaközvetítő bizottság elé, kizárják a közve­títésből bizonyos időre, sőt mi több, még a segélyt is megvonják tőle. A főnök ellenben minden indok nélkül elküldheti a kisegítőt. Jogi abszurdum ez. Vagy mindkettőnek van joga semmisnek tekinteni egy kisegítő kondí­ciót, vagy egyiknek sincs. De az már ellenkezik minden jogi lehetőséggel, hogy két szerződő fél közül csak egyiknek van megsemmisítő joga, a másik pedig teljesen ki van szolgáltatva e megsemmisítő jog által előidézett anyagi vesz­teségek egész láncolatának. Elismerem, volt visszaélés, van most­ is és lesz ezután is, de azért nem szabad oly szabályt alkotni, mely az egyik fél rovására megy. Tessék szigorúan büntetni azt, aki visszaél e joggal, de az összes­séget büntetni érte nem szabad. Előfordultak oly esetek, amikor egyik vagy másik szaktárs oly címen utasított vissza kon­­díciót, mert az csak minimummal volt díjazva, bárha eddig neki csak minimum­ja volt. Ezt a munkaközvetítő nem minden esetben akceptálta, azért, mert a szabályok szerint csak az utasít­hat vissza minimumos kondíciót, akinek leg­utolsó fizetése magasabb volt a minimumnál, így, a szabályok szerint, a minimumos egyén köteles örökösen csak minimumért dolgozni. (!?) Ez pedig igazán nem lehet helyes és üdvös dolog. Az árszabály csak azért írja elő a mini­mumot, hogy azon alul ne vállalhasson senki kondíciót, de azon felül mindenkinek joga van többet kérni. És ez csak természetes. Kilép egy tag. Sétál 2—3—4 hónapig. Kimeríti minden segélyét, még a rendkívüli segélyt is kénytelen igénybe venni, míg sorra kerül, illetve míg kondíciót kap. Végre dolgozik. Tart a munka 6—8—10 hétig, azután jön a felmondás. Bárha igyekezett és szállított dupla értéket, mégis hiába volt minden. Ismét kilép, mert ki kell lépnie. Csakhogy most már nehezebb ré­szére a munkanélküliség. Sétál újból 2—3—4 hónapig, de most már segély nélkül, illetve 10 korona rendkívüli segéllyel. Mi ez? Ebből megélni a mai viszonyok mellett egy fiatal­ember sem képes, nemhogy egy családos, több­­gyermekes apa. Azt mondja ilyenkor a mi leleményes vezetőségünk, menjen valóra. Miért? Hisz a vidéken sincs számára hely. Nem dol­­gozhatik ott sem, mert szerte az országban mindenütt érezteti hatalmát ez a kötelező valami. Nincs más mód számára, mint az adósságcsinálás, a teljes anyagi­ lezüllés és esetleg a Duna csendes hullámai. És ezt nevezi a mi kedves, szeretett vezetőségünk, hivatalo­san, „pech“-nek. Milyen szép, csakhogy már ennyire jutottunk! A munkaközvetítés barátai, meg a bizottság, ezt erkölcsösnek tartják, ez nem lealázó. Koplalni egy magasztos célért, csak üdvös dolog. Legalább nem kell „kilin­cselni“, nem kell a főnökök, faktorok előtt „megalázkodni“. Hej, dehogy nem! Rossz a jelenlegi munkaközvetítés azért is, mert nagyon sok visszaélésre ad alkalmat, illetve ösztökél. Például, ha már valaki sorra­­kerint, 21 napot egyfolytában, 28 napot részle­nem üzlet, sok vesződség, kész veszteség, maku­latúra nekik. Tudományos könyvet alig vesznek, ezer példányban szakkönyvet nálunk nem lehet eladni. A magyar tudományos irodalom leg­­kü­lönb alkotásait se vásárolják; nagyszerű és alapvető munkáknak nincsen közönsége, stb. stb. Ha a reformáció korát megelőző időben néhai való tudós Wyd mester bibliáját mellőzték az emberek, ez lehetett nagy hiba akkoriban, mert a hitvitázó irodalom kezdetén bizonyára nagy „kulturértéket“ jelentett a biblia és a bőkezű Farkas zsidó jól tette volna, ha büntetésből nem kárpótolta volna a derék bencéseket az elveszett bibliáért — mert nem őrizték és hasz­nálták maguk. .. De ez a krónikás feljegyzés nem lehet azért még a magyar könyv sorsának példázata, mert én úgy tudom, hogy vannak sokan, nagyon sokan a mai társadalomban, akik szívesen olvasnának könyveket. Csakhogy a magyar könyv méregdrága, a könyvre szomjazó munkásember nem tudja megfizetni a jó könyvet, mert a Singer és Wolf­­nerek minden egyes könyv kiadásával vagyont akarnak szerezni, olyan magas árat szabnak a könyvekre. Pedig lehetne Magyarországon is kiadni jó és olcsó munkákat anélkül, hogy drága árukkal hozzáférhetetlenné tennék a szegényebb munkáselemeknek. Itt van például a közelmúltban megjelent tízkötetes „Világtör­ténelem“ és az ezidő szerint sajtó alatt levő nagy egyetemes, 25 kötetre tervezett lexikon. Ámde ezeket a műveket is csak kedvezmény­képen kapják az előfizetők. Mindenki nem fizet­het elő hetilapra, hogy könyvhöz jusson. Olvasási vágyát és a könyvek útján való továbbművelődését csakis a kölcsönkönyvtárak többen ha ledolgozott — leesett a sorról. Itt jön a spekuláció, ami természetes és érthető. Sok tag előre kiköti a belépésnél, hogy rövid időn belül tudassák, milyen a kondíció, kise­­gítő-e továbbra is vagy állandó. És ez kinek a rovására írandó? Nem-e a munkaközvetítésnek? A szabályok szerint a munkában levő, vagy soros munkanélküli „varrhat“ magának kondí­ciót, ha „speciális“ erő, vagy ha „helyzetén javíthat“. Helyes. Egy speciális erő válogathat a munkaalkalomban, ha helyzetén javit és ha — ami a legfőbb — a munkaközvetitő bizottság is beleegyezik. Furcsa valami. Nem nevetséges az oly intézmény, mely egyeseknek ad kivételes jogot. Hát az a „speciális“ vagy „soros“ tag mivel különb egyén, mint az a nem speciális és nem soros tag? És hogy javíthat az a helyzetén, illetve hogy tudhat magának munkaalkalmat szerezni. Nem varrással? Vagy talán azok oly egyének, akiket a főnökök, faktorok lajstromoz­nak, nyilvántartanak és ha szükség van reájuk, egyszerűen, minden előzetes „varrás“ nélkül akceptálják? Nem. Csakhogy ezeknek nem erkölcstelen a varrás, míg másnak igen. Ez is abszurdum. Vagy mindenkinek vagy senkinek. Miután pedig azt nem lehet a főnököknek meg­tiltani, hogy ne válogassák meg munkásaikat, hogy például rokonát vagy ismerősét saját nyomdájába ne akceptálja, vagy oly egyént ne vehessen fel, akiről tudja, hogy az neki meg­felel; tehát nem lehet a kötelező soros­ munka­közvetítést oly szabályokkal körülbástyázni, amelyek kivételt nem ismernek. A bizottsági tagok soron kívül való elhelye­zése pedig egyenesen érthetetlen. Hogy mi címén kivételek ők, az titok. Most pedig nézzünk széjjel a nyomdákban, hogy mit eredményezett az egyén mozgási szabadságának elrablása. Azt, hogy ma a mun­­kában levők nem mernek szabad véleményt nyilvánítani, nem mernek szembeszállani a hajcsárkodással, nem mernek fizetésjavítást kérni és el kell tűrniök még az őket jogtalanul ért sérelmeket is. Tudnék megnevezni nyomdá­kat, hol valóságos hajcsárrendszert teremtett meg ez a szabadságelrablás. Tudok oly esetet, amikor a faktor minden szemérem nélkül meg­kérdezi: mikor kezdte? Még csak­ ennyit szedett? És az illető nem mer egy szót sem szólni azért, mert tudja, hogy mi vár reá. Ez nem légből kapott koholmány, hanem, sajnos, megtörtént eset. Ilyen és ehhez hasonló számtalan eset van, mely azelőtt csak elenyésző számban volt ész­lelhető azért, mert az illető nem hallgatta el e súlyos vádakat, sértéseket, hanem egyszerűen visszautasította azokat és — ha kellett — le­vonva a konzekvenciát, otthagyta a kondíciót abban a reményben, hogy egy pár nap múlva sikerül egy másikat szereznie. De ezt ma nem teheti, hanem egyszerűen hallgat és megerőlteti fizikumát, hogy mennél nagyobb értékű munkát produkáljon, csakhogy meg legyenek vele elé­gedve, nehogy munkanélkülivé váljon. Ez sú­lyos erkölcsi csapás a szervezetre is, mert nem képes a tagok érdekeit kellően megvédeni. Tudok oly esetet, amikor egy szaktárs kért fizetésjavítást. Nem kapott. Hivatkozott a főnök arra, hogy ha nem tetszik, nagyon sajnálom, kapok én a közvetítőtől elég munkást még olcsóbbért, mint maga. És mi történt? Az illető még ma is ott dolgozik — javítás nélkül. Tudok olyan esetet, amikor a munkaközvetítő­­bizottság nem adta meg a belépési igazolványt egyeseknek, bárha „helyzetükön javítani“ akar­tak. Ez már hatalmi önkény. Vidéken szintén furcsa helyzetet teremtett a kötelező soros munkaközvetítés. Ha például egy városban, vagy egy munkaközvetítői kör­zetben csak egy munkanélküli is van, akkor oda idegen­be nem teheti a lábát. Pedig nagyon révén teljesítheti a munkáselem. Csak fáradna el egyszer Wyd mester bibliájának krónikása pél­dául a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Szakegyesületének valamely könyv­tári órájára, ott megláthatná,mily eleven élet fo­lyik a könyvekért. Ezek a magánkönyvtárak azonban — sajnos — nagyon elégtelenek, hiá­nyosak és tökéletlenek arra, hogy gyűjtemé­nyükkel a nagy tömegek szellemi szükségletét kielégítsék. Mikszáth Kálmán megírhatta volt képviselő­házi karcolatainak egyikében, hogy a régi, Sándor­ utcai képviselőház folyosóján feltűnt előtte egy magános, gondokba mélyedt úr, aki mindig elsietett a folyosón, néha iratcsomót vitt a hóna alatt, néha jelentést tett az elnök­nek, otthonosan járt-kelt ott, de senki sem ismerte. A képviselők, akiknél kérdezősködött felőle, összenéztek s nem tudták megmondani, ki az? Egyszer csak eltűnt a szikár, magas ár, a ház ormára gyászlobogó került s a kapun feketekeresztes jelentés közölte, hogy a kép­viselőház könyvtárosa meghalt. Hát elhiszem, hogy a képviselőház könyvtá­rának nem esett baja a fényes, gazdag gyűjte­ményeivel, mert az „urak“ csakugyan nem rongyolták el könyveit a sok olvasásukkal. De ez a kultúriszony abban a körülményben találja magyarázatát, hogy az urak, képviselők és egyéb jelesek olyan vagyoni helyzetben vannak, hogy nem szorulnak kölcsönköny­vekre.De még vásáro­landó könyvekre sem szorulnak, mert a vagyoni jólétben élő emberek nem könyvek olvasásával űzik el unalmukat, hanem pezsgős vacsorákkal orfeummal és ehhez hasonló szórakozásokkal. Ez a magyar könyv sorsának a magyarázata. Wyd mester bibliájának meséje. A „Typographia“ múlt évi december 19-én meg­jelent 51. számában, a karácsonyi könyvpiaccal vonatkozásban egy közlemény keretében rá­mutattam kultúránk szegénységére. Az év folyamán és különösen a karácsonyi könyvpiac idején ugyanis oly csekély számú könyvújdon­­ság jelent meg, hogy ez a szellemi terméketlen­ség a nyomdaipari alkalmazottak nagy munka­­nélküliségében nyilatkozott meg. Én tehát elég okszerűen arra alapítottam a magyar kultúra szegénységét, hogy a kultúra terjesztésének közvetítő objektumait megalkotó szakerők munka nélkül tengődvén, vérszegény vonások­ban született meg az egyébként oly mozgalmas karácsonyi könyvpiac. Ennek a megállapításnak a reflexiójaképen a „Pesti Napló“ december 21-iki számában Wyd mester bibliájának meséjével akarja B. J. fél­­anonymus a helyes okfejtést meghamisítani és az olvasóközönség kulturiszonyával okolja a vér­szegén­y karácsonyi könyvpiacot. Azt írja ugyanis bevezetőül, hogy Wyd mester, a Gutkeled nem­zetség sarja, a csatári apátságnak nála volt bibliáját — amelyet a monostor papjai védőuruk őrizetére bíztak — pénzszű­kiben lévén, Farkas zsidónál elzálogosította,mivel pedig ott a könyv­elveszett, két faluval kárpótolta érte a bencéseket. Vagyis a magyar könyv sorsának példázata volna ez a történelmi feljegyzés — szerinte. Azt állítja, hogy szavahihető könyvkiadók a nép­szerű és felkapott szépírók, vagy szenzációsan reklámozott idegen regényírók könyveinek ki­adásán kívül minden más könyv kinyomatása és forgalombahozatalától tartózkodnak, mert 191á

Next