Typographia, 1920 (52. évfolyam, 1-53. szám)

1920-01-02 / 1. szám

K­vv­t<. 3­5­0­8^ Budapest, 1920 január 2 Ötvenkettedik évfolyam 1. szám TYPOGRAPHY ........................................... ..................... ..................................................­­............­ ............................ .1 A MAGYARORSZÁGI könyvnyomdászok és betűöntők egyesületeinek hivatalos közlönye SJ ..4 . III„ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: ^ J 4. M6.^jelellik minden néten pénteken* Ii<Io­ a dípqu­ ttstv"'* a i­onr i tist Kéziratok nem fide tnek vissza. B hirdeté­fize­tési ár egész évre 24 korona. Egyes JjUlJivIrliial, V111, BmuiuLsla­lJ 1LA 1. SZIAM, sok nonpareille-soronként megállapodás szám­ára 50 fillér. Telefon: József 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők ■ Meghívd: A budapesti nyomdai bizalmi férfiakat (a lap­­szedőket is) meghívjuk a január 5-én, hétfőn délután fél 5 órakor a szakegyesület üléstermé­ben tartandó értekezletre. Az értekezleten csakis igazolvánnyal rendel­kező bizalmi férfiak vehetnek részt a helyi bizottság.• A december 15-én tartott bizalmi férfiértekez­­let elyértelmű javaslatot fogadott el, hogy a munkanélküliek segélyezése céljából a helyi­bizottság foglalkozzon a 300 koronán fölüli ke­resetek fokozatos megadóztatásával. . A helyi­bizottság eleget tett a megbízásnak és a szak­­munkások 300 koronán, valamint a munkásnők 160, a segédmunkások 180 koronán fölüli kere­sete megadóztatását az alábbi táblázat szerint ajánlja a bizalmi férfi testületnek: x Szakmunkások. A kereseteknek a tervezet szerinti megadóz­tatását természetesen csak az érdekeltek hozzá­járulásával­­ kívánjuk végrehajtani. A bizalmi­­férfiak tehát kérdezzék meg személyzeteiket, hogy a bizalmi férfiértekezleten az összesség akaratának megfelelő határozatot hozhassanak. A mai kereseti viszonyok mellett a személyzet­­ek megkérdezése nélkül ilyen messzemenő határozatot hozni nem lehet. Munkásnők: 300—310 K-ig-------------5 K 311—320 K­ ig-------------6 K 321—330 K­ ig-------------7 K 331—335 K­ ig-------------8 K 336—340 K­ ig---------O K 341—345 K­ ig------------10 K 346—350 K­ ig---------0 K 351—355 K­ ig------------12 K 356—360 K­ ig------------13 K 361—365 K­ ig------------14 K 366—370 K-ig------------15 K 371—375 K-ig------------16 K 376—380 K-ig------------17 K 381—385 K-ig------------18 K 386—390 K-ig------------19 K 391 K-tól följebb------20 K 160-170 K-ig-------------2 K 171—175 K-ig-------------3 K 176—180 K-ig-------------4 K 181 K-tól följebb------5 K Segédmunkások: 180—190 K-ig-------------2 K 191—195 K-ig-------------3 K 196—200 K-ig-------------4 K 201 K-tól följebb------5 K Az év elején előre vetjük tekintetünket, de a bizonytalan­ság köde, amely még mindig sűrű fátyolként borul országunkra, elzárja látásunkat. Látni szeretnénk, hogy berendezkedhessünk és dol­gozhassunk. Öt és fél év óta egyre csak ideig­lenes és átmeneti intézkedésekre tudjuk magunkat elhatározni, mert nem tudhatjuk, mit borít föl az előttünk eltakart jövő.. Hasz­nos és produktív munkát szeretnénk végezni, hogy ezzel a nyomdai munkásság anyagi és erkölcsi érdekeit előbbre vigyük. Hogy ezt megtehessük, mindenekelőtt­ tudnunk kell, mekkora lesz ez az ország. Ha ez a kérdés a békekonferencián végleges­­ elintézést nyert, sürgősen össze kell majd hívni a nyomdász­­kongresszust, hogy az ország nyomdászságá­­nak megbízottai a viszonyoknak megfelelő határozatokat hozzanak. Tudnunk kell, hogy a megszállt területeken levő helyi csoportok közül melyek vonutnak ki szervezetünk hatásköréből, hogy az érdekelt szaktársak­kal az egyelőre m­ég függőben levő differen­ciákat kiegyenlíthessük. Készülnünk kell az új árszabályra is. Az egy évvel meghosszab­bított árszabály 1920 október végén lejár. A magyarországi nyomdai munkásság munka­idő- és munkabérszabályzata az utóbbi tíz esztendőben sok tekintetben előtte haladt az európai országok nyomdásztarifáinak. Saj­nos, ezzel ma már nem dicsekedhetünk. A gépszedők munkaideje sok országban jóval rövidebb, mint minálunk. A bérekről ne is szóljunk. Ausztria, amely e tekintetben hosszú évek óta mögöttünk haladt, ma már messze elhagyott bennünket. Az 1920 január 1-én életbe lépett új árszabály szerint Bécs­ben 320 korona a heti minimum. Hol va­gyunk mi most ettől és mennyit kell majd dolgoznunk, hogy az elmulasztottakat helyre­hozzuk. Egyelőre még lenyűgözött, kifosztott és kizsarolt nép vagyunk és hirtelenében azt sem tudhatjuk, mely irányelvek után indul­junk. Fáradtan és kimerítve a háború és az azután bekövetkezett erupciók­ viszontagsá­gaitól, csak egyet tudunk biztosan és hatá­rozottan. Békére és munkára, szabadságra és kulturemberhez méltó életmódra vágyó­dunk és erre van szükségünk. Mindenekelőtt és mindenekfölött békére van szükségünk, hogy a szomszéd államokkal megindulhasson a kereskedelmi forgalom. Ki kell szabadítani magunkat a körülzárt bör­tönből, hogy végre frissítő levegőhöz jussunk. Gyorsan és őszintén kell akarnunk a békét. A bennünket körülvevő államoknak látniuk kell, hogy valóban békességben akarunk élni velük. Hogy bízzanak bennünk és ellássanak mindazokkal az anyagokkal, amelyekre gaz­dasági életünk fölépítéséhez elmaradhatatlan szükségünk van. Benne vagyunk az ínséges télben. De ha itt a tél, nem lehet már messze a tavasz. Sor­sunk intézőit terheli a felelősség, ha minden reménységünk e végső határideje sem hozza meg sorsunk javulását. A mögöttünk levő esztendőben minden színezetű demagógia eléggé kicsaponghatta magát. Az uj esztendő jelentsen minden rosszban fordulatot és vál­jék mindenki előtt kétségtelenné, hogy sze­gény, lerongyolt, ínségbe jutott országunkban béke, munka és kenyér kell az embereknek. A sok szenvedés után még nem vesztettük el hitünket és önmagunkban bizva, jobb jövőt várunk. Az könnyíti meg a munkát, az teszi az embert erőssé, jóvá, okossá, türel­messé, jóakaróvá és igazságossá, az érte­lemre és szabadságra méltóvá, hogy maga előtt látja egy jobb világ fényét, amely be­sugározza a ma ködét és sötétségét. Leromlott erkölcsök. A társadalom minden rétegében fölhangzik a panasz, hogy az emberek erkölcsi érzéke le­romlott. Ez a megállapítás, sajnos, nem frá­zis, ezt mi is tapasztaljuk. Ama nemesebb ér­zések, amelyek az emberekben még néhány évvel ezelőtt megvoltak, tűnőfélben vannak. És ha a lelki eldurvulás em­e szomorú folyamatát állam és társadalom nem igyekszik min­él előbb meggátolni, az emberi lélek nemesebb tulajdonságainak még meglévő foszlányai is eltűnnek és olyan ösztönök rabjaivá leszünk, amelyek bennünket a civilizált nemzetek sorá­ból kiközösítenek. Ha azt vizsgáljuk, hogy eme lelki züllést mi idézte elő, úgy erre tárgyilagos válaszunk az, hogy ezt is, mint sok egyéb bajt, a háború okozta. A háború ölte ki a nemesebb érzést az emberekből, úgy a frontokon, mint idehaza. A háború velejárója a durvaság, vadság és bű­nözések minden fajtája. Ebbe a fejezetbe tar­tozik a rablás, fosztogatás, nőkkel szemben való erőszakoskodás és az emberi élet elpusz­títása. E barbárságokból, sa­jnos, a magyar nép­nek is kijutott bőven. És az ország lakosságá­nak egy része még mit is szenved az idegen militarizmus brutalitása alatt. A legutóbbi múltban Budapest és környékének lakossága is meggyőződhetett a militarizmus e nemes erényeiről. Sok embernek ez bizonyára holta napjáig emlékezetében marad. De a háború nem kíméli a kulturjavakat sem. Egyaránt pusztítja el az emberi elme és művészet legragyogóbb alkotásait és áldoza­tául esik minden, ami útjába kerül, csak azért, hogy kitűzött célját elérje. Leigáz, nyomorba és rabságba dönt nemzeteket évszázadokra, sőt a világtörténelem, tanúsága szerint egyes nem­zetek a háborúba teljesen bele is pusztultak. Vesztett háborúk ezenfelü­l rendszerint for­rongásokat vonnak maguk után. A nyomor és szenvedés bűnbakot keres. Üldözések, vallási villongások keletkeznek és sok esetben teljes anarchia áll be. Mindezek a háború hatásai és ennek következtében durvult el az emberi lé­lek. Ennek az átkos állapotnak szenvedő ré­szese ez idő szerint az ország népe. Most az a kérdés, hogy e beteg lelkiállapot­ból hogyan kerülhetünk ki? Elsősorban a nyomort és szenvedést kell meg­szüntetni. Munkát kell teremteni, még­pedig gyorsan. Hogy a sokat szenvedett nép nyomora és éhsége megszűnjön. Ha ez meglesz, sokkal türelmesebbek és megértőbbek lesznek az em­berek minden sorscsapással szemben. Azután meg kell szüntetni az oktalan üldözést, a fele­kezeti türelmetlenséget és nem szabad tű­rni azt a lelketlen demagógiát, amely a mai vis­­­szás és vigasztalan állapotokért, egyes embe­rek bűnéért, egész néprétegeket és felekezete­ket olkol és tesz felelőssé. Végül hirdetni kell szóban és írásban a testvériség örökszép igé­jét, a felebaráti szeretetek embertársaink iránti tiszteletet és egymás megbecsülését. Ezt hirdetni kell államnak, társadalomnak és minden kulturembernek, aki azt akarja, hogy a háború okozt­a erkölcsi és lelki rombo­lást kiheverjük. Ha az állam az első föltételt megteremti és a társadalom a többit folytatja, úgy e súlyos probléma aránylag rövid idő alatt megoldást nyer. És akkor nem lesz ok a panaszra, mert a megromlott erkölcsök­­ megjavulnak. * Az erkölcs körül nemcsak a nagy társada­lomban, hanem a mi szű­kebb kis nyomdász­­családunkban is baj van. De ez távolról sem olyan súlyos természetű, mint az előbb vázolt társadalmi bajok. Azonban mégis annyira érinti a régi jó nyomdá­sz erkölcsöt, a kolle­gialitást és szolidaritást, hogy nem haladha­tunk el mellette szó nélkül. Iparunk jelenlegi válságos helyzete minden nyomdász előtt köztudomású. Ezt elsősorban azok érzik legsúlyosabban, akik emiatt munka és kereset nélkül tengődnek. Erkölcsi köteles­ségünk, hogy azokat, akik önhibájukon kívül kerültek ebbe a helyzetbe, segélyezzük. Erőnk, azonban gyönge ahhoz, hogy ezt kielégítő­­ mó­don megtehessük. A munkanélküliek száma igen nagy, a dolgozók pedig aránylag kevesen vannak és keresetük olyan csekély, hogy ab­ból legjobb akaratuk mellett is, vajmi keveset áldozhatnak erre a célra. Az volna tehát ter­mészetes, hogy csak azok részesüljenek segély­ben, akik erre valóban rá vannak szorulva. Szaktársaink közül bizonyára lesznek sokan olyanok, akik ezt nem értik meg. Úgy okoskod­ván, hogy munkanélküliség keresetnélkü­lisé­­get jelent. Aki tehát munka nélkül van, rá van szorulva a támogatásra. Ha ez minden esetben így volna, nem szólnánk egy szót sem. Csak­hogy ez nem így van és éppen ez a bökkenő. Arról van ugyanis szó­, hogy vannak olyan úgynevezett munkanélküliek, akik sem a nyom­dában, sem másutt n­em dolgoznak. Erről ta­núskodik a munkakönyv, amelyet zsebükben hordanak. Az egyletben mint munkanélküliek szerepelnek és a segélyfizet­é­s napján a segélyt pontosan fölveszik. Ezek látszólag munkanél­küliek, tényleg azonban nem azok. Mert kere­setük van, még­pedig összeh­asonlíthatatlanul nagyobb, mint a legjobban díjazott nyomdai alkalmazottaké. Azt kérdezik szaktársaink, hogy ez hogyan lehetséges? Ez igen egyszerű. K­e­reske­d­ele­mm­el foglalkoznak. És kétségtelen, hogy ez a legjövedelmezőbb foglalkozás, még akkor is, ha az­­ legális. Délutánonként pedig a kávéhá­zban szórakoznak és sokszor egy-egy úgynevezett „rendes kártyapartie“ Sorrentó ózondus levegőjében többe kerül, mint amen­­­nyit egyheti munkanélküliségéig kitesz. Ezek­ről van szó. De nehogy az érdekeltek félreértsenek ben­nünket, kijelentjük, hogy sem keresetüket, sem szórakozásukat nem irigyeljük és abba nem kívánunk beleavatkozni. Abba azonban van beleszólásunk, hogy a segélyt fölveszik és ezzel az egyesületet és a munkanélkülieket meg­károsítják. A nyomdászközvélemény abban bizo­nyára egy véleményben van velünk, hogy ez a legnagyobb mértékben lelkiismeretlenségre és inkolégialitásra vall és hogy ez az eljárás tűr­hetetlen. i

Next