Typographia, 1920 (52. évfolyam, 1-53. szám)

1920-01-02 / 1. szám

(Január ) Ezeket a szaktársakat nem tekinthetjük munkanélkülieknek és az alapszabályok sze­rint nincs joguk ahhoz, hogy a munkanél­küli­­se­gélyt fölvegyék. A munkában lévő szaktársak n­em azért fizetnek magasabb illetéket, amelyet önmaguk és családjuk szájától vonnak el, hogy ezeket segélyezzék. Furcsa is volna, hogy pél­dául azok a szaktársak, akik fél heteket dol­goznak és 130—150 koronát keresnek hetenként, olyanokat segélyezzenek, akik négyszer vagy ötször annyit keresnek, mint ők. És pedig azért, mert az illetők nem a nyomdában, ha­nem másutt tesznek szert keresetre. Munkanélküli segély­re csak az tarthat igényt, aki munka nélkül van és nincs keresete. És az illetékfizetés alól is kizárólag ezek vannak föl­mentve. Ezt értsék meg azok, akiket illet. És azt reméljük, ha az illető szaktársak szunnyadó lelkiismeretüket és kollegiális érzésüket meg­kérdezik, fejtegetéseinket megértik és eszerint fognak cselekedni. Ez esetben pedig a segélyre szoruló munkanélküli szaktársaknak valószínű­leg egy falat kenyérrel több jut majd. Félre tehát az egoizmussal, és győzzön a nyomdászerkölcs, a kollegialitás és a szolida­ritás érzése. Ț ■ Fehér foltok. Az újságolvasó lassanként már kezdt­ meg­szokni a lapokban a kisebb-nagyobb fehér fol­tokat. A munkássajtóban találjuk leginkább ezeket a fehér foltokat. És azt mondhatjuk, hogy — akárcsak egyetlen megmaradt ruhán­kon — itt is folt hátán folt van. A nyomdász tudja legjobban, hogy a nyomda­iparnak egyik fő éltetőeleme a sajtószabadság. Enélkül a sajtótermékek előállítása, de külö­nösen az újszág­írómunka, valamint a lapoknak technikai előállítása szinte leküzdhetetlen aka­dályokba ütközik. Tekintettel azonban arra,­­hogy még mindig rendkívüli időket élünk és rendkívüli események rendkívüli intézkedése­ket is tesznek szükségessé, így nem is emelünk kifogást máskülönben a cenzúra ellen, noha egyébként a sajtó mindennemű megszorítását elvből ellenezzük. A háborúban szintén meg tudtuk érteni a cenzúra alkalmazását, mert a hadiérdekek stb. körülmények bizonyos meg­szorítást tettek szükségessé. Most, amikor ez a szerencsétlen ország 40 fokos l­ázban vergődik és a lelkek is még mindig a forradalmak hatása alatt állanak, most sem állíthatjuk­­ azt, hogy a cenzúrára, erre a „szükséges rossz" intézményre egyáltalán szükség nincs. Nekünk, nyomdá­szoknak csak néhány jóindulatú, észrevételünk volna a cenzúra alkalmazásának módjára nézve, amellyel, azt hisszük, nem bántjuk meg a cenzúráit mint intézményt, annál kevésbé a cenzort, mint személyt. Jól tudjuk, hogy a cenzornak nagyon nehéz a helyzete. Bár adva van neki bizonyos útmuta­tás is, amelyhez működése közben alkalmazkod­nia kell, mindamellett a cenzornak magának szé­les látókörű, tapasztalt és lelkiismeretes ember­nek is kell lennie. Munkája közben, különösen az éjjeli órákban, nincs sok ideje sokáig töp­rengeni, mert hisz ő is tudja, hogy különösen a napilapok lázas munkája közben minden perc drága, így előfordulhat azután az az eset is, hogy az egyes cenzorok munkája között nincs meg az a bizonyos egyöntetűség, amit, ha a gyors munka lázas perceiben egy is elmu­laszt, úgy a többi cenzor munkája is kárba­­vész. Számos példát láttunk már. A román cenzoroknál előfordult például, hogy valamely külföldi lapból átvett hírt az egyik cenzor egészben, a másik csa­k részben törölte, míg a harmadik semmi törölni valót nem talált benne és így, ha valaki kiváncsi volt a törölt részre, egyszerűen elővett egy másik újságot, amiben szóról-szóra elolvashatta azután az eredeti köz­leményt egész terjedelmében. Az elmúlt héten itt volt ilyen eset. Több milliót érő ékszer el­tűnésével kapcsolatban gyanúsított személy foglalkozását következetesen majdnem minden lapból törölték, míg volt olyan lap azért, ame­lyikben bennhagyták. Sőt ha mindben benn is maradt volna, akkor sem találtunk volna benne semmi különöset. Nem tudunk ugyanis elképzelni egyetlen józan gondolkodású, el­­­fogulatlan ítélőképességgel bíró embert sem, aki, hogyha valamely társadalomi osztályhoz vagy foglalkozási ághoz tartozó egyén netán valamely törvénybe ütköző^ cselekményt ^ elkö­vet, azért azt az egész osztályt vagy foglalko­zási ágat elítélje. Szerintünk annak a bizonyos testületnek vagy csoportnak, amelyhez az az illető tartozik, az lenne a kötelessége, hogy eltávolítsa a bűnöst a maga köréből és ezzel az ügy el van intézve. A többi a bíróság dolga. Ilyen esetben a cenzúra alkalmazásának — mint láthatjuk — igazán semmi értelme nincs. De még más okból sem vezethet mindig célhoz az ilyen intéz­k­edés. Mert amint egy magyar közmondás szerint a nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját, azonképen nem lehet bekötni a „nyomtató emberét" sem. A nyomtató ember a jelen esetben pedig nem más, mint a nyom­dász, aki annak a bizonyos sajtóterméknek a technikai előállításával foglalkozik. Ez­t a nyomdász például egész más szemüvegen nézi és másképen látja a cenzúra működését, mint a laikus újságolvasó. Az újsággal foglalkozó nyomdász ugyanis többet tud és többet is lát e tekintetben, ő minden leadott cikket elolvas legalább egyszer, azonban a törölt cikket és HYPOGRAPHTA sorokat föltétlenül elovassa kétszer. És őt nem kötelezi az az úgynevezett „hivatalos titok­tartás“ sem, de még a nyomtató lónak stb. (lásd mint fönt.) Távol áll tőlünk a cenzura megkritizálása, mi csak azt szeretnénk, hogyha már van, akkor az egyöntetű és céltudatos legyen. Ezzel csak munkát takarít meg a cenzor magának, ne­künk, nyomdászoknak és a kiváncsi újság­olvasónak is, mert nem kell neki végigforgatni az összes lapokat, míg végre egyben mégis megtalálja a törölt részt. Abban igazat adunk mindenkinek, hogy ez csak átmeneti és amolyan „szükséges rossz“ intézmény, mi csak azt óhajtanánk, hogyha már szükséges, ne legyen az egyben rossz is. S. I. A francia sajtóviszonyok I. Napóleontól kezdve. I. Az egykori korzikai ügyvéd fiából, a kis­ káp­lárból világhódítóvá vált francia császárnak nagyon sokat lehet szemére vetni, ami az ön­kény rovására esik, de bizonyára cselekedetét a fölvilágosodás és a sajtó előbbrevitele és a nyomdászat kifejlesztése és tö­kéletesítése érde­kében gáncs nem érheti, mert e cselekedetével nemcsak nemzetét, hanem a világ összes kultur­­népeit kötelezte hálára. Hogy azután ellentmondást nem tűrő auto­krata lett, ez viszont az akkori gerinctelen kor­nak tudandó be, amely kor megelégelvén a végnélküli vérontást, olyan földöntúli hatal­mas embert látott a tömzsi, nagyfejü ember­ben, aki útját tudja állni a kitört, fékevesztett emberi indulatnak és a boldogulás és béke vi­zein fog evezni. Hogy aztán vele is máskép történt mint ahogy gondolták, mert a nemezis kegyetlenül megbosszu­lta magát rajta. A francia köztársaság XI. évében (a mi idő­számításunk 1803. esztendejében), mikor Napo­leon még csak első konzula volt Franciaország­nak, császárrá tudniillik csak ezután lett egy szép napon eszébe jutott hogy jó lenne meg­tudni, hogy miiképen is áll a francia hírlap­irodalom, hogy nem valami fényesen, azt az egymást követő harcok által emésztett ország pénzügyi és gazdasági viszonyaiból következ­tetve, úgyis tudta, de épp ez oknál fogva óhaj­totta azt, hogy anyagi segéllyel támogatva, előbbre vigye azt. Ugyancsak a fenti évben Napóleon rendeletet küldött gróf Roederernek (kit ő hálából, mert Roederer volt az első graf ma), publicista, aki a konzulátusi állás behozatalát megpendítette és erre az állásra Napóleont­ ajánlotta, minden kegyével elhalmozott, tanácsosává, miniszterévé és később birodalmi gróffá nevezett ki), mint a közoktatásügy miniszterének, amelyben azt írja, hogy az az állam lehet csak boldog, amely­nek lakói műveltek és fölvilágosodottak és ezért követeli, hogy minden lehetőt tegyen meg a hirlapok érdekében, hogy azok mindjobban elterjedjenek. Persze, aki Napodon lelkületét, nézetét és életfölfogását ismeri, az tudja, hogy már ez időben erős autokrata szellem áradt belőle és így jelezni sem kell, hogy hangsúlyozta azt is, hogy csa­k azokat a hírlapokat kell segélyezni, amelyek „pour la patrie“ küzdenek. Egyben pedig jelentést kiírt az akkori hírlapok mennyi­ségéről és előfizetőinek pumáról. A köztársaság XI. évében (1803) Parisban — az akkori belügyminisztérium sajtóosztályának hivatalos kimutatása szerint — tizenöt napilap volt. ezek: La Moniteur universel (2500 előfiz.), Le Publiciste (2850), Les Débats (8160), Gazette de France (5250), La Clef des cabinets des sou­­verains (1080), Le Citoyen francais (1500), Jour­nal des défenseurs de la Patrie (900), Journal du soir (550), Feuille économique (2500), Journal du Commerce (1580), Journal de Paris (600), Journal des Annonce« et d’indieations (2t), Anciennes Affiohes (20), Petites Affiches (30), Courir dos Spectacles (170). Amint látjuk, a konzulátus első évében 15 napilapra 25.514 előfizető esett, míg ma átlag­ban véve, a párisi napilapokra. Eugene Dubief, a párisi belügyminisztérium sajtóosztályának egykori titkára és a francia tudományos tár­saság titkárának hivatalos összeállítása sze­rint, egy napilapra 81.000 előfizető, illetve olvasó jut. Hatvan napilap 26.000-et nyom naponta, a Petit Journal rendes körülmények között na­ponként egymilliót, a háború alatt naponként átlag kétmilliót nyomott, a Petit Párisien ren­desen naponta 500.000-ret, a háború alatt 8—900 ezret, a Figaro rendes körülmények közt 150.000—200.000, ma megközelíti a félmilliót, a Rapper 100.000, ma 250.000-ren fölül. Midőn ezt tudjuk, jó lesz sorrendet tartani az évek sorozatában és sorjába venni az éveket Napoleon idejétől fogva, amit már föntebb ki­mutattunk. A sajtóviszonyok javítására, dacára a foly­tonos napoleoni harcoknak, nagy gondot fordí­tottak, így már 1813-ban, a hivatalos statisztikai kimutatás szerint ez volt a helyzet képe: a napi­lapok száma 23-ra emelkedett, míg az előfizetők száma a 33.213-at érte el. A politikai és pártvillongások, a háborúk, áramberendezkedési viszonyok a sajtó terén is nagy átalakulásokat idéztek elő, mert túlsúlyra emelkedtek nemcsak az ellenzéki lapok, hanem ennek arányában az előfizetők túlnyomó több­sége is ide jutott.­ ­ 1920 így az 1824-ben kiadott hivatalos statisztikai kimutatás már erős vád a kormány ellen, mert a fennálló 35 napilapból a kormány csak ezek egyharmada fölött rendelkezett 14.344 előfizető­vel, míg a többi lapok az ellenzék orgánumai voltak 41.330 előfizetővel. A király- és köztársasági pártiak erős súrló­dása következtében és a sajtóüldözések beha­tása folytán erős hanyatlás állott be a sajtó prosperálása, terén és valósággal megdöbbentő visszaesés következett be csak három évvel ké­sőbben is, mit a hivatalos statisztika így mu­tat ki­ . 1827-ben Párisban mindössze 19 politikai lap jelenik meg, melyek közül tizenhárom napilap, a­ többi hat részint heti, részint hetenként két­­szer­ jelennek meg. Ami az előfizetők számát illeti, az nincs kimutatva, csupán csak az a megjegyzés van mellettük, hogy többé-kevésbé virágoznak, azaz magyarul: vegetálnak. RÖVID KÖZLEMÉNYEK. Egy óra. A fenti címen vezércikkben, fejcikkben, hír­ben és mindenféle egyéb formában mint rend­kívüli eseményt jelentette be a hazai sajtó, hogy egy budapesti malomépítészeti és föl­szerelés­­i vállalat munkásai, hivatalnokai és főnöke, átérezve azt a borzalmas gazdasági helyzetet, amelybe hazánk jutott, tisztán a hazaszeretettől indíttatva, elhatározták, hogy a jelenlegi napi nyolcórai munkaidőt január 1-től kezdve napi kilenc órára emelik föl. A túl­óra bérének egyik felét a munkások és hivatal­nokok, a másik felét pedig a cég fölajánlja a magyar nemzetnek. Erről azzal az óhajtással értesítették a magyar miniszterelnököt, hogy m­ajha ez a példa minél több követőre találna. Eme a nemzetnek juttatott karácsonyi aján­dékot minden megjegyzés nélkül az utopista eszmék gyűjteményébe lehetne helyezni, ha a sajtó egy része ezt nem olyan méltatással kísérné, amely a fölületesen gondolkodó olvasót könnyen megtévesztheti. A lapok ugyanis azt írták, hogy a szóban levő vállalat alkalma­zottainak és főnökének elhatározása az egész magyar közvéleményből rokonszenves és meleg hatást váltott ki, mert a kilencedik munkaóra mindnyájunk javát, az ország, a nemzet javát szolgálja. Továbbá mint létező valóságot regisztrálták a hirlapok, hogy Németországban egyre-másra emelik föl a munkaidőt gyárak és vállalatok. i."­A gazdasági kérdések rendszerint­i, minden­napi kenyér problémájával kapcsolatosak. En­nélfogva humorizálásra semmiképen sem valók. Vizsgáljuk meg hát a tárgyhoz méltó komoly­­sággal, hogy a munkanapnak egy órával való meghosszabbítása mennyiben válna mind­annyiunk hasznára és a Németországra való hivatkozás mennyiben állja meg a helyét. Ma, amikor a gyárkémények lélek nélkül merednek a magasba és az üzemekben szén, nyersanyag és munka hiányában csak a leg­minimálisabb számban foglalkoztatnak mun­kásokat és ezzel szemben a munkások és tiszt­viselők sok ezre kereset nélkül, munkaalka­lomra lesve, a legnagyobb mértékben szenved, lehet józan ésszel arra gondolni, hogy gaz­dasági helyzetünk megjavulását a munkaidő­nek napi egy órával való meghosszabbításával elérhetjük? Lehet a létező viszonyok tekintetbe vétele után föltételezni, hogy hazánk sorsa jobbra fordulásának itt van a súlypontja? Vanr komoly értelme annak, hogy amin­t az alkotásra váró munkáskezek oly óriási számban hever­nek parlagon, az üzemekben a munkaidő meg­­hosszabbíthassék és ezáltal a munkanélküliek száma és ezek nyomora még fokozódják? Nem kellene átmenetileg sokkal inkább arra gon­dolni, hogy a munkaidő általános csökkentésé­vel és a vesztett munkabér állami kárpótlásá­val azoknak is munkaalkalom teremtessék, akik a különböző frontokon életük kockáztatásával a­­ hazát védték? Hát nem éppen a munka­­nélküliek azok, akik a bukott háború minden baját és összes következményeit leginkább szenvedik és viselik? Vagy talán a munka­­nélküliek nem jönnek számításba, amikor mindannyiunkról, a nemzetről, az egész ország­ról van szó? Szabad a társadalom eme leg­rettenetesebben sújtott rétege lelkében a hazá­hoz való tartozandóság tekintetében a kétely legparányibb szikráját is föllobbantani? Úgy képzeljük, hogy mindannyian együttesen alkot­juk a nemzetet és lehetetlennek tartjuk, hogy az egyik népréteg előnyére, a másikban kese­rűséget támasszunk. Nem hisszük, hogy a hazai sajtónak az egy óra méltatásakor ez lett volna a célja, mert hiszen ez mindannyiunk, a nemzet, az ország érdekével ellentétben áll ma. Íme, az egy órával meghosszabbított munkanap kérdésének tárgyilagos vizsgálatakor oda lyuka­dunk ki, hogy ez a haza polgárai összességének semmiképen sem válna hasznára, az államot erkölcsileg kétségkívül károsítaná és legföljebb csak a gyárak és üzemek tulajdonosainak a vagyonát szaporítaná, mert utóbbiak bizonyára megtalálnák annak a módját, miként kárpótol­hatnák magukat a másfélszeres órabérrel meg­fizetett kilencedik óráért.

Next