Typographia, 1920 (52. évfolyam, 1-53. szám)
1920-01-02 / 1. szám
(Január ) Ezeket a szaktársakat nem tekinthetjük munkanélkülieknek és az alapszabályok szerint nincs joguk ahhoz, hogy a munkanélkülisegélyt fölvegyék. A munkában lévő szaktársak nem azért fizetnek magasabb illetéket, amelyet önmaguk és családjuk szájától vonnak el, hogy ezeket segélyezzék. Furcsa is volna, hogy például azok a szaktársak, akik fél heteket dolgoznak és 130—150 koronát keresnek hetenként, olyanokat segélyezzenek, akik négyszer vagy ötször annyit keresnek, mint ők. És pedig azért, mert az illetők nem a nyomdában, hanem másutt tesznek szert keresetre. Munkanélküli segélyre csak az tarthat igényt, aki munka nélkül van és nincs keresete. És az illetékfizetés alól is kizárólag ezek vannak fölmentve. Ezt értsék meg azok, akiket illet. És azt reméljük, ha az illető szaktársak szunnyadó lelkiismeretüket és kollegiális érzésüket megkérdezik, fejtegetéseinket megértik és eszerint fognak cselekedni. Ez esetben pedig a segélyre szoruló munkanélküli szaktársaknak valószínűleg egy falat kenyérrel több jut majd. Félre tehát az egoizmussal, és győzzön a nyomdászerkölcs, a kollegialitás és a szolidaritás érzése. Ț ■ Fehér foltok. Az újságolvasó lassanként már kezdt megszokni a lapokban a kisebb-nagyobb fehér foltokat. A munkássajtóban találjuk leginkább ezeket a fehér foltokat. És azt mondhatjuk, hogy — akárcsak egyetlen megmaradt ruhánkon — itt is folt hátán folt van. A nyomdász tudja legjobban, hogy a nyomdaiparnak egyik fő éltetőeleme a sajtószabadság. Enélkül a sajtótermékek előállítása, de különösen az újszágírómunka, valamint a lapoknak technikai előállítása szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Tekintettel azonban arra,hogy még mindig rendkívüli időket élünk és rendkívüli események rendkívüli intézkedéseket is tesznek szükségessé, így nem is emelünk kifogást máskülönben a cenzúra ellen, noha egyébként a sajtó mindennemű megszorítását elvből ellenezzük. A háborúban szintén meg tudtuk érteni a cenzúra alkalmazását, mert a hadiérdekek stb. körülmények bizonyos megszorítást tettek szükségessé. Most, amikor ez a szerencsétlen ország 40 fokos lázban vergődik és a lelkek is még mindig a forradalmak hatása alatt állanak, most sem állíthatjuk azt, hogy a cenzúrára, erre a „szükséges rossz" intézményre egyáltalán szükség nincs. Nekünk, nyomdászoknak csak néhány jóindulatú, észrevételünk volna a cenzúra alkalmazásának módjára nézve, amellyel, azt hisszük, nem bántjuk meg a cenzúráit mint intézményt, annál kevésbé a cenzort, mint személyt. Jól tudjuk, hogy a cenzornak nagyon nehéz a helyzete. Bár adva van neki bizonyos útmutatás is, amelyhez működése közben alkalmazkodnia kell, mindamellett a cenzornak magának széles látókörű, tapasztalt és lelkiismeretes embernek is kell lennie. Munkája közben, különösen az éjjeli órákban, nincs sok ideje sokáig töprengeni, mert hisz ő is tudja, hogy különösen a napilapok lázas munkája közben minden perc drága, így előfordulhat azután az az eset is, hogy az egyes cenzorok munkája között nincs meg az a bizonyos egyöntetűség, amit, ha a gyors munka lázas perceiben egy is elmulaszt, úgy a többi cenzor munkája is kárbavész. Számos példát láttunk már. A román cenzoroknál előfordult például, hogy valamely külföldi lapból átvett hírt az egyik cenzor egészben, a másik csak részben törölte, míg a harmadik semmi törölni valót nem talált benne és így, ha valaki kiváncsi volt a törölt részre, egyszerűen elővett egy másik újságot, amiben szóról-szóra elolvashatta azután az eredeti közleményt egész terjedelmében. Az elmúlt héten itt volt ilyen eset. Több milliót érő ékszer eltűnésével kapcsolatban gyanúsított személy foglalkozását következetesen majdnem minden lapból törölték, míg volt olyan lap azért, amelyikben bennhagyták. Sőt ha mindben benn is maradt volna, akkor sem találtunk volna benne semmi különöset. Nem tudunk ugyanis elképzelni egyetlen józan gondolkodású, elfogulatlan ítélőképességgel bíró embert sem, aki, hogyha valamely társadalomi osztályhoz vagy foglalkozási ághoz tartozó egyén netán valamely törvénybe ütköző^ cselekményt ^ elkövet, azért azt az egész osztályt vagy foglalkozási ágat elítélje. Szerintünk annak a bizonyos testületnek vagy csoportnak, amelyhez az az illető tartozik, az lenne a kötelessége, hogy eltávolítsa a bűnöst a maga köréből és ezzel az ügy el van intézve. A többi a bíróság dolga. Ilyen esetben a cenzúra alkalmazásának — mint láthatjuk — igazán semmi értelme nincs. De még más okból sem vezethet mindig célhoz az ilyen intézkedés. Mert amint egy magyar közmondás szerint a nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját, azonképen nem lehet bekötni a „nyomtató emberét" sem. A nyomtató ember a jelen esetben pedig nem más, mint a nyomdász, aki annak a bizonyos sajtóterméknek a technikai előállításával foglalkozik. Ezt a nyomdász például egész más szemüvegen nézi és másképen látja a cenzúra működését, mint a laikus újságolvasó. Az újsággal foglalkozó nyomdász ugyanis többet tud és többet is lát e tekintetben, ő minden leadott cikket elolvas legalább egyszer, azonban a törölt cikket és HYPOGRAPHTA sorokat föltétlenül elovassa kétszer. És őt nem kötelezi az az úgynevezett „hivatalos titoktartás“ sem, de még a nyomtató lónak stb. (lásd mint fönt.) Távol áll tőlünk a cenzura megkritizálása, mi csak azt szeretnénk, hogyha már van, akkor az egyöntetű és céltudatos legyen. Ezzel csak munkát takarít meg a cenzor magának, nekünk, nyomdászoknak és a kiváncsi újságolvasónak is, mert nem kell neki végigforgatni az összes lapokat, míg végre egyben mégis megtalálja a törölt részt. Abban igazat adunk mindenkinek, hogy ez csak átmeneti és amolyan „szükséges rossz“ intézmény, mi csak azt óhajtanánk, hogyha már szükséges, ne legyen az egyben rossz is. S. I. A francia sajtóviszonyok I. Napóleontól kezdve. I. Az egykori korzikai ügyvéd fiából, a kis káplárból világhódítóvá vált francia császárnak nagyon sokat lehet szemére vetni, ami az önkény rovására esik, de bizonyára cselekedetét a fölvilágosodás és a sajtó előbbrevitele és a nyomdászat kifejlesztése és tökéletesítése érdekében gáncs nem érheti, mert e cselekedetével nemcsak nemzetét, hanem a világ összes kulturnépeit kötelezte hálára. Hogy azután ellentmondást nem tűrő autokrata lett, ez viszont az akkori gerinctelen kornak tudandó be, amely kor megelégelvén a végnélküli vérontást, olyan földöntúli hatalmas embert látott a tömzsi, nagyfejü emberben, aki útját tudja állni a kitört, fékevesztett emberi indulatnak és a boldogulás és béke vizein fog evezni. Hogy aztán vele is máskép történt mint ahogy gondolták, mert a nemezis kegyetlenül megbosszulta magát rajta. A francia köztársaság XI. évében (a mi időszámításunk 1803. esztendejében), mikor Napoleon még csak első konzula volt Franciaországnak, császárrá tudniillik csak ezután lett egy szép napon eszébe jutott hogy jó lenne megtudni, hogy miiképen is áll a francia hírlapirodalom, hogy nem valami fényesen, azt az egymást követő harcok által emésztett ország pénzügyi és gazdasági viszonyaiból következtetve, úgyis tudta, de épp ez oknál fogva óhajtotta azt, hogy anyagi segéllyel támogatva, előbbre vigye azt. Ugyancsak a fenti évben Napóleon rendeletet küldött gróf Roederernek (kit ő hálából, mert Roederer volt az első graf ma), publicista, aki a konzulátusi állás behozatalát megpendítette és erre az állásra Napóleont ajánlotta, minden kegyével elhalmozott, tanácsosává, miniszterévé és később birodalmi gróffá nevezett ki), mint a közoktatásügy miniszterének, amelyben azt írja, hogy az az állam lehet csak boldog, amelynek lakói műveltek és fölvilágosodottak és ezért követeli, hogy minden lehetőt tegyen meg a hirlapok érdekében, hogy azok mindjobban elterjedjenek. Persze, aki Napodon lelkületét, nézetét és életfölfogását ismeri, az tudja, hogy már ez időben erős autokrata szellem áradt belőle és így jelezni sem kell, hogy hangsúlyozta azt is, hogy csak azokat a hírlapokat kell segélyezni, amelyek „pour la patrie“ küzdenek. Egyben pedig jelentést kiírt az akkori hírlapok mennyiségéről és előfizetőinek pumáról. A köztársaság XI. évében (1803) Parisban — az akkori belügyminisztérium sajtóosztályának hivatalos kimutatása szerint — tizenöt napilap volt. ezek: La Moniteur universel (2500 előfiz.), Le Publiciste (2850), Les Débats (8160), Gazette de France (5250), La Clef des cabinets des souverains (1080), Le Citoyen francais (1500), Journal des défenseurs de la Patrie (900), Journal du soir (550), Feuille économique (2500), Journal du Commerce (1580), Journal de Paris (600), Journal des Annonce« et d’indieations (2t), Anciennes Affiohes (20), Petites Affiches (30), Courir dos Spectacles (170). Amint látjuk, a konzulátus első évében 15 napilapra 25.514 előfizető esett, míg ma átlagban véve, a párisi napilapokra. Eugene Dubief, a párisi belügyminisztérium sajtóosztályának egykori titkára és a francia tudományos társaság titkárának hivatalos összeállítása szerint, egy napilapra 81.000 előfizető, illetve olvasó jut. Hatvan napilap 26.000-et nyom naponta, a Petit Journal rendes körülmények között naponként egymilliót, a háború alatt naponként átlag kétmilliót nyomott, a Petit Párisien rendesen naponta 500.000-ret, a háború alatt 8—900 ezret, a Figaro rendes körülmények közt 150.000—200.000, ma megközelíti a félmilliót, a Rapper 100.000, ma 250.000-ren fölül. Midőn ezt tudjuk, jó lesz sorrendet tartani az évek sorozatában és sorjába venni az éveket Napoleon idejétől fogva, amit már föntebb kimutattunk. A sajtóviszonyok javítására, dacára a folytonos napoleoni harcoknak, nagy gondot fordítottak, így már 1813-ban, a hivatalos statisztikai kimutatás szerint ez volt a helyzet képe: a napilapok száma 23-ra emelkedett, míg az előfizetők száma a 33.213-at érte el. A politikai és pártvillongások, a háborúk, áramberendezkedési viszonyok a sajtó terén is nagy átalakulásokat idéztek elő, mert túlsúlyra emelkedtek nemcsak az ellenzéki lapok, hanem ennek arányában az előfizetők túlnyomó többsége is ide jutott. 1920 így az 1824-ben kiadott hivatalos statisztikai kimutatás már erős vád a kormány ellen, mert a fennálló 35 napilapból a kormány csak ezek egyharmada fölött rendelkezett 14.344 előfizetővel, míg a többi lapok az ellenzék orgánumai voltak 41.330 előfizetővel. A király- és köztársasági pártiak erős súrlódása következtében és a sajtóüldözések behatása folytán erős hanyatlás állott be a sajtó prosperálása, terén és valósággal megdöbbentő visszaesés következett be csak három évvel későbben is, mit a hivatalos statisztika így mutat ki . 1827-ben Párisban mindössze 19 politikai lap jelenik meg, melyek közül tizenhárom napilap, a többi hat részint heti, részint hetenként kétszer jelennek meg. Ami az előfizetők számát illeti, az nincs kimutatva, csupán csak az a megjegyzés van mellettük, hogy többé-kevésbé virágoznak, azaz magyarul: vegetálnak. RÖVID KÖZLEMÉNYEK. Egy óra. A fenti címen vezércikkben, fejcikkben, hírben és mindenféle egyéb formában mint rendkívüli eseményt jelentette be a hazai sajtó, hogy egy budapesti malomépítészeti és fölszerelési vállalat munkásai, hivatalnokai és főnöke, átérezve azt a borzalmas gazdasági helyzetet, amelybe hazánk jutott, tisztán a hazaszeretettől indíttatva, elhatározták, hogy a jelenlegi napi nyolcórai munkaidőt január 1-től kezdve napi kilenc órára emelik föl. A túlóra bérének egyik felét a munkások és hivatalnokok, a másik felét pedig a cég fölajánlja a magyar nemzetnek. Erről azzal az óhajtással értesítették a magyar miniszterelnököt, hogy majha ez a példa minél több követőre találna. Eme a nemzetnek juttatott karácsonyi ajándékot minden megjegyzés nélkül az utopista eszmék gyűjteményébe lehetne helyezni, ha a sajtó egy része ezt nem olyan méltatással kísérné, amely a fölületesen gondolkodó olvasót könnyen megtévesztheti. A lapok ugyanis azt írták, hogy a szóban levő vállalat alkalmazottainak és főnökének elhatározása az egész magyar közvéleményből rokonszenves és meleg hatást váltott ki, mert a kilencedik munkaóra mindnyájunk javát, az ország, a nemzet javát szolgálja. Továbbá mint létező valóságot regisztrálták a hirlapok, hogy Németországban egyre-másra emelik föl a munkaidőt gyárak és vállalatok. i."A gazdasági kérdések rendszerinti, mindennapi kenyér problémájával kapcsolatosak. Ennélfogva humorizálásra semmiképen sem valók. Vizsgáljuk meg hát a tárgyhoz méltó komolysággal, hogy a munkanapnak egy órával való meghosszabbítása mennyiben válna mindannyiunk hasznára és a Németországra való hivatkozás mennyiben állja meg a helyét. Ma, amikor a gyárkémények lélek nélkül merednek a magasba és az üzemekben szén, nyersanyag és munka hiányában csak a legminimálisabb számban foglalkoztatnak munkásokat és ezzel szemben a munkások és tisztviselők sok ezre kereset nélkül, munkaalkalomra lesve, a legnagyobb mértékben szenved, lehet józan ésszel arra gondolni, hogy gazdasági helyzetünk megjavulását a munkaidőnek napi egy órával való meghosszabbításával elérhetjük? Lehet a létező viszonyok tekintetbe vétele után föltételezni, hogy hazánk sorsa jobbra fordulásának itt van a súlypontja? Vanr komoly értelme annak, hogy amint az alkotásra váró munkáskezek oly óriási számban hevernek parlagon, az üzemekben a munkaidő meghosszabbíthassék és ezáltal a munkanélküliek száma és ezek nyomora még fokozódják? Nem kellene átmenetileg sokkal inkább arra gondolni, hogy a munkaidő általános csökkentésével és a vesztett munkabér állami kárpótlásával azoknak is munkaalkalom teremtessék, akik a különböző frontokon életük kockáztatásával a hazát védték? Hát nem éppen a munkanélküliek azok, akik a bukott háború minden baját és összes következményeit leginkább szenvedik és viselik? Vagy talán a munkanélküliek nem jönnek számításba, amikor mindannyiunkról, a nemzetről, az egész országról van szó? Szabad a társadalom eme legrettenetesebben sújtott rétege lelkében a hazához való tartozandóság tekintetében a kétely legparányibb szikráját is föllobbantani? Úgy képzeljük, hogy mindannyian együttesen alkotjuk a nemzetet és lehetetlennek tartjuk, hogy az egyik népréteg előnyére, a másikban keserűséget támasszunk. Nem hisszük, hogy a hazai sajtónak az egy óra méltatásakor ez lett volna a célja, mert hiszen ez mindannyiunk, a nemzet, az ország érdekével ellentétben áll ma. Íme, az egy órával meghosszabbított munkanap kérdésének tárgyilagos vizsgálatakor oda lyukadunk ki, hogy ez a haza polgárai összességének semmiképen sem válna hasznára, az államot erkölcsileg kétségkívül károsítaná és legföljebb csak a gyárak és üzemek tulajdonosainak a vagyonát szaporítaná, mert utóbbiak bizonyára megtalálnák annak a módját, miként kárpótolhatnák magukat a másfélszeres órabérrel megfizetett kilencedik óráért.