Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1921-10-14 / 41. szám
Október 14 TYPOGI? APIHA ' a szakszervezetek nemzetközi szövetsége a jelzett akciókra utasításokat adhatna, az egyes országok viszonyait tüzetesen kellene ismernie és azonkívül az ilyen eljárás sok időt venne igénybe. Szükség esetén a szakszervezeti központok a jelzett akciók keresztülvitelére alkalmasabbak volnának. Goldemann (Svájc) annak a megjelölését kívánja, hogy a nyomdászoknak nagy akciókban való résztvételre mikor nem képez túlkapást a sajtószabadság ellen. Svájcban már előfordult, hogy a szedők a szervezet vezetőségének az utasítóéra megtagadták bizonyos újságoknál a segédkezét ahhoz, hogy saját mozgalmukat hazug cikkekkel befeketítsék. Della Negra (Svájc) föltétlenül kívánja e tárgyban határozatnak a hozatalát Mint a többi munkáskategória, nekünk nyomdászoknak is harcot kell üzennünk a reakciónak. Bruno (Olaszország) megjegyzi, hogy Olaszországban a sajtó a háború alatt sok sanyargatásnak volt kitéve és ez még most sem szűnt meg egészen. Ha ujra általános sztrájkra kerül a sor, a nyomdászok abban okvetlenül résztvesznek. Gordon — miután a kongresszustól a felszólalásra engedélyt kapott — megemlíti, hogy Moszkvában a szedők nemrég megakadályozták a kormány főorgánumában olyan cikknek a megjelenését amelynek a szerzője az éjjeli munka föntartása mellett foglalt állást ami akkoriban éppen vita tárgyát képezte. Oroszországban a szovjet kormány uralma alatt kezdetben a polgári sajtó is teljes szabadságot élvezett Miután, azonban földicsőitette egy munkásvezér meggyilkolását és a köztársaság ellen is egyre jobban uszított, betiltottak egyes polgári lapokat, ami idővel fokozódott, úgy hogy jelenleg polgári lapok egyáltalán nem jelenhetnek meg. A munkásokat azonban emiatt károsodás nem éri, mert hiány van munkaerőben és szükséges berendezésekben. Emiatt sok nyomtatványt külföldön kell megrendelni. Oroszországban egyébként a sajtószabadság idő és fejlődés kérdése. Weigelt elmondja, hogy Ausztriában a nyomdászok még olyan tiszitélapót is elkészítenek, mint amilyen a „Misbacher Anzeiger“. Ez szervezett munkásoktól igazán nagy áldozat és valósággal a csodával határos. Klein: Németországban a reakció ellen van minden nyomdász, aki a nyomdászszövetség tagja. Az a véleménye, hogy aki a „Misbacher Anzeiger“-t kivánja olvasni, isten neki, telsék öröme benne. Az „uszító és hazudozó sajtó“ meghatározás tág fogalom. Hiszen így aposztrofálja például a kommunista sajtó a szociáldemokrata lapokat is. Az előadó határozati javaslatát föltétlenül át kell dolgozni. Lipchon (Franciaország) határozathozatalát nem kívánja, mert a kérdés itt elintézhetetlen. A kongresszus nem is kompetens erre. Orleansban előfordult, hogy a szedőik valótlan jelentéseket a munkásmozgalomról nem szedtek ki, mire az illető személyzetet kizárták. Ez esetre nézve a nyomdászszervezet központi vezetősége egyöntetű álláspontra jutni nem tudott. Szótöbbséggel azután olyan határozat hozatott, hogy a személyzet tagjai nem tekinthetők sztrájkolóknak. Ennek a megállapítása az alapszabályok és az árszabály értelmében nem is volt lehetséges. Nyomdászoknak el kell végezniük a rájuk bízott munkákat. A véleményszabadság elnyomását nem szabad magukra vállalatiak. Jobb, ha az ellenfél véleménye nyíltan juthat kifejezésre, mert így ismeri meg azt a munkásság. A principálisoknak és az újságkiadóknak mindenesetre az a kötelességük, hogy a munkásmozgalomnak a sajtóban történő otromba megtámadását elhárítsák. Van der Wal a teljes sajtószabadság mellett nyilatkozik, azonban gyakorlati szempontból ellenez mindennemű határozati javaslatot. Bruno és Liochon indítványozzák, hogy e tárgynál a szavazás országonként történjék. A kongresszus ezt az indítványt elveti. Az előadó ezután a közben átdolgozott határozati javaslatát a következőkben terjeszti elő: 1. A kongresszus a feltétlen sajtószabadság alapján áll. Ezért határozottam állást foglal újságok és folyóiratok betiltása ellen, mert az ilyen rendszabályok a szabad véleménynyilvánítás gúzsbakötésén kívül a nyomdászok anyagi érdekeit is súlyosam sértik. 2. Azonban a nemzetközi nyomdászság képviselői kijelentik azt is, hogy a sajtószabadságot nem szabad az elnyomás eszközéül és a munkások bilincsbeverésére fölhasználni, mert különben minden rendelkezésükre álló eszközzel lennének kénytelenek ezt megakadályozni. 3. A kongresszus megkívánja úgy a csatlakozott, mint az ezután csatlakozó szervezetektől, hogy tagjaik érdekeit e határozat szellemében nyomatékosan védjék meg és ilyen értelemben végezzenek fölvilágosító munkát. A kongresszus a fenti határozati javaslatot egyhangúlag elfogadta. Szürke folt... Pattogva ugráltak az ólombetűk egymás mellé, megörökítették a gondolatot. Görnyedt hátú, különös nézésű ember hajolt a kusza írás fölé. Szemei előtt összefutottak az írott betűk, opálszínű köd fogta el előle a látást. Fullasztó, utálatos szag ülte meg a mellét, köhögés közben megrázkódott egész termete, kipirult az arca, sőt szilvakék színü lett. Ó, de gyűlölte ezt a munkát, ami neki nyomort és szűkös tengődést biztositott! Fáradt szemei messzebbre láttak, túl a poros falakon, ahol jóléttől duzzadó arcú emberek lesték a glédába sorakozó ólombetűk hasznát. Látta sok évtizedeken keresztül, mi marad neki a fiatal évek kemény szorgalmából: elégedetlenkedő test megnyomorodva, beteges, gyötrő gondolatokkal teli fel... Erős volt, mint kevesen azok közül, akik a gondolatnak alakot, szárnyat adtak. Azt hitte, keresztültöri az életfonnyasztó szürke ködöt, ami körülvette. Lesz valami belőle... szorgalom és munkáival majd előbbre jut. Ebből kijózanodott. Nem jobb a sorsa annak, aki „valamivé“ lett, mindenki pedig nem lehet „valamivé!“ Dolgozott tovább. Erőszakkal ölte el magában a kétségbeejtő gondolatok tömegét. Próbált cinikus nembánomsággal elsurranni a zaklató gyötrelmek fölött: ahogy esik, úgy puffan. Figyelte a többieket. Bámulatos közönnyel az arcukon húzták az igát. Nagyritkán rézvörös * arcú, indulatoskodó robotolót is látott. Ilyet nagyon ritkán. A többi sápadt arccal hallgatott. Oly kevés a fóka, oly sok az ember! Ki mer igazi hangot adni lelke fájdalmának? Évek múltak, nemcsak a lelkét és kedélyét rágta meg az ólomporos levegő, hanem a mellére is rárakódott, mint az idő pora Fáraó gúláira. Keveset enni, valami rongyot is venni a testére, néha egy kis örömet is megengedni magának. És ez fájt a legjobban. Ha pillanatnyi öröm érte, akkor is az örökösen érzett fájdalom szorítótta el azt a kevésbé boldogsátöbbet szervezetünk épségben tartásával, ne csak azon legyünk, hogy meglévő erőit kihasználjuk, hanem igyekezzünk az elhasználtakat pótolni, sőt fokozni, ellenállóvá tenni. Erről akarok írni, látva azt az elrettentő nemtörődömséget, mely egyrészt szaktársaim életében, másrészt a nyomdatulajdonosok körében tapasztalható. Nagyrészt töretlen it ez. Megérdemli, hogy sokan foglalkozzunk vele. Szeretném kihívni mások hozzászólását is, mert egy cikk keretében e hatalmas anyag nem fér el. Több oldalról kell megvilágítani, hogy teljes legyen. Köztudomású, hogy egészségtelenebb iparág a miénknél alig van. Még ha a szükséges összes óvintézkedések, egészségügyi követelmények adva vannak is, a legnagyobb vigyázatra van szükség, hogy szervezetünket— úgy ahogy — épségben tarthassuk, hogy a létfentartásunkhoz szükséges munkaerőt szolgáltatni tudja. Fokozottabb elővigyázatra van szükség azonban az olyan nyomdában, ahol ezek a követelmények csak részben vannak meg és ostorra ott, ahol ezekről alig tudnak valamit és ha tudnak is, nem törődnek vele, mert egyrészről pénzbe került, másrészről pedig, ha valaki forszírozza, azt nyeri el vele, hogy kipottyan a kondícióból, ami — elismerem — mai helyzetünkben nem esik jól senkinek és talán éppen gát. Könnyelműsködni nem tudott, nem is lehetett, hiszen kilógott a lába a cipőből. Hallgatott, a családra gondolt. Nem lázadozhatott, hiába súgta néha keserű, bántó szavakkal a mellette lévőknek, hogy ő hallja szünet nélkül az ostor pattogását a feje fölött, riadt, lemondó arcok meredtek rá. Vízszinti szemekből ijedt, gyámoltalan, kérdő tekintet sugárzott feléje: mit tegyünk? Három sovány, csonttá-bőrré aszott apróság, az élet küzdelmében belefáradt asszony fogadta, ha esténként hazabandukolt. Rosszkedvű, érdes kedélyű, örökké ijedt tekintetű volt az asszony, mintha minden pillanatban súlyos csapást várna. Szánandó, csúnya és beteges gyermekei mintha a lelkén rágódó pusztító gondolatokból rakodtak volna össze, szegénykék, nem tudtak egyebet tenni, mint panaszkodni, sírdorgálni. A szegény ember néha örült, öröme azonban hamar elmúlt, ha arra gondolt, hogy az apróságoknak még az ő koplalása árán sem tudott annyit összekuporgatni, hogy egy-egy darab ruhát vagy cipőt vegyen nekik. Pedig fáradt karja mindig sebesebben mozgott, ujjaiba görcs állt, egyre több betűt állított glédába a poros szekrény mellett. Bizakodva tekintett a „mindenható“ felé, aki a földön is az volt, ami az írás szerint csak a felhőkön túl trónol. Semmi... Egyszer lázadó rosszakarat szállta meg... az egyik gyermek meghalt, nem tudott pénzt teremteni a temetésre. Fájt, sokat szenvedett — csak később látta át, jobb így. Kettő még maradt, ezek az ő sorsának osztályosai lesznek. A keserűség és fájdalom bátorrá tette, kifakadt belőle az évtizedek óta fölhalmozódott méltatlankodás özöne. — Hát ’ azért élünk mi, hogy minden öröm fájdalommá, minden fájdalom gyötrelemmé váljon számunkra?! Mi csak örömet szerzünk másoknak, nekünk keserűség, letipró fájdalom maradjon?! És a többi szürke senki mind megértette: igaza van. A sápadt arcok kipirultak, az ólomportól megrágott, mellű, görnyedt alakok da 1921 Foglalkozzunk ezért van ez a nemtörődömség szaktársaim körében. Természetrajza minden ilyen üzemnek egy: megvan benne a kizsákmányoló, személyzete egészségével semmit nem törődő üzemvezető, aki csak azon van, hogy a termelés minél fokozottabb erővel haladjon és ezáltal az ő bizonyos százaléka minél nagyobb legyen; megvannak továbbá a „benszülöttek“, akik örülnek annak, hogy akadt valaki, aki az ő drága és általuk mégis semmibe sem vett munkaerejüket, egészségüket kizsákmányolja és ezért dolgoznak tovább hűségesen, nem látva be azt, hogy mily gyorsan megőrli szervezetüket a nyomda, és nincs meg bennük egy olyan szaktárs sem, aki valamit tenni tudna, vagy akarna, hogy a borzasztóan egészségtelen állapotok megszűnjenek. Hangsúlyozni kívánom, hogy nem egészen a nyomda vezetőségének a hibája sohasem az ilyen állapot, hanem tőkében a miénk! Hiszen megvannak az idevonatkozó ipartörvényeink, amelyeknek betartásával minden nyomdahelyiség tűrhetően megfelelne ezirányú igényeinknek, de nincsenek meg, vagy legalábbis nagyon kevesen vannak az olyan szaktársak, akik azoknak a bizonyos ipartörvényeknek a betartására serkentenék az üzemvezetőt. Arra hamarább akad valaki, hogy eltussolja a vizsgálatot tartó iparfelügyelő előtt a voltaképeni állapotokat, hogy ezzel is „beljebb essen“ a nyomdavezető kegyeibe. Azt írják rólunk, hogy mi vagyunk az összes iparágak munkásai között a legműveltebbek. Ezt — sajnos — én nagyon ritkán tapasztalom. Mindenütt látom azt az elrettentő nemtörődömséget, amelynek természetes folyománya a mai állapot, hogy valamirevaló, tiszta nyomda az egész országban csak annyi van, hogy az ujjaimon is meg lehetne számolni. Olyan embert nem lehet műveltnek nevezni, akinek csak az a fontos, hogy dolgozzon, munkaerejét fogyassza, az ellenben teljesen mellékes, sőt fölösleges neki, hogy azt csak némileg is megvédje a teljes pusztulástól. Itt sokan azt gondolják, hogy: hiszen nincsenek meg a szükséges anyagi eszközeink ahhoz, hogy munkaerőnket pótolni tudjuk. Azt sajnosan valamennyien tudjuk. De ha mi még azzal sem törődünk, hogy csak némileg is egészséges munkahhelyiségben dolgozunk, hogy törődne azzal és a többiekkel más? Minden szaktárs fantáziájában megvan annak a bizonyos egészséges nyomdahelyiségnek a képe, amely után talán még vágyakozik is, de nincs meg az akaratereje ahhoz, hogy azon munkáljon, hogy minél több ilyen nyomda legyen. Bűnünk kétszeres. Azt a szaktársat, aki nincs tisztában azzal, hogy mit rejt számára az ólomporral terhelt nyomdalevegő, vagy még nem hallott róla, nem lehet kárhoztatni. (Ilyen alig hiszem, hogy van.) Ellenben azokat, akik tudnak róla, érzik és mégsem törődnek vele, a legteljesebb mértékben kárhoztatom. Megérdemli mind, hogy utolsó erejüket is kihasználják a bűzös nyomdalevegőben. Szükséges, hogy konkrét adatokat is fölhozzak. Az elmúlt hetekben öt napot dolgoztam a B.-nyomdában. Előre kidolgoztam fantáziámban, hogy mily sok szépet és jót fogok tanulni abban az agyba-főbe dicsért üzemben. Előregadó kebellel álltak melléje: igen, mi is emberek vagyunk! És folyt a harc nagyobb darab kenyérért, egy tisztább rongyért, lakható lakásért, csenevész, nyomorék gyermekeik jövőjéért. Valahol útját vágták a dolognak. A Jólét zsírosra hízott szíve nem értette meg, mit akar, a rongyos csűrbe. Jó eszközt alkalmazott ellenük, majd, ha éhesek lesznek! És bizony megéheztek. Adtak nekik valamit, csak látszatra, mert volt nekik elég. Az igavonónak egy marok abrakkal több kellett, mert nem bírta a rárakott terheket, így majd tovább vánszorog. Az ostor pattogott, az éhség réme megtörte az elégületlenkedőket. ... Az évek, mint a rohanó ár zúgtak el fölötte. Sorra elhaltak mellőle, akikhez köze volt, akik kérges szivében néha egy kis örömet fakasztottak, az asszony, a gyermekek mind visszatértek, leszereltek a láthatatlan haltál hatalma előtt .Megrokkanva, gyermekké válva vánszorgott az élet különös utjain. Néha megállt csodálkozva tapasztalta, milyen súly nyomja a vállait, alig bírja cipelni. Szemei felett összefutottak a betűk, az írást csak nehezen olvashatta, a szemüveg sem használt. Állandó hasogató fájdalmat érzett a karjaiban, ujjai görcsösen összerándultak, nem tudott már hasznot hajtani. Néha félórákat kapkodott levegőért lihegve, ijesztő hangon hörgött a melle. A többiek, akik előtt még hosszú út volt, míg az öreget utolérik, szánakozva mondták: — Szegény öreg, Zengba való! Egyszer valami húr elszakadt a csúnya, hörgő hangot adó hangszerben, ami az öreg tipográfus mellében volt elrejtve. ‘Leült, szemei üvegesedő tekintettel meredtek az ólomporos levegőbe, az örökké mozgó, sok hasznot hajtó kar bénán csüngött alá, a nehéz gondoktól forrongó fő féloldalt billent... Ostorpattogás, fejek dübörgése hallatszott, az ólombetűk vad iramban sorakoztak egymás mellé, millió kéz robotolt tovább. A munka zaja úgy hangzott, mint Beethoven meg íratlan gyászindulója. Csató Károly,