Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1921-10-14 / 41. szám

Október 14 TYPOGI? APIHA ' a szakszervezetek nemzetközi szövetsége a jel­zett akciókra utasításokat adhatn­a, az egyes országok viszonyait tüzetesen kellene ismernie és­­ azonkívül az ilyen eljárás sok időt venne igénybe. Szükség esetén a szakszervezeti köz­pontok a jelzett akciók keresztülvitelére alkal­masabbak volnának. Goldemann (Svájc) annak a megjelölését kí­vánja, hogy a nyomdászoknak nagy akciókban való résztvételre mikor nem képez túlkapást a sajtószabadság ellen. Svájcban már előfordult, hogy a szedők a szervezet vezetőségének az utasítóéra megtagadták bizonyos újságoknál a segédkezét ahhoz, hogy saját mozgalmukat hazug cikkekkel befeketítsék. Della Negra (Svájc) föltétlenül kívánja e tárgyban határozatnak a hozatalát Mint a többi munká­skategória, nekünk nyomdászok­nak is harcot kell üzennünk a reakciónak. Bruno (Olaszország) megjegyzi, hogy Olasz­országban a sajtó a háború alatt sok sanyar­gatásnak volt kitéve és ez még most sem szűnt meg egészen. Ha ujr­a általános sztrájkra kerül a sor, a nyomdászok abban okvetlenül részt­­vesznek. Gordon — miután a kongresszustól a felszó­lal­ásra engedélyt kapott — megemlíti, hogy Moszkvában a szedők nemrég megakadályozták a kormány főorgánumáb­an olyan cikknek a megjelenését amelynek a szerzője az éjjeli munka föntartása mellett foglalt állást ami akkoriban éppen vita tárgyát képezte. Orosz­országban a szovjet kormány uralma alatt kez­detben a polgári sajtó is teljes szabadságot élvezett Miután, azonban földicsőitette egy munkásvezér meggyilkolását és a köztársaság ellen is egyre jobban uszított, betiltottak egyes polgári lapokat, ami idővel fokozódott, úgy hogy jelenleg polgári lapok egyáltalán nem jelenhetnek meg. A munkásokat azonban emiatt károsodás nem éri, mert hiány van munkaerő­ben és szükséges berendezésekben. Emiatt sok­­ nyomtatványt külföldön kell megrendelni. Oroszországban egyébként a sajtószabadság idő és fejlődés kérdése. Weigelt elmondja, hogy Ausztriában a nyom­dászok még olyan tiszitélapót is elkészítenek, mint amilyen a „Misbacher Anzeiger“. Ez szer­vezett munkásoktól igazán nagy áldozat és valósággal a csodával határos. Klein: Németországban a reakció ellen van minden nyomdász, aki a nyomdászszövetség tagja. Az a véleménye, hogy aki a „Misbacher Anzeiger“-t kiván­ja olvasni, isten neki, telsék öröme benne. Az „uszító és hazudozó sajtó“ meg­határozás tág fogalom. Hiszen így aposztrofálja például a kommunista sajtó a szociáldemokrata lapokat is. Az előadó határozati javaslatát föl­tétlenül át kell dolgozni. Lipchon (Franciaország) határozat­hozatalát nem kívánja, mert a kérdés itt elintézhetetlen. A kongresszus nem is kompetens erre. Orleans­­ban előfordult, hogy a szedőik valótlan jelenté­seket a munkásmozgalomról nem szedtek ki, mire az illető személyzetet kizárták. Ez esetre nézve a nyomdászszervezet központi vezetősége egyöntetű álláspontra jutni nem tudott. Szó­többséggel azután­­ olyan határozat hozatott, hogy a­­ személyzet tagjai nem tekinthetők sztrájkolóknak. Ennek a megállapítása az alap­szabályok és az árszabály értelmében nem is volt lehetséges. Nyomdászoknak el kell végez­niük a rájuk bízott munkákat. A vélemény­­szabadság elnyomását nem szabad magukra vállalatiak. Jobb, ha az ellenfél véleménye nyíl­tan juthat kifejezésre, mert így ismeri meg azt a munkásság. A principálisoknak és az újság­kiadóknak mindenesetre az a kötelességük, hogy a munkásmozgalomnak a sajtóban történő otromba megtámadását elhárítsák. Van der Wal a teljes sajtószabadság mellett nyilatkozik, azonban gyakorlati szempontból ellenez mindennemű határozati javaslatot. Bruno és Liochon indítványozzák, hogy e tárgynál a szavazás országonként történjék. A kongresszus ezt az indítványt elveti. Az előadó ezután a közben átdolgozott hatá­rozati javaslatát a következőkben terjeszti elő: 1. A kongresszus a feltétlen sajtószabadság alapján áll. Ezért határozottam állást foglal újságok és folyóiratok betiltása ellen, mert az ilyen rendszabályok a szabad vélemény­­nyilvánítás gúzsbakötésén kívül a nyomdá­szok anyagi érdekeit is súlyosam sértik. 2. Azonban a nemzetközi nyomdászság kép­viselői kijelentik azt is, hogy a sajtószabad­ságot nem szabad az elnyomás eszközéül és a munkások bilincsb­everésére fölhasználni, mert különben minden rendelkezésükre álló eszköz­zel lennének kénytelenek ezt megakadályozni. 3. A kongresszus megkívánja úgy a csatla­kozott, mint­­ az ezután csatlakozó szervezetek­től, hogy tagjaik érdekeit e határozat szelle­mében nyomatékosan védjék meg és ilyen értelemben végezzenek fölvilágosító munkát. A kongresszus a fenti határozati javaslatot egyhangúlag elfogadta. Szürke folt... Pattogva ugráltak az ólombetűk egymás mellé, megörökítették a gondolatot. Görnyedt hátú, különös nézésű ember hajolt a kusza írás fölé. Szemei előtt összefutottak az írott betűk, opálszínű köd fogta el előle a látást. Fullasztó, utálatos szag ülte meg a mellét, köhögés köz­ben megrázkódott egész termete, kipirult az arca, sőt szilvakék színü lett. Ó, de gyűlölte ezt a munkát, ami neki nyo­mort és szűkös tengődést bizto­sitott! Fáradt szemei messzebbre láttak, túl a poros falakon, ahol jóléttől duzzadó arcú emberek lesték a glédába sorakozó ólombetűk hasznát. Látta sok évtizedeken keresztül, mi marad neki a fiatal évek kemény szorgalmából: elégedetlenkedő test megnyomorod­va, beteges, gyötrő gondo­latokkal teli fel... Erős volt, mint kevesen azok közül, akik a gondolatnak alakot, szár­nyat adtak. Azt hitte, keresztültöri az élet­­fonnyasztó szürke ködöt, ami körülvette. Lesz valami belőle... szorgalom és munkáival majd előbbre jut. Ebből kijózanodott. Nem jobb a sorsa annak, aki „valamivé“ lett, mindenki pe­dig nem lehet „valamivé!“ Dolgozott tovább. Erőszakkal ölte el magá­ban a kétségbeejtő gondolatok tömegét. Próbált cinikus nembánomsággal elsurranni a zaklató gyötrelmek fölött: ahogy esik, úgy puffan. Figyelte a többieket. Bámulatos közönnyel az arcukon húzták az igát. Nagyritkán rézvörös * arcú, indulatoskodó robotolót is látott. Ilyet nagyon ritkán. A többi sápadt arccal­ hallga­tott. Oly kevés a fóka, oly sok az ember! Ki mer igazi hangot adni lelke fájdalmának? Évek múltak, nemcsak a lelkét és kedélyét rágta meg az ólomporos levegő, hanem a mel­lére is rárakódott, mint az idő pora Fáraó gúláira. Keveset enni, valami rongyot is venni a testére, néha egy kis örömet is megengedni magának. És ez fájt a legjobban. Ha pilla­natnyi öröm érte, akkor is az örökösen érzett fájdalom szorí­tótta el azt a kevésbé boldogsá­többet szervezetünk épségben tartásával, ne csak azon legyünk, hogy meglévő erőit kihasz­náljuk, hanem igyekezzünk az elhasználtakat pótolni, sőt fokozni, ellenállóvá tenni. Erről akarok írni, látva azt az elrettentő nem­törődömséget, mely egyrészt szaktársaim életé­ben, másrészt a nyomdatulajdonosok körében tapasztalható. Nagyrészt töretlen it ez. Meg­érdemli, hogy sokan foglalkozzunk vele. Szeret­ném kihívni mások hozzászólását is, mert egy­­ cikk keretében e hatalmas anyag nem fér el. Több oldalról kell megvilágítani, hogy teljes legyen. Köztudomású, hogy egészségtelenebb iparág a miénknél­ alig van. Még ha a szükséges összes óvintézkedések, egészségügyi követelmények adva vannak is, a legnagyobb vigyázatra van szükség, hogy szervezetünket­­— úgy ahogy — épségben tarthassuk, hogy a létfentartásunk­­hoz szükséges munkaerőt szolgáltatni tudja. Fokozottabb elővigyázatra van szükség azon­ban az olyan nyomdában, ahol ezek a követel­mények csak részben vannak meg és ostorra ott, ahol ezekről alig tudnak valamit és ha tudnak is, nem törődnek vele, mert egyrészről pénzbe került, másrészről pedig, ha valaki for­szírozza, azt nyeri el vele, hogy kipottyan a kondícióból, ami — elismerem — mai hely­zetünkben nem esik jól senkinek és talán éppen gát. Könnyelműsködni nem tudott, nem is le­hetett, hiszen kilógott a lába a cipőből. Hall­gatott, a családra gondolt. Nem lázadozhatott, hiába súgta néha keserű, bántó szavakkal a mellette lévőknek, hogy­ ő hallja szünet nélkül az ostor pattogását a feje fölött, riadt, lemondó arcok meredtek rá. Vízszinti szemekből ijedt, gyámoltalan, kérdő tekintet sugárzott feléje: mit tegyünk? Három sovány, csonttá-bőrré aszott apróság, az élet küzdelmében belefáradt asszony fo­gadta, ha esténként hazabandukolt. Rossz­kedvű, érdes kedélyű, örökké ijedt tekintetű volt az asszony, mintha minden pillanatban súlyos csapást várna. Szánandó, csúnya és be­teges gyermekei mintha a lelkén rágódó pusz­tító gondolatokból rakodtak volna össze, sze­génykék, nem tudtak egyebet tenni, mint pa­naszkodni, sírdorgálni. A szegény em­ber néha örült, öröme azonban hamar elmúlt, ha arra gondolt, hogy az apróságoknak még az ő kop­lalása árán sem tudott annyit összekuporgatni, hogy egy-egy darab ruhát vagy cipőt vegyen nekik. Pedig fáradt karja mindig sebesebben mozgott, ujjaiba görcs állt, egyre több betűt állított glédába a poros szekrény mellett. Biza­kodva tekintett a „mindenható“ felé, aki a föl­dön is az volt, ami az írás szerint csak a fel­hőkön túl trónol. Semmi... Egyszer lázadó rosszakarat szállta meg... az egyik gyermek meghalt, nem tudott pénzt te­remteni a temetésre. Fájt, sokat szenvedett — csak később látta át, jobb így. Kettő még ma­radt, ezek az ő sorsának osztályosai lesznek. A keserűség és fájdalom bátorrá tette, kifakadt belőle az évtizedek óta fölhalmozódott méltat­lankodás özöne. — Hát ’ azért élünk mi, hogy minden öröm fájdalommá, minden fájdalom gyötrelemmé váljon számunkra?! Mi csak örömet szerzünk másoknak, nekünk keserűség, letipró fájdalom maradjon?! És a többi szürke senki mind megértette: iga­za van. A sápadt arcok kipirultak, az ólom­portól megrágott, mellű, görnyedt alakok da­ 1921 Foglalkozzunk ezért van ez a nemtörődömség szaktársaim körében. Természetrajza minden ilyen üzemnek egy: megvan benne a kizsákmányoló, személyzete egészségével semmit nem törődő üzemvezető, aki csak azon van, hogy a termelés minél foko­zottabb erővel haladjon és ezáltal az ő bizo­nyos százaléka minél nagyobb legyen; meg­vannak továbbá a „benszülöttek“, akik örül­ne­k annak, hogy akadt valaki, aki az ő drága és általuk mégis semmibe sem vett munka­erejüket, egészségüket­ kizsákmányolja és ezért dolgoznak tovább hűségesen, nem látva be azt, hogy mily gyorsan megőrli szervezetüket a nyomda, és nincs meg bennük egy olyan szak­társ sem, aki valamit tenni tudna, vagy akarna, hogy a borzasztóan egészségtelen álla­potok megszűnjenek. Hangsúlyozni kívánom, hogy nem egészen a nyomda vezetőségének a hibája sohasem az ilyen állapot, hanem tőkében a miénk! Hiszen megvannak az idevonatkozó ip­artörvényeink, amelyeknek betartásával minden nyomdahelyi­ség tűrhetően megfelelne ezirányú igényeink­nek, de nincsenek meg, vagy legalább­is nagyon kevesen vannak az olyan szaktársak, akik azoknak a bizonyos ipartörvényeknek a be­tartására serkentenék az üzemvezetőt. Arra hamarább akad valaki, hogy eltussolja a vizs­gálatot tartó iparfelügyelő előtt­ a voltaképeni állapotokat, hogy ezzel is „beljebb essen“ a nyomdavezető kegyeibe. Azt írják rólunk, hogy mi vagyunk az összes­ iparágak munkásai között a legműveltebbek. Ezt — sajnos — én nagyon ritkán tapasztalom. Mindenütt látom azt az elrettentő nemtörődöm­séget, amelynek természetes folyománya a mai állapot, hogy valamirevaló, tiszta nyomda az egész országban csak annyi van, hogy az ujjaimon is meg lehetne számolni. Olyan em­bert nem lehet műveltnek nevezni, akinek csak az a fontos, hogy dolgozzon, munkaerejét fo­gyassza, az ellenben teljesen mellékes, sőt fölösleges neki, hogy azt csak némileg is meg­védje a teljes pusztulástól. Itt sokan azt gon­dolják, hogy: hiszen nincsenek meg a szük­séges anyagi eszközeink ahhoz, hogy munka­erőnket pótolni tudjuk. Azt sajnosan vala­mennyien tudjuk. De ha mi még azzal sem törődünk, hogy csak némileg is egészséges munkahhelyiségben dolgozunk, hogy törődne azzal és­ a többiekkel más? Minden szaktárs fantáziájában megvan annak a bizonyos egész­séges nyomdahelyiségnek a képe, amely után talán még vágyakozik is, de nincs­­ meg az akaratereje ahhoz, hogy azon munkáljon, hogy minél több ilyen nyomda legyen. Bűnünk két­szeres. Azt a szaktársat, aki nincs­­ tisztában azzal, hogy mit rejt számára az ólomporral terhelt nyomdalevegő, vagy még nem hallott róla, nem lehet kárhoztatni. (Ilyen alig hiszem, hogy van.) Ellenben azokat, akik tudnak róla, érzik és mégsem törődnek vele, a legteljesebb mértékben kárhoztatom. Megérdemli mind, hogy utolsó erejüket is kihasználják a bűzös nyomdalevegőb­en. Szükséges, hogy konkrét adatokat is föl­hozzak. Az elmúlt hetekben öt napot dolgoztam a B.-nyomdában. Előre kidolgoztam fantáziám­ban, hogy mily sok szépet és jót fogok tanulni abban az agyba-főbe dicsért üzemben. Előre­­­gadó kebellel álltak melléje: igen, mi is embe­rek vagyunk! És folyt a harc nagyobb darab kenyérért, egy tisztább rongyért, lakható la­kásért, csenevész, nyomorék gyermekeik jö­vőjéért. Valahol útját vágták a dolognak. A Jólét zsírosra hízott szíve nem értette meg, mit akar, a rongyos csűrbe. Jó eszközt alkalmazott elle­nük, majd, ha éhesek lesznek! És bizony meg­éheztek. Adtak nekik valamit, csak látszatra, mert volt nekik elég. Az igavonónak egy marok abrakkal több kellett, mert nem bírta a rárakott terheket, így majd tovább vánszorog. Az ostor pattogott, az éhség réme megtörte az elégület­­lenkedőket. ... Az évek, mint a rohanó ár zúgtak el fö­lötte. Sorra elhaltak mellőle, akikhez köze volt, akik kérges szivében néha egy kis örömet fakasztottak, az asszony, a gyermekek mind visszatértek, leszereltek a láthatatlan haltál hatalma előtt .Megrokkanva, gyermekké válva vánszorgott az élet különös utjain. Néha meg­állt csodálkozva tapasztalta, milyen súly nyomja a vállait, alig bírja cipelni. Szemei felett összefutottak a betűk, az írást csak nehezen olvashatta, a szemüveg sem használt. Állandó hasogató fájdalmat érzett a karjaiban, ujjai görcsösen összerándultak, nem tudott már hasz­not hajtani. Néha félórákat kapkodott leve­gőért lihegve, ijesztő hangon hörgött a melle. A többiek, akik előtt még hosszú út volt, míg az öreget utolérik, szánakozva mondták: — Szegény öreg, Zengba való! Egyszer valami húr elszakadt a csúnya, hörgő hangot adó hangszerben, ami az öreg tipográfus mellében volt elrejtve. ‘Leült, sze­mei üvegesedő tekintettel meredtek az ólom­poros levegőbe, a­z örökké mozgó, sok hasznot hajtó kar bénán csüngött alá, a nehéz gondok­tól forrongó fő féloldalt billent... Ostorpattogás, fejek dübörgése hallatszott, az­ ólombetűk vad iramban sorakoztak egymás mellé, millió kéz robotolt tovább. A munka zaja úgy hangzott, mint Beethoven meg íratlan gyászindulója. Csató Károly,

Next