Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1921-04-08 / 14. szám

Budapest, 1921 április 8 ötven harmadik évfolyam 14. szám TYPOGRAPHIA A magyarországi könyvnyomdászok és betűöntők egyesületeinek hivatalos közlönye „ . . ., . , ... ... Megjelenik minden héten pénteken. Elő- SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: mmApport VITT TílŕRTrnr1«!« 1 Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetés fizetési az egész évre 200 korona. Egyes BUDAPEST, VIII. BÉRKOCSIS­ UTCA 1. SZÁM, nonpareille-soronként megállapodás szám­ára 4 korona. Telefon: József 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők aaaTalm. Meghívó. A budapesti nyomdák bizalmiférfiai (a lapszedők is) április 8-án, pénte­ken délután 5 órakor a szokott helyen értekezletet tartanak. Az értekezleten csak igazol­vánnyal rendelkező bizalmi férfiak vehetnek részt. A helyi bizottság. ClanggmzmgnoararwmTirayCTTvrirrrVir-re^ Szervezetünk erkölcsi és anyagi ereje. Szervezeti életünk minden megnyilvánu­lása két tényezőnek a hatása alatt áll. E két­­ tényező: az erkölcsi és az anyagi erő. A szervezet minden ügye, a szervezethez tar­tozók érdeke aszerint nyer elintézést, hogy e két tényezőnek milyen mértékben va­gyunk birtokában. Ha a szervezet erkölcsi és anyagi erejében hézag mutatkozik, úgy a szervezethez tartozók érdeke nem képvisel­hető megfelelő erővel és eredménnyel. Le­hetnek ugyan egyéb körülmények is, amelyek a szervezeti élet valamilyen meg­nyilvánulását egyik vagy másik irányban befolyásolják, de döntő tényezők az esetek kilencvenkilenc százalékában az erkölcsi és anyagi erő. Tisztában lévén most már azzal, hogy szervezeti életünknek mi képezi az erejét, gerincét, vizsgálat tárgyává kell ten­nünk, hogy szervezetünk e fontos és elen­gedhetetlenül szükséges kellékeknek birtoká­ban van-e. Vizsgáljuk tehát elsősorban, hogy az erkölcsi erő fölött milyen mértékben rendelkezünk. A proletárdiktatúra bukása után a nyom­dai munkásság ezrei kerültek az utcára és ebben a sivár helyzetben bizonyos oldalról szervezetünk egységét megbontani akarták. Szaktársainknak kondíciót, olcsó élelmiszert, tüzelőanyagot és ruházati cikkeket ígértek. De sem ezekkel a csábító ígéretekkel, sem egyéb erősebb eszközök igénybevételével nem sikerült egységünket megbontani. A nyomdai munkásság jóakaróinak ez a tö­rekvése azóta sem szünetel, azonban ez a nyomdai munkásságnak a szervezethez való hűségén, öntudatán és intelligenciáján ter­mészetszerűen hajótörést szenvedett. Sőt az a néhány megtévedt ember, akikkel eddig jóakaróink büszkélkedtek, időközben az ígé­retekből kiábrándult és ma erősebben ra­gaszkodik a szervezethez, mint azelőtt bár­mikor. Az erkölcsi erőnek nagyszerű megnyilvá­nulása volt az a méltóságteljes nyugalom és hidegvér, amelyet a nyomdai munkásság a vezetőség kívánságára akkor tanúsított, amikor egyesületünket följelentésre fölfüg­gesztették. További gyönyörű és ragyogó ténye a szolidaritásnak volt az, amikor a nyomdai munkások szabadságuktól megfosz­tott vezetőik­­ mellett szálltak síkra. E cse­lekedeteket betetőzte az a négynapos küzde­lem, amely legutóbb játszódott le. A munka fölvétele alkalmával tanúsított önmegtagadó magatartás olyan öntudatosságra és fegyel­mezettségre vall, hogy hivalkodás nélkül megállapítható, hogy a szervezet az egyik erőtényezőnek, az erkölcsi erőnek teljes­en birtokában van. Lássuk már most, miképpen állunk a másik erő­tényezővel: az anyagi erővel. A háború előtt a nyomdai munkásság keresetének egy százalékát fizette az ellent­ állási alapra. Pénzünk akkor még reális érté­ket képezett úgy a belföldi, mint a külföldi viszonylatban. A megélhetés aránylag élcs­ó volt és ugyanúgy, amint az egyes munkás háztartása fedezetet ta­lált bevételeiből, ugyanúgy a szervezet háztartásában is meg­volt az egyensúly. Mindazok a feladatok, amelyek a szervezetre hárultak, teljes mér­tékben megoldhatók voltak, mert a megfelelő anyagi erő rendelkezésre állott. Hogy a nyomdai munkásság nem hiába áldozott anyagiakban, azt fényesen igazolják az elért eredmények. Nagymagyarország nyomdai munkásságának körülbelül 98—99%-a a szer­vezet kötelékébe tartozott és minden vala­mire való nyomda árszabályhű lett. Közvetlenül a háború kitörése után a nyomdai munkásság egy esztendeig nem fize­tett az ellentállási alapra semmit, mert csonka heteket dolgozott és ezen idő alatt az illeték fizetése alól föl volt mentve. A szer­vezet kiadásai azonban nem szűntek meg, sőt fokozódtak, mert hiszen minden megdrá­gult és így szervezetünk háztartásának a költségei is emelkedtek. Egy év után ismét helyreállt az egészhetes üzem és ekkor kez­dődött meg újra a szervezeti illeték fizetése, sőt ez az illeték ezután emelkedett is, de ugyanolyan szerény arányokban, mint a munkabérek. Ez viszont nem állt arányban a drágulás következtében megnövekedett ki­adásokkal. A legsúlyosabb baj azonban 1919 március 21-ike után következett be. Az akkori tapasztalatlan új vezetőség, a helyzet téves megítélése alapján, ezt­ az illetékfizetést radikális gesztussal megszüntette. Ez elkép­zelhetően a legsúlyosabb hiba volt, amelyet vezetőség valaha elkövetett és ezt most már a legnagyobb áldozatkészséggel is alig lehet pótolni. Mindenki által tudva van, hogy a pén­zünk teljes elértéktelenedése ebben az időben következett be és a­ drágaság minden fan­tasztikus képzeletet fölülmúlóan jelentkezett. Hogy ez pénzügyileg a szervezet háztartásá­ban milyen helyzetet teremtett, azt hisszük, nem kell bővebben fejtegetni. Be kell vallanunk, és ezt kertelés nélkül nyíltan tesszük, hogy a szervezeti élet két döntő tényezője közül az egyik, az anyagi erőtényező nincs meg olyan mértékben, mint aminőre elengedhetetlenül szükség van. És itt meg kell mondani egészen komolyan, hogy ennek továbbra így maradni nem szabad, hacsak nem akarjuk mindazt kockáztatni, amit hangyaszorgalmú munkával, valamint tömérdek anyagi és erkölcsi áldozattal év­tizedek alatt megteremtettünk. A legutóbbi hetekben lezajlott esemény élénken bizo­nyítja, hogy a szervezet csak akkor állhat hivatása magaslatán és csak akkor tudja hozzátartozóinak érdekeit kellő mértékben megvédeni, ha a megfelelő anyagi eszközök fölött is rendelkezik. Nagy hiba volt az, hogy a szaktársak egy része ezt eddig nem akarta belátni és a leg­utóbbi kongresszus és közvetlenül a kon­gresszus után megtartott bizalmi férfiértekez­­let fölfogásával szembehelyezkedve, a két százalék fizetését leszavazta. Igaz ugyan, hogy a szavazást semmiféle agitáció nem előzte meg és a szaktársak a helyzetet ilyen tisztán nem ismerték. Ez az indítvány ellen szavazóknak mindenesetre mentségül szol­gál. Ezt annál inkább is kívánjuk megálla­pítani, mert bízunk abban, hogy most, mi­után a helyzetet mindenki előtt teljes ko­molyságában tártuk föl, a nyomdai munkás­ság hagyományos áldozatkészsége meg fog nyilatkozni és a két százalék fizetését spon­tán elhatározásból az egész országban hala­déktalanul megkezdik. Szaktársak, szaktársnők! Elérkezett a leg­főbb ideje annak, hogy normális berendez­kedéseinkhez visszatérjük. Teljesítse tehát a szervezet iránti kötelességét mindenki hűsé­gesen és pontosan, mert a reánk háruló fel­adatokat csak úgy tudjuk megoldani, ha a meglévő erkölcsi erő mellé megfelelő anyagi erőt is teremtünk. ffl. Csak az igaz után. A Szív, a Jézus-Szíve-Szövetség hetilapja április 2-iki számában fönti cím alatt a közel­múltban lefolyt bérmozgalmunk kapcsán cikket közöl. , A bennünket nagyon is közelről érintő cikket, érdemesnek tartjuk szór­ól-szóra leközölni. Most írunk csak erről az ügyről — írja a föntneve­zett lap —, hogy a társadalmunk gondolatvilágába bele­ gyűrűző nyomdászsztrájk kedélyhullámai lesimultak, írnunk kell mégis, ha maga a sztrájk olvasóink élet­világától látszólag távolra esik is, mert kapcsán olyasmi is történt, ami sérti a krisztusi elveket. A nyomdászok néhány héttel előbb sztrájkba léptek, mert béremelésre irányuló követeléseiket nem teljesí­tették a főnökök. Egyesek szerint veszedelmes és messze­­nyúló politikai vonatkozása is volt mozgalmuknak. Nincs módunkban ennek igazságát eldönteni. Annyi bizonyos, hogy a munkásság nagy tömege — mint ren­desen történni szokott,— az egész sztrájkban elsősorban, a nagyobb darab kenyér és melléje az ízelitőnyi bus elérését látta. A politikai vonatkozást, a rebesgetett bolsevista előcsatározást, ha tényleg megvolt, a dolog természete szerint csak vezéreik ismerhették. Elég szé­gyen, ha tényleg megvolt, hogy nem derítették ki, nem hozták világos­ságra az illetékesek és ha a legkisebb bolsevista összeköttetést konstatálhatták, nem jártak el törvényszerű szigorral. E sztrájkkal kapcsolatban aztán interpellációk, inform­­ációk, nyilatkozatok történtek. Nemzeti életünk fóru­­mán mozgó, intézkedő, sőt felelősségteljes állásban lévő egyének szóltak e kérdéshez. Az ügy részleteit ismerő és tárgyilagos szemlélő meglepődve látta és megálla­píthatta, hogy az elhangzott állítások mennyire nem fedték a valóságot. Az egyik fölszólalás az utóbbi idők béremelését tévesen adta elő, a bérkövetelés nagysága sem volt hű a valósághoz. Fölhördültek a bizalmi rend­szer és a szervezkedési kényszer hallatára, holott mind­kettő a sztrájk előtt is megvolt és ma is tényleg meg­van a kötelezőnek elismert nyomdászárszabályban. Tény tehát az, hogy a nyomdászsztrájkkal kapcso­latos nyilatkozatok, interpellációk, nyilvánosságra került illetékes fölfogások nem fedték a valóságot. Ennek két oka lehet: vagy nem ismerték és talán ma sem ismerik azok a képviselők, államférfiak stb. a tényállást — pél­dául a bizalmi rendszerrő­l, szervezeti kényszerről talán még ma sincs tudomásuk — vagy tudatosan ferdítettek. Az utóbbit nem tételezzük föl, az előbbit is fájlalnunk kell azonban. A krisztusi erkölcs tiltja a hazugságot, de épp> úgy bűnnek­­ minősíti az állapotbeli kötelességek elmulasztását" és a­ fontos ügyeknek fölületes megítélését,, elvégzését is!" Aki pedig törvényhozó­ államférfi létére ilyen sokakra kiható és az ügy elvi részében is fontos dologban irányító véleményt mer mondani ennyire­ fölü­letes ismeretek alapján, az kötelességet mulasztott és az igazságosságot sérti. Aki a keresztény elvek alapján áll a nyilvános élet kötelességeiben, attól több joggal meg is követelhetjük, hogy az igazságosság útjáról sohase térjen le. Ez­ az erény katolikus vallásunk szerint az államrend alapja és erre kell építenünk a szeretet összetartó erejével*. Mi az igaz utat kivánjuk mindenkitől, mindenhol és mindenkivel szemben! És jómagunk ennek az útnak igazsága mellett látni kívánjuk a szeretetet! Fönti cikket katolikus pap írta, akinek bízói nyara, más a politikai fölfogása, mint a miénk, mindazonáltal ez nem gátolta abban, hogy véle­ményét lelkiismerete szerint nyilvánítsa. Bár szaktársaink már szánte kívülről tudják, mégsem mulaszthatjuk el, hogy e helyen — az összehasonlítás kedvéért — le ne közöljük ismé­telten azt a beszédet is, amelyet Petőfi-szobrá­­nál szintén katolikus pap — még­hozzá püs­pök — mondott rólunk. Vagy teszünk, vagy nem! — monda a püspök úr. —* Én komolyan gondolom, hogy itt ez a sok éljenző, ami­­kor kimegy innen, újból zsidóújságot vesz. Meggyőző­désés bojkottot kell teremteni és bojkottálni kell azt, aki nem bojkottál. Ne nyugodjon a fölébredt magyar közvélemény, amít a kormány irgalmatlanul nem gázol keresztül mindazokon az intézményeken, gépen és em­beren, amely a magyar sovinizmust lábbal gázolja. Szabadkán vérbefojtottak egy sztrájkot, nálunk udva­­rolni mentek a sztrájkoló nyomdászoknak, pedig Ma­­gyarországon eddig csak ez az egy sztrájk volt hasznos. Bár csak eltartott volna örökké. Erővel kell elbánni vele. De jajgatni fognak, hogy hátha e gyűlés hatása alatt is esni fog újra a magyar korona. Hát fog, igenis fog. De úgysem ér semmit. Intézzük el a belü­gyeinket a külföldre való tekintet nélkül. Ellenmunkával fele^­lünk az ő munkájukra. Ők tanítottak bennünket komm­u­­nizálni. Ezt kell csinálni nekünk is. Államilag, szó nél­kül lefoglalni, konfiskálni kell a berendezésüket. Ez a legelemibb jog. Az 5 gyönyörű berendezésüket le kell foglalnunk és az új Magyarország tengelyévé kell tenni. Elvesszük a nyomdájukat és ha a munkások nem akar­nak nekünk dolgozni, elkergetjük őket és leszerelt katonatiszteket teszünk a helyükbe. liftc van két katolikus papnak a véleménye ró­lunk. Tessék összehasonlítani. Mindegyik Isten­’ szolgája, Krisztus tanainak hirdetője. Bár már régen jártunk iskolába, de homá­lyosan arra még emlékezünk, mintha hittan­órán bennünket is arra tanítottak volna, hogy Krisztus nem gyűlöletet, hanem szeretetet hir­detett A felelős és felelőtlen politikusoknak, az ille­tékes és illetéktelen köröknek és mindazoknak pedig, akik legutóbb a nagyobb falat kenyérért vívott harcunkban tudatosan, avagy tudatlanul, rossza­karatból, avagy meg nem értésből alap­talanul meggyanúsítottak bennünket, mi is csak azt üzenhetjük, amit Krisztusnak ez az igazi papja, hogy: „Mindig csak az igaz után!“ Telepi.

Next