Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1921-10-14 / 41. szám

Budapest, 1921 október 14 ötvenharmadik évfolyam II. szám A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Sés­eáÍke­zdévrhe 2ľo koríné BUDAPEST, VIII. BÉRKOCSIS­ UTCA 1. SZÁM, szám­ára 4 korona. Telefon: József 1­33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdeté­sek nonpareille-soronként megállapodás szerint számíttatnak és előre fizetendők Halogatás. Múlt­ heti vezércikkünket azzal zártuk­ le, hogy a bértárgyalások küszöbén állunk. Erre a megnyugtató kijelentésre följogosított ben­nünket az a körülmény, hogy amikor a mun­kások megbízottai október 5-én a Főnök­egyesület képviselői előtt a bértárgyalások sürgős megkezdésére vonatkozó kívánságu­kat előterjesztették, ezt tudomásul vették az urak azzal, hogy a maguk részéről nem kí­vánják az ügyet kiélezni. Mi tehát abban a föltevésben voltunk, hogy a közös tárgyalá­sok a legrövidebb idő alatt kezdetüket veszik, mert az ügy kiélezése természetszerűen csak ilyen módon kerülhető el. Sajnos, tévedtünk. Föltevésünk nem következett be és a leg­­újabb értesülés szerint a közös tárgyalások csak a jövő hét hétfőjén vehetik kezdetüket. Ez a huza­vona módfölött bántó és semmi­­képen sem szolgálja a közös érdeket, amelyre pedig a szakszervezet vezetősége minden­képen törekszik. A világért sem kívánunk beleavatkozni abba, hogy az urak az ügyeiket milyen technikával bonyolítják le, de meg kell állapítanunk, hogy a mostani bérakció­nál a Főnökegyesület részéről ugyanazt a jelenséget tapasztaljuk, amilyen a legutóbb is megnyilvánult. Az augusztusi bérjavítás előtt az történt, hogy előbb az elnökség, azután a tárgyalóbizottság foglalkozott a kér­déssel és miután elhatározásra jutni nem tud­tak, a szakosztály elé mentek. Most is ezzel a technikával bonyolítják le ezt a sürgős ügyet, ahelyett, hogy időkímélés szempont­jából mindjárt a szakosztályhoz fordultak volna fölhatalmazás végett. A dolgoknak ilyen menete méltán aggodalmat kelthet , ben­nünk, mert ez a lassú elintézési mód nem alkalmas arra, hogy az ügyek zökkenés nél­kül lebonyolíttassanak. Rólunk nem lehet el­mondani azt, hogy nem vagyunk megértők, mert a megértésnek már számtalanszor, a legkritikusabb időkben is, tanújelét adtuk, azt azonban senki sem fogja velünk megér­tetni, hogy tizenkét nap szükséges ahhoz, míg a közös tárgyalóbizottságnak az összehívása lehetővé válik. Különös ez az eljárás annál is inkább, mert amikor a személyzetek egyes tagjai javítást kértek munkaadóiktól, min­denütt azt a választ kapták, hogy a szervezet vezetősége forduljon ez irányban a Főnök­egyesülethez. Ne higgje senki, hogy amikor ezt a kérdést így tárgyaljuk, indokolatlanul türelmetlen­kedünk. Nem erről van szó. A nyomdai mun­kásság a márciusi bérrendezés után, miután a drágaságban némi enyhülés volt tapasz­talható, a bérkérdést mintegy hat hónapon át nem bolygatta. Ezzel kétségkívül bizonyí­totta, hogy a béremelés forszírozása előtte n­­em cél, hanem csupán eszköz arra, hogy a mérhetetlen drágaság ellen védekezzen. És ez nemcsak joga, hanem kötelessége, ha nem akar a mindenfajta uzsorának áldozatul esni. Mindenki tudja, hogy a drágulásban az eny­hülés csak rövid ideig tartott. Májusban tel­jesen véget ért és ismét megkezdődött az árak emelkedése. Eleinte kisebb­­ mértékben, később nagyobb arányokban. A drágasági lavina megindulása után körülbelül három hónap telt el, míg a nyomdai munkásság augusztus utolsó hetében csekély béremelés­hez jutott, amely távolról sem volt kielégítő. Azóta napról-napra rohamosan fokozódik a drágaság. A Szakszervezeti Tanács által ve­zetett statisztika szerint az öttagú munkás­­család létminimuma szeptember végén már 2056,06 koronát igényelt hetenként. A statisz­tikai hivatal kimutatása ennél még nagyobb összeget mutat ki. Nem lehet tehát kétséges, hogy a lecsúszott nyomdai munkásoknak a béremelés ezúttal nagyon is sürgős és töké­letes félreismerése a helyzetnek, amikor odaát azt hiszik, hogy a tárgyalások megkez­dését az egyik hétről a másikra lehet halo­gatni. «Az évek folyamán ismételten volt alkal­munk hangsúlyozni a főnökök előtt, hogy végre-valahára arányba kell hozni a munka­béreket a drágasággal és kell, hogy egyszer már véget érjen a nyomdai munkások kálvá­riája. Ehelyett azonban egyre jobban távolo­dunk el a létminimumtól. Ez így tovább nem mehet. Valami változásnak kell bekövetkez­nie. Rá is mutattunk azokra a módokra, ame­lyek alapján a bérkérdéssel kapcsolatos és rövid időközökben visszatérő izgalmak ki­küszöbölhetők volnának. De az árak az általunk javasolt alapra nem kívántak rá­helyezkedni, holott a megoldásnak csak egy módja van és pedig a béreknek a piaci árak­kal párhuzamosan történő automatikus emel­kedése. Egyedül ez a módszer az, amely a pe­riodikusan visszatérő idegeskedést kikap­csolja és alkalmas a nyomdai munkásság meg­nyugtatására. Nem értjük az ettől való idegen­kedést a főnöki részen. Vájjon jobb-e és meg­felelőbb-e a mai állapot a főnökök szempont­jából? Jobb-e, ha a munkásság a szakadatlan drágulások következtében négy-, hat- és nyolchetenként bizonyos izgalmak közepette jelenti be a kívánságait? Azt állítjuk, ha a bérek emelésének a kérdését nem szabályoz­zuk és e tekintetben a mai állapot fönmarad, az az ipar és termelés hátrányára van. Kézen­fekvő, hogy az ilyen béraikcióval járó izgal­mak akaratlanul is hátrányosan befolyásol­ják a termelést. Aki állandóan a nyomorú­ságával kénytelen foglalkozni, annak akarat­lanul is elterelődik a figyelme a munkától. Nem hisszük, hogy az ilyen állapot a főnök urak kívánsága volna. Mindkét fél szempont­jából fontos és szükséges tehát, hogy a hét­főn meginduló tárgyalásoknál ezzel a kér­déssel komolyan foglalkozzunk és azt végre dűlőre juttassuk. Nem olyan kívánság ez, amely magában áll. Magyarországon is több olyan szakma rendezi már ilyen alapon a béreket, amelyekben távolról sem áll fönn olyan méretű és az a régi kollektív viszony, mint a nyomdaiparban. Azonban hozzánk egészen közel álló helyre is utalhatunk, amikor megemlítjük, hogy a legutóbbi német­­országi megállapodás szerint a bérek novem­berben újból emelkednek és azok december végétől kezdve havonként revízió alá von­hatók. Mindez élénk bizonysága annak, hogy a mai abnormális viszonyok mellett a bérek­ben rövid időközönként történő változtatás­­oknak a szükségessége feltételezhető és aki híve az ipari rendnek és a termelés nyugodt menetének, annak ezt a módszert el kell fo­gadnia. Ezekben kívántuk álláspontunkat kifeje­zésre juttatni a bértárgyalások megkezdése előtt. Meg kell azonban mondanunk még egy­­szer, hogy az a halogatás, amelyet a főnökök a bérkérdés körül tanúsítanak, bennünket is, akik pedig a békés együttmunkálkodásnak vagyunk a hívei, erősen deprimál és nem tu­dunk csodálkozni azon, ha ez­ az érzés a nyomdai munkásságnál fokozottabban nyil­vánul meg. Mindennek ellenére fölhívjuk ez alkalommal is a nyomdában dolgozókat, óv­ják meg eddigi fegyelmezettségüket és legye­nek még néhány napig türelemmel. Reméljük, hogy ennek a próbára tett önuralomnak az lesz az eredménye, hogy sikerül kielégítő megállapodást kötni és található lesz olyan módszer, amely a rövid időközi izgalmakat fölöslegessé teszi. Mi az­­ árszabályközösség­nek vagyunk a hívei, ennek azonban a nyom­dában dolgozók megélhetését kell biztosí­tania, mert különben a munkásságra elveszti értékét. A jövő hét közepéig mindenképen tiszta lesz a helyzet és a nyomdai munkásságnak akkor módjában lesz dönteni további sorsa fölött. A VIII. nemzetközi nyomdász­kongresszus. ív. A sajtószabadság című napirendi pontot Schäfer (Bem) a következőkben referálta: A nyomdászok a teljes sajtószabadság alapján állanak. Ma azonban ez többnyire csak papi­roson van meg. Már korábbi időkben is az volt a helyzet, hogy a sajtószabadságot csak addig a mértékig ismerték el, amíg az az uralkodó osztályoknak kellemetlen nem volt. A sajtó­­szabadság minden időben csak viszonylag volt meg. Az egyes országokban olyan sajtótörvé­nyek állanak fönn, amelyekkel a nemtetsző gondolatokat béklyóba lehet verni. A nyomdá­szokra való tekintet nélkül csak úgy röpködnek még most is az újságbetiltások. Amidőn a nyomdászok a teljes sajtószabadságért szállnak síkra, sokszor kénytelenek a pártok gyűlöletét elviselni. E tekintetben előfordul az is, hogy saját osztálytársaink ellenségesen állanak ve­lünk szemben. Amikor újságokat és folyóirato­kat betiltanak, súlyosan károsítják a könyv­iparban foglalkoztatott munkásokat. Azonban nemcsak anyagi, hanem ideális szempontokból is hívei vagyunk a teljes sajtószabadságnak, mert nincs kulturális fejlődés, ha a szabadság­nak valamely párt vagy uralkodó hatalom dik­tatúrájához kell igazodnia. E szempontokból nekünk a teljes sajtószabadságért kell síkra szállanunk. De az ellen is tiltakoznunk kell, hogy technikai munkásokat vonjanak felelős­ségre, amikor valakinek a szellemi termékeit üldözik. Nem tűrhető az, hogy a szedő- és nyomószemélyzetet megbüntessék azért, mert valamely újság előállításán segédkezik, mint ahogy a porosz igazságügyminiszter egyik leg­utóbbi rendeletében azt kilátásba helyezte. A szedő- és nyomószemélyzetet sohasem szabad cenzorrá bélyegezni, már azért sem, mert sok­szor nem is szerezhet pontos­ tudomást az elő­állítandó sajtótermék tartalmáról. A német árszabályhivatalnak ebben a kérdés­ben elfog­lalt álláspontja a miénkkel egyező. Ha a teljes sajtószabadságért síkra is szállunk, mégis lehetnek idők, amikor látszólag ellene kell állást foglalnunk. Oly esetben, amikor szerve­zeti fórumaink utasítására meg kell tagadnunk harcban álló munkástársaink megrágalmazását szolgáló nyomdatermékeik vagy újságcikkek kiszedését és nyomását Úgyszintén előfordul­hat az is, hogy jogos önvédelemből meg kell tagadnunk oly nyomdatermékek előállítását, amelyek a munkásság vagy az emberiség érde­kei ellen irányulnak. A sajtó jelentékeny részé­nek a nagykapitalistáktól (Stinnes, Northcliffe, Associated Press) való függőség­e következté­ben a sajtószabadságot fölhasználják a szellemi élet megmérgezésére. Az egész világot átfogó eme sajtó segítségével napról-napra egymás ellen uszítják a népeket, faji gyűlöletet és sovi­nizmust szitának, hogy a tömegek igazi ellen­ségeiről a figyelmet eltereljék. A sajtó koncen­trálása óriási véleménygyárat képez, amely hazugságaival az emberiséget a gyűlöletnek szolgáltatja ki és a legalacsonyabb szenvedé­lyeket korbácsolja föl. Ha a sajtó csak tizen­­­­négy napon át írhatná meg a teljes valóságot és ecsetelhetné a létező nyomort, ha a politika, a közigazgatás, a zsurnalisztika korrupciójá­ról, a bankok kizsákmányolásáról, a trösztök óriási nyereségeiről az igazságot meg lehetne írni, akkor az igazi demokrácia azonnal meg­­valósítható volna. Az egyed azonban nem sokat tehet, bármennyire is háborodik föl ezen. A munkásosztály nemzetközi szolidaritásának a föladata, hogy e téren javítólag hasson. Ez a harci eszköz azonban csak a legégetőbb szükség esetén vehető igénybe és éppen olyan nagy mértékben fog hozzájárulni a reakciós tervek­nek a lehetetlenné tételéhez, mint a muníció elő­áll­ításának és hadianyagok, valamint katonák szállításának a megtagadása. Ezt az eszközt talán közülünk is sokan nem helyeslik, de nem szabad elfelejteni, hogy az uralkodó osztály mindent el fog követni, hogy a fölemelkedő proletariátust visszaszorítsa. Ha ezt mozdulat­lanul néznénk végig, akkor a többi munkás ujjal mutatna reánk. A vitát Seitz (Berlin) azzal az ellenvetéssel nyitja meg, hogy a referátum második része ellentétben áll az első résszel. Klein (Stuttgart) lehetetlennek tartja, hogy

Next