Typographia, 1922 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1922-01-06 / 1. szám
Január 6 TYPOGRAPHIA A mi mesterségünk a kultúra, tudomány és művészet, az emberi emelkedettség és szelemtermékenyitás kertje, hol megosztott munkakörében kertészkedik — ki-ki a maga legjobb tudása szerint — a szedő, a korrektor, az öntő, a gépmester s mindazok, akik nyomdatermékek előállításával foglalkoznak. Szóval: egy népes kertészcsalád. Hogy ez a képletes összehasonlítás mennyiben igaz: e szerény közlemény óhajtja megvilágítani. Aki a természettudományokban csak némileg is otthonos — ami talán elmondható szaktársaink zöméről —, tapasztalhatta, mily szép, harmonikus elrendezésű mindaz, ami bennünket körülvesz. A tavasz a természet ébredését, a nyár az élet érlelését, az ősz a föld kincseit, a tél pedig a természet pihenését, erőgyűjtését tárja elénk. Amint látjuk, egymást kiegészítő sorrendben teljesítik a természet által kijelölt rendeltetésüket. Tökéletes szépség tárul a természetolvasó elé, így vagyunk a sajtótermékekkel is. Ha nincs ízlésesen szedve, hibátlanul olvasva, szakszerűen nyomva, dlusztrálni, bizony nem váltja ki az olvasóból a szép és nemes iránti érzést és így nem tölti be azt a hivatást, amely rendeltetése. Tehát amint a természetben szemléljük az alkotás tökéletességét, úgy az ízlésesen kiállított sajtótermékben is az ember lelki emelkedettségét kell keresnünk. A szépen, élvezetesen megírt olvasmány méh fullánkjaként ereszkedik az elménkbe. Az ily lélekidomárnak csinos, tiszta, hibátlan kkiállítása lebillincselővé, a művészi érzék fejlesztőjévé válik. Tudom, vannak, akik fantasztikusnak mondják ezt az eszmefuttatást De viszont nagy azoknak az olvasóknak a száma, akik nem közömbösek a sajtótermékek előállítása körül fönnálló ízléstelenségek iránt. A kultúra technikai munkásai a szellemi produktumokat megtestesítik, szárnyat adnak neki, hogy mindenüvé eljutva alkossanak, kiépítsék az emberekben az emberiességet. Szép hivatás ez! Tiszteletet, tekintélyt parancsoló! Sajnos, ma még nem értékelik kellőképen. A közeljövő rávezeti majd az ellentétes nézeteket, hogy nem a nyers erőszak fegyvereivel — mely csak további erőszakot szül —, hanem a kultúra szellemi és fizikai munkásaival lehet az emberiséget bevezetni az Ígéret földjére: a felebaráti szeretet és a boldogulás révébe. Bölcs álomférfiaknak, tudósoknak, íróknak, művészeknek s magának a társadalom irányítóinak a sajtótermékek korszakát alakító horderejét föl kell tisimelniök és az őt megillető magaslatra emelniök. A XV. századbeli reneszánszkorban Mátyás király a könyvnyomtatást Budán meghonosította és mint az állampolitika maradandó, egyedül szilárd talapzatát képező tudományos műveltség hódító, vonzó, társadalomegyesítő erejét, fejlesztette. Magyarország mai állapota és a világkonstelláció a Mátyás-korabeli tudomány kedveltetős eszközét, mint egyedül hathatós békés fegyvert_ adja kezünkbe önfön tartás céljából. Az ország részekre szakítva, tudományszorítja szellemi kancsokat keres. Ugyan md volna e célra alkalmatosabb, hathatósabb a nyomdatermékeknél? És mi más lenne ennek egyedüli megtestesítője, kiépítője, terjesztője, mint az ízléses kiállítású és örökbecsű könyv. Ez az igazi irredentlizmus: az egynyelvnek és érzésnek egyesítésére. Akik a magyar kultúra ilyen apostolává akarnak szegődni, azok a nagyotakarás nekilendülésével fogjanak munkához, hogy jó és ízléses sajtótermékek árasszák el a végeket és az elszakított részeket nyelvkülönbség nélkül. Szóval: országos, vagyis társadalmi feladattá kell tenni a hasznos könyvek, tudományos és szépirodalmi művek kiadását, valamiint népkönyvtárak alapítását. Hiszen ezekben oly nagy hiány van a hosszú háború és a forradalmak pusztításai után, hogy létkérdéssé, valóságos életszükségletté vált. Közismert tény: szépet, nemeset, soha el nem enyészőt, az idővel is dacolót a tudásban rejlő igazi szellemi hatalom alkot . Gondolják csak el a különféle kulturális, irodalmiig és társadalmi egyesületek vezetői, mily óriási hatást váltana ki az elszakított részekben a velünk való egyesülésnek vágyára: jelesebb «Képíróink és költőink összegyűjtött munkáinak sziget-lelket nemesítő illusztrált kiadása! Amit a nyers erő elvett tőlünk, azt kulturtermékeinkkel visszahódíthatjuk s ilyképen belekapcsolódunk az uj korszak és uj alakulások ama láncszemébe, amely a különféle célu és eszközü harcosokat összeláncolja a jobb jövő kiépítésére.* ,így képzelem lelki szemeim elé a mi mesterségünknek szakszerű fölclendítését, fejlesztését és vele kapcsolatosan a munkanélküliség megszüntetését Az itt rapszodikusan vázoltak megvalósulása egyszersmind hatalmas lendílőkerekévé válna az általános gazdasági megerősödésnek és ebből kifolyólag a fokozatos jólétnek is. Lehet, hogy némelyek véleménye szerint mindez jámbor óhaj, de amíg az ellenkezője be nem bizonyul, addig az arra elhivatottaknak a fölvetett eszmével foglalkozni hivatásuk kell hogy legyen. .Mily szép perspektívája nyílik itt a sokszorosítóiparnak arra, hogy részt vegyen emez új szociális térfoglalásban! Mily sok munkaerő nyerne biztos exisztenciát, amely erők elhelyezése ma amúgy is oly nehéz probléma a társadalmi és politikai tényezőknek! Csak úgy hozzávetőlegesen a nyomdaiparba vágó gyáralapítások — mint például a papírgyártás stb. — életbevágó fontosságát említsük, ami által kulturális és szociális haladásunk függetlenítését is biztosítanánk. Amint tehát az itt fölsorakoztatott okok okozati szükségszerűsége bizonyítja: a mi mesterségünk közvetett szerepe a társadalomátalakító és összeforrasztó kulturális munkában elvitathatatlan. Ha a sokat hangoztatott termelőmunka lavinája a nyomdaiparban ily irányban megindulna: gyümölcsét munkás és munkáltató, sőt a dolgozó társadalom minden egyes tagja hatékonyan élvezné. Szilvássy István, 1922 RÖVID KÖZLEMÉNYEK Kérdezünk az új esztendő első hetében, munkástársam, amikor ismét újabb ötvenkét hét áll előtted, mi örömöd volt az elmúlt évben? Emlékszel-e olyan napra, mikor gondtalanul hajtottad nyugovóra fejedet és mielőtt fáradt tested öntudatlan nyugalomba hajtotta volna az álom, agyad nem-e holnapra gondolt: lesz-e, és miből lesz családodnak kenyér? És mert így gondolkodtál, még arra sem tarthattál igényt, hogy jó magyarnak tartsanak, jó családapának, mert rögtön rádsütötték a divatos jelzőt, hogy nemzetietlen, destruktív vagy. Destruktív, mert dolgozó voltál és míg mások, sok ezren, handabandáztak, szónokoltak, verekedtek és romboltak, te szótlanul dolgoztál. Jól mondtam: szótlanul, mert sajtónk elnémítva, hozzá nem értő emberek kénye-k kedvére volt bízva, gondolatainkat csak az ő agyukon, az ő idegen érzéseiken keresztül közölhettük. Gyűléseinket pedig rövidlátó és az európai szellemmel még gondolatban sem érző szolgabirák és rendőrkapitányok tiltották be stílustalan és nyakatekert magyarsággal megszerkesztett „minek folytán a gyűlés megtartására okot nem látván, annak betiltása határoztatott el“ mondatokkal. És ugye, mert ezek az urak okot nem láttak, munkástársam, mi nem írhattuk meg, nem mondhattuk el, hogy nincs télikabátunk és örülünk az enyhe télnek, mely az elmúlt évben, úgy látszik, egyetlen barátunkká szegődött, a gyerekek cipő hiányában mulasztják el az iskolát, az asszony pedig fiatalon őszült bele a nincstelenségbe, és mégis a század legostobább viccén kellett nevetni, mikor azt hallottuk, hogy a munkás liba pecsenyén élő, szomorú, siralmas idők! Sanyarú életünkbe kacagás is vegyült, de csak egy éretlen vicc hallatára. És beszéljünk-e mindenről, ami ezeken kívül fájt és fáj; azokról a munkásokról, akik már nincsenek... és azokról, akik még nincsenek családjuk körében?... Kérdezzük, munkástársaim: ki várnod-e vissza az elmúlt évet, illetve éveket, amelyek dacosan szembehelyezkedtek kívánságaiddal és másodrendű polgárává tettek e hazának? Nem érzed-e, hogy a benned rejlő hatalmas alkotóerő több megbecsülést és tiszteletet érdemelt volna, mint amennyiben részed volt? Az év első hetében mutatunk mindezekre, tele hittel, hogy ez az év már nem fog úgy menni, mert amilyen önfegyelmet mutattunk a megaláztatások, a szenvedések, a koplalás, a rabátlanság elviselésére, amilyen nyugodtan tűrtük az igazságtalan és hazug vádakat, épp olyan keményen és fegyelmezetten tudunk síkraszállni emberi jogainkért: a Képek a régi világból. 1. A múltra mindenkor jóleső örömmel tekintek vissza — pápaszem nélkül. Aztán fölszerelem szememet a ma már nagyon defektus okuláriummal és figyelmesen olvasgatom Egyesült Erővel című históriánkat. Valóban érdekes könyv. A pápaszemet az 1912. év junius havában elhunyt Seper Kajetán tanulótársamtól kaptam prezentbe akkor, amikor rokkant lettem: 1911 augusztus havában. * Az okuláré ünnepélyes átadása, mert hát a nyomdászoknál a hecc elmaradhatatlan valami, a Wekerletelep egyik (Borovszky?) vendéglőjében zajlott le, több szaktárs és Krausz Jenő kispesti adóügyi jegyző, a KAC titkárja, Darvas Adolf barátja jelenlétében. Darvas Adolf tartotta — mint mondani szokás — a magasszárnyalású alkalmi dikciót, amelynek négy utolsó sora így hangzott: Szivbfíl üdvözölve téged. Végül csak azt mondom néked: „Der Pensionist — Gehört schon auf den Mist!“ Kurz und bündig! ln vino veritas. Beteljesedett... (Vide: Szilágyi József cikkét, Typ. 1921 aug. 5.) A cécó délelőtt pont 10 órakor kezdődött és délután — a mai rend szerint — pont 23 órakor végződött. A prezentbe kapott okulárét 75 vasért vette a kispesti Coriolan, aki a Kispest-Szentlőrinci Lapok szerkesztő-tulajdonosa volt az időben. Egy olyan pápaszemnek az ára 80 kampós magasságba repülőgépezett a világfelfordulás harmadik évében, az olcsósági hulláim azonban 75 krorcsira szállította azt le. A múlt század hatvanas éveinek a végén egy fővárosi nagy nyomda igazgatósága, gondolván merészet és nagyot, többek közt úgynevezett „bukandusz“ diákokkal kezdett kísérletezni, 2—3 évre szerződtetvén azokat — praktikán” címen. Ezek közé tartozott a gimnázium hatodik osztályában elhasalt Seper Kajetán is. Továbbá néhai Burghardt Kálmán (gyöngyösi fiú), a szintén már nem élő „kis“ Puskás és még vagy 4—5 bukott diák. Ezek nevére már nem emlékszem. Teljes ellátásban részesültek és az öreg Bayer Ágoston szaktársnál voltak „kovártélyon“. Mindez a nyomda számlájára. Hogy a praktikánsok kaptak-e heti fizetést, nem tudom. Fölszabadításuk a többi inaséhoz hasonló módon ment végbe és azonnal beléptek az egyletbe. Ez kötelező volt akkor. Seper Kajetán az egyleti életben is közremunkálkodott. Több ízben a választmányban is ült. A Typographiába is irt. Egy választmányi ülésen (1882) ő tette azt a nem várt indítványt, hogy Steiner Adolf számvivő köteleztessék a magyar nyelvet egy év alatt (?!) megtanulni és Firtinger Károly, Ács Mihály, Marich Ágoston, Pusztai Ferenc, Griesz Ede, Hummel János, Hódy Soma, Schwind Béla, Frassa Döme, Tanay József, Szabó Dezső. Lang J. Lipót szaktársakkal együtt Seper Kajetán is, mint tizenharmadik, aláírta azt az (akkor még korai) indítványt, amely azt kívánta, hogy legyen a Typographia 1883 január 1-től — a hivatalos közlemények kivételével — egészen magyar nyelvű. (Egyesült Erővel, pag. 217—218.) Ez az indítvány két táborra szakította a főváros nyomdászait és a „provincierek“ is hajbakaptak. Az ellenzék azt fogta Seperre, hogy Steiner állására pályázik. Magam is azon a véleményen voltam. Ő azonban még halála előtt is tagadta azt. Körülbelül a nyolcvanas évek közepe táján nyomdát nyitott Nagykároly r. t városban. Eleinte pompás sora volt. Lapot is alapított. Később — mint monda — önhibáján kívül megbukott. Visszajött a fővárosba és az akkortájt megnyílt Hazánk-nyomda (ma Pátria) művezetője mellett (Walter Ernő) vicefaktor lett. Mint egyleti tag, örökös ellenlábasunk volt — a tont prix. Kereste a kákán a csomót. Mint acsaládfőnek ismertem. Mint jószivü embert és odaadó barátot, nem érheti gáncs. Kispest községben lakott, ahol — mint ismeretes — alaposan „fölrámolt“. Sajtó vétségért többször Inisült a gyűjtőben. Zaka Lajossal mindig hadilábon állt, de azért együtt szórakoztak, ha — véletlenségből összejöttek. Az Egyesült Erővel 73. kolumniáján a léhai Szűcs Lajos kollégánk hűen reprodukált tagsági igazolványa (Mitgliedskarte) látható. Ezt az igazolványt a Pest-Budai Könyvnyomdászok Önképzőegylete állította ki 1868 január 27-én. (A betűöntők akkor még külön marsoltak.) Szűcs Lajos (a becézőnevén: Vén Kakas) 1830-ban született Pest szabad kir. városban, amelynek az időben — a Kurze Geographie von Ungarn szerint — 64.137 lakosa volt, ohne Militär. (Budának 30.228, szintén katonaság nélkül.) Érdekes azt is tudni, hogy az Egyetem könyvtára (Universitätsbibliothek) már akkor is 72.000 kötettel rendelkezett, a manuszkriptumokat nem is számítva. A Nemzeti Múzeum könyvtárában 25.000 kötetet őriztek, szintén nem számítva a becsesebbnél becsesebb kéziratokat. Az Egyetem szakszerűen berendezett Európaszerte híres csillagvizsgálója a Gellért-hegy tetején állt, azon a helyen, ahol a forradalom után a főváros „sakkban tartására“ épült citadella még ma is éktelenkedik és rontja a levegőt. Vén„ Kakasunk’, a „Pester Kind“, vályogból összetákolt szülőháza (Conti-utca) körülbelül ama tájékon várta az 1838. évi árvizet, ahol ma a Világosság-nyomda épülete áll. Ott és ama „krecli“-ben, ahol most a régi Népszínház, a Felső Ipariskola, a Budapesti Hirlapnyomda, az Athenaeum-nyomda, a Zsidó Szeminárium, a Gutenberg-Otthon épülete és ezekhez hasonló még több más pompás palota áll, gyerekkoromban nem igen volt bátorságom a járás-kelés úgy naplemente után. Tizenhárom évet számlált Szűcs, amikor nyomdászinas lett. A Beimel és Kozma-féle nyomdában morzsolta le tanoncéveit.Beimel József nyomdász, Kozma Vazul papírkereskedő volt. A negyvenes évek elején léptek társas viszonyba) Ebben a könyvnyomdában kezdte meg pályafutását, tízéves korában, Falk Zsigmond is, aki élte alkonyáig — helyet az igazságnak ! — testestől-lelkestől nyomdász maradt, vagy — mint Bauer Imre szaktárs mondaná — er woar a Bunchdrucka’ von echtem Schrott und Kom! (Falk az Egyetemi nyomdában szabadult föl. Erről később) Szűcs Lajos fölszabadult 1847-ben. A nyomdászkeresztelés (gautsebolás) azonnal végrehajtották rajta. Rákövetkező vasárnap — „Einstand“. Az atyja, aki hires pesti komisszárul»