Typographia, 1922 (54. évfolyam, 1-52. szám)

1922-06-23 / 25. szám

Budapest, 1922 június 23 ôtvennegyedik évfolyam 25. szám TYPOGRAPHTA A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK­ ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE ...... .. ... ... SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: _ Megjelenik minden héten pénteken. Elő- TîTTTl ApTpsyr VTTT RIRTrOPQPi TTTT­ A 1 Á iv­ Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdető­­fizetési az egesz evre 250 korona. Egyes uLJUAťt,Sl,«Vlll, DERKOLSIS-UTCA 1. SZÁM, sefe nonparei­le-soronként megállapodás szám­ára 5 korona. Telefon: József 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, QUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők a legújabb munkásvezérek. A­­ választások eléggé bizonyították, hogy van még ebben az országban jó néhány ember, akik a munkásság egyedül illetékes szószólóiul nem azokat tartják, akik mi­nden program és kitűzött cél nélkül az elmúlt három esztendőn keresztül magukat föltolták és csupán egy­két divatos jelszót kantároztak föl, hogy legyen min nyargalászni. A választók leszállították a lóról a leghangosabbakat, köztük a két Dánielt is, akik közül az egyik az ipari munkásságot mondotta magáénak, a másik pedig a kisiparo­sokat számította a maga táborához. Hiába írtuk, hiába bizonyítottuk első perctől kezdve ennek tarthatatlanságát, a h­atamon lévők vagy a cenzúra segítségével némítottak el bennünket, vagy pedig pusztába kiáltott szó maradt a han­gunk. Mert nagyszerűen értettek a cenzúra kezeléséhez is, de még ügyesebben tudták szál­lítani a papíron létező különböző „munkás­egyesületek“ bizalmi nyilatkozatait. Amilyen komolyan vették a mindenkori kormányok ezeket a nyilatkozatokat, épp oly türelemmel és fegyelmezettséggel várta a munkásság a pillanatot, amikor ítéletet mondhat a szállított nyilatkozatok fölött; tisztában volt azzal, hogy az egész csak idő kérdése és ha nem is élt át soha ehhez hasonló rossz napokat, a magyar munkásságnak egy kis üldöztetésért eddig sem kellett a szomszédba menni. Most, hogy aztán „ijesztő“ számban jutottak be a nemzet­gyűlésbe a munkásság igazi képviselői a „félrevezetett“ tömeg jóvoltából, szinte hang­jukat vesztették a kurzus munkásvezérei; csön­des pipázó bácsikká vedlettek, akik mint v. miniszterek, v. nemzetgyűlési képviselők és V. képviselőjelöltek pihenik a nemzetmentő munka nagy fáradalmait. De amilyen csigalassúsággal tűnt el a Dá­nielek kora, épp olyan szilaj hevességgel tűnik föl­ a láthatáron a „tányérsapkások“ ifjú gár­dája, mint amely hivatva érzi m­agát a mun­kásságot igazi vezérekhez juttatni. Kell, hogy ehhez a kérdéshez mi is hozzá­szóljunk, nemcsak azért, mert fölöttébb érdekes, de azért is, mert tudvalevő, hogy a nyomdai munkásság elsők között részesült abban a tisz­teletben, hogy a kormánynál egy nagykorú egyetemista tolta föl magát egyedül illetékes képviselőjéül. A nyomdai munkásság kibírta, — de nem felejtette el ezt a jóindulatot. Most, hogy az összmunkásságot fenyegeti a fiatalok atyai gondoskodása, rá kell mutatnunk külön­böző dolgokra. Érezzük, hogy a háború züllesztő hatása nagyszerű talajra talált az ifjúságban. A szénszünetes, háborús matúrákkal a zsebük­ben nem lettek elég érettek a komoly tudomá­nyokhoz. Mert mit látunk? Alig húszéves ifjak léha, komolytalan és meddő életet élnek. Nagy­részének minden produktivitása abból áll, hogy a papájukat és a társadalmat pumpolják különböző ürügyek alatt, nem egészen siker­telenül, mert hangos duhajkodásuktól zajos éjjelenként az utca. Fáradt, kimerült éjjeli munkásokat, köztük lapszedőket igazoltatnak, sértegetnek és vernek meg, akik egyetlen nap alatt több h­onépítő munkát végeznek, mint az ő egész eddigi életük. Nyilatkoznak lapokban, hogy mit tűrnek és mit nem tűrnek ebben az országban, az ipari munkásság meddig mehet és mikor találja ma­gát velük szemben, sőt nemzetvédelmi szem­pontból úgynevezett ipari hadsereget szer­veznek és tanulják a nélkülözhetetlen iparokat, mint a pékséget, nyomdászatot, világítási és vízművek körüli teendőket és hogy a közleke­dés se akadjon meg, hát nem lesz hiány tányér­­sapkás villamoskalauzokban sem. Ez a túl­buzgó készülődés a legkisebb gondot okozza a munkásságnak és csak mosolyogni tud az ifjak társasjátékán,­­de mégis bosszantja az a tudat­lanság, ahogy az ifjak elképzelik egy ország vagy város vérkeringésének föntartását; bos­­­szantja a nemzetnek az a lebecsülése, iparának és kereskedelmének olyan­­ fejletlen színben való föltüntetése a külföld előtt, hogy annak folytonosságához elegendő volna pár száz, vagy akár tö­bb ezer tányérsapkás műkedvelői mun­kája. Ennyi tudatlanság láttára joggal tesszük föl a kérdést: vajjon milyen orvosok, mérnökök, tanárok lesznek ezekből az ifjakb­ól, akiknek csak ennyi meglátásuk és átfogó képességük­­ van az ország vérkeringését illetőleg? Kell, hogy foglalkozzunk e kérdéssel, mert leg­yen az ifjúság erkölcse bármily sivár, a közállapotok akármilyen züllöttek, ott azonban mégsem szabad tartani, hogy hajusztalan fiatalemberek hadat üzenhetnek a szervezett munkásságnak és ők akarják előírni, hogy kiket tisztelhet a munkásság vezéreiül. A nyom­dászok szervezetének egy egyetemista, ha nem is eredményesen, de éppen eleget kelle­metlenkedett hazug, hamis és indokolatlan­­ rágalmazásaival, ezért teljesen jogosult, ha a szervezett munkásság gondoskodik arról, hogy még csírájában terelje medrébe az „ifjúság“ jogosulatlan beavatkozását, nehogy a többi szervezetek is hasonló kellemetlenségeknek legyenek kitéve. És itt fölmerül mint komoly kérdés, h­ogy ezek a nyilatkozók tényleg az ifjúság összes­sége nevében beszélnek-e. Vájjon az utcán rakoncátlankodó tányérsapkások mindegyike jogosultan viseli-e a híres ismertetőj­elet! Az ifjúság javára annak a gyanúnak adunk ki­fejezést, hogy sok közöttük az olyan, aki jogo­sulatlanul hordja a fején. Ebben a tekintetben nagy megnyugvást keltene, ha a rendőrség komoly razziát rendezne közöttük és a jogosu­latlanoknak, ha nem mást, legalább egy békés polgári kalapot nyomna a fejébe. Szükséges lenne ez azért is, mert ha egyszer a tűrésüket vesztett, bántalmazott munkások tartanak raz­­­ziát, bizonyára ezt oly eredményesen fogják cselekedni, hogy a tányérsapka megszűnik egyszer s mindenkorra, probléma lenni. Végül tisztán és világosan írjuk, hogy so­rainkkal nem általánosítunk, mert tudjuk, hogy az egyetemistáknak a nagyobbik része tisztességes, akiket becsüléssel vesz körül, mint a kultúra jövő úttörőit és senki sem méltá­nyolja jobban azt a nehéz önfentartási küzdel­met, amit a mai nehéz viszonyok között foly­tatnak, mint a sajátos viszonyok között élő munkásság. A tudást, a tehetséget, a magasabb kultúrfákra való törekvést mindig szívesen látta és támogatta a munkásság, mert a maga­sabb kultúra jelenti a jobb megélhetést, a szebb életet, tehát az emberiség végső célját. Göncz Mihály­ tűnt meg. Végtére is az unitáriusok megunván a hosszú várakozást, nyomdájukat eladták a­­ kolozsvári református kollégiumnak. V. Szilády Károly 1838-ban engedelmet kért Ferdiinándtól Kecskemét­en fölállítandó nyomdára. Nyolc év telt el, m­ig végre 1846-ban a privilégiumhoz jutott. A nyomd­át fölállítván, Szilády vígan dolgozott, de elfeledte az egyévi és egynapi határidőt betartani arra nézve, hogy ez idő alatt privilégiumát Pest vármegye közgyűlésén kihirdetés végett bejelentse, a pri­vilégium tőle megvonatott s azért újra kellett folyamodnia. Magyarországon az első cenzúramentes sajtó­termeiket 1848 március 15-én nyomta ki Pesten Länderer és Heckenast nyomdája a H­atvani­­utcában (ma Kossuth Lajos­ utca). Ez a nyom­tatvány az 1848-iki magyar for­adalom­­„Mit kiván a magyar nemzet?“ 12 pontja és Petőfi feamlor „Talpra magyar!“ című forradalmi köl­teménye volt. A magyar szabadsági harcot leverték, aminek gyászos következménye volt, hogy a magyar irodalom és nyomdászat visszafejlődésnek kel­lett hogy induljon, mert a cseh beam terek és m,,* 1­ia fajtából való polieáj kebeléből kerültek ki a cenzorok is, akik legtöbbször kukkot sem tudtak magyarul, de azért mégis cenzúrázták a magya­r lapokat. A sorok közt csak a Kossuth nevet és az éljen szót kutatták, fia ezt a két szót fölfedezték a sorokban, rög­­fj ®, elterülték az egész lap szövegét és­ újra kellett szöveget szedni, vagy pedig a lap meg­jelenését elhalasztani. * .'JP'H Europa össznépességére a szerencsétlen ^foghabora, amelyet mi kezdtünk el és amely 1 , *ugusztus 1-én tört ki azzal, h­ogy Szerbiá­­nak (Ferenc Ferdin­ánd trónörökösnek és nejé­nek, Hohenburg Zsófia S Chotek Zsófia grófnői hercegnőnek meggyilkolása miatt) hadat üzen­tünk. Lángba borult a világ és mérhetetlen nyomo­rúság és szenvedés hárult ebből az emberi­ségre, amiből csak természetes, hogy a szabad hang elnyomása és a nyomdászat korlátozása volt a hatalom cselekedetének oroszlánrészű munkája. A cenzorok az egész világon működvén, a tiszta valóságot és igazságot megjelentetni nem volt szabad, amely ok nagyban hozzájárult a náboru évekig való házhatásához, mig végre a népek megunván a hatalom rabigáját, 1918-ban kitört a központi hatalmiak minden országá­bal;1 a forradalom, és az megakasztotta a pusz­tító emberirtás továbbfolytatását. De azért az emberi nyomorúság még csak most ülte igazán orgát nálunk, amely azzal kezdődött, hogy K19 március 21-én kitört a bolsevizmus és tartott, egészen 1919 július 28-ig. A bolsevizmus bukása után újabb rém akasz­totta meg európaszerte a nyomdászat irodalom­és m­űvelődésfejlődését: az ijesztő papiros­­in seg. Nem volt papiros se hirlapokra, se köny­vekre, se egyéb nyomtatványokra, amely ott a nyomort még inkább fokozta és elősegítette az emberek visszafejlődését is. A nyomdaipar munkásai ezerszámra lézeng­tek munka és kereset nélkül, amely oknál fogva a szegénység köreikben óriási lett. Üzemek, amelyek a háború előtt 600—700 embert foglalkoztatta­k, ez időszakban 25—30 főre redukálták azt, ezeknek sem bírtak mun­­kát adni. Kegyelemkenyéren tengődött n­agy­­része az üzletekben.­ Érdekes lesz valóban a világháború alatti sajtóviszonyokat példákkal illusztrálva bemu­tatni, amelyből megtudjuk, hogy az egész világ háborgó tengerében miként, bántak a szabad sajtóval és azok előállítóival. Első helyen kell hogy álljon a világ leg­öregebb lapjainak, az azerötszáz éves múltra visszatekintő kínai King* Pao-nak megrend­­szabályozása. Jüan Csikkal, a kínai köztársaság első elnöke, jélt i­­ e8­ inkább a sajtó szabad hangjától. 1916-ban az ezerötszázéves múltra visszatekintő tisztességes aggastyánnak útját szegte és to­vábbi megjelenését megakadályozta. Ennek a cenzúrának érdekes előzménye van és történetét a következő Sorokban világosit­­juk meg, eklatáns bizonyságául annak, hogy a hatalom sehol sem hajlandó utat engedni az őszinte, igaz hangnak. A hatalom, a nyomdászat és a nyomdászok. X. Bolond Farkas Sándor utazást tett 1830-ban Amerikában és az éppen Lipcsében tartózkodó Döbrentey Gábort kérte föl arra, hogy „Ame­rikai Utazásáét ott kinyomattassa. Döbrentey Farkast 1833 december 20-áról kelt levelében értesíti, hogy a „Ilimet“ inkább képes az ördög­gel harcbaszállni, mint az osztrák cenzori bizottsággal és ezért, semmiféle magyar könyvet, nem hajlandók kinyomni. Kazinczy Ferenc műveit a kassai jezsuiták cenzúrázták, de annyira, hogy Kazinczy őket leveleiben „Kassai inkvizitorok“-nak nevezi. Balázsfalvi Orosz József a cenzort, úgy figu­rázta ki, hogy homeopatának tette Törtésy gyógyászt, aki az apopatának szörnyű ellen­­­sége, és mindazt, ami jó az egészségre, kedélyre, humorra, törli az étlapból. És e könyvét a cen­zor olyan­ csúnyán cenzúrázta, hogy csúnyaság, de­ a célzást magára nem vette észre. Szóval, az osztrák hatalom itt is, úgy látszik, Oroszország után ment. Pál orosz cár például csak három nyomdát engedélyezett egész Orosz­országra,­­ amelyek csak azokat a könyv­eket nyomhatták ki, amelyek az ortodox görög egyház­, a kormány és az egyetem cenzúráját kiáltották. Ráadásul eltiltotta még a külföldi könyvjegyzékek Oroszországba való bevitelét is. Itt is éppen úgy tett az osztrák hatalom, de csak a magyarokkal szemben. 1813-ban az erdélyi marosszéki unitáriusok Kozm­a Gergely nyomdászpapjuk által tipo­­gránát akartak fölállítani. Meg is vették az ehhez szükséges eszközöket és szereket, és be­­rak­tározva tartották mindaddig, mig a­ nypuida­­foralitasi kérvényt Pesten, illetve Bécsiben el nem intézik, ami bizony még 1818-ban scan tör­

Next