Typographia, 1922 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1922-06-23 / 25. szám
Budapest, 1922 június 23 ôtvennegyedik évfolyam 25. szám TYPOGRAPHTA A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE ...... .. ... ... SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: _ Megjelenik minden héten pénteken. Elő- TîTTTl ApTpsyr VTTT RIRTrOPQPi TTTT A 1 Á iv Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetőfizetési az egesz evre 250 korona. Egyes uLJUAťt,Sl,«Vlll, DERKOLSIS-UTCA 1. SZÁM, sefe nonpareile-soronként megállapodás számára 5 korona. Telefon: József 1-33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, QUTENBERG-OTTHON szerint számíttatnak és előre fizetendők a legújabb munkásvezérek. A választások eléggé bizonyították, hogy van még ebben az országban jó néhány ember, akik a munkásság egyedül illetékes szószólóiul nem azokat tartják, akik minden program és kitűzött cél nélkül az elmúlt három esztendőn keresztül magukat föltolták és csupán egykét divatos jelszót kantároztak föl, hogy legyen min nyargalászni. A választók leszállították a lóról a leghangosabbakat, köztük a két Dánielt is, akik közül az egyik az ipari munkásságot mondotta magáénak, a másik pedig a kisiparosokat számította a maga táborához. Hiába írtuk, hiába bizonyítottuk első perctől kezdve ennek tarthatatlanságát, a hatamon lévők vagy a cenzúra segítségével némítottak el bennünket, vagy pedig pusztába kiáltott szó maradt a hangunk. Mert nagyszerűen értettek a cenzúra kezeléséhez is, de még ügyesebben tudták szállítani a papíron létező különböző „munkásegyesületek“ bizalmi nyilatkozatait. Amilyen komolyan vették a mindenkori kormányok ezeket a nyilatkozatokat, épp oly türelemmel és fegyelmezettséggel várta a munkásság a pillanatot, amikor ítéletet mondhat a szállított nyilatkozatok fölött; tisztában volt azzal, hogy az egész csak idő kérdése és ha nem is élt át soha ehhez hasonló rossz napokat, a magyar munkásságnak egy kis üldöztetésért eddig sem kellett a szomszédba menni. Most, hogy aztán „ijesztő“ számban jutottak be a nemzetgyűlésbe a munkásság igazi képviselői a „félrevezetett“ tömeg jóvoltából, szinte hangjukat vesztették a kurzus munkásvezérei; csöndes pipázó bácsikká vedlettek, akik mint v. miniszterek, v. nemzetgyűlési képviselők és V. képviselőjelöltek pihenik a nemzetmentő munka nagy fáradalmait. De amilyen csigalassúsággal tűnt el a Dánielek kora, épp olyan szilaj hevességgel tűnik föl a láthatáron a „tányérsapkások“ ifjú gárdája, mint amely hivatva érzi magát a munkásságot igazi vezérekhez juttatni. Kell, hogy ehhez a kérdéshez mi is hozzászóljunk, nemcsak azért, mert fölöttébb érdekes, de azért is, mert tudvalevő, hogy a nyomdai munkásság elsők között részesült abban a tiszteletben, hogy a kormánynál egy nagykorú egyetemista tolta föl magát egyedül illetékes képviselőjéül. A nyomdai munkásság kibírta, — de nem felejtette el ezt a jóindulatot. Most, hogy az összmunkásságot fenyegeti a fiatalok atyai gondoskodása, rá kell mutatnunk különböző dolgokra. Érezzük, hogy a háború züllesztő hatása nagyszerű talajra talált az ifjúságban. A szénszünetes, háborús matúrákkal a zsebükben nem lettek elég érettek a komoly tudományokhoz. Mert mit látunk? Alig húszéves ifjak léha, komolytalan és meddő életet élnek. Nagyrészének minden produktivitása abból áll, hogy a papájukat és a társadalmat pumpolják különböző ürügyek alatt, nem egészen sikertelenül, mert hangos duhajkodásuktól zajos éjjelenként az utca. Fáradt, kimerült éjjeli munkásokat, köztük lapszedőket igazoltatnak, sértegetnek és vernek meg, akik egyetlen nap alatt több honépítő munkát végeznek, mint az ő egész eddigi életük. Nyilatkoznak lapokban, hogy mit tűrnek és mit nem tűrnek ebben az országban, az ipari munkásság meddig mehet és mikor találja magát velük szemben, sőt nemzetvédelmi szempontból úgynevezett ipari hadsereget szerveznek és tanulják a nélkülözhetetlen iparokat, mint a pékséget, nyomdászatot, világítási és vízművek körüli teendőket és hogy a közlekedés se akadjon meg, hát nem lesz hiány tányérsapkás villamoskalauzokban sem. Ez a túlbuzgó készülődés a legkisebb gondot okozza a munkásságnak és csak mosolyogni tud az ifjak társasjátékán,de mégis bosszantja az a tudatlanság, ahogy az ifjak elképzelik egy ország vagy város vérkeringésének föntartását; bosszantja a nemzetnek az a lebecsülése, iparának és kereskedelmének olyan fejletlen színben való föltüntetése a külföld előtt, hogy annak folytonosságához elegendő volna pár száz, vagy akár több ezer tányérsapkás műkedvelői munkája. Ennyi tudatlanság láttára joggal tesszük föl a kérdést: vajjon milyen orvosok, mérnökök, tanárok lesznek ezekből az ifjakból, akiknek csak ennyi meglátásuk és átfogó képességük van az ország vérkeringését illetőleg? Kell, hogy foglalkozzunk e kérdéssel, mert legyen az ifjúság erkölcse bármily sivár, a közállapotok akármilyen züllöttek, ott azonban mégsem szabad tartani, hogy hajusztalan fiatalemberek hadat üzenhetnek a szervezett munkásságnak és ők akarják előírni, hogy kiket tisztelhet a munkásság vezéreiül. A nyomdászok szervezetének egy egyetemista, ha nem is eredményesen, de éppen eleget kellemetlenkedett hazug, hamis és indokolatlan rágalmazásaival, ezért teljesen jogosult, ha a szervezett munkásság gondoskodik arról, hogy még csírájában terelje medrébe az „ifjúság“ jogosulatlan beavatkozását, nehogy a többi szervezetek is hasonló kellemetlenségeknek legyenek kitéve. És itt fölmerül mint komoly kérdés, hogy ezek a nyilatkozók tényleg az ifjúság összessége nevében beszélnek-e. Vájjon az utcán rakoncátlankodó tányérsapkások mindegyike jogosultan viseli-e a híres ismertetőjelet! Az ifjúság javára annak a gyanúnak adunk kifejezést, hogy sok közöttük az olyan, aki jogosulatlanul hordja a fején. Ebben a tekintetben nagy megnyugvást keltene, ha a rendőrség komoly razziát rendezne közöttük és a jogosulatlanoknak, ha nem mást, legalább egy békés polgári kalapot nyomna a fejébe. Szükséges lenne ez azért is, mert ha egyszer a tűrésüket vesztett, bántalmazott munkások tartanak razziát, bizonyára ezt oly eredményesen fogják cselekedni, hogy a tányérsapka megszűnik egyszer s mindenkorra, probléma lenni. Végül tisztán és világosan írjuk, hogy sorainkkal nem általánosítunk, mert tudjuk, hogy az egyetemistáknak a nagyobbik része tisztességes, akiket becsüléssel vesz körül, mint a kultúra jövő úttörőit és senki sem méltányolja jobban azt a nehéz önfentartási küzdelmet, amit a mai nehéz viszonyok között folytatnak, mint a sajátos viszonyok között élő munkásság. A tudást, a tehetséget, a magasabb kultúrfákra való törekvést mindig szívesen látta és támogatta a munkásság, mert a magasabb kultúra jelenti a jobb megélhetést, a szebb életet, tehát az emberiség végső célját. Göncz Mihály tűnt meg. Végtére is az unitáriusok megunván a hosszú várakozást, nyomdájukat eladták a kolozsvári református kollégiumnak. V. Szilády Károly 1838-ban engedelmet kért Ferdiinándtól Kecskeméten fölállítandó nyomdára. Nyolc év telt el, mig végre 1846-ban a privilégiumhoz jutott. A nyomdát fölállítván, Szilády vígan dolgozott, de elfeledte az egyévi és egynapi határidőt betartani arra nézve, hogy ez idő alatt privilégiumát Pest vármegye közgyűlésén kihirdetés végett bejelentse, a privilégium tőle megvonatott s azért újra kellett folyamodnia. Magyarországon az első cenzúramentes sajtótermeiket 1848 március 15-én nyomta ki Pesten Länderer és Heckenast nyomdája a Hatvaniutcában (ma Kossuth Lajos utca). Ez a nyomtatvány az 1848-iki magyar foradalom„Mit kiván a magyar nemzet?“ 12 pontja és Petőfi feamlor „Talpra magyar!“ című forradalmi költeménye volt. A magyar szabadsági harcot leverték, aminek gyászos következménye volt, hogy a magyar irodalom és nyomdászat visszafejlődésnek kellett hogy induljon, mert a cseh beam terek és m,,* 1ia fajtából való polieáj kebeléből kerültek ki a cenzorok is, akik legtöbbször kukkot sem tudtak magyarul, de azért mégis cenzúrázták a magyar lapokat. A sorok közt csak a Kossuth nevet és az éljen szót kutatták, fia ezt a két szót fölfedezték a sorokban, rögfj ®, elterülték az egész lap szövegét és újra kellett szöveget szedni, vagy pedig a lap megjelenését elhalasztani. * .'JP'H Europa össznépességére a szerencsétlen ^foghabora, amelyet mi kezdtünk el és amely 1 , *ugusztus 1-én tört ki azzal, hogy Szerbiának (Ferenc Ferdinánd trónörökösnek és nejének, Hohenburg Zsófia S Chotek Zsófia grófnői hercegnőnek meggyilkolása miatt) hadat üzentünk. Lángba borult a világ és mérhetetlen nyomorúság és szenvedés hárult ebből az emberiségre, amiből csak természetes, hogy a szabad hang elnyomása és a nyomdászat korlátozása volt a hatalom cselekedetének oroszlánrészű munkája. A cenzorok az egész világon működvén, a tiszta valóságot és igazságot megjelentetni nem volt szabad, amely ok nagyban hozzájárult a náboru évekig való házhatásához, mig végre a népek megunván a hatalom rabigáját, 1918-ban kitört a központi hatalmiak minden országábal;1 a forradalom, és az megakasztotta a pusztító emberirtás továbbfolytatását. De azért az emberi nyomorúság még csak most ülte igazán orgát nálunk, amely azzal kezdődött, hogy K19 március 21-én kitört a bolsevizmus és tartott, egészen 1919 július 28-ig. A bolsevizmus bukása után újabb rém akasztotta meg európaszerte a nyomdászat irodalomés művelődésfejlődését: az ijesztő papirosin seg. Nem volt papiros se hirlapokra, se könyvekre, se egyéb nyomtatványokra, amely ott a nyomort még inkább fokozta és elősegítette az emberek visszafejlődését is. A nyomdaipar munkásai ezerszámra lézengtek munka és kereset nélkül, amely oknál fogva a szegénység köreikben óriási lett. Üzemek, amelyek a háború előtt 600—700 embert foglalkoztattak, ez időszakban 25—30 főre redukálták azt, ezeknek sem bírtak munkát adni. Kegyelemkenyéren tengődött nagyrésze az üzletekben. Érdekes lesz valóban a világháború alatti sajtóviszonyokat példákkal illusztrálva bemutatni, amelyből megtudjuk, hogy az egész világ háborgó tengerében miként, bántak a szabad sajtóval és azok előállítóival. Első helyen kell hogy álljon a világ legöregebb lapjainak, az azerötszáz éves múltra visszatekintő kínai King* Pao-nak megrendszabályozása. Jüan Csikkal, a kínai köztársaság első elnöke, jélt i e8 inkább a sajtó szabad hangjától. 1916-ban az ezerötszázéves múltra visszatekintő tisztességes aggastyánnak útját szegte és további megjelenését megakadályozta. Ennek a cenzúrának érdekes előzménye van és történetét a következő Sorokban világositjuk meg, eklatáns bizonyságául annak, hogy a hatalom sehol sem hajlandó utat engedni az őszinte, igaz hangnak. A hatalom, a nyomdászat és a nyomdászok. X. Bolond Farkas Sándor utazást tett 1830-ban Amerikában és az éppen Lipcsében tartózkodó Döbrentey Gábort kérte föl arra, hogy „Amerikai Utazásáét ott kinyomattassa. Döbrentey Farkast 1833 december 20-áról kelt levelében értesíti, hogy a „Ilimet“ inkább képes az ördöggel harcbaszállni, mint az osztrák cenzori bizottsággal és ezért, semmiféle magyar könyvet, nem hajlandók kinyomni. Kazinczy Ferenc műveit a kassai jezsuiták cenzúrázták, de annyira, hogy Kazinczy őket leveleiben „Kassai inkvizitorok“-nak nevezi. Balázsfalvi Orosz József a cenzort, úgy figurázta ki, hogy homeopatának tette Törtésy gyógyászt, aki az apopatának szörnyű ellensége, és mindazt, ami jó az egészségre, kedélyre, humorra, törli az étlapból. És e könyvét a cenzor olyan csúnyán cenzúrázta, hogy csúnyaság, de a célzást magára nem vette észre. Szóval, az osztrák hatalom itt is, úgy látszik, Oroszország után ment. Pál orosz cár például csak három nyomdát engedélyezett egész Oroszországra, amelyek csak azokat a könyveket nyomhatták ki, amelyek az ortodox görög egyház, a kormány és az egyetem cenzúráját kiáltották. Ráadásul eltiltotta még a külföldi könyvjegyzékek Oroszországba való bevitelét is. Itt is éppen úgy tett az osztrák hatalom, de csak a magyarokkal szemben. 1813-ban az erdélyi marosszéki unitáriusok Kozma Gergely nyomdászpapjuk által tipogránát akartak fölállítani. Meg is vették az ehhez szükséges eszközöket és szereket, és beraktározva tartották mindaddig, mig a nypuidaforalitasi kérvényt Pesten, illetve Bécsiben el nem intézik, ami bizony még 1818-ban scan tör