Typographia, 1923 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1923-03-23 / 12. szám

Budapest, 1923 március 23 Ötvenötödik évfolyam KJ­ST Kft­.5S512. szám­ A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE ...... . . ... ... SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: itatae eS IvreS tata!Ä BUDAPEST VIII. BÉRKOCSIS­ UTCA 1. SZÁM, «im­ára 2« korona. Telefon: Ital 1-SÎ FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON szerint Smittam­,Tos­ta Andoré Meghívó. A budapesti nyomdák bizalmi férfiai (a lap­szedők is) március 23-án, pénteken délután­­ h 3 órakor az anyaegyesület nagytermében értekezletet tartanak. Az értekezleten csak igazolvánnyal rendelkező bizalmi férfiak vehetnek részt. A helyi bizottság. Az utolsó órákban. Ma éppen három hete, hogy a tárgyaló felek — főnökök és munkások — a legutóbbi bérjavítás alkalmával megkötött egyezmény alapján tanácskozásra ültek össze. Napiren­den volt az árszabály revíziója, amelyhez a főnökök tudvalevőleg nem kevesebb, mint 72 módosító indítványt fűztek. Nem ennek a cikknek a keretébe tartozik a 72 pont méltatása. Itt csak arra akarunk utalni, hogy rendkívül nehéz munkájába ke­rült a munkások képviselőinek, hogy a munkaadók evés közben kerekedett étvágyát lecsillapítsák. Amikor ezeket a sorokat ír­juk, a tárgyalások, amelyeknek megszakí­tása ismételten csak hajszálon függött, még nincsenek lezárva, de erős a hitünk, hogy főnökeink az utolsó órában nem teszik lehe­tetlenné a békés megegyezést. Nem akarjuk elhinni, hogy a budapesti nyomdatulajdono­sok olyan babérok után vágyódnának, ami­nőkre éppen most a vaskáré1­ tesznek szert az ország kárára. Hogy az árszabályrevízió ezekben a szo­morú időkben a nyomdai munkásságnak nem hozhat üdvösséget, nem jelenthet hala­dást, azt minden egyes az iparban dolgozó munkás és munkásnő kell hogy­ megértse.­­ T Békéltetőbizottsági határozatok Miskolc, február 26. Panasz. Egyik nyomda bizalmi férfia panaszolja, hogy főnöke már több ízben szándékos károk elkövetésével vá­dolta meg — alaptalanul. Továbbá, mert nem volt hajlandó télvíz idején az­ udvaron bronzi­­rozni, állandóan — minden díjazás nélkül — papírt vágni és számozni, tehát folyton zak­latja. Panaszolja még, hogy a nyomdahelyiség állandóan rosszul fütött és mert a személyzet nem hajlandó a kamrából szenet hordani és az udvaron összetörni, azért a főnök és felesége szidalmazzák őket. Jelenti, hogy a főnökné — a békéltetőbizottság többszöri tiltó határozata ellenére — beleavatkozik a nyomdaügyekbe és ezzel a békés munkát zavarja. Jelenti továbbá, hogy főnöke, mert e sérelmek miatt a békél­tetőbizottsághoz fordult, kondícióját minden indokolás nélkül fölmondta. _— Panaszolt elő­adja, hogy panaszos munkájával már az első héten nem volt megelégedve és több ízben akarta már őt elbocsátani, azonban művezetője erről mindig lebeszélte. Most csak véletlen, hogy egy időben történt ez a fölmondás a békél­­tetőbizottsághoz történt bejelentéssel. Állítja, hogy nejének a nyomdaügyekbe való beavat­kozása okvetlenül szükséges, mert ő gyakran távol van a nyomdából. Egyébként nem felel meg a valóságnak, hogy neje sértegeti a sze­mélyzetet, mert erre nem is vinné rá úri mo­dora. A fűtést illetőleg kijelenti, hogy ő maga szokott fűteni és a nyomdában gőzfürdői meleg van. Azt azonban nem engedheti meg a sze­mélyzetnek, hogy a nyomdában szenet törjön, mert egyszer egy darab szenet a fogaskerekek közül vett ki. Tanú berakónő előadja, hogy a nyomda tényleg hideg, úgy hogy kabátban dolgozott. A művezető szerint tény az, hogy főnöke több­ ízben föl akart mondani panaszos­nak, de ő ezt megakadályozta, mert főnöke érvelését nem találta elfogadhatónak. Határo­satA békéltetőbizottság a panaszos elbocsá­tásában a megrendszabályozást megállapítja, miután panaszlott nem bizonyította be állítá­sának valódiságát. Ennélfogva kötelezi panasz­­lottat, hogy a panaszos felmondását érvény­telenítse. Kimondja továbbá, hogy miután megállapítást nyert, hogy panaszlott neje, a békéltetőbizottság többszöri tiltó határozata ellenére, a nyomdaügyekbe beleavatkozik, pa­­naszlottat 1000 (egyezer) korona rendbírsággal sújtja. Erre a megértésre a szervezet vezetősége föl­tétlenül számít. Nem árulunk el titkot, ha megmondjuk, hogy mit is akarnak főnö­keink az árszabályrevízióval elérni: a nyolc­órai munkaidő teljes kihasználását. Miután a rendes nappali üzemekben ez eddig is meg­volt, ebből egész természetesen az követke­­­zik, hogy az árszabályrevízió újításai főként napilapoknál alkalmazott munkásokra nehezednek. De itt el kellett a munkások képviselőinek ismerni, hogy akkor, amikor az árszabály rendelkezései a napilapokra vonatkozólag megállapíttattak, egészen más volt a helyzet. A napilapok terjedelme nem volt korlátokhoz kötve. Nem lehet tagadásba venni, hogy ebben a tekintetben az idők nagyot változtak nyomda- és az újságiparban. Meg kell azon­­­ban jegyeznünk, hogy a viszonyokhoz való alkalmazkodásban nem mi vagyunk azok, akik elől járnak, mert megtette ezt a reánk nézve mértékadó külföld is. A viszonyok ugyanis sokszor erősebbek, mint az emberek. Mindezek ellenére nincsen semmi okunk a kétségbeesésre. A munkások képviselői egyetlenegy olyan pontot sem áldoztak föl az árszabályból, amely megérte volna az abrosz kettévágását és azt, hogy jöjjön, aminek jön­nie kell. A harc nálunk nyomdai munkások­nál sohase volt cél, hanem természetszerűen csak eszköz. A cél tehát most sem lehetett az, hogy a nyomdai munkásságot — bár mindenkoron harcra kész — harcba vigyük, hanem az, hogy súlyos helyzetükön fizetés­­javítással némiképen segítsünk. Ezt azonban nemcsak a munkásoknak, hanem a munka­adóknak is meg kell érteniök. Csak ha mind­ketten megértők leszünk, érhet meg a béke gyümölcse, amelyet úgy az egyik, mint a másik fél élvezhet. És mert azt hisszük, hogy ez az út a megértés útja, amely a nyomda­iparban már kipróbált mesgye, nem is gon­dolunk a tárgyalások mostani fázisában arra, hogy csalódás is érhetne bennünket és a péntek este tartandó bizalmi férfiértekezleten minden várakozás ellenére azt kellene be­jelentenünk: nincsen megegyezés, bekövet­kezett a harc! Ezt — ismételten hangoztatjuk — mi nem akarjuk. Mi a megegyezést keressük. Akkor azonban, ha ezt megtaláltuk, hisszük, hogy a bizalmi férfiértekezlet is feladata magas­latán áll majd és ehhez mérten hozza meg a határozatát. R. M. Becsüljük meg egymást! Minden létező ügy a becsületességet föltéte­lezi. Enélkül hiábavaló minden fáradság, hiábavaló minden időpazarlás. Akik az emberi boldogulás lehetőségeit komolyan óhajtják s nemcsak azért, hogy annak nagyszerű hangoz­tatásával a saját kirakatukat bámulatossá s magukat emlegetettekké tegyék: a végleges ki­bontakozást, az eredményes munkálkodást csak akkor látják biztosítottnak, ha az emberi lel­ket a durvaságtól, rosszakaratúságtól meg­szabadítva, alkalmassá teszik arra, hogy máso­kat is becsülni tudjon. Az az ember, aki mást nem tud becsülni, kétségtelenül beképzelt, fön­­héjázó lehet s nem ismerheti saját emberi érté­két sem. Ki mondhatja el magáról, hogy egye­düli okos, csalhatatlan ember s hogy mások tanácsát igénybe nem veszi?... Senki! A leg­­g­onoszabb­ embertől is lehet valami jó szokást elsajátítani s a legműveltebb embernek is van —­hogy ne mondjam: vannak — kiküszöbölésre méltó rossz szokásai. A csapongó kedély fékezetlensége sok, na­gyon sok kellemetlenség előidézője. Példákat láthatunk nap-nap után. Nem az átfinomult, csöppet sem sértő élcelődésről, hanem az önér­zetet bántó személyi, sőt magánügyeket is érintő úgynevezett „fölhúzásokról“ van szó. Az ízléstelen fölhúzásokból származó kelle­metlenségek — eltekintve attól, hogy sok eset­ben saját portánkon kívül is hullámokat ver — annyira is elfajulnak, hogy az egyik fél, rend­szerint a gyöngébb, arra lesz utalva, hogy kon­dícióját is el kell hagynia. Erre példát tudunk a mai, kétségtelenül nehéz megélhetési viszo­nyok között is._ A fölhúzást minden formájában egészségtelen jelenségnek kell nyilvánítanom, amely sohasem alkalmas arra, hogy az egymás iránti tiszteletet fokról-fokra magasabbra, emeljük, sőt: az állandó ellenségeskeaés csirá­ját hordja magában. Célja pedig egyesületünk­­­nek,­­ hogy a kollegiális érzést fentartsa, ápolja, illetve fejlessze. Hogyan történhetik tehát az, hogy eme fattyúhajtását a törzsnek még ezideig kikerülte a nyesegető kertész figyelme, hogy a betegséget csillapító szérum központilag szót nem küldetett?... Az ársza­bály betartását — igen helyesen — lépcsőzetes bizottságok ellenőrzik s ez a békességet, tisz­tességét garantáló tény, a fölhúzás kiküszöbö­lését szervezeti szempontból nem bír annyi fon­tossággal, mintha a­ nyomda nem látja el sze­mélyzetét rendesen tiszta törülközővel?... Valljuk be őszintén hibánkat s ne legyünk önámítók: dogmákhoz ragaszkodunk mi is. Amit az alapszabályok és árszabály előír, azt betartani, betartatni becsületbeli ügynek te­kintjük, ezektől eltérő rendelkezéseknek, olyas­­­féléknek például, melyek az árszabály szelle­métől önként _ adott kötelességek volnának ugyan, de kifejezetten §-okban nem írattak elő: szívesen hunyunk szemet. Persze, őszinte tisz­telet a kivételeknek. * A jó modort — barátságos külsőt — senkire sem lehet kötelezni, valamint senki sem tehet arról, hogy arckifejezése X vagy Y-nak szimpa­tikus-e vagy sem. Az életben számtalan csaló­dást vagyunk kénytelenek elviselni s igy, köny­yen megesik, hogy X vagy Y barátságtalan, borús modora — amely az idegen előtt a meg­felelő bizalmat messze üldözi — a vele való szóbabocsátkozás után éppen az ellenkező föl­tevésünket váltja valóra s így viszont. Arról van szó, hogy igen gyakran — s ez szintén sok kellemetlenség előidézője — egyes kérdéseinkre olyan hangnemben kapunk vá­laszt, amire elkészülve sem voltunk, illetve azt nem provokáltuk ki. Jóizlésű ember az ilyen válasz után „bocsánat!“ kifejezése mellett fa­képnél hagyja a társalgásra fölhívott felet. Rendszerint azonban az efajta ügy is hosszabb lefolyású szokott lenni, ha a felek a megfelelő komolyságot nélkülözik. Ezen is, mint minden más bajon, lehet segíteni. Könnyedén, jóaka­rattal! Nevezetesen, ha nem vagyunk úgy han­golva, mint ahogy normális viszonyok között különben lennünk kellene, ezt rövid, udvarias válasszal is tudomásul adhatjuk. Jóizléssel pe­dig annak elgondolása mellett, hogy hiszen a kéréssel hozzánk forduló nem előidézője kelle­metlen lelkiállapotunknak — s igy a durva hang nem illő. Egy kis egyéni rendszabály, —s semmi több. Sajnos, vannak olyanok, akik a durva han­­got magukkal szemben hamar fölfedezik , mással szemben bőven mérik. Ne legyen cé­lunk, hogy ezen a téren fölülmúljuk egymást, jóizlésünk tiltsa meg azt — hiszen a durva hang önmagát szégyeníti meg. Távol áll tőlem hogy bárkinek is privát ügyeibe avatkozzam, avagy érzékeny oldalát érintsem. Csupán azt óhajtom, hogy a nyom­dász állandóan kollegiális őszinteséggel, szere­tettel és megbecsüléssel forgolódjék környeze­tében. Törekedjünk tehát őszintén a hibák, rossz tulajdonságok kiküszöbölésére és pedig elsősor­ban szigorú mértékkel önmagunkat mérjük meg. A szólamokat hagyjuk — cselekedetek­kel járjunk elől. * „Becsüljük meg egymást!" Mi különösen, akik mindannyian egy cél érdekében küzdünk, akik érdekeik védelmét egységesen, tömör so­rokban szolgálhatják érdemlegesen. ,becsüljük meg egymást!“ — kiálltam veze­tőségünk exponensei felé, mert az ő ténykedé­sük szigorúbb elbírálást von maga után s nekik minden tekintetben — reflektorral körülvilági­­tottan is — makulátlan jellemüeknek kell lenni s követésre méltó példákkal előljárni. De ugyancsak ezt kiáltom a vezetettek felé is, akik­ — tisztelet a kivételeknek — a vezetőséget hátbatámadni, felelőtlenül híreket terjeszteni s minden ügyön a „panama“-szagot szeretik föl­fedezni. Komoly, intelligens munkásoknál a jó szó sohasem téveszt hatást — a nyomdászokról ki állíthatja ennek ellenkezőjét! ~i> ■ E. jfiT, í-irn in-rnnirf-i - rwnTMiwnrn r> r—■irMnm*irTrTMi*w*nf-rM~TinHü

Next