Typographia, 1928 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1928-01-06 / 1. szám

Budapest, 1928 január 6 Hatvanadik évfolyam /N­ Z-ö. 35109 1. szám TYPOGRAPHIA A MAGYARORSZÁGI könyvnyomdászok és betűöntők egyesületeinek hivatalos közlönye Megjelenik minden héten pénteken. Ele­­nfín und­ vm i *7­97 A­M Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetés fizetési ár egy félévre 5 pengő. Egyes­ÜLJ LJ Arth o 1 Vili, tühRtvOLSIL LILLA 1. oZiA.Vl. ára: millimétersoronként 30 fillér. A szám ára 20 fillér. Telefon: József 301—33 FÉLEMELET, 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON hirdetés díja mindenkor előre fizetendő A magyar róna fáklyafénynél Törökszentmiklós I. Az Országos Bizottság, úgy, amint az a múlt­ban szokásos volt, az elmúlt év folyamán is úgyszólván az egész ország területét felölelő propagandautazást bonyolított le. Az utazás célja az volt, hogy a bizottság tagjai érintke­zést keressenek vidéki szaktársainkkal, ár­szabálykérdésekben fölvilágosítással szolgálja­nak és a személyes érintkezés révén a szerve­zeti életet átfogóbbá tegyék. Az utazásoknak egy további célja az is volt, hogy ne csak azokat a nyomdavárosokat keres­sék föl, ahol árszabályközösség tekintetében rendezett állapotok vannak, hanem olyan hely­ségeket is, ahol az árszabályközösségről talán még sohasem hallottak. A kiküldöttek beszámolója a vidéki városok árszabály- és szervezeti viszonyait illetőleg, eltekintve a kevés kivételtől, kedvező. Apróbb hibák majdnem mindenütt voltak észlelhe­tők, azonban jólesőleg állapíthatjuk meg, hogy többé-kevésbé rend van. Vidéki szaktársaink többsége hű őrei az árszabálynak és vigyáz­nak annak épségben tartásán. Azonban egyes vidéki városokban, községek­ben, ahova speciális viszonyaink folytán a kultúra szele még nem ért el, bizony siralmas állapotokkal találkoztunk. Meg kell őszintén mondanunk, hogy még több helyen töretlen az ugar, amelynek megmunkálása a jövő felada­tai közé tartozik. Az Alföld délibábos zónáin elterülő városok bizony messze esnek még attól, hogy bekapcso­lódjanak az ország kulturális és gazdasági éle­tébe. S talán nem túlzás, ha azt mondjuk hogy itt-ott valósággal ókori állapotokkal találkoz­tunk. Szinte paradoxonnak tetszik ilyen viszonyok mellett a végtelen síkságot átszelő vasút, valahogyan inkább illene ebbe a miliőbe a deli­zsánsz, vagy az ekhós-szekér. Éppen ezért helyezzük vissza magunkat idő­ben legalább száz esztendővel, amikor Stephen­son távolságokat lerövidítő gőzparipája még ismeretlen volt errefelé és a stílszerűség ked­véért ekhós-szekéren járjuk be e kezdetleges, gazdaságilag patriarchális, primitív kultúrájú helyeket. A tájakat illetőleg benyomásaink feledhetetlenek lesznek, aminthogy nem felejt­hetjük el azokat a benyomásainkat sem, ame­lyeket a gazdasági és kulturális életről, no meg az itt dívó munkáltatási rendszerről szer­zünk. Miután leírásunk célja nem a táj­festés, sem pedig néprajzi ismertetés, bár ez is érdekes volna, azt a lehetőség szerint elmellőzzük. Nem beszélünk tehát arról, hogy a döcögős ország­utat szegélyező akácsoron túl az őszi ég boru­­lata mily melankolikus hangulatot idéz föl lelkünkben. Arról se essék szó, mily megkapó a látvány, mint húznak fönn a jégben dél felé a lápok későn költöző madarai. De bizonyos, hogy mély nyomot hagy bennünk a magasban szálldogáló varjak ezrei, amint sajnálkozóan sírják el panaszukat: kár, kár, kár! Ez a bús sirám kíséri az ekhós-szekér utasát keresztül a síkon és belénk dermed valami rossz érzés, amikor ezt halljuk — talán nem indokolatlanul. Pedig mindenütt bőséget lehel magából a dúsan termő, ilyenkor már pihenő föld, ezt érzékelteti, velünk a mindenségbe vígan bele­­röffenő hízók és az avaron kérődző jószág soka­sága. Ez deríti föl a nyomott hangulatot, mely megüli az ember lelkét. Egy-egy elárvult ron­gyos tanya mellett palotának beillő magtárak terpeszkednek gabonával megrakodva gazda­gon, a szegénység őrizetére bízva. Egyébként teljesen elnéptelenedett a vidék, embert alig látni. A messzeségben zöldesen csillámlik az Al­föld föltolakodó lapos talajvize, az ezt környező zsombékok közt bánatosan csiripel a tél hidegét félve váró nádiveréb. A nagy kietlenséget egy-­­ egy az ég borulatára rajzolódó kútágas, vagy egy mozdulatlan szélmalom szakadt vitorlájú kerékága teszi hangulatossá. Az alkonyat köze­ledésére elül minden földi lárma, azontúl csak a szekér rosszul kent kerékagya rikolt bele a nagy csöndességbe. Első állomásunk Törökszentmiklós. A község határát vadvizek szegélyezik, amelyben vígan úszkál a szárnyas jószág. A falu főuccáján megáll a szekér, örömmel nyújtózkodik a meggémberedett utas, és amikor kissé magához térve, ismét embernek érzi ma­gát , körülnéz. A ház ereszén kandikáló szalmacsutak mutatja, hol van a kocsma. A vendéglócán derék, kajlabajszos magyarok ül­dögélnek, végigmustrálják az idegent. A kurta­­szárú cseréppipa mögül sercint előbb egyet s csak azután felel barátságos nyiltszívűséggel a hozzá intézett kérdésre. Útbaigazítanak, megmondják, hogy az ucca végében jobbra, azután balra kell fordulni és ott található Kongorácz könyvnyomdászmester. Nevezett egyébként tekintély a faluban. Egy sorban emlegetik a pappal, jegyzővel, no meg a tanítóval. Az officinába betekintve, az volt kiküldött szaktársunk érzése, hogy eltévesztette a kapu­számot és talán a községi iskolába nézett be — mert annyi volt ott a gyerek, fiú, lány vegyesen. A Kongorácz-nyomda fölszerelése egy gyors­sajtó és egy amerikai gép. A tulajdonos tanult gépmester, más szakmunkást nem alkalmaz. Ellenben van egy fiú és négy leány szedő­­tanonca, mindegyik négy-négy évre szerződ­tetve. Kongorácz úrnál egészen természetes, hogy a „szedőtanulóleányok“ a „szakmunkán“ kívül cselédmunkát is tartoznak végezni, lévén az kongoráczi elgondolás szerint rokon­ munka. A fölszabadult lányok (ilyen is van) heti 16 pengő fizetést kapnak, a tanulók meg nem határozott összegű vasárnapi pénzt, amelyért azután tisz­telet jár ki Kongorácz úrnak a falu népétől, lévén kenyeret adó munkáltató. Munkahiányban nemigen szenved a nyomda, miután van egy 8—10 oldalon megjelenő heti­lapja, amelyet kiszedet a gyerekhaddal, azután boldogabb jövendőt jósló planétákat szednek, nyomnak. Ennek itt ősszel-télen a nagy dolog­­talanság idején van keletje, amikor az Alföld szürke melankóliája nehezedik a lelkekre. Megállapított munkaidő — az nincs. Ha a munka úgy kívánja, akkor éjjel-nappal dolgoz­tatják a serdü­letlen gyermekeket, magától ér­tetődően minden külön díjazás nélkül. Kongorácz bemondása szerint — állítólag — főnökegyesületi tag, amire, úgy véljük, nem na­gyon lehetnek büszkék a főnökök. A fenti kép után fogalmat alkothatunk ma­gunknak arról, hogy milyen lehet itt az ipar­felügyelet, no meg kikből és mennyire áll hi­vatása magaslatán a helybeli céh — az ipar­testület, Törökszentmiklós nagyközség. Ehhez mért kulturális szükséglete is. Miután azt Kongo­rácz úr egyedül kiszolgálni képtelen, egy má­sodik nyomdára is szükség van. A Rubinstein S.-nyomda volna a második műintézet, amely az előbbivel verseng, termé­szetesen konkurrenciális téren. Fölszerelése tökéletesebb az előbbinél, lévén egy ókori gyors­sajtója, egy Viktória- és egy amerikai gépe. Ez az irodalmi és nyomdai műintézet két úgynevezett szakmunkást foglalkoztat. Az egyik Eisenberger Sándor névre hallgat, ez már 12 éve tölti be fontos kultúrmisszióját, mint szedő­gépmester. Heti bére 28 pengő, de ezenkívül még kosztot is kap. A másik Sallay István szedő, négy éve csú­folja meg Gutenberg művészetét heti 10 pengő fizetésért és kosztért. Nem kell valami élénk fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, milyen lehet a szaktudása e szegény szánandó páriának, ha munkáját ily magasan értékeli Rubinstein úr, kit humánus fölfogásáért szintén igen tisztel­nek a törökszentmiklósi határban. A tanonc­­skála itt szigorúan be lesz tartva és ez dicsé­retére legyen mondva, csak egy szedőtanulót tesz szerencsétlenné. Árszabályközösségről, árszabály szerinti fize­tésről és munkafeltételekről ilyen körülmények között nem lehet szó. Ellenben vissza kell tér­nünk az ott dívó állapotokra, amelyet ezúton ajánlunk az illetékesek figyelmébe. E szomorú tapasztalatok után kiküldött szak­társunk nem sok eredménnyel, de annál na­gyobb igyekezettel sietett el innen, ahol az Úrnak 1927. esztendejében ily megdöbbentő ké­pét látta az ember és vele együtt a nyomdaipar megcsúfolásának. Reményekkel eltelten mene­kült más tájak felé, hogy minő eredménnyel, arról majd legközelebb. A hatóság megdöbbentő közönye szinte ért­hetetlen, mert hiszen aligha hihető, hogy a Kongorácz-féle tanoncnyúzásról ne lenne tudo­mása. E vidéki helyzetkép is élénken szemlél­teti előlünk a mi speciális viszonyainkat, mely­nek megváltoztatására minden tényezőnek össze kell fognia. Helyzetkép 1927-ben A „Sokszorosító Ipar“ december 10-iki számá­ban fönti cím alatt meglehetősen élénk fantá­ziára valló cikkecske látott napvilágot. A névtelen cikkíró elbeszéli, hogy üzleti ügyei elintézése végett útja a VI. kerületbe vezetett. Cikkében egy uccaszögletet ír le és „szelleme­sen“ arról morfondíroz, hogy az itt egymásra zsúfolódott nyomdák tulajdonosai, ha az ucca­­összeszögelés közepére egy asztalt helyeznének el, úgy üres óráikban pompásan alsózhatnának. Megállapítja, hogy erre nem mindegyik kollégá­jának jutna ideje, mert az egyik üzemben vígan folyik a munka. A továbbiakban elmondja, hogy elmerengve állott meg kollégája üzlete előtt. A kis meren­­gőt merengéséből hangos leányzsivaj riasztotta föl, illetve ütötte meg a fülét. „Három fitosorrú, szőke bubifrizurás, rúzsosajkú leány állt meg a háta mögött“ — mondja. Bár merengése közben leányzsivaj ütötte fülön, nem vette észre, hogy azok a háta mögött megálltak, „mert hiszen a hócipőben zajtalan volt a járásuk“. Az illető nyomdatulajdonosnak az volt az ér­zése, hogy úgynevezett művelt laikusokhoz van szerencséje. Óriási volt a csalódása, amikor az egyik szőke szépség dühösen emelte ki a fejét a szőrmeboából és haragos hangon szólt oda társnőinek: „Nézzétek, ezek még mindig melóznak!“ És az illető munkásnők — cikkíró szerint - megütköz­tek a különórázás miatt és a legújabb pesti apacsnyelven adtak kifejezést nézetüknek. Ez­zel a rövid kis történettel kedveskedett kollé­gáinak a Sokszorosító Ipar derék munkatársa fönt leírt humorosan gúnyos beállítású cik­kecskéjével. Bár örömünkre szolgál főnökeink jó hangu­lata, no meg ha humorosan diskurálnak egy­­más között, semmint ha panaszkodnak, ámbár mi a közvetlen érintkezésnél inkább ezt tapasz­taljuk. Egyes munkáltatók még odáig is elmen­nek sirámaikban a személyzet előtt, hogy mint közelfekvő rémet, az éhhalált emlegetik. Csak természetes, hogy inkább élvezzük a humort, a jókedélyt, mint a panaszos sirámot. Azonban a Sokszorosító Ipar humoristájának gúnyoros hangú cikkét, a nyomdai munkásnők­nek e cikk szerinti beállítását, nem tartjuk ízlé­sesnek. Nem pedig azért, mert hiszen a rúzsos­ajkú, apacsnyelven beszélő, manikűrözött kezű (?) proletárleányok munkájából nem éppen je­lentéktelen hasznot vágnak zsebre munkálta­tóink, valószínűleg cikkíró is. A helyzetképfestés talán sikerültebb lenne, ha cikkíró például a Balaton partját festené, illetve írná le, ahol az éhező nyomdatulajdonos urak üdülnek családjukkal és kollégáikkal, és utób­biakkal arról tanakodnak, hogy hány tanuló­leánnyal pótolják a nyomdai munkásnőket. Vagy mennyivel érdekesebb lenne, ha cikkben festené meg az örökösen bukás szélén álló nyomdatulajdonosaik típusát és azok feleségei­nek perzsabundáját, az ötórai teát és egyéb földi jókat. Miután nem akarjuk követni a Sokszoro­sító Iparban megjelent cikknek tónusát, a rúzst, manikűrt és talán azt a másik zsargont, mely elüt ugyan a munkásnők apacsnyelvezetű be­szédétől, no meg mert nem érzünk semmi kedvet a viccelődéshez, arról lemondunk. De talán az mégsem lehet bűn, ha esetleg 4

Next