Typographia - Magyar Tipográfia, 1944 (76. évfolyam, 1-21. szám - 1. évfolyam, 1-24. szám)
1944-01-07 / 1. szám
Budapest, 1944 január hó 7 . Hetvenhatodik évfolyam TYPOGRAPHY A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden héten pénteken. Előfizetési ár egy félévre 5 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefonszám: 340-933 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST VIII. BÉRKOCSIS UTCA 1. SZÁM FÉLEMELET 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON 1. szám Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetés ára: millimétersoronként 30 fillér. A hirdetés díja mindenkor előre fizetendő Megújhodott erővel Az elmúlt esztendő küzdelmeitől megfáradtan érkeztünk el az új esztendőhöz és ezzel új reménységek kelnek életre lelkünkben, hogy talán a sok megpróbáltatást enyhülés fogja követni és valójában boldogabb lesz az elmúltnál. Mert hogy az elmúlt évben a boldogságból jutott a legkevesebb, az bizonyos, aminthogy az előzőek sem mondhatók rózsásaknak. Ennek ellenére is azonban mindenkor új reménységek, vágyak beteljesülését reméljük, noha tudjuk jól, hogy az élet a maga rideg könyörtelenségével újabb és talán nehezebb problémák elé állít bennünket. Ha végigtekintünk az elmúlt év történésein, akkor nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, hogy várakozással telt el minden pillanata az elöregedett esztendőnek, anélkül, hogy vágyaink megvalósultak volna. Végeláthatatlan küzdelem tudata nehezült lelkünkre, a mindennapi élet gondja és ezernyi aprólékos harca ösztönzött újabb erőtartalékok bevetésére. És ha ezt figyelembe vesszük, meg kell állapítanunk, hogy nem pocsékoltunk el semmit erőnkből, hanem azt úgy használtuk fel, hogy lelkiekben erősödtünk, mert bizonyos igaz az, ha nem így tettünk volna, akkor idegileg őrlődtünk volna fel a létért való küzdelmünkben. És az adott körülmények között ezt is eredménynek kell elfogadnunk, mend másként a helytállásban, amelyet közösségünk érdekében igyekeztünk hasznosítani, elernyesztett volna valamennyiünket és nem segített volna bennünket ahhoz, hogy könnyebbé váljon a reánk nehezedő gondoknak súlyos terhe. Közös helytállásunk — mint annyi sokszor — most is átsegített bennünket és él bennünk a remény, ha netán súlyosabbra is válnának a viszonyok, akkor is egymás mellett állva, megtaláljuk a védekezés módját a viszontagságokkal szemben. Az erőpróba jegyében telt el az elmúlt év és élből merítjük jövőbe vetett hitünket és érleljük meggyőződéssé, hogy jöjjön bármilyen vihar, annak ereje meg fog törni azon az akartssal telített ellenálláson, amelyet a mi közösségünk fejt ki annak érdekében, hogy minden anyagi és erkölcsi értékünket átmentsük a jövendőnek és töretlen erővel folytassuk munkánkat a közjó szolgálása érdekében. A jelenlegi világégésben a közösségi gondolatnak mind erőteljesebbé kell válnia, mert a múlttal szemben lényegesen nagyobb hatóerők érvényesülnek. Lelki vértezettségünk a legrosszabbra való fölkészültségünkből erősödhet csak meg. Közel három évtizedes válságkorszak az útjelzője küzdelmünknek és mindenki által ellenőrizhető, ezekben a súlyos évtizedekben, ahelyett, hogy gyengültünk volna, megerősödtünk, mert nem vesztettük el hitünket, akarással telített készségünket, bíztunk önmagunkban, amint bíztunk egymásban is. Csak így és egyedül ennek köszönhető, hogy Egyesületünk és Szervezetünk vezetősége megtalálta a módot arra, hogy értékállóvá, maradandóvá és az utánunk jövő generációk számára is felhasználhatóvá tegye mindazt, amit anyagi és erkölcsi értékben tároltunk. Konjunktúra és dekonjunktúra váltakozásai nem hátráltattak bennünket ebben a törekvésünkben és rugalmasan védtük ki a bennünket környező súlyos helyzeteket. De a védekezzen túl arra is volt gondunk, hogy gyarapítsuk erőinket minden vonatkozásban és ebből a közös hitet és meggyőződést sugárzó magatartásból eredően következett be az a kervező helyzet, hogy intézményeink teljesítőképességükben megnövekedtek és maradéktalanul tölthetik be hivatásukat. Pedig de sok súlyos helyzet nehezedett reánk Háború és forradalmak vihara zúdult fel е'г [UNK];Г' гп fölöttünk, gazdasági és pénzügyi,v.zeomlás és könyörtelen békediktátumok hátráltatták a jobb helyzet kialakulását. Kisebbé vált a falat kenyér, megszűkültek a munkalehetőségek és ezzel se csak még nehezebbé vált életünk. A közös megsegítés akarása sodort bennünket ahhoz az elhatározáshoz, nehogy lehetőségeink még szűkebbé váljanak, vállalva a rövidebb munkaidőt, a béreknek arányos csökkentésével, hogy mind kevesebben legyenek közöttünk olyanok, akik kívülrekednek a falat kenyér megszerzésének lehetőségén. De ez nem volt minden, ami további segítést ne tett volna szükségessé. Minden dolgozó nehezen megkeresett filléreiből is áldozatot hozott, hogy ne legyen éhező közöttünk és évtizedet meghaladó, önként vállalt adózással tették szaktársaink lehetővé a rendkívüli segély folyósítását munkanélküli szaktársaink számára. A szolidaritásunknak köszönhetjük mindezt a nagy erőkifejtést. Ez a lelkünket és szívünket betöltő érzés volt az, amely bennünket átsegített ezeken a súlyos évtizedeken és akarástól és meggyőződéstől telített hitünk, hogy bennünket semmi és senki sem bírhat le mindaddig, amíg felfogásunkban és jobbra törő törekvéseinkben egyek vagyunk. Csak a mi töretlen egységünk lehet az, amivel a jövőben is megtaláljuk a sorssal az életért vivői harc előfeltételeit, győzelmes biztonságának tudatát. Hogy ezt elérhessük, nem kell tennünk mást, mint amit eddig és bizonyosak lehetünk abban, hogy közös munkánkat a siker és egy valóban boldogabb jövendő elérhetése fogja követni. A kívánság valóra válhat, ha mi is úgy akarjuk, amint nem akarhatunk mást. A nyomdai munkásság szervezeti közössége a szolidaritáson épült fel. Ez a fundamentum eddig mindenkor szilárd, megingathatatlan alapnak bizonyult, bizonyság erre az a sok átélt vihar, melynek nem csupán szemlélői, hanem szenvedő alanyai és részesei voltunk. Meggyötörtségünk fölé mindenkor győzelmesen magasodott közös akarásunk, helytállásunk és mindent lebíró szolidaritásunk. Az elkövetkezendő esztendőre is ez kell, hogy az uralkodó planéta legyen a nyomdai munkásság számára, ennek a felfogásnak jegyébe kell állítanunk tevékenységünket és akkor bizton remélhetjük, hogy átvészeljük ezeket a mai nehéz időket és megpróbáltatásokat és feldereng előttünk a szebb jövendő hajnala. Most, amikor magunk mögött hagyunk ismét egy esztendőt és múlttá, emlékezéssé válik számunkra, akkor fordítsuk tekintetünket a jövő felé, amely a maga kifürkészhetetlenségével mered elénk. Az út elején vagyunk és hányat fog fordulni a nap, míg a végéhez érünk. Reménység és csalódás fogják váltogatni egymást és megvalósulásaiban talán kevés lesz az öröm. De ez sem befolyásolhat bennünket, mert hiszen valamennyien tudatában vagyunk annak, hogy az élet folytonos küzdelmek láncolatából áll és erre kell beállítanunk magunkat, ha azt akarjuk, hogy célhoz jussunk. Az élet küzdelmeit véreskönnyes határkövek jelzik az egyed számára, de derűsebbé válhat ez a küzdelem, ha a reánk nehezedő terhek súlyát megoszthatjuk egymással. Erre való beidegződöttségünk és beállítottságunk a mi szolidaritásunkból következik. Szolidaritás, mily bűvös, átfogó fogalom számunkra, akik tudjuk ennek jelentőségét, gyakorlati értékét és az egyén életére való hatását. Ez kell, legyen továbbra is az énünket betöltő fölmagasztosító gondolat és ennek jegyében végezzük jövőt építő munkánkat és célhoz fogunk jutni és meg fogjuk érni, hogy nem köznapi közhely, hanem valóság lesz az örök kívánság, hogy boldog új esztendőt kívánunk. Nincsen remény? Mi más az emberiség története, mint a kisebbnagyobb tragédiák végtelen sorozata. Ezt talán a huszadik század embere érzi a legerősebben. Alig egy negyedszázadnyi időköz — röpke pár esztendőt jelent ez csak a történelemben — telt el a két világháború közben. Egy világháborút is rettentő teher ugyanannak a nemzedéknek elviselni. És micsoda évek a közbeeső ..béke“ évei! Ez nem volt béke, mert sehol sem honolt nyugalom. A legyőzött országok népei irtózatos nyomorba kerültek, a győztes országokban pedig a gazdasági és politikai élet egyéb okok miatt valósággal lehetetlenné vált. Végül is a keserves válság szörnyű kirobbanáshoz, a második világháborúhoz vezetett. Ezt már jóval megelőzőleg megindult a felsorakozás és sokan azt hangoztatták, hogy „világnézeti ellentétek“ választják szét az emberiséget. Az igazság azonban az, hogy a kölcsönös megértés hiánya folytán egyre mélyebb szakadék keletkezett az emberek, országok és társadalmi osztályok között. Pedig történhetett volna másképpen, jobban, értelmesebben. De lehet-e, szabad-e azt kívánni, hogy az ember helyesen, értelmesen gondolkodjék és cselekedjék? Évezredek óta kísért az a nagy ellentét, amely az ember alkotóképessége és jószándéka között mutatkozik. Próféták, bölcselők, vallásalapítók, költők sokat gondolkodtak az emberiség sorsán, de mindezideig nem jutott nyugvópontra a nagy kérdés: hogyan? Hogyan hozzuk összhangba a munkát az igazsággal. Vörösmarty Mihály, a töprengő lelkű, magába fojtott temperamentumú, igazságot kereső nagy magyar költő, már több mint száz esztendővel ezelőtt ezt írta Az emberek című versében: Mi dús a föld, s emberkezek még dúsabbá teszik azt. És mégis szerte dúl az ínség S rút szolgaság nyomaszt, így kell-e lenni? vagy ha nem, Mért oly idős e gyötrelem? Mi a kevés? erő vagy az erény? Nincsen remény! Súlyos, de igaz szavak. Korunkra jobban illenek, mint arra az időre, amikor a nagy költő élt. Azóta a föld gazdagsága megsokszorozódott. Az ember ifjabb lelőhelyekre akadt és a mélyből értékes kincseket hozott a felszínre, kutakat fúrt, amelyekből a varázslatos erejű folyadék, az olaj tört a magasba, újonnan keletkező termelést táplálva. A föld termékenysége még gazdagabb lett. Emberkezek dúsabbá tették a földet, ez igaz, de még igazabb, hogy ennek ellenére szerte dúl és dúlt az ínség. A több gabona, több kávé és gyapot nem az ínség csillapítását, hanem ennek fokozását szolgálta. Micsoda őrület volt az, amikor épeszű emberek, puszta üzleti számításból, tengernyi kávét öntöttek a tengerbe és ezernyi és ezernyi zsák gabonát használtak el a mozdonyok fűtéséhez, ugyanakkor pedig milliók szükséget szenvedtek?! Bűn volt ez, amelyet büntetlenül követhettek el. A gyárakat leállították, vagy a termelést csökkentették olyankor, amikor az emberek tömegei nem ruházkodhattak és nem volt rendes hajlékuk. A dolgozó gyakran tétlenségre kényszerült. A kiválóan képzett szakmunkás sok esetben már azzal is megelégedett, ha hosszú évek tapasztalatait, ipari tudását parlagon hevertetve, képzettséget nem feltételező munkát talált. A felfordulás egyre teljesebbé vált. A feleség a konyhából munkahelyre került, viszont a munkátlanná vált férj a feleség otthoni munkáját végezte: bevásárolt, főzött, takarított és a gyermekeket látta el. Persze, a társadalom szervezettsége meglazult. A szabadság eszméje ilyen viszonyok között nem virulhatott. Láttuk, hogy az ínség és szolgaság mennyire ikertestvérek. Az éhező, nyomorgó ember érzéketlen a nemesebb eszmék iránt, ezt tapasztalhattuk a közben elmúlt szomorú években. Csak természetes, hogy az álprófétáknak ez a helyzet hatalmasan kedvező konjunktúrát jelentett és a téveszmék az emberi butaság és rosszindulat trágyájától táplálva termékeny talajra találtak. ..Mi a kevés? erő vagy az erény?“ — kérdi a költő és borúlátással azt feleli: „Nincsen remény!“