Typographia, 1945 (77. évfolyam, 1-6. szám)
1945-07-01 / 1. szám
. _in:-'-—* -■ Г7 я [UNK]*?. —г. ■-■ [UNK] [UNK] [UNK]'" , Л [UNK]4 [UNK]. yujj'ss 4' „ - ‘ Hetvenhetedik évfolyam _________ TYPOGRAPHIA A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL , BUDAPEST VIII. BÉRKOCSIS UTCA 1. SZÁM FÉLEMELET 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON A „Typographia“ megint életre kel, hogy meghirdetője legyen ismét és továbbra is a nyomdai munkásság gazdasági, kulturális és nem utolsó sorban Politikai törekvéseinek, amely vállalt feladatának és hivatásának a teljesítésétől az erőszak fosztotta meg átmenetileg. 1944 május 6-án jelent meg lapunk utoljára a Sztójaykormány betiltó rendelkezésének az alapján, hogy elnémítsa a követelés hangját, amely a tömegek lelkéből, felfogásából eredően hangsúlyozta ki azt a meggyőződéssé érlelt álláspontot, amely tiltakozás volt a magyar ellenforradalmi reakció minden tényével szembjen, amelyet a magyar nép és szabad rgag jogai ellenében követtek el huszonöt esztendőn keresztül. Nem ez volt az első kísérlet, amellyel belénk kíválntáik a szót soklii, mert 1938 végén az ún. sajtórevizi s^rán is azok között volt lapunk, a „typographia“, amelynek a megjelenését nem tartották kívánatosnak és a rendelkezés értelmében, amennyiben 1938. év december 31-ig vott,amely lap megjelenése tekintetében nem történt, intézkedés, az a lap megszüntetek volt tekintendő. A hatalom bitorlói akkor ravasz dialektikával sajtórevíziós intézkedésnek minősítették a lapok betiltását, e mögé a meghatározás mögé bujtatták el a tulajdonképpeni szándékot, egy ügy őségükben azt képzelve el, hogy az elnémíttatásnak ezt a módját a tömegek egyszerűen tudomásul veszik. A betű munkásai, a nyomdai munkásság, bármennyire is érezte a reakció nyomásának minden ránehezedő súlyát, ellenére annak, hogy ezzel egy időben részben az ú. n. kamarai csoport és a jobboldali elemek gazul hitvány denunciálása következményeként vizsgálat folyt az Egyesületünk és Szervezetünk ellen, nem volt hajlandó tudomásul venni a kormányzatnak ezt a sajtó és lapunk ellen elkövetett merényletét. Maradéktalanul juttattuk kifejezésre azt az álláspontunkat, amennyiben nem teszik számunkra lehetővé a szabadságjogok legelsőjének, a sajtószabadságnak érvényesítését, akkor a nyomdai munkásság az ultima ratio fegyverének az alkalmazásától sem riad vissza. Ezt a félreérthetetlen állásfoglalását a nyomdai munkásságnak közöltük az akkori sajtófőnökkel, aki ennek hatása alatt kénytelen-kelletlen visszamenő hatállyal érvénytelenítette a lap megszüntetését célzó intézkedést és a lap politikai jogának felfüggesztésével megszakítás nélkül továbbra is megjelenhetett a „Typographia“. Ugyanilyen állásfoglalásra került sor 1944. év május 27-én, a reakciónak a német megszállás folytán bekövetkezett megerősödése alkalmával is, amikor arról értesültünk, hogy lapunkat végérvényesen betiltották és amely állásfoglalást Szervezetünk képviseletében Gyürey Rudolf, Brumiller László és Schmidt Béla szaktársak közölték a sajtó kormánybiztossal félreérthetetlenül, hogy a politikai helyzetben bükvetkezett fordulat sem térít el bennünket attól a felfogásunktól, hogy jogot és igényt tartsunk arra, hogy a betű munkásainak saját lapja legyen. Továbbmenően követeltük azt is, hogy a betiltott munkáslapok is megjelenhessenek a sajtószabadság joga és elve alapján. Többszöri tárgyalás után került sor arra, hogy a kormányzat „Magyar Tipográfia“ címmel lapot engedélyezett számunkra, tiszteletben tartva — mint mondotta a sajtókormánybiztos — a nyomdai munkásság jogos kívánságát, így indult el útjára a „Magyar Tipográfia“ 1944. év július 6-án, hogy átmenetileg marad к talán szószólója legyen a nyomdai munkásság törekvéseinek. Jellemzésül meg kell említenünk, hogy a beköszöntő vezércikket, amely hittétel volt amellett, hogy a nyomdai munkásság elvi felfogásában és meggyi züllésében Változás nem következett be, a cenzúra az első betűtől az utolsóig teljes egészében törölte. A reakció nem bírta ki, hogy nyilvánvalóvá váljon ország-világ előtt, hogy tehetetlen a nyomdai munkásság elszánt és határozott állásfoglalásával szemben. A „Magyar Tipográfiáival csak egy új periódus, de nem korszak indult el. A cenzúrával való viaskodás több mint öt hónapon át tartott, és annak ellenére, hogy egy pillanatra sem vették le rólunk szemüket- a sorok között minden bénító szándék mellett is alkalmunk volt a nyomdai munkássággal közölnünk mindazt, amit nemcsak szakszervezeti, hanem politikai magatartásuk irányítása szempontjából fontosnak tartottunk. A „Magyar tipográfia“ 1944. év december 15-én jelent meg utoljára, amikor is elkezdődött az élet-halálharc Budapest elnyomott népének felszabadításáért. Ezzel azután le is zárult az a periódus, amely létjogosultságot biztosított ennek a lapnak és amelyet az erőszak jogtiprása kényszerített reánk. És csak természetes, hogy egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy elfogadjuk jogérvényesnek a kormányzatnak törvénytelen intézkedésit, és éppen erre az álláspontunkra való hivatkozással kértük a jogfolytonosság elvének maradéktalan fenntartását. S ennek folyományaként a mi jó öreg „Typographiánk a most meginduló számával életének 77. esztendejébe lép, hogy szolgálására legyen a nyomdai munkásság erkölcsi és anyagi érdekeinek minden vonatkozásban. A demokratikus Magyarország megteremtésének egyik hitii, meggyőződéses, törhetetlen akarással telített előharcosa volt a „Typographia“, kimunkálója a gondolatközlés eszközével, a betűvel, annak a demokratikus politikai, társadalmi és gazdasági rendszernek, amely a feudalizmus ezeresztendős várát és rendszerét döntötte meg és amelyen keresztül hittel és bizalommal várhatjuk, hogy a kapitalizmus kizsákmányoló rendszerét is a szocializmus törvényszerűségével alakítja át olyanná, amelyben az egyéni érvényesülés helyébe a közösségi érzést és gyakorlatot és a tömegek boldogabbá tételét állítja majd. " Hetvenhat esztendő súlyos politikai, társaati és gazdasági harcaiban, háborúk, forradalmak és az ellenforradalom szörnyű viharzásában edződött meg lapunk, a „Typographia”, mögötte hagyva az elmúlt korszak nagy átalakító történéseit, hogy azok tanulságainak levonása alapján induljon el annak a forradalmi gondolatnak az érvényesítéséért, amelyen át az emberi jogegyenlőség társadalmi rendszere valósul meg maradéktalanul, a szocializmus nagy eszményének megfelelően. Ebben a törekvésben, akarásban, hitben és meggyőződésben indítjuk el újra útjára a „Typographiá“-t, hogy mint a múltban, a jövőben is harcosa maradjon a felszabadító, embert emberré formáló szocialista gondolat megvalósításának. Budapest, 1945. július 6. B. L. Történelmi korszakába hajlott a sokat szenvedett magyar dolgozó nép élete a huszonötestennő, szörnyű és kegyetlen ellenforradalmi reakció bukása után. De amíg idáig eljuthattunk, a megpróbáltatások gyötrelmes golgotáját kellett végigjárnunk, könny és vér szentelte azt az utat, amelyet a magyar proletariátus járt meg az elmúlt huszonöt év alatt. Sok ezren hajoltak el a keresztény és nemzeti jelszavaidat hangoztató ellenforradalmi söpredék pörölycsapásai alatt, a kasztrálok és vízbefojtók lovagjainak tevékenysége következtében százan és százan tűntek el az örök megsemmisülésbe, kicsiny proletárexisztenciák ezrei jutottak a legnagyobb nyomorúságba, a megtorló ellenforradalm sok tízezer magyar proletárt vett áldozatul, azért a kísérletért, amelyet a magyar reakció ellenében hajtott végre 1919- ben, hogy lerázza magáról a reárekott bilincseket. Az évszázados osztályelnyomással szembeforduló proletariátus szabad prédájává, kiszolgáltatottjává vált a kegyetlen bosszúállásnak, mintegy történelmi ismétlődésnek hatott az oligarchia és feudalizmus könyörtelensége, amellyel Dózsa sorsát juttatta osztályrészéül a felszabadulásra áhítozóknak. Sötét éjszaka borult a magyar munkásmozgalom egere ekkor, szinte úgy látszott, hogy nem következhet már pirosló hajnal a sötét éjszakára, amelyet az ellenforradalom gonosz szelleme borított reák. Önmagunkra hagyatottságunkban teljesen ki voltunk szolgáltatva a bosszúállás lehetőségének, börtön és bitó volt az útjelzője annak a kálváriának, amelyen jártunk. Az evangélium jelszavait a kukon hordozó poroszlók, élükön a pulai hitszegővel, nemzeti me«rűMioiteet hirdettek, valójában a nemzet sírját ásták meg, hogy soha többet ne legyen felemelkedése ennek a népnek, amely egy teljes évezred súlyos terhét, szenvedését hordozta meggyötörten, megténett lélekkel. A meggyaláztatás minden eszközét alkalmazásba vették, hogy soha többé ne kerülhessen sor a számon kérére azok részére, akik végigszenvedték az ellenforradalom minden évétге [UNK]'Ч Negyedszázadon keresztül, a „tartós közfelháborodás“ jegyében hajtották végre gazsit,g''kat a magyar dolgozók ellenében, még csak kísérletet sem tettek önhittségükben arra, hogy kiengeszteljék a megbántottakat, akiknek bizonytalaná vált nappaluk, csakúgy mint éjszakájuk, akiknek a száműzetés keserűsége jutott osztályrészül, akik elepedtek a honvágy szem jó ágú l>an. Ez a könyörtelenség, kíméletlen ridegség tartotta ébren a magyar dolgozók lelkében a felszabadulás után való olthatatlan vágyat, hogy sor kerülhessen egyszer a számonkérésre, nem utolsó sorban a megtorlásra azokért a bántalmakért, amelyet a keresztényi szeretet nevében mértek a szeretetlenekre, a meg nem értettekre, a szegénységre kárhoztatottak ’■a a hatalom hitvány bitorlói. A magyar munkás sorsforduló mozgalom fölfogta a reá mért ökölcsapásokat és a magyar proletársság a benne rejlő hatalmas vitalitásával, élniakarásával nemcsak kivédte, hanem zárt sorokba kovácsolódott és bátor kiállásával szállt szembe az ellenforradalom megsemmisítő szándékával. Az erőgyűjtés jegyében telt el az a huszonöt év, amelyben arra törekedtünk, hogy politikai és gazdasági intézményeink kiépítésével erősítsük meg hadállásainkat arra az időre, amikor az erőmérkőzés ideje elérkezik. Cselvetéseik bármennyire is ravaszak voltak, kitértünk, egységünket megbontani szándékoló kísérleteik mind csődöt mondottak, aminthogy csábos szirénhangon tett ígéreteik sem tudtak rést törni azon a zárt egységen, amelyet falankszként állítottunk ez elé az aljas reakció elé. Ez a nyugodt, hideg várakozás politikai ellenfeleink idegeire ment, nyugtalanná vált álmuk, amelyet nem hitvány lelkiismeretfurdalásaik miatt éreztek, hanem mert tudták, hogy könyörtelen, megalkuvást nem ismerő ellenféllel állnak szemben. Ez a félelemérzés sodorja az ellenforradalmat arra a végzetes lejtőre, ami a fasizmussal való bűnös és országveszejtő szövetkezésre vezet. Ez sodorja a hitleri irányzat felé és ennek a. n. ..eszmei tartalmából merítve vélik átmenteni bitorolt hatalmukat a jövendőnek. Ezzel a bitang bandával szövetkeznek, amely az egész világot lángba borítja, ez a bűntársi szövetkezés azt a célt tűzte maga elé: változatlanul fenntartani az előjogok és kiváltságok rendszerét az osztályuralom legbarbárabb eszközeivel a nemzet, а и [UNK]р, az ország dolgozó népe ellenében. A rablók és gyilkosok rendszerei egymásra találtak és fegyvertársul szegődtek minden felszabadulást akaró, emberibb életet, társadalmi, gazdasági és politikai egyenjogúságot célzó törekvéssel szemben. Céljaik elérése érdekében maguk mellé állították egyfelől az intellektuális, másfelől a lumpenproletariátus mindenre kapható söpredékhadát, a nemzet egységének megbontásával, faji és felekezeti gyűlöletet hirdetve meg mindenki ellenében, aki nem hajlandó a rendszer politikai mindenhatóságát és kizárólagosságát elismerni. Az ország elvesztésének a kockázata sem téríti le őket a lejtőről, amelyen nincs többé megállás számukra. Ilyen előfeltételek mellett indul el a háború a menekülés minden reménye nélkül, pillanatnyi sikerek kérésén rágódva igyekeznek megtéveszteni a közvéleményt, amely hideg szemlélője marad az eseményeknek, mert mindenki tudja, hogy a reakció halálos öleléséből csak az elveszett háború mentheti meg az országot népével egyetemben. Ilyen előzmények után jutunk el 1944 március 19-ének napjához, amikor már sok jel mutat arra, hogy az ország népe megunta a tétlen várakozást és az elé a követelés elé állítja a kormányzatot, hogy forduljon szembe háborús bűntársával. A hitleri Németország a