Typographia, 1946 (78. évfolyam, 1-12. szám)

1946-01-01 / 1. szám

Budapest, 1946 január Ъ8 Hetvenny­olcadik árfolyam­ TYPOGRAPHIA A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: SEGÉLYZŐ-EGYESÜLET, BUDAPEST VIII, BÉRKOCSIS UTCA 1. SZÁm telefon: 187-468 FÉLEMELET 4. AJTÓ, GUTENBERG-OTTHON SZAK­SZERVEZET: TELEFON: 424-547 Szaktársainknak, szaktársnőinknek, a szak­­szervezeteknek, a munkáspártoknak és mind­azoknak,akik a demokratikus Magyarország újjáépítésén és megerősítésén fáradoznak, őszinte érzésekkel kívánunk bI­rrnn­ г új esztendőt A­­ TYPOGRAPHIA* szerkesztésé«?« és kiadóhivatala Az új esztendő elé Hát érdemes volt... Érdemes volt elviselni a szenvedéseket,­ üldöztetést, bántalmat, érdemes volt eltűrni a megaláztatást és gyötrelmeket... Érdemes volt vállalni a megerőltető mene­teléseket, az éhezést, az őszi és téli dermesztő hideg szabad ég alatti éjszakázásokat, érde­mes volt ökölbe szorított kézzel lenyelni a bar­bár nyilas- és SS-horda legraffináltabb kín­zásait is, átélni a dantei pokol minden bor­zalmát ... Érdemes volt vállalni az ijesztő veszedel­meket magában rejtő bujkálást, a vérszomjas nácipri­békek és a gyilkos és rabló szándékú csatornasöpredék vad üldözését... Érdemes volt a föld alatt szabotálni és elvágni az országra szabadult politikai tébo­­lyodottak szándékait, de vállalni egyben a Hadik-laktanya, a Margit körút, a Svábhegy és a többi kínzókamra „hőseinek“ tajtékzó hajszáját és dühét... . Érdemes volt átvészelni akár így, akár úgy az utóbbi két és fél évtizedet, az egyéni és a kollektív fájdalmakat, érdemes volt eltűrni az eszeveszett háború minden csapását, minden átkát... a front szörnyűségeit és az elsötétí­tett Hinterland borzalmait... Érdemes volt emberfeletti küzdelmet foly­tatni a megmaradásért... érdemes volt, mert a jutalom bőségesen kárpótol minden szenve­désért. Az ország felszabadítása meghozta az egyén, a dolgozó milliók szabadságát is. A hosszú évszázadokon át elnyomottam semmibevetten, kiuzsorázottan élt hatalmas tömegek, a gyá­rak rabszolgái, a föld és a bányák sötétségé­nek robotos páriái letépték magukról a testi és lelki bilincseket. És most széttárt karokkal, a felszabadulás örömétől ragyogó tekintettel harsoghatják egy hatalmas kórusban évtize­deik valósággá vált ígéretét: ,... szabad lesz majd a nép!“ „Ez a harc lesz a végső!.. * S ha a szellemi és lelki felszabadulással nem jár együtt a fizikai és anyagi jólét, ha a bőségezaru még _ nem halmoz el bennünket minden széppel és jóval, ennek nem a bék­lyóktól megszabadított ország az oka. Mostani nélkülözéseink a végleg elpusztult országveze­tők és országveszejtők megbocsáthatatlan bűne. A megsemmisülésbe zuhant átkos elmúlt rendszer zúdította ránk a­ háború rémségeit és annak törvényszerűen jelentkező következ­ményeit. És most itt áll ez a szerencsétlen kifosztott ország rengeteg gonddal, soha el nem képzelt nehézségekkel terhelve, megy az első békés új esztendőnek. Az elvégzendő feladat talán visszariasztja a gyengéket, a sikerben bizo­nyára kétkednek a kishitűek, de a munkásság, amely a felszabadulás első percében már csodálatos él­ni akarásának és bizakodásának erejében megacélosodva vágott neki az új, a szabad magyar élet megteremtésének, ma sem csügged. Ez az önmagára talált s a munkásegység megteremtésével hatalmas politikai és gazda­sági erőt reprezentáló dolgozó társadalom az elmúlt esztendőben hitet és bizonyságot tett új országot építő elhatározásáról. És ha keser­ves, pillanatnyilag bizony elég küzdelmes körülmények szakadtak is ránk, becsületes munkáját nagy áldozatvállalás mellett tovább végzi. Tovább végzi, mert tudja, hogy saját­­magának épít az elmúltnál szebb, boldogabb hazát. Az új esztendő­ küszöbén eszünkbe jutnak az elmúlt évek borzalmai s ez a visszaemlékezés kell, ho­gy új erővel töltsön el minden igaz embert. S ha a közeljövő még nem varázsolja elő számunkra a Kánaánt annak jólétével, de bizton tudjuk, hogy megfeszített munkánknak ez lesz a jutalma. A magyar jövendő gazdag ígéret a szá­mun­kra. A szellemi és lelki felszabadulás után, ha küzdelmekkel teli úton is, de elju­tunk a dolgozókat megillető jobb sorshoz is. Hát igenis, érdemes volt megmaradni! Érde­mes volt megmaradni, hogy álmainkat, vá­gyainkat, magunk és gyermekeink boldog jövendőjét megvalósíthassuk! G. E. Helyzetjelentés A magyar nyomdai munkásság lelkiismereti tisztaságának tudatában, emelt fővel állhat a történelem ítélőszéke elé. Talán túlzott becsü­letességgel tartotta magát azokhoz az íratlan törvényekhez,­ amelyeket az ország vezetői jelöltek meg annak érdekében, hogy azok korrekt megtartása segítheti át szerencsétlen hazánkat a­ háború okozta szörnyű bajokon, eddig nem ismert nehézségeken. Kár volna, szépíteni,­­hiba volna elleplezni, mellébeszéléssel tagadni azt a mindannyiunk által érzett súlyos helyzetet, melybe a dolgozók társadalmána­k tagjai és ezek között is első­sorban a nyomdai munkások jutottak. Rend­kívüli módon leromlott megélhetési viszo­nyaink — túl az általános, rossz gazdasági adottságokon — elsősorban és legfőképpen annak tudható be, hogy a felszabadulástól kezdődően mind a mai napig nem egyéni érdekeinket, hanem a tönkretett ország talpra­­állítására, megerősítésére­­ szolgáló célokat követtük. Ennek a nagy, szent törekvésnek alárendeltük különleges, speciális szempont­jainkat és a tiszta szándékok szolgálatának nagyszerű érzése megnemesítette a nyomdai munkásságban az áldozatvállalás, a lemondás okozta nehézségeket, a nélkülözés révén osztályrészül jutott szenvedéseket. Mindezt nem panaszként mondjuk, nem vén­­asszonyos siránkozás a részünkről, hanem a tőlünk megszokott őszinteség, nyíltság alap­­ján­ történő tényt megál.spi­-fV- Vállaltuk a­ ter­heket, a fizikai létünket is veszélyeztető lemondást, mert tudtuk, hogy igaz ügyért, lerombolt, kifosztott hazánk megsegítéséért küzdünk. De teljes joggal tesszük fel a kérdést: ezt a magunkra vállalt és becsületesen teljesí­tett magatartást mindenki követte-e és a segí­tésben úgy vette-e ki ,a részét, mint a nyomdai munkásság? Erre a kérdésre — sajnos — könnyen és csak nem­mel válaszolhatunk. Nem célunk, de nem is a mi hivatásunk, hogy mások cselekedeteit bírálattal illessük. Nem akarunk törvényt ülni egyes társadalmi osz­tályok vagy különböző foglalkozáshoz tartozó kisebb-nagyobb rétegek felett Azonban azt nemcsak szabad, de kötelességünk is meg­állapítani, hogy sokan, nagyon sokan vannak ebben az elszegényedett országban, akik önző érdekeiknek megfelelően aknázzák ki bitang lelkiismeretlenséggel a szétesett gazdasági helyzetet és élnek vissza a demokratikus kor­mányzat kezdeti nehézségeik miatt a gyenge­ségével és türelmével. De ne folytassuk a keserűségek, a jogos panaszok és sérelmek dühítő felsorolását. Talán elérkeztünk most arra a pontra, amikor a kormányzat is megelégelte már a visszaélések, a túlkapások ellen a rábeszélés eszközét hasz­nálni és ehelyett erélyes rendszabályok alkal­mazását veszi igénybe. Tekintetünket fordítsuk inkább a jövő felé és szilárd elhatározással azon munkálkodjunk, hogy — a lehetőségek szűk korlátai között is — az eddiginél jobb, méltóbb helyzetet­ teremtsünk a magyar nyom­dai munkásság számára. Ennek a jövőt építő munkának a jegyében vált mozgalmassá szervezeti életünknek most lezajlott néhány hete. Központi vezetőségünk üléseinek állandó napir­endi témája volt a nyomdai munkásság megélhetési viszonyainak vizsgálata és — a fennálló törvényes rendelke­zések keretein belül — feljavítása. Ez a szándék három esetben sikerrel is járt. Hogy az ered­mény nem válhatott maradandóvá, hogy az elért bérjavítások nem jelentettek állandó jellegű javulást, annak kizáróan az árak föl­felé rohanásában van a magyarázata, Így azután ez a probléma szinte egy percre sem juthatott nyugvópontra, felszínen tartotta azt ny­omasztó időszerűséggel a nyomdai munkás­ság erősen leromlott és visszamaradt meg­élhetési helyzete. Az üzemekben dolgozó­­ szaktársaink érthető nyugtalanságban morzsolták súlyos gondokkal teli napjaikat. Nem rajtuk múlt, hogy a nélkü­lözések olyan jelenségeknek voltak valósággal törvényszerű előidézői, amelyek bizony a mi társadalmunkban eddig merőben szokatlanok, ismeretlenek voltak. A tehetetlenség,­­ a­ szinte teljesen lezüllött anyagi állapoton való segítési akarás kellett, hogy kifelé is hangot kapjon. Ha nem is tudjuk magunkévá tenni az alkal­mazott eszközöket, akarva, nem akarva meg kellett értenünk azokat a demonstratív meg­nyilatkozásokat, amelyeknek nem volt­­ más céljuk, mint az és_ csakis az, hogy felhívják illetékesek figyelmét is arra a Tehetetlen ^ álla­potra, amelyben a dolgozók, de különösképpen a nyomdai munkások élnek, folytatnak ember­­feletti reménytelen küzdelmet puszta létük fenntartásáért. így jutottunk el december 11-hez, amikor is a budapesti nyomdák bizalmi férfiai értekez­letre ültek össze, megtárgyalni a segítés lehető­ségét. Ezen az értekezleten ragyogóan nyilat­kozott meg a nyomdai munkásság kiválasztott­jainak bölcs mértéktartása. Bizalmi férfi szak­­társaink egész sora szólalt fel ezen az értekezleten s a felszólalók közül egyetlenegy sem ment el túlzó, a mai magyar gazdasági életben megvalósíthatatlan igények követelé­séig. Anna­k azonban mindenki hangot adott, hogy a jelenlegi hihetetlenül leromlott élet­nívót természetbeni juttatással és a mozgó bér­skála bevezetésével fel kell javítani. Az érte­kezleten Brumiller László szaktárs, a Szervezet vezetője bő és a kérdés legaprólékosabb rész­letére is kiterjedő válaszában­­ ismertette az Intézőbizottság álláspontját. Rámutatott figyelmen kívül nem hagyható általános poli­­­tikai és főleg gazdasági, valamint különleges nyomdaipari szempontokra, majd pedig java­solta, hogy másnap, tehát december­ 12-én a bizalmi szaktársakból összeállított küldöttség keresse fel a miniszterelnököt, aki előtt tárjuk fel súlyos helyzetünket, juttassuk kifejezésre sérelmeinket, jogos panaszainkat és kérjük azok orvoslását. A bizalmi férfiértekezlet — habár mindvégig megtartotta azt a nívót, amely mindenképpen méltó a nyomdai munkások e régi, kipróbált testületéhez — bővelkedett izgalmas jeleneteik­ben is. Ezen viszont csak az csodálkozhat, aki nem ismeri azt a küzdelmes életet, amely nekünk, nyomdászoknak jutott osztályrészül, de csodálkozhat az is, aki nincs­­ tisztában bizalmi szaktársaink felelősségtudatával. Ezen az értekezleten jelentkezett olyan felfogás is, amelynek az volt a lényege, hogy addig, amíg helyzetünkön nem történik lényeges változás, a nyomdai munkásság szüntesse be a munkát. Ez az álláspont azonban kisebbségben maradt azok felfogásával szemben, akik a munka foly­tatása mellett döntöttek, azzal, hogy végső elhatározásukat a miniszterelnöknél történő látogatás után hozzák meg. _ A bizalmi férfiértekezletet követő napon tehát megjelent a 20—25 főből álló küldöttség Tildji Zoltán miniszterelnök előtt. A miniszterelnök dolgozószobájában fogadott bennünket Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád elvtárs állam­­miniszterek, Bán Antal iparügyi, Gerő Ernő közlekedési miniszter elvtársak, Bárányos Ká­roly közellátási miniszter és Vas Zoltán­ elv­társ, a Gazdasági Főtanács főtitkárának jelen­létében. A küldöttség szónoka, Brumiller szaktárs, is­mertette a miniszterelnökkel és a kormány jelen volt tagjaival sérelmeinket, vázolta azt

Next