Typographia, 1946 (78. évfolyam, 1-12. szám)

1946-01-01 / 1. szám

Január bő a nyomorúságos helyzetet, amelyben a nyom­dai munkások élnek és előterjesztette kíván­ságainkat, melyek megvalósulásuk esetén al­kalmasak lennének arra, hogy erősen lerom­lott viszonyainkban még a mai rossz gazdasági körülmények között is valamelyes javulást hozzanak. Közel félórás beszéde után végeze­tül átnyújtotta Brumiller szaktárs­a miniszter­­elnöknek emlékiratunkat, melyben a küldötte cégj­ár­ás célját foglaltuk össze írásban. Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy az előadottak mély hatást keltettek a kor­mány jelen volt tagjaiban. Erre pozitív bizonyíték az a válasz, melyet a miniszterelnök adott az elmondottakra. A miniszterelnök vázolta a küldöttség tagjai előtt azt a végtelenül lerom­lott állapotot, amelybe országunk jutott a ki­fosztás, a háborító károk és a rossz termés következtében. Utalt arra, hogy ha meg akar­juk menteni a magunk és gyermekeink szá­mára a jövendőt, vállalni kell sok-sok nélkü­lözést, lemondást. Beszélt arról, hogy fölemel­kedésünket a kormányzat a közeljövőben meg­teendő intézkedésein túl elsősorban és leg­főképpen a munka, a megfeszített munka biz­tosíthatja. De mindezeken az általános vonat­kozású tételeken túl megérti a szellemi és lelki újjáépítés terén oly jelentős szerepet be­töltő nyomdai munkások panaszát, azt jogos­nak és orvoslandónak tartja. A kérdést a Gaz­dasági­­ Főtanács elé viszi, melynek döntéséről értesítést kapunk. A miniszterelnöki kihallgatást követően még aznap délután folytattuk az előző napi bizal­mi férfiértekezletet. Itt Brumiller szaktárs beszámolt a történtekről és az intézőbizottság nevében ajánlotta a miniszterelnöki válasz tudomásulvételét. Bizalmi férfi szaktársaink józan ítélőképességét és komoly felelősség­­érzetét bizonyítja, hogy a jelentést túlnyomó többséggel elfogadta. Teltek a napok és a beígért miniszterelnöki értesítés még nem érkezett meg. Ez a körül­mény — közbeeső átmeneti segítséget kere­sendő — arra indította a Szervezet vezetőségét, hogy közvetlenül a munkáltatóknál járjon el bizonyos segítés érdekében. A lefolytatott tár­gyalások eredményeként megállapodás jött létre, amelynek értelmében a december 17—22-ig terjedő hér bér fizetésekor a rendes hetibéren kívül még kétheti munkabérnek megfelelő ös­­­szeg illeti meg a nyomdai munkásokat. Ha tekintetbe vesszük, hogy ez a kétheti munka­­bértöbblet éppen azon a héten kerül kifize­tésre, amikor a forgalomban volt pénz a ne­gyedére dévai váltatott, akkor, ha nem is nagy jelentőségű, de mindenesetre eredménynek könyvelhető el a munkáltatókkal kötött eme megállapodásunk. Ezzel a megállapodással vélte a vezetőség némiképpen enyhíteni azt a kínos helyzetet, amelybe a dolgozók jutottak a karácsonyi ün­nepeket, megelőző napokban. Ezt a megoldást átmenetinek tekintettük, vártuk a beígért in­tézkedést és az új kollektív szerződés talán némikép a munkabérekre vonatkozó rendelke­zéseit. Sajnos, sem ez, sem az nem látott nap­világot, így tehát újból magunknak kellett cselekednünk. Újból összeültünk a munkálta­tókkal és megállapodtunk abban, hogy a kö­vetkező héten — december 29-i kifizetéssel — az előző heti, tehát háromszoros munkabérnek megfelelő összeg illeti meg a nyomdai munká­sokat. Tekintettel arra, hogy a fenti megállapodás után az új kollektív szerződés és speciális nyomdaipari viszonyaink nem nyertek rende­zést, január 2-án olyan értelmű megegyezésre jutottunk a munkáltatókkal, amelynek értel­mében mindaddig, amíg a kérdés a kormány­zat részéről nem nyer elintézést, a munkabérek abban az összegben fizettetnek ki, mint történt az az utóbbi három hétben. A különórák is a teljes heti kereset alapján számíttatnak a december 31-ével kezdődő héttől. Ha ezek a megállapodások távolról sem je­lentik a ránk nehezedő probléma megoldását, valamelyes megnyugvást mégis eredményez­tek, aminek következtében az üzemekben rend­ben folyt a munka. E sorok írásakor a továbbiakról még nem áll módunkban beszámolni. De megemlítendő­­nek tartjuk, hogy meghívásra fölkerestük a Gazdasági Főtanács főtitkárságát, ahol jegy­zőkönyvbe lefektetve adtuk elő konkrét kíván­ságainkat, kérve, hogy azok most már sürgő­sen tárgyaltassanak, előterjesztéseink teljesí­tessenek, hogy annak nyomán legyen biztosít­ható az üzemek további békés munkája. Hisszük, hogy a kormányzat — amiként az megállapítást nyert a miniszterelnöki válasz­ból —­ magáévá teszi sérelmeink, panaszaink orvoslását és most már rövidesen segítségére siet a súlyos gondokkal küzdő nyomdai mun­kásságnak. Józan ésszel felmérve a lehetőségeket, teljes tudatában vagyunk annak, hogy a mai körül­mények között nem számíthatunk olyan rende­zésre, amely gondtalan, normális körülményű megélhetést biztosítana. Ezzel mindenki tisz­tában van. Nem akarunk a magunk számára senkivel szemben sem különleges helyzetet teremteni. Azt azonban joggal kívánhatjuk, hogy a nyomdai munkásság, amely szervezke­désében immár közel egy évszázadra tekinhet vissza, e tiszteletreméltó múltjánál és a szel­ TYPOGRAPHIA lemi és lelki újjáépítés döntő fontosságú munkájában való részvételénél fogva úgy kezeltessék, mint amire vitathatatlanul igénye lehet. A fentiekben kívántunk hű képet festeni a közelmúlt idők bennünket igen közelről érintő kérdéseiről. Reméljük, hogy lapunk­­ legköze­lebbi számában már rendezettebb állapotok bekövetkeztéről adhatunk hírt. . _ _ Gallé (Grosz) Ernő 1946 Újévi gondolatok ilyenkor boldog új évet kívánnak egymásnak az emberek. Van ebben a kívánságban valami megszokott formaság, de van benne valami őszinte kívánság is, amit az örök emberi reménykedés fűt, hogy talán az új esztendő valóban jobb, boldogabb lesz az előbbinél. És most, 1946 első napjaiban mit gondoljunk, mi­kor az új év jut az eszünkbe­? Boldog új évet kívánni szinte ironikusan hat. _ úgy néz ki, mintha gúnyt űznénk siralmas jelenünk köze­pette még siralmasabb jövőnkből. Valóban, talán életünk folyam­án soha ilyen katasztro­fális helyzetben még nem voltunk. Még soha nem álltunk olyan tehetetlenül egy nyomorú­ságos állapot közepében, mint­­ napjainkban. Szinte felforr az agyunk, mikor bárhova nézünk vagy nyúlunk és mindenhol egy nyal­­kas bizonytalanságot érzünk. Mintha valami láthatatlan abroncs venne körül, ami összefog nyomorunkkal és nem enged kimozdulni eg­y tehetetlen egyhelyben topogásból. Érvek és indulatok kavarognak körülöttünk, hol az egyik, hol a másik hatása alá kerülünk. Elmo­sódnak előttünk a választóvonalak és­ gyakran nem tudjuk, hogy melyik oldalán állunk az életnek. Furcsa iróniája a sorsnak, hogy mikor a legnagyobb szükség van a józan tárgyilagos­ságra, amikor a legnehezebb hideg fejjel mérni a dolgokat. Mikor itt állunk az 1946-os esz­tendő első napjaiban és a szó szoros értelmé­ben nem tudjuk, hogy lesz-e ennivalónk a kö­vetkező napokban, akkor legyünk higgadtak és rideg tárgyilagossággal mérjük ki koplalá­sunk nagyságát, és idejét és minden belső meg­rázkódtatás nélkül vegyük tudomásul a való­ságot, hogy kimérten, óvatosan haladhassunk a legrövidebb úton kifelé a nyomorúságunk­ból. Ilyet embertől kívánni nem lehet! — szinte hallom az ellenvetést. Tudom, hogy az embe­rek nem egyformán indulatosak és nem is egy­formán okosak. Tudom, hogy­­ nagyon nehéz legyőzni a legtöbbször rossz érvekkel táplált indulatokat Tudom azt is, hogy nagyon nehéz észt reklamálni ott ,ahol bizony sokszor egy­­­­szerűbb dolgokra sem telik. De vajjon van-e­­ más út? Forradalmárok, politikusok, prófé­ták és bolondok szoktak a tömegek élére állva utat mutatni. És a tömegek sokszor meglincselik a prófétát és mélyen meghajt­ják hódolóan a fejüket a kalandor előtt, aki zavaros eszmék halmazával gyújtja alá Indulataikat. Jobb kellemes hazugságokban élni, mint az igazság törvényeihez szabni életünket De milyen véresen ridegen hajtja be az élet a maga követeléseit, men­­nyire meg kell fizetni a hazug illúziókért, mennyire kíméletlenül egyszerre lesznek ese­dékesek sokszor az elmulasztott­ törlesztések! Mai nyomorúságunk is csak törlesztés. Hu­szonöt év megtűrt és gyakran megtapsolt ha­zugságainak ára, ami szinte egyszerre vált esedékessé. Ez nem vigasz, de tanulság kell,­ hogy legyen! Tanulság, nehogy ismét hasonló adósságba keveredjünk. Mert ne feledjük, az, hogy napjaink nagy problémáin hogyan jutunk túl, milyen eszközökhöz nyúlunk, mit áldo­zunk fel és mit tartunk meg magunknak, az jelenti holnapunkat. Az élet gazdasági és politikai vonatkozásai mélyen összefonódnak. A politika arra való, hogy irányítsa a gazdasági életet, a gazdasági arra, hogy a politikát megalapozzák vele. Nap­jaink roppant megpróbáltatások elé állítanak bennünket. A háború befejezésével adódó hely­zet komoly politikai hatalmat adott, a mun­kásság kezébe. A társadalom gazdasági szer­kezetének lényegében érintetlenül hagyása folytán — ami részben a jelenlegi világpoliti­kai erőviszonyok következménye — a gazda­sági pozíciók nagyjaiból a régi kezekben ma­radta­k. A társadalom széles rétegeire nézve igen nehéz körülmények között megindul a harc politikai oldalról egy szociális gazdasági rendért, gazdasági oldalról az egyéni hasznot mindenek elé helyező politikai rendért. Az egyik oldalon a munkásság, a politikai hata­lom részbeni birtokosa szegénységben, nyomo­rúságban és politikai öntudatának kiforratlan állapotában harcol vezetői mögött a gazdasági kibontakozásért és azért, „hogy politikai pozí­cióit megtartsa és megerősítse, mert ez a leg­biztosabb záloga a gazdasági élet további szo­ciális irányú fejlődésének, a másik oldalon a gazdasági hatalom birtokosai küzdenek a mun­kásság politikai hatalmának megnyirbálásáért, mert ebben látják legfőbb veszélyeztetőjét önző érdekeiket szolgáló, tehát lényegében antiszociális gazdasági terveik megvalósulá­sának. A harc tehát áll: a ködfejlesztők mű­ködnek,­­az arcvonalak elmosódása csak a ke­vésbé öntudatos rétegnek árthat. Hazug teóriák kergetik egymást, melyeknek egyetlen célja a nyomor következtében előálló indulatok meg­nyergelése és a tömegek fellázítása­ a­ jelenlegi politikai hatalom ellen. A haditerv tehát egy­szerű: a munkás­tömegek elégületlenségének felszításával fokozni a gazdasági nehézsége­ket és így csődbe kergetni azt a politikát, amely a munkáspártok aktív közreműködése mellett hozzákezdett most már gyakorlatilag a dolgok szociális irányú átrendezéséhez. Ez tehát a helyzet. És újra alkalmazzák a régi, de eddig még­ mindig bevált módszert: a munkásságot nyomorán és tudatlanságán ke­resztül önmaga érdekei ellen felvonultatni, belevinni a tömegekbe, hogy mindaz a rossz, ami van, a kormánynak köszönhető, ezért min­­­dent mindig ócsárolnak és lehurrognak. Fo­kozzák a kétségbeesést és a­ defetizmust, nagy veszélyeket festenek a falra, ami a kormány „hozzá nem értő“ intézkedéseiből fakad, kézzel lábbal bizonyítják, hogy a kormány mindent rosszul csinál, de nem mondják meg persze, hogy hogyan kell jól csinálni. Nekik minden mindegy, csak ne tudjon konszolidálódni­ az a politikai rendszer, amelynek komoly­, szo­ciális jellege mindaddig nyilvánvaló, amíg­ a két munkáspárt is részt vesz annak irányítá­sában. Teszik ezt tudatos megfontolássá­­ azok, akiknek egyéni érdekeik a munkásság poli­tikai befolyásának gyengítése, de teszik ezt néha munkások is, akiknek a politikai érett­sége nincs azon a fokon, hogy felfognák, kinek tesznek szolgálatot, mikor a következ­ményeket nem végiggondolva, indulatoktól hajtva rombolják a munkáspártok által is támogatott kormány tekintélyét. És napjaink szédítő­­ nyomorúságában kerül a munkásság eb­ben a harcban ismét a törté­nelmi próbatétel elé. Vájjon telikre öntudatá­ból és erejéből, hogy megnyerje ezt a csatát? Sok, nagyon sok múlik ezen! A történelem nagy főkönyvében sok íródhat javunkra, de sok íródhat hátrányunkra is. Az esedékesség, mint legtöbbször, majd csak évek múlva kö­vetkezik be és akkor kasszírozunk vagy fize­tünk. Hogy mit jelent egy nagy történelmi adósságot kifizetni, azt éppen napjainkban érezhetjük legjobban. Vigyázzunk tehát! Vi­gyázzunk, nehogy ebben a mindennapi egy tál lencséért folytatott harcban az „apai“ öröksé­günket, a politikai jogainkat veszítsük el részben vagy egészben. Nehogy elvakult indu­lataink közben eladjuk jussunkat azzal, hogy akaratunk ellenére a túloldal erőit segítjük győzelemre. Mindenki tudja, hogy a szó szo­ros értelmében éhezünk, de végzetes öncsalás, ha azt hisszük, hogy a jelenlegi politikai rendszer elleni harccal segíthetünk ezen, vagy hogy a gazdasági harcot,­­­ sztrájkot külön tudjuk választani a politikától. A tétel komo­ran egyszerű: így vagy úgy, de a megpróbál­tatásokat ki kell bírni. Ha fegyelmezetten csináljuk és így nem adunk fel semmit poli­tikai pozícióinkból, akkor a bajok kikopla­lása­ után miénk a jövő, ha fegyelmezetlenül csináljuk, akkor ugyanannyi koplalás után — de elkótyavetyélve a politikai hatalmat, amit a történelem szinte ajándékba adott nekünk — nyomoroghatunk tovább, úgy, mint a „régi jó békeidőben“, amikor ennivalónk ugyan volt, de másra azután már nem tellett. Boldog Új Évet! — mondják ilyenkor az emberek. Én is ezt mondom, de közben arra gondolok, hogy mennyire szinte csak tőlünk függ, hogy boldogabbak lesznek-e az új évek. Eddig úgy éreztük, hogy tehetetlen bábok vagyunk a mások irányította események sod­rában, ma meg kell tanulnunk, hozzá kell szoknunk, hogy nagy mértékben tőlünk függ saját jövőnk alakulása. Csak így lehet a sza­badság valóban­ azzá a legmagasabbrendű erkölcsi keretté, amivé a művészek álmodták és amivé nekünk, dolgozó embereknek tenni kell azt azáltal, hogy megértjük, hogy az em­beri társadalomnak összetevői és függvényei vagyunk egyszerre, megértjük, hogy nem lehet büntetlenül az emberi összesség ellen cselekedni, mert a pillanatnyi előnyökön túl ott van a nagy­­ történelmi számadás, aminek sohasem­ tudhatjuk, hogy mennyire leszünk szenvedő részesei. Az új év küszöbén önkén­telenül is gondolnunk kell az elmúlt 21­ évre, a háborúra, jelen gondjainkra és ezzel azokra a hibákra i­s, melyek idáig juttatták a dolgo­kat. És gondolnunk kell a jövőnkre is, arra a jövőre, mely most már sokkal inkább a­ mi kezünkben van, mint bármikor ezelőtt. Willért Andor Jegyzőkönyv Felvétetett 1945 november 29-én a Gépmester­­egyesületi Agitálóbizottság választásának sza­vazatszedő bizottsági ülésén. Beérkezett 284 sza­vazat, ebből érvényes 269, érvénytelen 15. A szavazatok megoszlása. Rendes tagok: Fridrich János 267, Huszár István 268, Lichtenstein Bernát 261, Molnár János 264, Nádai Róbert 257, Schillinger Lajos 268, Schreiber Dezső 265, Trachmann Gyula 264, Veres György 267 szavazat. Póttagok: Geiszler Endre 269, Menich József 268, Miseje Tivadar 269, Rózsa László 268, Schlingloff László 269 szavazat. Budapest, 1945 november 29. Gr­igalek Lajos Wagner Gusztáv szavazatszedőbizottsági tag. szavazatszedőbizottsági tag. Zsemlevits Lajos szavazatsz­edőb­iz­o­ttsági tag.

Next