Typographia, 1971 (103. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-01 / 1. szám
1971. JANUÁR 1. Küldöttértekezlet a debreceni Alföldi Nyomdában „A jó szó többet ér”... Megtartották a szakszervezeti küldöttértekezletet a debreceni Alföldi Nyomdában. Az írásos beszámolóhoz kiegészítést is készítettek, amely a nők helyzetével, az üzemi demokrácia szerepének fontosságával foglalkozott. Tizennégyen szólaltak fel a tanácskozáson. A felszólalók a beszámolót reálisnak, tartalmasnak értékelték, hangsúlyozták önkritikus jellegét, valamint azt, hogy az elemzés során megfelelő következtetéseket vont le. Legtöbben a bérezés kérdéseivel foglalkoztak. Felvetették, hogy a dolgozó nőknek nem megfelelő a munkakategorizálása a könyvkötészetben. Alacsonynak tartják a bérüket. Ugyanakkor azt is feszegették, hogy az idősebb, régi dolgozók megbecsülése nem tükröződik a fizetésekben. Az iparágon belül az Alföldi Nyomda bérszintje igen alacsony. A küldöttértekezlet megerősítette a szakszervezeti bizottságnak a központi vezetőség elé terjesztett állásfoglalását, amelyben kérte a bázis bérszínvonal emelését, vagy a budapesti nyomdákkal való egy szintre hozását. Ezt a küldöttértekezlet résztvevői örömmel fogadták. Papp Lajosné, fiatal asszony, az ofszet üzem előkészítő dolgozója felszólalásában hangsúlyozta: az anyagi elismerés párosuljon az erkölcsi elismeréssel. A jó szó sokszor többet ér, mint száz forint jutalom. Hiányolta, hogy nem értékelik kellőképpen nehéz munkájukat a lap előkészítésénél. Nincs megoldva a fiatal aszszonyok és lányok éjszakai közlekedésének gondja. Vannak, akik a város távolabbi pontjain élnek, s az éjszakai műszak leteltével körülményes a hazatérésük. Kérte, hogy a vezetőség e problémát minél előbb tűzze napirendre. Többen beszéltek a szocialista munkaversenyről. Bírálták a termelési bizottság munkáját és elmondták, hogy a jövőben több segítséget várnak tőle. Problémaként vetődött fel az értekezleten a túlóra kérdése is. A felszólalók megállapították, hogy az utóbbi időben emelkedett a túlórák száma az üzemben. Az idén például a tavalyi évhez képest tizenkétezer órával emelkedett a túlórák száma. Ez évben az össztúlórák száma elérte a hatvankétezret. A túlóraszóródásokra jellemző, előfordulnak olyan esetek, amikor a dolgozó nők a Központi Bizottság határozata után is havonta 100—120 túlórát teljesítenek. E túlóratöbblet következtében a munkások fizikailag és idegileg is elfáradnak. Ezzel kapcsolatosan az értekezleten a vállalat vezetősége részéről elhangzott az az ígéret, hogy jövőre mindössze csupán tizenkétezer túlórát használnak majd fel. Voltak, akik hozzászólásaikban a hangvételről, az emberek lelkivilágához való közeledésről, valamint az egymáshoz fűződő kapcsolat megteremtésének fontosságáról beszéltek. Kérték azt is, hogy a szakszervezeti bizottság és a vállalati vezetés találja meg a módját a kettő közötti összhang megteremtésének. A felszólalók közül többen beszéltek a politikai és a tömegmunka javításáról, a műhelybizottságok szerepéről és irányításának fontosságáról. Nagy tetszést váltott ki az a bejelentés, hogy a IV. ötéves tervben a vezetőség 4 millió 300 ezer forintot fordít óvoda és bölcsőde építésére. Ez azt jelenti, hogy hetven gyermeket tudnak elhelyezni kulturált körülmények között a szülők megelégedésére. A nyomdának ezt a törekvését segíti és támogatja a Debrecen Városi Tanács végrehajtó bizottsága is. Voltak, akik azt feszegették, hogy a szakszervezeti tisztségviselők ne csak egysíkú tevékenységet fejtsenek ki, hanem tartsák feladatuknak és kötelességüknek a munkára való nevelést is. A színvonalas, gondolatokat ébresztő beszámoló és vita után a küldöttértekezleten megválasztották az új szakszervezeti tanácsot és számvizsgáló bizottságot, valamint a kongresszusi küldötteket. A szakszervezeti tanács titkára újból Balogh Béla lett. BIELICZKY SÁNDOR Helyszín: Újpesti Papírgyár igazgatói szobája. Időpont: 1970. december 14. Reggel kilenc óra, öten ülnek a tárgyalóasztal mellett: Liszter Mihály igazgató, Kapos Endre, a pártszervezet titkára, Pánczél Jánosné, a szakszervezeti tanács titkára, Ligeti László KISZ-titkár és Bus Jánosné, személyzetis. A szokásos hétfői „ötszög” megbeszélés kezdődik... A Papíripari Vállalat vezetősége elhatározta a belső vállalati irányítási rendszer korszerűsítését, s erről — elképzeléseikről a teendőkről — írásban is tájékoztatták a gyáregységeket, köztük az újpestit is... A kerületi tanács kéréssel fordult hozzájuk: járuljanak hozzá saját fejlesztési alapjukból a tanácsi fejlesztéshez, amelyért „cserébe” évenként egy szövetkezeti lakást, 3—4 bölcsődei, óvodai férőhelyet kapnak, és az ő pénzük is „benne lesz a közelben megnyíló közértüzletben is...” Az elvi döntés természetesen a Az új titkár kezdő lépés, hiszen el kell fogadtatni, meg kell vitatni a szakszervezeti tanáccsal is, hogy három évig százezer, további két esztendeig pedig hetvenötezer-hetvenötezer forintot fordíthassanak erre a célra... Alig néhány hete, 1970. november 27-e óta, szb-titkár Pánczél Jánosné. A gyáregység dolgozóinak létszáma hiába 230—240, a munka nem kevesebb, mint másutt, sőt... „Civilben” a műszaki raktár vezetője, szb-titkári tisztségét társadalmi munkában látja el. — December hónap — mondja Pánczél Jánosné — mindenféle aprómunkával telik el. Egy nyugdíjas felkeresett segélyért, mert ő is, a felesége is, beteg. Szerény lehetőségeinkhez képest segítettünk. Új dolgozók is megtalálták, hogy nem volna-e mód könnyebb munkára kerülniük, első lépései kéréseiket nem mindig tudjuk teljesíteni, hiszen nálunk többnyire nehéz a munka ... — Szb-ülést mikor tartottak? — December 4-én, ez volt az első a választás óta. — A napirendek? — A többgyermekes, esetleg egyedülálló anyák jutalmazása tizennyolc asszonyt érint ... Itt határoztuk el az aktívák jutalmazását is, 20 munkatársunk társadalmi tevékenységét — köztük a bizalmiakét is — tartjuk 1970-ben átlagon felülinek, kiemelkedőnek... Döntöttünk arról is, hogy nyugdíjasainknak karácsonyi és újévi üdvözletet küldünk ... — A jövő évi munkaterv elkészült már? — Még nem. Először az idei évzáró teendőkön legyünk túl. Nekem is át kell még tekintenem a szakszervezeti munkát. Igaz, korábban szakszervezeti bizalmi voltam, de most sokkal többről van szó... A vállalati vezetéstől megkapok minden segítséget, mégsem könnyű egyik napról a másikra partnerré válni ... — Mi a legnehezebb és a legfontosabb az új társadalmi tisztségében? — Legszívesebben azt felelném, hogy minden. Mégis azt mondom: megnyerni az emberek bizalmát... Nálam ismétlődik a „történelem”. — Hogyan? — 1968-ban neveztek ki a műszaki raktár vezetőjének. A korábbi vezető 15 évig töltötte be posztját nyugdíjba vonulása előtt. Egy nőnek ilyen helyzetben különösképpen szorgalmasan, eredményesen kell dolgoznia, hogy elismerjék ... Ha nem is lehet egyenlőségjelet tenni a két szituáció közé, mégis akad hasonlóság, mert az új szb-titkár tevékenysége iránt felfokozott az érdeklődés, az igény ... K. T. TYPOGRAPHY Őszinte beszélgetés egy művezetővel Miért fizetik a jól dolgozókat és a lustákat egyformán? Országos gond a létszámhiány, nem kíméli szakmánk üzemeit sem. „A vándormadarak aranyéletet élnek” — tartják sokan, s nem is jogtalanul, hiszen valóban általános jelenség, hogy a „tarka munkakönyvesek” már-már a józan észt meghaladó követelésekkel állnak elő, ám ugyanakkor kritikán aluli munkafegyelemmel dolgoznak. Mindez rangos vezetőtestületek állandóan napirenden levő témája; szakemberek keresik, kutatják a megoldás lehetőségeit, ám, furcsa mód, ez a „kollektív töprengés” nemigen jut tudomására azoknak, akiket a gond talán a legközvetlenebbül érint. Legalábbis erről győződhettem meg a minap a Budafoki Papírgyárban, amikor Tóth-Urbán József művezetővel beszélgettem. A tulajdonképpeni témát kerülő úton közelítettük meg, hiszen bérezési problémákkal kezdtük. A vezetés dilemmája — Mennyi pénzt kap bérfejlesztésre ? — Viszonylag nem sokat, de tudni kell, hogy a közelmúltban jelentősebb béremelések történtek, többek között az a 20 százalék is, amit a papíripar dolgozói kaptak. — A béremelések nagyságába és személy szerinti elosztásában önnek, művezetőnek milyen szava van? — Megkérdeznek bennünket de végül is nem rajtunk múlik, hogy ki mennyit kap. — S ha csak a művezetőn múlna a bérezés? — Akkor semmiképpen sem adnék olyanoknak, akik egyáltalán nem dolgozzák meg becsülettel azt a termelési értéket, amiért a fizetésüket kapják. És semmiképpen sem adnék magasabb órabért olyanoknak, akik most léptek be hozzánk, s még a betanulási időn sincsenek túl. Hozzám 45 ember tartozik, hatvan százalékuk régebbi dolgozó, de nem egyet tudnék felsorolni közülük, akiknek alig valamivel magasabb, vagy éppen alacsonyabb a fizetése, mint a három-négy hónapja itt dolgozóknak. De mondom: a dolog nem rajtunk, művezetőkön múlik, s voltaképpen meg kell értenünk a gyár vezetőinek dilemmáját: vagy teljesítik az új belépők gyakran nagyon határozottan leszögezett anyagi kívánságait, vagy le kell mondaniuk az új munkásokról. — Szóval vadonatúj emberek viszonylag magas bért kaphatnak és — mivel ennek a szakmának a munkafogásait elég hosszú ideig kell tanulniuk — a magasabb bér ellenére, legalábbis kezdetben, alig használhatók. Kirívóan semmit sem csinál... — A betanulási idő még nem lenne különösebb gond, hiszen előbb-utóbb mindenki megtanulhatja a szakmát, ha akarja. A baj ott kezdődik, hogy kevesen akarják. Fiatalok nemigen jönnek hozzánk. Folyamatos üzem, a háromműszakos munka manapság nem tartozik a legnépszerűbb dolgok közé. Akik jönnek, azoknak jórésze alaposan „kidekorált” munkakönyvvel rendelkezik, nemegyszer maguk is bevallják, hogy ezt az áldatlan munkaerőhelyzetet használják csak ki, s a munkát meghagyják másoknak. — S a művezető ilyenkor nem kezdeményezheti ezeknek az embereknek az elbocsátását? — Nyilván ön is tudja, hogy a művezetőt rendszerint kioktatják arra, hogy a dolgozóval hogy s mint beszéljen. Szívem szerint bizony jó néhányat elküldtem volna már az évek folyamán, ám ennek millió akadálya van. — S annak mi az akadálya, hogy a jól dolgozókat jobban, a lustákat pedig gyengébben fizessék? — Mondtam már: nemcsak rajtam múlik, hogy ki menynyi pénzt kapjon. S ez esetben én hiába vállalnám a differenciált bérezéssel járó óhatatlan népszerűtlenséget, ha mások nem vállalják. Csak azt nem tudom, mikor döbbenünk végre rá, hogy a jelenlegi gyakorlat semmi jóra nem vezethet. Van például négy beosztottam, akik a különböző műszakokban azonos munkát végeznek, de a munkában eltöltött idejük, következésképpen a gyakorlatuk és a szakképzettségük is különböző. Hogy egyéb kvalitásaikról ne is beszéljek. Ennek ellenére mind a négy embernek hajszálra azonos bére van, s higgye el nem azért, mintha én így akarnám. Vagy mondok más példát: fölveszek egy fiatalembert, aki már kezdettől fogva kirívóan semmit sem csinál. Egész nap ül és cigarettázik. Az órabére egyenlő a már jó néhány éve itt dolgozókéval. Majd miután ezt is megunja, se szó, se beszéd, néhány napig nem jön be. Amikor ismét megjelenik, felelősségre vonom, s nyíltan a szemembe mondja, hogy direkt azért mulasztott, hogy elbocsássuk. Megy máshova, és másutt még többet kap. Szeretem a gyárat — Véleménye szerint mi a megoldás? — Inkább csak érzem, hogy sokkal szigorúbban kellene óvni a munkaerkölcsöt, de talán még ennél is fontosabb lenne a munkakörülmények korszerűsítése és általában az egész munkaszervezés racionalizálása. Gépesítéssel, technológiai szervezéssel, automatizálással talán megoldhatók lennének ezek a problémák. — Maga mióta dolgozik itt? — Tizenöt éve. — S miért nem hagyta már ott a gyárat? — Én itt nőttem fel. A három műszakos munka mellett itt végeztem el a technikumot, itt lettem művezető, s nemcsak a szakmámat, de a gyárat is nagyon szeretem. VÉRTES CSABA : Kiadók, írók és nyomdászok egymás szövetségesei INTERJÚ GARAI GÁBORRAL A nyomdaipar és a könyvkiadás egyik legfontosabb missziója, hogy a művészet szépségét, az irodalom alkotásait továbbítsa, eljuttassa az emberekhez, az olvasókhoz. Kapocs, alkotó és befogadók között. A dolgok bonyolult kölcsönhatásban vannak egymással. Nemcsak a műalkotás hat a közösségre, és nemcsak a társadalmi állapotok, a tömegek világa befolyásolják az alkotót. A könyvkiadás jellege, vagy éppen a nyomdaipar állapota is visszahat mindkettőre. Hogy interjút kapjunk a Typographia részére, Garai Gábor költőt, az Élet és Irodalom helyettes főszerkesztőjét kerestük fel ezekkel a nagyon is aktuális kérdésekkel. — Garai elvtárs felszólalása a X. pártkongresszuson különösen az írók, nyomdászok és kiadói dolgozók körében — akiknek közös gondjairól is szólt — váltott ki nagy visszhangot. Beszélt „kulturális közérzetünk” néhány időszerű problémájáról. Miben látja e közérzet egészséges voltának legjobb biztosítékát? — Abban az őszinte és jó légkörben, közéletünknek, társadalmi létünknek abban a szellemiségében, amely a párt kongresszusán is megnyilvánult. Mondok valamit: hat napon át beszédeket, felszólalásokat hallgatni elég fárasztó. Ezen a tanácskozáson az embernek mégsem esett nehezére figyelni, az olykor súlyos gondolatokat továbbgörgető vitát követni. Egyszerűen azért, mert felelősséggel, őszintén és a kérdések alapos ismeretében szóltak hozzá a küldöttek. A legmagasabb beosztású vezetőktől a kétkezi dolgozókig minden felszólaló mondanivalójából kicsendült a természetes vélemény: vagyunk olyan erősek, olyan biztosak saját dolgainkban, hogy nemcsak a szépet, hanem gondjainkat is szóvá tehetjük. Azaz: figyelemébresztően érdekes volt a tanácskozás. Egy elfogadott, világos cél ismeretében fejlődő társadalom közgondolkozása tükröződött benne. Az, hogy mind politikai, mind gazdasági fejlődésünk fővonulata helyes és szilárd. Ami hiba, kerékkötő, vadon nőtt, zavar minket, azt majdcsak elhárítjuk, kigyomláljuk. Ha nem is mindent könnyen vagy azon nyomban. Úgy gondolom, ezért kedvező az alkotók helyzete, s éppen ez a társadalmi valóság a legjobb biztosíték arra, hogy „kulturális közérzetünk” továbbra is egészséges maradjon. — Az Íróknak — alkotásaik megjelentetése, úgy is mondhatnánk munkájuk eredményének „realizálása” kapcsán — nap mint nap — dolguk akad a kiadóval. Közhely, hogy a múltban a tőkés kiadók vagyonokat szereztek az írók kihasználásával. A mai Írók kapcsolata a szocialista kiadóvállalatokkal, azok munkatársaival, dolgozóival gyökeresen más. Milyen? — Egyetlen mondattal fogalmazva: általában igen jó. Senki nem vitatja, hogy az írók megbecsült tagjai a társadalomnak, s ez a megbecsülés nemcsak erkölcsiekben jut kifejezésre. Ellentétben a múlttal, a felszabadulás óta magyar írónak kenyérgondok nem igen okoztak különösebb keserűséget. Az utóbbi 10—15 évben pedig az írók egyre inkább tapasztalják, hogy értő kezek gondozzák műveiket. A kiadók dolgozói többnyire kiváló szakemberek, sokan maguk is írók, költők, kritikusok. Szépítenénk a valóságot, ha nem vallanánk be, hogy munka közben vannak súrlódások is. Melyik író örül, ha például visszaadják a könyvét? Hozzá kell tennem, ilyesmi manapság jobbára csak esztétikai okok miatt fordul elő. Amióta két kiadóvállalat, a Szépirodalmi és a Magvető létezésével az irodalmi művek gondozásának, közreadásának „monopolhelyzete” megszűnt, azóta — biztos vagyok benne— remekművek, igazi értékek nem sikkadhatnak el. Ha az utóbbi időben vannak is panaszai az íróknak, azoknak többnyire a nyomdaipar műszaki lehetőségeivel kapcsolatos kérdések az indítékai. S e panaszok lehető orvoslásában kiadók, írók és nyomdászok egymás szövetségesei. Az igazi irodalom támogatásával a szocialista kiadók őszinte hivatástudattal lépnek túl holmi üzleti, merkantilista szempontokon.. Nem a szándékon, hanem az érvényben lévő gazdasági ösztönzőkön múlik, hogy olykor egy széria P. Howardot szükséges kiadni, csakhogy — gazdaságilag — biztosítsák, mondjuk valamely sorára váró tehetséges fiatal költő kötetének megjelentetését. — A könyvkiadásnak jócskán vannak olyan nehézségei, amelyek technikai feltételek hiányából, nevezetesen a hazai nyomdaipar műszaki elmaradottságából származnak. Milyen visszahatása van ennek az irodalmi alkotók munkájára, hogyan látja Ön ezt a kérdést? — Aki ma a kezébe vesz egy magyar könyvet, az a tartalomtól függetlenül a külső esztétikai megjelenésben is gyönyörködhet. Legalábbis ez a jellemző. Más kérdés, hogy mikorra jut az olvasó kezébe a mű? Ha nem jelenik meg a tervezett verseskötet vagy regény az ünnepi könyvhétre, csak jövő szeptemberre, az nem is annyira az író szempontjából rossz — bár személyileg neki a legfájdalmasabb — hanem az olvasókat (akikért a mű született) érinti. Félreértés ne essék, nem magamról beszélek. Nyilván nem lenne „nemzeti tragédia”, ha később jelenne meg egy kötetem, a tervezettnél. Sok ilyen eset viszont mégiscsak a kulturális életet károsítja. Mondok egy példát. Tavaly, felelősségteljes hozzászólások méltatták az „olvasó népért” mozgalom jelentőségét az országos bizottság szegedi tanácskozásán. S miközben az előadók a műveltség terjedésének fehér foltjairól beszéltek, az alföldi tanyavilágba, egyes vidékek falvaiba egyszerűen nem jutottak el a könyvek — bizonyos pénzügyi, szervezési nehézségek miatt. Az „olvasó népért” mozgalom vitáról szóló újságtudósítást olvasva, a népboltok üres könyvespolcai előtt vajon mit gondoltak a falusi emberek? Az említett eset terjesztési problémákon múlott. Többnyire viszont a nyomdaipar elavult technikai helyzete, a nyomdák munkásainak, alkalmazottainak mértéktelen túlterheltsége okozza, hogy ■— mint a most lezajlott téli könyvvásáron is jó néhány mű nem jelenik meg határidőre, akkor hiányzik a könyv, amikor leginkább keresik az olvasók. A legtartalmasabb művészi, irodalmi alkotás mértékét is növeli ha szélműves, méltó kiállításban kerül az olvasók kezébe. Mennyiben tartja meghatározónak a nyomdaipar szakembereinek munkáját, esetleg van e személyes kapcsolata a nyomdászokkal? — Magasra értékelem az utóbbi másfél évtized fejlődését, amely a hazai könyvművészet úttörőire, legjobb hagyományaira támaszkodva, a műalkotás rangjára emelte a könyvek kivitelét, megjelenési formáját is. Az ismert tárgyi nehézségek ellenére — vagy talán inkább éppen ezért — érezhető szolidaritás, talán nem túlzás megkockáztatni: testvéri együttműködés alakult ki nyomdász, kiadói szakember és író között. A nyomdászok és az írók jó kapcsolata régi és közismert. Más alkotók mellett hadd hivatkozzam Kis Ferenc, a nyomdászból lett író példájára, aki — halála előtt utolsó — kötetét maga szedte. Egyébként, ha nem is volt soha mestersége az ólombetűk művészete, írónak a nyomda közelében lenni mindig jó érzés. A nyomda inspiráló, ihlető forrás. Lehet, hogy azért, mert nyomdász és író egymásra utaltan dolgoznak, lehet, hogy abból adódik: az üzemben válik az olvasók, a társadalom számára is nyilvánvaló valósággá ami korábban az író legszemélyesebb ügye volt. Csütörtökön tördeljük az Élet és Irodalmat, a Szikra Lapnyomdában, s a „nyomdai levegő” már-már elválaszthatatlanul hozzátartozik az egymást követő hetek e viszszatérő napjaihoz. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a közös munka hevében előfordul apróbb, nagyobb nézeteltérés is nyomdászbarátainkkal, ami rendszerint abból ered: ők is, mi is jó, kifogástalan lapot szeretnénk nyújtani az olvasónak. De a nyomdai kapacitáshiány, a túlórák, a szükségesnél mindig kevesebb szakember nehezíti a munkát. Mégsem ez a legfontosabb, hanem az ami az együttes munkában összeköt bennünket: kinek-kinek a maga területén a közösség, a művelődés értékeit kedvelő emberek, a társadalom szolgálata. VAJDA JÁNOS