Typographia, 1992 (124. évfolyam, 1-12. szám)
1992-01-01 / 1. szám
2 TYPOGRAPHIA 1992. JANUÁR A hal a nyomdászoké lett Békésebb vizeken a múzsák hajója Süllyed a Múzsák hajója címmel májusi számunkban arról tudósítottuk olvasóinkat, hogy a Múzsák Közművelődési Kiadó Vállalat nyomdászai hosszú évek óta küzdenek a „nagy hallal”, amelyhez hozzá vannak láncolva. A vállalat kiadói és terjesztői részéhez, amely víz alá akarja rántani apró lélekvesztőjüket. A riport fura dolgokról számolt be: sokmilliós veszteségről, miközben két igazgatót is fizettek, de egyikük sem dolgozott. A kinevezett vállalati, minisztériumi biztosról, akit alig láttak a nyomdában, a szakszervezeti bizottság elnökét fenyegető gazdasági direktornőről, korszerűsítés címén elbocsátott dolgozókról, az illetékes kiadói ügyekért felelős minisztériumi ember sértődött packázásairól. Idézem a riport befejező sorait: „A Múzsák nyomdászai május 9-én sztrájkba léptek, és ezt mindaddig folytatják, amíg vezetőjüket vissza nem veszik”. (A nyomdászok vezetőjét ugyanis szintén azonnali hatállyal elbocsátották). A Pesti Riport december 19-én Rekviem egy kiadóért című írásában arról tudósított, hogy szép csendben, minden külön értesítés nélkül megszűnt a Múzsák Kiadó. Ezek után érthető kíváncsisággal kerestem fel a kis angyalföldi nyomdában Flórián Gábort, az alapszervezet szakszervezeti bizottságának elnökét, hogy a további fejleményekről, a nyomdászok sorsáról érdeklődjek. Kellemes meglepetésemre jókedvű, bizakodó kollégák közt találtam pániknak, zűrzavarnak már nem volt nyoma. - Kezdjük ott, amivel lapunk májusban befejezte: volt-e a sztrájknak eredménye? - Előbb kétórás figyelmeztető sztrájkot tartottunk, rá két napra, a törvényes előírásoknak megfelelő tízórás sztrájkba léptünk - sorolja a történteket a fiatal szb-elnök. - Mi lett a vége? - Sikerült megegyeznünk a minisztérium vezetőivel, előbb Inkey Péter főosztályvezetővel, majd Fekete György helyettes államtitkár úrral írtuk alá megállapodásunkat. Fekete úr szerint nyitott kapukat döngettünk, mint közölte, a minisztérium szándéka is, hogy végre funkcionáló igazgatót kapjunk. De a mi feltételünk ehhez az volt, hogy a gazdasági vezetőnő által elbocsátott Horváth László műszaki osztályvezetőt helyezzék vissza munkakörébe. - A sztrájk tehát happy enddel végződött? - Kinevezték 1991. július 1-jei hatállyal igazgatónak Kiss Ádámot, aki addig a Számaiknál dolgozott. Személyéről kikérték a mi véleményünket is. Feltételünket szintén teljesítették: Horváth László július 13-án eredeti munkakörébe viszszajött. - Miért Kiss Ádámra esett a választás? - Három jelölt volt, közülük Kiss Ádám jött hozzánk, bemutatkozott, hoszszasan elbeszélgettünk. Az ő koncepciója egybeesett szakszervezetünk véleményével: azzal, hogy a nyomdát el kell különíteni a többi egységtől, s gazdaságilag mérhetővé tenni. Egyetértettünk a gazdaságtalan részlegek felszámolásával, illetve átalakításával. - Tehát vágyuknak megfelelően önelszámolóak lettek? - Még nem, mindmáig nem vagyunk azok. De egyéb változások is történtek: elbocsátások, ez azonban nem érintette a nyomdát, csak a kiadói, szerkesztői területet. A gazdasági igazgatónő, Albertné, közölte, hogy nem hajlandó Horváth Lászlóval együtt dolgozni és rögtön el is távozott körünkből, szűk klikkjével együtt. Azóta új gazdasági vezetőnk van, Pákái Zoltánná, akivel már lehet emberi nyelven beszélni. - És mi történt a miniszteri biztossal? - Soha nem tisztázódott előttünk, hogy mi volt a szerepe, összesen egyszer láttuk. Őt is felmentették, megszabadultunk tőle. - Hogy alakult ezután a nyomda sorsa? - A privatizáció van nálunk is napirenden. Az új vezetés szerette volna ezt még az év végéig lebonyolítani, de az ügy még gyermekcipőben jár a minisztérium késleltető, időhúzó magatartása miatt: vállalatunk vezetése nem kapott egyértelmű válaszokat ez ügyben. Terveztek ugyanis valamiféle alapítványt, hogy a Művelődési Minisztériumhoz tartozó vállalatok privatizálásából befolyt pénz ne a vagyonügynökséghez, hanem az alapítvány kasszájába kerüljön. Ezzel ment a huzavona, nyíltan erről velünk nem beszéltek. Csak annyit közölt új igazgatónk, hogy az ügyben nincs egyértelmű állásfoglalás. Különben direktorunk nyitott ember, minden tájékoztatást megkapunk tőle. - Van-e elég munkájuk? - A sztrájk után egy darabig kevés munkánk volt - a régi vezetők „lebeszélték” megrendelőinket. Azóta, javult a munkaellátottság. A privatizációnak pedig márciusig be kell fejeződnie. Most folyik a vagyonbecslés - jött egy szakértő, aki szakszervezetünk véleményét is kikérte, érdeklődött elképzeléseinkről is. A szóba jöhető leendő tulajdonosok és szakszervezetünk közt még nem folyt eszmecsere, egyelőre szakértői szinten tart a dolog. - Részt vettek-e a december 17-i országos figyelmeztető sztrájkban? - Még az új dolgozók is, s azok is, akik nem szakszervezeti tagok. Akadályt nem gördítettek, senkit nem fenyegettek, igazgatónk egyetlen kérése volt, hogy a Múzsák Magazin utolsó, hattyúdal száma készüljön el. Már csomagolják... - A Pesti Riport közli, hogy megszűnt a kiadó... - A Múzsák hajója elsüllyedt, de csak a kiadóé. Az szóba se került, hogy a nyomdánkat megszüntessék. Harminc dolgozónk munkahelye biztonságban van. Sőt: az igazgató és a vagyonértékelő egyetért azzal, hogy minél magasabb hányad legyen a privatizáció után a dolgozói részvény, csak a módja nem tisztázódott még. - Bérhelyzetük hogyan alakult? - A sztrájk előtt tízszázalékos béremelést ajánlottak fel, de mi a minimum huszonhárom százalékhoz ragaszkodtunk. Végül tizenöt százalékban állapodtunk meg, azzal a feltétellel, hogy a maradék nyolc százalékról rövidesen tárgyalunk. Most tíz és félezer forintos a bérátlagunk, a helyzet e téren nem sokat javult. De ígéretet kaptunk, hogy amint ez lehetővé válik, ez ügyben leülnek velünk tárgyalni. Az ösztönző prémiumrendszert is kilátásba helyezte a vezetés. - Akkor most tulajdonképpen kié a hal? - A miénk! Gyakorlatilag mi járultunk hozzá a partra húzásához. Ha akkor nem sztrájkolunk, minden a régiben marad, s talán szanálták volna a vállalatot. Megszabadultunk a hozzá nem értő emberektől, megmentettük az ilyen kis ragadozóktól a céget. Igaz, az általuk okozott kárért még enyhe bejnyét sem kaptak. A lényeg: a Múzsák megszűnt - a nyomda a dolgozókkal együtt marad. S mióta Albertné elment, engem mint szakszervezeti vezetőt senki nem fenyeget, sőt partnernek tekintenek. Győri Illés György Fuló Pál levele Tisztelt Vezérigazgató Úr! Bevallom, egy már gyógyulni látszó sebet szakított fel bennem a Typographia novemberi számában megjelent interjúja. A mai napig vallom: nagyon sokat köszönhetek annak a 23 évnek, amelyet az Athenaeum Nyomdában tölthettem. Fáj a szívem, valahányszor csak a nyomda környékén járok, hiszen itt tanultam a szakmát, gyermekeim itt jártak óvodába, s azt hittem, érdemes ragaszkodnom választókörzetem legnagyobb üzeméhez. Első munkahelyemhez... Nem rajtam múlt, hogy ez a kapcsolat megszakadt. Úgy érzem, hozzám méltatlan lenne, ha Önhöz hasonlóan személyeskedni kezdenék, s úgy válaszolnék vádjaira - amelyekkel igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy volt kollégáim és a szakma előtt lejárasson. Én annak a híve vagyok, hogy mindenkit a tettek minősítsenek s ne a nyilatkozatok. Szorítok Önnek, vezérigazgató úr, hogy azt, amit ígért, valóra is tudja váltani, és azért, hogy az Athenaeum Nyomda dolgozóit ne fenyegesse többé az elbocsátás réme! Annak pedig örülök, hogy - részben az én parlamenti közreműködésemmel - a végkielégítéssel kapcsolatos traumája is megoldódott. Végezetül: szeretném biztosítani arról, hogy továbbra is következetesen harcolni fogok az Országgyűlésben a munkavállalók, így a nyomdászok jogaiért... Még akkor is, ha ezzel megnehezítem néhány vezető dolgát. Tisztelettel üdvözli: Filó Pál országgyűlési képviselő, volt beosztottja KONGRESSZUSI JEGYZETEK Mi különbözteti meg a szociális demagógiát a valós érdekvédelemtől? - kérdezte az egyik újságíró azon a sajtótájékoztatón, amelyet Göncz Árpád tartott az MSZOSZ-kongresszus szünetében. Az - felelte a köztársasági elnök -, hogy az előbbinek csak tétje van, de felelőssége nincs. " Nem is olyan régen még a mezőgazdaságot neveztük sikerágazatnak. Változott a helyzet ezen a téren is, mert - ahogy Nagy Sándor beszámolójában Hegyi Gyulát, a kiváló publicistát idézte - ezt a címet a felduzzasztott igazgatási adminisztráció hódította el. Ez kétségkívül így van, hiszen az államapparátus - az új hivatalok és főhatóságok szaporodásával - állandóan nő és terebélyesedik. És mi lett az egykori sikerágazatból? (Az egyik) válságágazat. A helycsere őszinte bánatunkra szolgál. * Dívik a pluralizmus a megszólításokban is. A szakszervezeti fórumokon - a kongresszuson is - a következő megszólításokat használják az előadók, a felszólalók: Kedves kollégák! Szaktársak! Hölgyeim és uraim! Lehet tehát választani. Kíváncsi vagyok, melyik lesz a befutó? Vagy tartósan, békésen élnek majd egymás mellett? * Amennyire kellemetlen lehet a felszólalónak, hogy az előtte elhangzottak miatt félre kell tennie az előre elkészített beszédét, és helyettea friss reagálás érdekében rögtönöznie kell, annyira jó ez a hallgatóság számára. Örvendetes jelenség, mert megelégeltük az olyan otthon megírt és az összejöveteleken felolvasott szövegeket, amelyek függetlenek voltak attól, hogy az előtte szólók miről beszéltek. Biztatóan terjedő gyakorlatról van szó, amely élvezetesebbé, izgalmasabbá teszi a tanácskozásokat, csiszolja a stílust, hozzájárul a politikai kultúra fejlesztéséhez. Egy kongresszuson sokan lépnek a mikrofon elé, hogy elmondják tapasztalataikat, megosszák gondolataikat. Az érdektelen beszédek mellett sok bölcsességet is hallhatunk. Magam is azok közé tartozom, aki szereti (gyűjti) a rövid, egymondatos, eredeti és szellemes megfogalmazásokat. Íme, néhány példa: „Már elegünk van a múltból, minket a jelen és a jövő foglalkoztat. Szeretnénk végre félelem nélkül élni, s nem élelem nélkül félni” - mondta a miskolci küldött. Egy másik felszólaló: „Nemcsak az jellemző ránk, amit mondunk és teszünk, hanem az is, amit nem mondunk és nem teszünk. ” Túlzásával együtt is elgondolkodtató: „Az Antall-kormány másfél év alatt elérte azt, amit a Kádár-rendszernek negyven év alatt nem sikerült: megszerettette a tömegekkel a szocializmust.” K.S. Még egyszer a végkielégítésről Sokan várták, hogy megszülessen, de azt hiszem, még többen csalódtak, amikor valóban megjelent a végkielégítésről rendelkező jogszabály. Sikerült vele összeugrasztani olyan munkáltatókat és munkavállalókat, akik korábban e tekintetben (is) egyetértésre jutottak. A munkaadók egy része úgy érezte, ha törvény határozza meg a végkielégítés feltételeként a munkaviszonyban töltött időt és a hozzákapcsolódó végkielégítés mértékét, akkor - tekintettel arra, hogy ez számára kedvezőbb, mint a már megkötött kollektív szerződés - csak ennyit hajlandó kifizetni. Ráadásul az „áthelyezés”hez évtizedek óta hozzákapcsolódó folytonosság fogalmát teljesen értelmetlenül, ill. a különböző kisvállalkozások érdekében teljesen érthetően megtörte a jogszabály. E bevezető után a leggyakrabban felmerülő konkrét kérdések kezeléséhez az alábbi - a jogszabályok értelmezéséből következő - segítséget szeretném adni. Az Mt. 9. § a) pontja értelmében a kollektív szerződés szabályozhatja a munkaviszonyból származó jogokat és kötelezettségeket. Tehát, pontosan a jogszabály ad lehetőséget arra, hogy a munkáltatók és a munkavállalók rendezzék megállapodás útján a munkaviszonyhoz kapcsolódó kérdéseket. A munkavállalók számára - az Mt.-ben szabályozottaknál - kedvezőbben természetesen meg lehet állapodni a kollektív szerződésekben. Sőt, ez a kollektív szerződés kötésének valódi értelme. Vagyis ez azt is jelenti, hogy az 1991. évi XLVIII. tv. nem lehet akadálya, hogy a kollektív szerződésben eltérjenek attól, és kevesebb munkaviszonyban töltött időt és nagyobb mértékű végkielégítést állapítsanak meg. A törvény azonban tartalmaz egy olyan szabályt is, amelytől nem lehet eltérni, így a végkielégítés alapjául figyelembe veendő egyhavi átlagkereset a minimálbér ötszörösét nem haladhatja meg. A másik gyakran felmerülő probléma, hogy a munkáltató elnevezésének megváltozásával járó átszervezés esetén jogellenesen „áthelyezve” munkakönyvi bejegyzést tesznek a munkáltatók, holott csak a „munkáltató neve és székhelye” rovatot kellene kitölteni az új névvel. A munkavállalók jelzései szerint sokan nem ezt a módszert alkalmazzák, hanem tényként közlik a dolgozóval, hogy a jogszabály értelmében az „áthelyezés” miatt nem jár végkielégítés. Jóllehet a dolgozó hosszú évek óta azonos munkahelyen és azonos munkakörben dolgozik. Csupán a munkáltató megnevezése változott. A dolgozókat így mindenképpen jogellenes magatartással okozott joghátrány éri a végkielégítés ki nem fizetése miatt. A munkavállalóknak természetesen módja van a munkaügyi döntőbizottsághoz, ill. kedvezőtlen döntés esetén a munkaügyi bírósághoz fordulni a joghátrány kiküszöbölése érdekében. Hódosné dr. Tóth Éva Jó, ha tudjuk... Az Alkotmánybíróság 49/1991. (IX. 27.) AB h.ával megállapította: a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló törvény azon pontja, amely a szakszervezeti tagdíjak 300 Ft feletti részének adókötelezettségét állapította meg, alkotmányellenes, mivel megkülönböztetést alkalmaz a munkavállalók és az (egyéni) vállalkozók között azzal, hogy eltérő mértékű adókedvezményeket állapít meg számukra. (Magyar Közlöny 104. szám) A közgyógyellátás részletes szabályait tartalmazza a 125/1991. (IX. 29.) Korm.r. (Magyar Közlöny 105. szám) A végkielégítés általános bevezetéséről szóló szabályokat, ill. feltételeket határozza meg az 1991. évi XLVIII. tv. A jogszabály október 19-én lépett hatályba. (Magyar Közlöny 116. szám) A 138/1991. (X. 29.) Kormányrendelet megszünteti a Központi Állami Kórházat, jogutódja a Semmelweis Orvostudományi Egyetem, amely az intézményt oktatási, gyógyítási feladatokra hasznosítja, valamint biztosítja a Népjóléti Minisztérium Háziorvosi Intézetének működési feltételeit. Figyelem! Az 1991. évi LItv. a szakszervezetekre nem vonatkozik (Magyar Közlöny 122. szám)