Typographia, 1994 (126. évfolyam, 1-12. szám)

1994-01-01 / 1. szám

2 TYPOGRAPHIA 1994. JANUÁR A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek Nehezen magyarázható az a hisztériának is nevez­hető háborgás, mely egyes szakszervezeti ve­zetők azon bejelentését kísérte, hogy indulnak a következő választásokon. Itt egy kicsit pontosíta­­nunk kell, mert a hábor­gás a Magyar Szakszerve­zetek Országos Szövetsé­géhez tartozó szakszerve­zetek vezetőiről szólt, akik a szocialisták színei­ben indulnak. Sok mindennel lehetne érvelnünk, így a nyugati példák felsorolásával. Úgy tűnik azonban, hogy ilyen esetekben az áhított nyugati demokráciák sem példák. Próbáljuk érvelni múltunkkal. Vizsgáljuk meg az 1890-ben alakult Magyarországi Szociálde­mokrata Párt és az ez idő tájt már izmosodó, alap­szabállyal rendelkező szakszervezetek viszo­nyát. Magyarországon a szo­ciáldemokrata párt és a szakszervezetek kapcsola­ta sajátos utat járt be. En­nek alapja a korabeli egye­sületi (egyesülési) és gyü­lekezési jogszabályokban keresendő. A szakszerve­zetekben tiltott volt a poli­tizálás. A szakszerveze­teknek még az „összebe­szélésre” sem volt joguk. Ugyanakkor a politikai pártok nem rendelkeztek azokkal a jogokkal, ame­lyekkel a hatóságok által jóváhagyott alapszabál­lyal rendelkező egyesüle­tek, így a szakegyletek, segélyező egyesületek. A politikai pártok tagszerve­zeteket nem építhettek ki, gyűléseket csak eseten­ként megkért engedéllyel tarthattak, tagsági díjat nem szedhettek. Egyéb­ként „ ...valamely politi­kai pártnak országos szer­vezése kormányhatósági­­lag engedélyhez kötve” nem volt. A polgári párto­kat a politikai pártokra vonatkozó megkötések nem érintették, csak a szo­ciáldemokratákat. Az ak­kori polgári pártoknak nem volt szükségük végül is tagszervezésre. Tagsá­guk tisztségviselőkből, ál­lami és megyei vezető sze­mélyiségekből, ország­­gyűlési képviselőkből állt. A szavazókat választások idején keresték meg. A politikacsinálást belső ügyüknek tekintették, a tömeg erre illetéktelen volt. Választási joggal a széles néprétegek nem rendelkeztek. Már az Általános Mun­kásegylet - 1993-ban ün­nepeltük megalakulásá­nak 125. évfordulóját - arra törekedett, hogy ta­gokat toborozzon, akik tagkönyvvel rendelkez­nek és tagdíjat fizetnek. Elsősorban a szakegyle­tekre támaszkodtak. Azt javasolták, hogy a szak­egyletek csatlakozzanak a munkásegylethez. Ez gya­korlatilag azt jelentette, hogy a szakegylet tagjai után beíratási díjat fizet­tek. A szakegylet tagja a munkásegylet tagja is lett egyúttal. A szociáldemokraták világosan látták, hogy nem elegendő a felvilágo­sító szó, kézzelfogható érvek is szükségesek az egyletbe való belépéshez. A szakegyletek küzdelme a jobb munka- és bérvi­szonyokért, a segélyezés párosuljon a szociálde­mokrata párt céljainak támogatásával. Mind­ezek kölcsönösséget téte­leztek fel a szakszerveze­tek és a párt között. A szociáldemokrata párt célkitűzései elfogadha­tóak voltak a szakszerve­zeteknek, s ezért érde­keltté váltak a szociálde­mokrata párt támogatá­sában. A közismert megfogal­mazás szerint: a szak­szervezet a leves, a politi­kai szervezet a só”, azt jelenti, hogy a jobb mun­kafeltételekért, a jobb életkörülményekért való harcnak távlatot a mun­kások érdekeit vállaló politikai párt nyújthatott. Az 1894-es pártkongresz­­szus a szociáldemokraták kötelességévé tette a szakszervezeti tagságot. 1900-tól a szakszervezeti tagság már feltétele volt a párttagságnak. Az 1903- as pártkongresszus ki­mondta a szervezeti párt­adó bevezetését illetve a tag azon kötelezettségét, hogy belépjen valamelyik szakmai vagy pártszerve­zetbe. A kötelezővé tétel ta­lán a mai fülnek kissé ide­genül hangzik. Vizsgál­juk meg ennek okait. Az előbbiekben már jeleztük azoknak a jogviszonyok­nak a korlátait, melyek behatárolták a szakszer­vezetek és a szociálde­mokrata párt mozgáste­rét. A politikai pártnak nem kellett hatóságilag bejegyzett alapszabállyal rendelkeznie, így azon­ban szervezeti életet sem élhetett, mert az az egye­sületekre vonatkozott. Az egyesületek működé­sét a belügyminiszter en­gedélyezte, alapszabál­lyal rendelkeztek, politi­kai tevékenységet azon­ban nem folytathattak. E jogi szabályozás végre­hajthatatlansága hozta létre 1903-tól Magyaror­szágon az ún. szabad szervezeteket. A hivata­los és nem támadható in­dokként a pártsajtó és - irodalom terjesztését, a munkásszolidaritás fej­lesztését jelölték meg. „A szabad szervezet te­hát olyan szervezet volt, amely egyesületként fej­tett ki politikai és gazda­sági tevékenységet, ható­ságilag jóváhagyott alap­szabályok nélkül.” A sza­bad szervezet adott lehe­tőséget arra, hogy az or­szágosan nem szervezett rétegek - a nők, az ifjú­munkások, a szociálde­mokrata értelmiség - po­litizáló szervezetet hozza­nak létre. 1905-ben a Nő­munkás című lap előfize­tői létrehozták a nők sza­badszervezetét, hason­lóan az ifjúmunkások 1907-ben. A Szaktanács formailag szintén mint lapszervezet működött, mert költségeit hivatalo­san a havonta megjelenő Szakszervezeti Értesítő előfizetési díjaiból fedez­te. A tagszervezetek a va­lóságban rendszeres járu­lékot fizettek a Szakta­nács működtetésére. A politikai jogok hiá­nya, az általános és titkos választójogért folytatott küzdelem erősítette a szakszervezeteket, ugyan­akkor fogékonnyá tette a szakszervezetekbe tömö­rült munkásságot a szoci­áldemokrata eszmék iránt. 1906-1907-ben az ún. ellenállási pénztárak­ból megszülettek a szak­mai szabad szervezetek. A szakszervezet ez időtől „a szabad szervezetekkel kiegészített szakegyesü­letet” jelentette. A szak­egyesület az alapszabá­lyokban rögzített felada­tokat látta el - segélye­zés, oktatás, munkaköz­vetítés -, a szabad szerve­zetek irányították a bér­mozgalmakat, kezelték az ellenállási alapot. Az ellenállási alapba került a tagok szabadszerveze­ti járuléka, mely formai­lag a szaklapok előfize­tési díja volt. E féllegá­lis szerveződés a hatósá­gok előtt ismert volt, fel­lépni ellene nemigen tud­tak. E néhány sorral jelezni kívántuk a szakszerveze­tek és a szociáldemokrata párt összefonódásának okait. Csak megjegyez­zük, hogy e kényszer szülte sajátos összefonó­dás sok vitára adott okot a párt és a szakszerveze­tek szétválasztása kérdé­sében. Az 1908-as szak­­szervezeti kongresszuson a nyomdász Rothenstein Mór kifejtette, „ha a szakszervezetek politiká­val vannak elfoglalva, nem tudnak gazdasági eredményekért harcolni, és akkor végeredmény­ben a politikai mozgalom is szenved, mert a párt­adó csökken”. Ez volt a véleménye több kiemel­kedő szakszervezeti veze­tőnek is, a vasas Malasits Gézának, az ugyancsak nyomdász Peidl Gyulá­nak, Preusz Mórnak, Já­szai Samunak, a szakta­nács titkárának. A szakszervezetek és párt egymástól való füg­getlensége éveken ke­resztül változó erősséggel napirendre került. Az 1918-19-es forra­dalmak után, amikor a szakszervezeteknek és a szociáldemokrata párt­nak a fennmaradásért kellett küzdeni, kinyilvá­nították összetartozásu­kat. A Szakszervezeti Ér­tesítő 1919. november 15-i számában hozták le: „Az ipari munkások mo­dern szakszervezetei szo­ciáldemokrata alapon áll­nak és magukénak vall­ják mindazon törekvése­ket, amelyeket a szociál­demokrata munkások politikai pártja, törvény­hozási úton, politikai szempontból kíván meg­valósítani.” Ez azt jelen­tette gyakorlatilag, hogy az a szervezet, mely nem fogadta volna el a párt­ban hozott többségi hatá­rozatot, nem maradha­tott a Szaktanács tagja. A szakszervezetek ve­zetői, a szaklapok szer­kesztői alkották a pártve­zetést is egyben, nem adva fel szakszervezeti munkájukat. Továbbá tagjai maradtak - ez sok esetben jelképes volt - szakszervezetük valame­lyik nagyobb létszámú vezetőtestületének. A szakszervezetekben fo­lyamatosan dolgozó ki­váló személyiségek - szö­vetségek, országos szak­egyletek titkárai -, akik a pártvezetés tagjai voltak, egyidejűleg több fontos megbízatással is rendel­keztek: országgyűlési képviselők, a fővárosi törvényhatósági bizott­ság, a társadalombiztosí­tási önkormányzat szo­ciáldemokrata frakciójá­nak, illetve pártvállala­tok igazgatósági tagjai voltak. Az 1922-es választások az együttműködést to­vább erősítették, s ez nemcsak a választások anyagi alapjainak fedezé­sét jelentette a szakszer­vezetek részéről, hanem a szaklapokon keresztül propagandát is. A szak­­szervezetek részt vállal­tak a bizalmikon keresz­tül a választói névjegyzé­kek ellenőrzésében. A Magyarországi Szo­ciáldemokrata Párt és a szakszervezetek közös célkitűzéseit a parlamenti frakció képviselte. A par­lamenti frakció álláspont­ját az őket delegáló szer­vezet vezetőtestületei vé­leménye alapján alakí­totta ki. A frakció tagjai mind az 1922-26, mind az azt követő ciklusban fele arányban voltak szak­­szervezeti vezetők, fele arányban valamelyik pártszerv vagy intézmény tisztségviselői. Vélemé­nyük kialakításában el­sődleges volt a párt-, szakszervezeti (vagy) in­tézményi hovatartozá­suk. A parlamenti frak­cióba elsősorban azok ke­rültek, akik széles kör­ben voltak ismertek. Az ismertség alapja a mozga­lomban betöltött pozíció­ból adódott. A frakció tagjai folya­matosan konzultáltak a szociáldemokrata párt vezetésével, és 1923-tól fokozottabban a Szakta­náccsal. A szakszervezetek fon­tosnak tartották a szemé­lyes képviseletet a parla­menti frakcióban. Az volt a véleményük, hogy ilyen módon hatékonyabban léphetnek fel a szakszer­vezetükbe tartozó mun­kavállalókért. Amikor 1922-ben a vasasoknál egyesek felvetették, hogy a képviselőség összefér­hetetlen a szakszervezet­ben betöltött funkcióval, azt a testület egyhangúlag visszautasította. Lux Tisztelt Nyugdíjasbizottság! Czeizel Laj­os elnök! Köszönettel vettem és nagy örömmel október 17-én kelt levelü­ket, melyben értesítettek, hogy karácsonyi segélyben részesülök. Döntésüket őszintén nagyra értékelem - miután azonban fér­jemmel ketten élünk, így terheinket nem érezzük olyan súlyos­nak. Úgy döntöttem, hogy helyettem egy egyedülálló nyugdíjas­nak adják, mert az biztos jobban rászorul. Remélem, nem tartják hálátlanságnak, de én jó szívvel nem tudnám élvezni azt, amire másoknak nagyobb szükségük van. Budapest, 1993. november 18. Gonzlik Károlyné Tisztelt Czeizek Lajos úr! Köszönettel vettük értesítésüket, hogy nem feledkeztek meg idős édesanyámról és saját kérése nélkül is segíteni igyekeztek a napi anyagi gondok megoldásában. Édesanyám sajnálatos egészségi állapotában az anyagi támoga­tásuknál nagyobb ajándék, ha levelet kap és a „Szakegylet” keresi meg őt. Ilyenkor ismét aktív, fiatal lesz, elmeséli tanulóé­veit és munkahelyi emlékeit. Mindenkinek büszkén mutatja, hogy rá még most is emlékeznek, mert ő jó munkaerő volt. Igyekszem hálás gyermekként gondoskodni Édesanyámról, de ezeket az örömöket csak önök tudják megszerezni neki, ezért magam és családom nevében is hálás köszönetemet fejezem ki. Fáradságos munkájukért, amit az idős szaktársakért, így édes­anyámért is végeznek, hálás szívvel mondok köszönetet, úgy is mint a szakmától elszakadt, de a nyomdászok nagy családjától el nem váló kolléga. Kívánok önöknek nagyon jó egészséget áldozatkész munkájuk­hoz, kellemes és örömteli karácsonyi ünnepeket, békés, boldog új esztendőt. Budapest, 1993. december 20. Üdvözlettel: Iludits Károly A papíripari dolgozók szövetségest keresnek (Folytatás az 1. oldalról.) kus és gyors legyen, ha­nem folyamatában elhúzó­dó, reális nagyságrendű. Sajnos, ezt a termelés visz­­szaesése miatt nem tudtuk elérni. - A szakszervezet nem lép fel az ilyen jelenségek ellen? - A létszámcsökkentés ellen sajnos nagyon nehéz bármit tenni. Az elkövet­kező időkben az üzemi ta­nács és a szakszervezet igen szoros együttműkö­dése szükséges, hogy ezt a folyamatot megállítsuk. Jó lehetőséget ad ehhez a munkavédelemről szóló törvény, amelynek értel­mében munkavédelmi bi­zottságokat kell létrehoz­ni. Ezek megakadályoz­hatják majd, hogy egy-egy gépen a biztonságosnál ke­vesebb munkás dolgozzon. - Úgy hírlik, béreik is gyalázatosak... - Valójában az országos átlagnál alig minimálisan magasabbak. A pótlékok­kal együtt átlag huszonöt­­ezer forintos a bruttó át­lagbér - ez valóban ala­csony. Ennél sokkal töb­bet vártunk volna az új tulajdonosoktól. - Milyen stádiumban van a papíripar privatizá­ciója? - Az ÁVÜ döntése sze­rint az egész papíripart és feldolgozást privatizálni kell, az állam nem kíván belőle tulajdonrészt meg­tartani. Ez záros határidőn belül teljesül, alig néhány gyárunk maradt még gazda nélkül. - Milyenek a kezdeti ta­pasztalatok?­­ Sajnos, a privatizáció után egy részvénytársaság­nál nagyon szép kifejezés­sel szólva „szüneteltetik” a termelést, ami gyakorlati­lag azt jelenti: a gyár min­den dolgozóját elbocsátot­ták és ebben a gyárban egy háromtagú igazgatóság va­lójában kereskedelmi te­vékenységet folytat - ter­mészetesen nem magyar papírral. Ez történt pél­dául a Szolnoki Papírgyár Részvénytársaságnál... - Szakszervezetüknek milyen a mozgástere? - Meglehetősen beszű­kült. Egyik célunk a minél jobb kollektív szerződé­sek megkötése, a másik, hogy a privatizációs tár­gyalások során a szerződé­sek megkötésénél a szociá­lis kérdésekben minél jobb pozíciókat érjünk el. Megkötöttük az 1994-től hatályos szakmai kollektív szerződésünket, hiszen december 31-én lejárt a korábbi. - Az új tulajdonosok el­fogadják-e partnerként szervezetüket? - Inkább úgy fogalmaz­nék, hogy az új tulajdono­sok nem ellenzik a kapcso­lattartást a szakszerveze­tekkel, s nem ellenzik az új kollektív szerződéseket sem. De a szakszervezet nem a tulajdonossal kerül tárgyalási pozícióba, ha­nem az általa kinevezett menedzserrel. - Fontolgatják-e a ko­rábbi együttműködés foly­tatását volt testvérszerve­zetükkel, a nyomdászszak­szervezettel? - Ezt feltétlenül szüksé­gesnek tartjuk. Nemcsak én személy szerint, hanem a PDSZ teljes testülete fon­tosnak tartja, hogy szövet­ségeseket, kapcsolatot ke­ressünk és alakítsunk ki el­sősorban a rokonszakmák­kal; ez persze nem lehet kizáró bármelyik szakszer­vezettel. Hosszabb távon mi is úgy látjuk, hogy az MSZOSZ-on belül szakmai tömörülések, szövetségek előtt lesznek nagyobb lehe­tőségek és így teremtődik meg az érdekvédelem igazi hatékonysága. Győri Illés György

Next