Udvarhely Szék, 2000. július-december (3. évfolyam, 27-49. szám)
2000-09-20 / 38. szám
2000. szeptember 20 — 26. T egy másfajta -Hella S. Haasse: Átutazóban(Pont Kiadó, Budapest 2000.) Felfokozott, érdeklődéssel vettem kezembe Hasse regényét, hisz ez a mű egyike az első jelenkori holland regénynek, amely fordításban eljutott hozzám. Mi, erdélyiek, keveset tudunk Hollandiáról. Tán annyit, hogy polgárai szabadelvűek, nyitottak, és hogy ez az az ország, ahol engedélyezett enyhébb kábítószerek fogyasztása. Kiindulópontként ez elég is, mert Haasse egy olyan világba vezet bennünket, melynek fiatal hőse(i) magukon hordozzák a jellegzetes “hollandságot”. Iksz és barátai (Daan és Alma) a szabadság és az önkiteljesítés útját keresik, de útvesztőbe jutnak. Modern vándorként akarnak élni, végigjárni a világot. Szándékaik szerint: “Világkörüli útjuk semmiben sem fog egy korábbi generáció hippijeinek homályos zarándoklataihoz hasonlítani, sem a New Age ,vissza a természethez, gondolatához (...). Minél több országot és életmódot akartak megismerni, de nem turistaként, vagy luxusparazitaként. Alkalmazkodni akartak a különböző népek hétköznapjaihoz, így akartak rájönni, mi is valójában az emberi lét nagy közös nevezője.” Haasse regénye azonban alapvetően másként alakul, mint Cerouak híres “Úton”-ja. Az utazási terveket csak Iksznek sikerül megvalósítani valamelyest, de pénzhiány miatt nem tudja elhagyni Európát, s az öreg kontinens pedig nem nyújt igazán újat, sem az élmények, sem a tapasztalatok terén. Erről az úttalan tapasztalathiányról csak a lány visszaemlékezéseiből szerzünk tudomást, hisz Iksz jelene az időközben elzüllött két barátja (Alma prostituálttá vált, Daan drogfüggővé) keresésével telik. Egy furcsa véletlen folytán Iksz megismerkedik egy öregemberrel, aki Amsterdam szívében remeteéletet él. Sorsuk merő ellentét: a lány utazás árán is megpróbál közel férkőzni a világhoz, az öregember elzárkózik előle. Furcsamód mégis összebarátkoznak, s amint Iksz az öreg hajdani jegyzeteit kezdi rendezgetni, kiderül, hogy ugyanaz a megismerési vágy íratta meg az öreg Cluysmannal a reflexióit, mint ami Ikszet a világba hajszolta. Érdekes módon a tapasztalataik is hasonlóak. A regény cselekményét “következetes esetlegesség” viszi tovább, Iksznek nem sikerül megtalálni Almát, de értesül Daan haláláról, kinek tragédiáját végeredményben az elzüllött Alma okozta, akit a fiú sosem szűnt meg szeretni, s akiért meghalt egy homályban hagyott drogügy miatt. A regény végén Irisz felrúgja egyetlen emberi kapcsolatát, otthagyja az öreg Cluysman házát, és ismét útnak indul. A zárórész autóstoppos képe az idő- és tér nélküli átmenetet sugallja, a végszó pedig ez: "... átutazóban vagyok.” Ifjúsági regény? A szereplők, és a megformálás egyszerűsége arra enged következtetni, ugyanakkor a megélt tapasztalatok nagyon is felnőttiek, ráadásul egyetemesek. Jellegzetesen huszadik századi szituációk sorjáznak, a helykeresés motívuma is állandó. Életünk az önkiteljesítés harcának jegyében telik el, utak és tévutak vannak előttünk, s tán még izgalmas is, hogy nem tudjuk, épp melyik következik... A hősnő néha megkérdőjelezi cselekedetei helyességét (sokat tépelődik azon, vajon mennyi szerepe volt barátai elzűllésében annak, hogy elköltöztek szüleiktől, és hippi életet akartak élni, melynek “teoretikusa” ő volt). Belső feszültséget teremt az, hogy a kérdésekre másképp nem talál választ, csak... majd az úton. Hella S. Haasse olyan dilemmákat feszeget, melyekkel mi is szembesülünk. Az árnyoldalak (Alma és Daan tragédiája) felmutatásával érzékelteti az értékkeresés buktatóit. A döntéseket meg kell fontolni. A mű logikája szerint erre a legjobb megoldás, ha még alszunk, azaz utazunk rá egyet. Az olvasónak nem muszáj elfogadni ezt a fajta megoldást, de megállni neki sem lehet... ZSIDÓ Ferenc Regény ÁTUTAZÓ ISAMfi- művelődés 8. oldal Költészettan Villon mestertől, avagy Versek az akasztóiák árnyékából „Francia vagyok, csak ez keleti, Páris szült (Ponthoise mellett), Rős kötél súgja majd fejemnek, Hogy mi a súlya a fenekemnek” A felakasztását váró Villon négy sora, Illyés Gyula fordításában. Ha élt valaki az akasztófák árnyékában, akkor ez Villon mesterről joggal mondható. Pedig nem volt a mindig hírhedt akasztófavirág. Igaz, „én koldussorban nevelődtem, szegény ember szegény Fiának", mondja magáról, de az is igaz, hogy nevelőapja, Guillaume de Villon köztiszteletben álló pap és jogtudós pártfogásba vette, akiről Testamentumában meleg hangon emlékszik meg. Nevét is átvette. Nevelőapja, „Aki apámnál is több nekem", taníttatja. Neki köszönheti, hogy a Sorbonne-on tanul, ahol akkoriban meglehetősen zajos diákélet folyt és szellemisége is nagyon szabad, ha nem szabados. Csínytevések, cégércserék, nézések, korcsmázások és egy meglehetősen kalandosság, híressé lett diákcsíny, amely egy kisebb, városon belüli belháborúhoz vezetett. 1455-ben érnek véget a valamiképp mégis csak békés diákévek. Szerelem, féltékenység, vagy csak önvédelem, de tény, hogy verekedés volt, és halállal végződött. Villon első menekülése a városból. Két helyen kér kegyelmet, meg is kapja. 1456-ban tér vissza Párizsba, és megírja Kis Testamentumát: „Én Istenem! Ha tanulok,/Bolond ifjúságom korában/s a jövő úton elindulok,/Most volna hazám, puha agyam..../“Pedig hol van még a kagylósok bandája, hol a kegyetlen püspök börtöne? Alig egy évet van Párizsban, megint szöknie kell. Ez már nem afféle diákcsíny. A teológiai fakultás pénztárát rabolják ki. Öt évig csavarog vidéken. Állítólag egy hírhedt apátnő kegyeit élvezi, máshol szép lányok tartják el, bárhogy is van, bőrére ég a szegénység. Tolvajnyelven írt balladáit már kagylósok közt írta, és itt került kapcsolatba a szervezett bűnözéssel. Hányatott sorsúnak, züllöttnek kellett lennie, hogy tudomásul vegye az utókor? Vitathatatlan, hogy ő a középkor első személyes hangú költője. „Szomjan halok a forrás vize mellett,/ Tűzben égek és mégis vacogok....", vagy a közismertebb Faludy átköltés: „Rakott tálak között kivert az éhség/S halálra fáztam rőt kályhák előtt.... ” Már, életében legendás alak lett belőle. Hetyke, nyegle. „Úgy lettem hérosz, hogy fütyülni tudtam a héroszokra/"veti oda az előtte sorjázó, s az utána hömpölygő világirodalomnak. A befogadó olvasónak is, aki azóta is hódol akasztóiak árnyékában. De megfordul hercegek palotájában is. Charles herceg az udvarban költői versenyt szervezett. Tizenkét költő közül Villon kapta a pénzjutalmat, mindazon túl, hogy ajánlása nem mondható valami szerénynek. „Herceg, kegyes jóságod lássa meg./Nincsen eszem, s a tudásom rengeteg/ Lázongva vallok törvényt és szabályt/S most mi jön? Várom a pályabéremet/mert befogad s kitaszít a világ. " Vagy Faludy átköltésében...megáldva és leköpve mindenütt". És nézzük a világgal meghasonlott, ironikus Villont. Ha igazat akarsz hallani, mondd mindennek a fordítottját. „Csak szomjú éhség igazi/Csak az ellenséged segít./Jó koszt? Csak a rét szívei/jól csak az alvó őrködik”. 1461 nyara Villon számára d’Aussigny börtöne. Cudar élet, kenyéren és vízen „hálálkodik” kenyéradójának, a Testamentumban. (Kegyszerlopás gyanújával tartják fogva). „Hideg vízen, száraz kenyéren/máz volt egy egész nyárfán át. /Sajnálta azt is... Szenvedésem/Az ég hárítsa vissza rá" De nem lehet felsorolni balladáit, melyeknek szerelem- és börtönszaga van, (amennyi börtönbe írta Levél a börtönből, A szív a test vitája, a Fellebbezés balladája verseket is. Kuplerájszag, ahol a vastag Margot-val él együtt, rothadásszág, gyászirat, sírfelirat, balladák letűnt korok lovagjairól, a szép fegyverkovácsnéról, tűnt idők szépasszonyairól, akasztófavirágokról, a párizsi nőkről, jó Jean Cotardról. „És nap csak inni: többé nem terem/Széles e földön olyan kocsma vendég/Védjétek hát ti hárman kegyesen/Néhai Cotard mester szomjú lelkét". De befejezés előtt álljunk meg egy szóra az akasztófák árnyékában. Ha akarjuk ha nem, szíj a vers. „Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal,/ki letép majd, te Miomvirág/ne nézz ránk szemedbe durva vaddal/és mondj értünk egy Ave Máriát". A Faludy 1937-es átköltés, amely hatalmas vitákat kavart, de ezért a „ verseken elkövetett merényletért", szerintem maga Villon mester sem haragudott volna. ..Fordításoknak semmiképp sem tekinthetjük" - írják a Villoniádákról Valóban, nem fordítások ezek, hanem Villon szívünkbe lopása, Faludy módra. De térjünk vissza Villonra. A trónra lépő XI. Lajos, amikor átvonul Meung városán, kegyelmet oszt. Villon szabadul, de két év múlva, újra börtönben van, és egy újabb kegyelem menti meg a kötéltől. Állítólag örökre száműzik Párizs városából. Villon mester utolsó éveiről nem tudni semmit. Feltevések, legendák, találgatások.... Kuplerájok és börtönök, kegyelmek és szerelmek, akasztófák, rondók és balladák. Röviden: Francois Villon. Fogadják szívükbe. Hisz mindannyiunk helyett elmondta már: „Mindent tudok hát, drága herceg. Tudom, mi sápadt, mi ragyog. Tudom, hogy a férgek megesznek, csak azt nem tudom, ki vagyok." SEBESTYÉN Irén Lakat alatt, szabadon... “A hazugság hazugsága is hazugság” Aki a fenti gondolatot megfogalmazta 2000. szeptember 28-án az 51. életévét ünnepelné, ha harmincnyolc évesen 1987. január 26- án Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között éh- és fagyhalál nem vetett volna véget hányatott életének. Költő volt, 1949. szeptember 28-án látott napvilágot Marosvásárhelyt és Sütő István névre hallgatott. Keveset tudunk életéről, s még kevesebbet halálának valódi körülményeiről. Az viszont, amit tudunk drámai. Munkás szülők gyermekeként Marosvásárhelyen, a Kövesdomb negyedben, a Vasutas utcai lakásukban élte le korán árvaságra jutott gyermek és serdülő ifjú életét. E korhoz fűződnek első verselési kísérletei. “Egy békegyűlés jegyzőkönyve” (1967?) című versében vall gyermekkori élményeiről. Egy évig szakképzetlen munkásként dolgozik a konzervgyárban. Erről a “Mesterségem címere” című költeményében így vall: “a ládahordás volt első hivatásod/ egy konzervgyárban fagyott szárnyasok között és hamvas őszibarackok főttek/ a cukros lében darázs-szerelmet megkísértőn (....) a sült galamb ott vált/ kézzelfoghatóvá és megtanultad, hogy mindent konzervál a félelem....” Az építészeti technikumban folytatja tanulmányait, építésztechnikusi időszakából származó benyomásait tükrözi a “BAROKK" című költeménye, melynek verssorai ráébresztenek arra, hogy a reneszánszkori feszületen Jézus Krisztus elnéző, megértő, jóindulatú, kiegyensúlyozott, szinte felülemelkedően mosolyog, megbocsájt az ellene vétkezőknek, míg a barokk feszület maga az elviselhetetlen szenvedés. Tanulmányait, ha későbben is, a magyar nyelv és irodalom szakon Kolozsvárott a “Babes-Bolyai” Tudományegyetemen folytatja. Itt szerez oklevelet, ami lehetővé teszi számára, hogy néhány hónapig a sepsiszentgyörgyi "Megyei Tükör” újságírójaként dolgozzon. Néhány hónapig, mert kidobatik. Rövid ideig “kulturaktivista” a Kultúrháznál, ahonnan szintén menesztik. Egy közeli falusi iskola magyar nyelv és irodalom tanáraként tengődik. Itt sem lévén maradása, szakítva családjával a felesége és két gyermeke nem követik a bizonytalanságba. Visszaköltözött Marosvásárhelyre. Itt nem kap “letelepedési engedélyt”(honhonos vásárhelyiként!) s így lakás és állás nélkül van egy ideig. Eredménytelenül kilincsel az “Igaz Szó” főszerkesztőjénél (Hajdú Győző), majd az “Új Élet” főszerkesztőjénél (Sütő András). Végül mint díszlethordozó segédmunkás a színháznál kap állást. Sütő András (javára szóljon) segítségére sietett, szükséglakást kerített számára a hírhedt Ady tömbháznegyedben. Mivel saját nevét nem használhatta (nem publikálták volna írásait) álnéven riportokat közöl az “Új Élet”-ben, verseket az “Ifjúmunkásban”, és az “Igaz Szó”-ban. Egyik alkalommal, késő esti órában hazafelé menet “ismeretlen tettesek” megtámadják s verekedésbe keveredik. A “rend őrei” a költőt tartoztatják le és a Btk. értelmében 10 hónapi fogházra ítélik. Börtönbüntetését munkahelyén tölti le. Ezután állást sehol nem kap. A “bűvös” kör, avagy a hurok bezárult. Mint "közveszélyes munkakerülőt” újra letartóztatják, elítélik, börtönbe kerül. Itt személyiratainak nyoma vesz. Szabadulása csak arra jó, hogy télvíz idején hajlék és megélhetési forrás nélkül, lelkileg és testileg megfagyva, utolsó erejét összeszedve, kölcsönpénzzel vonatra üljön, hogy családját viszontláthassa. Ez sem adatott meg a költőnek. Útközben, a vonaton, ingben-nadrágban öltözve csupán, itt hagyta e zord, könyörtelen világot, mely közömbösen, gyilkos cinkossággal szemlélte egy költő vesszőfutását. Itt hagyta azt a világot ahol a “hazugsága is hazugság”, ahol “a királyok hatalma lerágott köröm", mert a költő, Daniel volt, s nem tudott "kaldeussá” válni úgy ahogy azt “Bábel királya” Nabukodnezár, minden alattvalójától megköveteli. A sorsát tudatosan vállaló költő kiállt hozzánk: “nem minősítem HA ÉLÜNK viselkedésem/a tiedet sem HA ÉLÜNK, nem a tanács/kedvéért HA ÉLÜNK, de mondom/ne kurvuljon el HA ÉLÜNK a lelked/még jobban HA ÉLÜNK sokan rohadnak/el húsz és HA ÉLÜNK harminc között/de azután is HA ÉLÜNK és nem is rohadtak (....) vedd ezt a HA ÉLÜNK keresztet/itt HA ÉLÜNK pihenhetsz csak/HA ÉLÜNK,/és írok még költeményt....’’/idézet a “Szászhuszonkettő: ajándék” c. verséből/ Bár a költő életében is megjelentek verskötetei mint például a “Varázslataink" a Dacia könyvkiadónál, Kolozsvárott, 1974- ben, a “Kimaradt szó” a Kriterion kiadónál, Bukarestben, 1979-ben, valójában az első verskötete, “ARCFOGYATKOZÁS” címen, 1981-ben a “Forrás” sorozatban a Kriterion kiadásában jelenik meg. Ezt követi ugyancsak a Kriterion kiadásában az 1983-ban megjelent “Nagy családi album” című verskötet Egyed Péterfilozófus, író, poéta szerkesztésében és az 1987- ben megjelent “ÉN, DÁNIEL" című kötete, a Kriterion kiadásában. Ezen sorok célja az, hogy feledésbe soha se menjen az, aki “abból a fajtából való volt, aki harmincnyolc éven keresztül haldoklik” 2), mert költő volt, erős, gőgös és mindenek fölött sebezhető, mert csak itt lehetett és csak az lehetett ami volt, mert “ (....) érezted amint benned időtlenné tágul.../az éhség..../az éhség benned személytelenné tágul.....” (ÉHSÉG). 2) Mózes Attilának a költőt búcsúztató szavai. Darvasi lg. Antonetta Az igazság mindig a túloldalon van...