Ügyvédek lapja, 1915 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-02 / 1. szám

ÜGYVÉDEK LAPJA 3 Ez nem érv. Sok szónak van kettős, sőt több értelme is. Az, tűz, ég, fél, ér, elég, él, szín, fő, fej, stb. megannyi több­jelentőségű szó. Igaz, hogy minél fejlettebb a nyelv, annál több kifejezéssel rendelkezik ugyanegy fogalomra, vagy annak más nyelven vissza sem adható árnyalataira, de egyes szóknak többértelműsége nem hibája a nyelvnek, némely tekintetben előnye is lehet. Ez megvan a legműveltebb nyelvekben is. Rossz tehát az elleniratbani védekezés, perbeni ügyvéd ke­­resetbeni állítás , stb. hasonló kitétel. Ugyanezek a fogalmak épp ily röviden és helyesen fejezhetők ki az­­elleniratbeli véde­kezés, perbeli ügyvéd, keresetbeli állítás ■ szavakkal. Ezek ugyanis nem ragozott főnévből, hanem a belszóból alkotott melléknevek, melyek valamihez hozzátartozást jelen­tenek. A belsőnév most már csak összetett szónak szerepel, mint a belügy, belgyógyász, belbéke , stb. Egyébként a bel szóval alkotott kettős főnévből képzett melléknév igen gyakori s az irodalmi nyelvben is elfogadott. Felesbeli, czéhbeli, ház­beli, szivbeli, stb. tőrül metszett magyar szók. Általánosabb jellegű kifogás éri meg a hivatalos nyelvet abban a tekintetben is, hogy gyakran tesszük az igét a mondat végére, pedig ez nem magyaros szórend. Ezt csak a kivételes hangsúly kívánhatja. Különösen hibás a szerkesztés, ha a segédige kerül a mondat végére. Ilyenkor — hacsak a hang­súly nem kíván más elhelyezést a határozatlan módba helyezett főigének kell a mondat végére kerülni. Bizony, hi­vatalos nyelvünk igéje a legtöbbször szinte kilóg a mondatból. Az egyes kifejezések közül gyakran helytelenítik a hiva­talos nyelvben kedvelt «képezi» szót. Csakugyan sűrűn for­dulnak elő a hasonló körülírások: «a kérdés tárgyát az ké-­­ pezi», a' megvett ló nem is képezte az alperes tulajdonát ',­­ «a könyvkivonat vitás tételét egyedül az egyenleg összege ké-­­ pezte , stb. Egyik kar­társam felebbezésben olvasta- hogy N. N. tanú vallomása nem bsz bizonyító erővel, mert a nevezett tanú az alperesnek anyósát képezi.* Nem azért helytelen az ilyen alkalmazás, mert a «képezi»­­ szó magyartalan utánzása a német «bilden» igének. Elvégre a legtöbb szó előfordul más nyelvben is. Az egész összetétel az, ami németes, de semmiképpen sem magyaros. Ilyenné­­ akkor sem válik, ha pl. az «alkotja* igét használjuk a ké­pezi* helyett. Egyébként a legtöbb esetben nem is szükséges a hasonló körülírás. A kérdés tárgya az», «a megvett ló nem is volt az alperes tulajdona* «a könyvkivonatnak egyedül vitás tétele az egyenleg összege*. De az említett, szinte tréfás számba menő példában helyesen hangzó érv volna, hogy­­a tanú az alperesnek anyósa.* A kérdéses szót is gyakran alkalmazzuk helytelenül. A házra vonatkozó tulajdonjog a kérdéses, mégis a kérdéses házról* beszélünk, holott az éppen nem kérdéses. Helyesebb a kérdésben forgó házról beszélni. Helytelenül használjuk az által szót is. A magyar ember át vagy ál­tal megy a hegyen, átugrik az árkon, átkiált a szom­szédhoz, stb., de nem végeztet valamit más által, hanem mással. Helyesebb tehát az­­ügyváddeli, mint az ügyvéd­ által kép­viseletről írni. Az ügyvéd képviselte* kifejezés a hivatalos nyelvben szokatlan, de nyelvtanilag helyes. (Istenadta*, ter­­j­mészetalkotta*, megáldotta kitételeket találjuk az irodalmi nyelvben is. Ne is említsük a népiesebb, vagy éppen pórias kifejezéseket, amelyeknek legszelídebbje sem volna a hivatalos nyelvben helyén, de valamennyi példája az alakulás magyaros­ságának. Különösen hely­­esen az­­által szó, ha — mint fen­tebb rámutattam az a szenvedő alakkal jön kapcsolatba. Egyesek a tel-től raggal helyettesítik az által szót. Nézetem sze­rint ez a legtöbbször nem fedi a fogalmat. A «tőlem vásárolt» bútor körülírás aligha azt értetné meg, hogy én vettem bútort. A tolvaj­ is csodálkozva hallgatná, hogy a vádlottól lopott* óráról beszélnek. Az által szót jól helyettesítheti a «részéről» szó. Pl. a felperes által végzett" munka* helyett, h­a nem akarnék a­­­felperes végezte munka* körülírást hasz­nálni, magyarosabb kitétel volna a «felperes részéről, végzett munka*. Az «azon» és ezen* szókról sokat írtak már. Azok közé tartoznak, amely kifejezések ellen harczot folytatott a Ma­gyar Nyelvőrt. Az eredmény jórészt bekövetkezett. Pedig a múlt század neves írói is használták az «azon-ezen» kifeje­zést. Jókai, Jósika, Kemény műveiben gyakoriak. Találjuk Kossuth Lajos irataiban és beszédeiben is. Szeretik a szónokok, mert bizonyos ünnepies színt adnak a beszédnek. Az iroda­lom­ és a sajtó nyelvében most már csak szórványosan for­dulnak elő; a bírósági s főként a felsőbírósági nyelv meglehe­­­­tősen kiküszöbölte magából, ellenben még mindig elég gya­­­­koriak az általános hivatalos nyelvben. Erőszakolt szaknak mondják, amelyek sem névelőnek, sem névmásnak nem tekint­hetők, amit az is bizonyít, hogy a főnévtől elkülönítve sem ragozhatok. A nép nyelvében csakugyan nem találjuk őket. A magyar paraszt, hacsak nem tudálékos, nem beszél «azon ház­ról], «ezen tehénről , sőt különösen hangzik műveit ember ajkáról is, ha azon ügyvédről*, «ezen jogról*, stb. beszél. Mindez igaz és még­sem lehet elvitatni az «azon és ezen* szóknak a mondatszerkezet rövidítésében nyilvánuló előnyét. «Azon körülmények között* körülírás sokkal rövidebb, mint «azok között a körülmények között . Igaz, hogy legtöbbször kifejezhetjük hasonló rövidséggel ugyanazt a fogalmat az amaz-emez mutatónévmással, így ama körülmények között*, csakhogy ezzel már a megkülönböztetésnek bizonyos árnya­latával mutatunk rá a körülményekre, mintegy azt látszik mon­dani a kijelentés, hogy nem ezekről a körülményekről, hanem amazokról akarunk szólni, pedig lehet, hogy semmi más körül­ményről nincs szó. Egyébként az ,ama», «eme» névmásokat helytelenül hasz­náljuk a magánhangzóval kezdődő szavak előtt. «Ama indo­kol*, «eme utat*, ama arányt*, stb. írunk. Ezt a hibát tan­könyvben is találtam. Ez nyelvtanilag épp annyira helytelen, mintha a indokról , ha útról , a arányról írnánk. Ezekben igyekeztem tárgyamhoz szólni. Megjegyzéseimmel távolról sem tarthatok arra igényt, hogy kimerítettem a föl­vetett kérdést. Bizonyára elkövetünk sok más hibát is és talán sok, egyéb kifogásról lehetne vitatni, hogy az nem helytálló. Abban aligha tévedek, hogy hivatalos nyelvünk mégis csak javult és magyarosabbá vált. Nagy része volt ez üdvös ered­mény előidézésében dr. Vajkay Károlynak, a budapesti kir. ítélőtábla volt elnökének, ki ezt megelőzően viselt vezető állásá­ban is, mint tanácselnök, utóbb alelnök, hosszú időn át, fárad­hatatlanul igyekezett azon, hogy a bírói nyelv magyarosabb, rövidebb és helyesebb legyen; nagy gondot fordított arra, hogy­ a felügyelete alatt dolgozó munkatársai szem előtt tartsák a stílus szabályait is. Kegyelettel emlékezem meg e szerény sorokkal ebbeli működéséről. Az ítélet indokolása. Irta : dr. Székács Aladár, budapesti kir. Ítélőtáblái biró. II. Az indokolás, amelynek természetes gyarlóságait előző czikkemben kimutattam, alig lesz alkalmas arra, hogy a fele­ket belátásra bírja s bennük a megnyugvás érzését keltse. Az indokolás nélküli döntésben van valami titokzatosság és ünnepélyesség, amely adott esetben hat a felekre. Az indokoló bíró pedig olyan, mint az a bűvész, aki egyes mutatványai után önmagát leleplezi. Az a fél, akinek belsejében titokban él az az érzés, hogy nincs igaza, talán megnyugodnék abban az ítéletben, amely által pervesztessé vált, ha az ítélet nélkülözné az indokolást. Ha azonban az indokolásban csak egyetlen pont van, amely sebezhető, okvetlen jogorvoslattal fog élni. S melyik ítéletben nincs ilyen pont? Alig lesz oly ítélet, amelybe a tényállás megalkotása körül valami falsam be ne csúsznék. S ez nyomban jogorvoslati okká válik, még akkor is, ha a lényeget nem is érinti. De ettől eltekintve, a bírónak nem is lehet feladata, hogy a feleket meggyőzze s őket kénysze­rítse, hogy az ítélet rendelkezését megnyugvásukkal szankczio­­nálják. Ha a bíró egyeztető szavainak nem volt sikere az ítélet előtt, nem lesz sikere az ítélet után sem. Az embereket véleményük helytelensége felől meggyőzni még akkor is nehéz, ha a véleményük mögött nincs semmi érdek. Mennyivel nehezebb ez akkor, ha a vélemény helytelenné nyilvánításával vagyoni veszteség, vagy büntetés is éri a felet! Hisz csak tekintsük az életet! Nincs oly gyönyörű indokolási­ ítélet, amely ellen egy, még gyönyörűbb indokolásu felebbezést ne adnának be s ha a felek megnyugodtak az ítéletben, ezt bizonyára nem az indokolás által keltett lelki gyönyör okozta. Az indokolás a per felsőbbfokú elintézését nem könnyíti, hanem megnehezíti. Felperes és alperes egyoldalú s a bíróság kapaczitálására törekevő perbeli cselekményeihez hozzájárul még az első bíró­nak saját igazát szintén tendencziózusan s nem elfogulatlanul védő perirata: az ítélet indokolása. Holott erre abból a szem­pontból, hogy a pert a felebbezési bíróság törvénykezési sza­bályaink szerint ugyanúgy tárgyalja, mint az elsőbíróság, valóban nincs szükség. A felebbezési bíróság nem arra van hivatva, hogy az első­bíróság ítéletét kritizálja, hanem arra, hogy a perben hozzon egy másik ítéletet, ahelyett az ítélet helyett, amelyet a felek a törvénykezési szabályok szerint respektálni nem voltak kö­telesek. Az indokolt elsőbírósági ítélet a felsőbb fórumon csak za­vart okoz. Kritikai alapon indul a felebbezési tárgyalás, ahelyett, hogy az ott tartott tárgyalás közvetlen benyomásai válnának irány­adókká. A felsőbb biró javítja az első biró ítéletét, ahelyett, hogy újat alkotna. Ne csodáljuk, hogy ítéletén gyakran látszik a reparatura eléktelenítő nyoma. Az alkotó művész tudja, hogy az elrontott művet javítani nem szabad, mert nem lehet, hanem újat kell alkotnia. A felsőbb bíró pedig kénytelen a legtöbb esetben re­­parálni.

Next