Művészet - Új Élet, 1959 (2. évfolyam, 1-9. szám - 1. évfolyam, 1-6. szám)

1959-04-01 / 4. szám

A­zt hiszem, maga sem tudná hirtelenében összeszámolni, hány nagy szerep van már a háta mögött, de azért — nem tudom, személyi elfogultság-e ez, vagy más is így van vele — ugyanolyannak látom most is, mint annak idején, tizenöt vagy tizenhat esztendővel ezelőtt, amikor az első lépéseket tette a sokat dicsőített és sokat szapult színpad­deszkákon. Majdnem gyerek volt még, amikor beiratkozott a színiiskolába, nem sokkal a felszabadulás előtt. Gyerekfő­vel kapta első főszerepeit, a Francia szo­balányban és a Liliomban, kevéssel Kolozsvár felszabadulása után. Még a színiiskola nö­vendéke volt, még csak statisztálgatott addig, hogy színpadhoz szökjék -­— és statisztált még jóideig azután is: egyik este főszerepet játszott, másnap a karban éne­kelt, táncolt megint. Ebben az időben az operett töltötte ki az átmenetileg súlyos anyagi nehézségekkel küszködő kolozsvári színház műsorának nagy részét. Primadonnára, szubrettre volt elsősorban szükség. Nem csoda hát, hogy a gyorsan cseperedő színésznő-jelölt eleinte főképpen operettekben és zenés vígjátékok­ban jutott szerepekhez. Nem statisztaként: abból hamarosan végképpen kinőtt; nemso­kára már Stázi «parádés» szerepét ját­szotta a Csárdáskirálynőben. Mégsem lett belőle — és ne vegye zokon senki, ha itt megkönnyebbülten közbe­szúrom, szerencsére! — operettszínésznő. 1945-ben megkapta Claudine szolgáló sze­repét Moliére Dandin-jében, s ezzel egy­­csapásra eldőlt Dorián Ilona további sorsa a művészetben. Az avatott szemű Janovics Jenő, az előadás rendezője, s egyben a színház igazgatója, nyomban felismerte benne a nemes, igényes vígjátékhoz való erős hajlamot, s a következő években a fiatal színésznőt valósággal elárasztották a klasz­­szikus és fél klasszikus vígjátéki szerep­megbízások. Köztük olyan «kaliberű» fő­szerepek, mint az Egy pohár víz Abigail-je, a Figaro házassága Suzanne-ja, a Csongor és Tünde Ilmája, A nők iskolája Ágnese, amelyet több mint tíz év távlatából is legjobb vígjátéki szerepének, vígjátéki pályafutása csúcsának ítél. Azt jelenti-e ez, hogy több mint tíz esztendeje egy lépést sem tett többé előre ez a tehetséges művésznő? Korántsem, jónéhány évvel ezelőtt pályája újabb for­dulatot vett: a vígjátéktól a «középfajú» dráma és a tragédia felé. Már a felszabadu­lást követő évek nagy vígjátéki szerepeivel párhuzamosan is több drámai alakítását láttuk, amelyek közül A gyökerek mélyre nyúlnak Genevra Langdon-ja ma is élénken él emlékezetemben. Aztán az ötvenes évek elején mindmáig két legkedvesebb szerepe következett: Shakespeare Júliája és Mik­száth Tóth Marija. Júlia szerepének meleg, őszinte egyszerűségében megrendítő megol­dása kétségtelenné tette mindenki előtt, hogy Dorián Ilona komoly drámai képes­ségekkel rendelkező művész, a Bánk bán Melindája és legutóbb A dada Bolygó Erzsé­betje, művészi fejlődésének e két jelentős állomása, újabb bizonyságát szolgáltatta e képességek érlelődésének, mind gazdagabb kibontakozásának. Ez az érettség most új faladatot tűz eléje, a legmagasabbrendű, legmegtisztelőbb feladatot, amellyel itt és ma szembenézhet egy művész, az új ember, a szocialista hős megjelenítésének feladatát. Annak továbbfejlesztését, amit a Mezítlábas menyasszonyban már oly ígéretesen meg­csillantott előttünk. A Romeo és Júliával beköszöntött fordulat nem választotta el végképpen első szerel­métől, a vígjátéktól. Aki látta őt a Mezítlábas menyasszonyban, vagy a felújított Figaro házasságában, méltán el is csodálkozhatott, hogy Júlia és Melinda tragédiájának oly élményszerű megjelenítése után ennyire csor­bítatlanul megőrizte vígjátéki temperamen­tumát. Legfeljebb drámai tapasztalatai em­beribbé mélyítették vígjátéki alakításait is, ami csak javára vált. De művészi álmai már­­ nem a könnyed, hanem a tragikus színezetű szerepkör felé vonják inkább. A négy szerep közül, amelyet szeretne eljátszani, csupán egy tartozik a vígjáték birodalmába: a Pygmalion Lizije; a másik három — Nóra, Johanna és a Sirály Nyinája — a « közép­fajú » dráma körébe vág. Kívánom neki, hogy valamennyit eljátszhassa. A maga és mindnyájunk gyönyörűségére. És azokat a — részben talán még megíratlan — szerepe­ket is, amelyekben a szocializmust építő ember jellemvonásait, harcát, érzéseit és gondolatait ragyogtathatja fel. S hozzá kell tennem, hogy Dorián Ilona őszintén lelkese­dik a mai tárgyú jó színdarabokért. Drá­maíróinknak nem egyszer mondotta: miért nem írnak több s jobb mai tárgyú színdara­bot ? Amikor őt ilyen színdarabban láttuk, mindig meggyőzött bennünket arról, hogy napjaink üzenetét felejthetetlen frisseséggel, derűvel tolmácsolja. Két dologgal jellemezhetem leginkább Dorián Ilona művészi egyéniségét. Egyik az, hogy erős színpadi ösztöne sok remek megérzés, művészi finomság forrása — de ugyancsak ez az oka alakításai néha ingadozó szintjének is, hiszen a legbiztosabb ösztön is megcsalhatja — és meg is csalja — olykor­olykor az embert. Másik sajátossága az, hogy nem annyira maga hasonul át minden esetben szerepeihez, mint inkább szerepeit hasonítja többé-kevésbé saját egyéniségé­hez. Az eszményi nagy színészt általában az előbbi módszer jellemzi. De Dorián Ilona így is meggyőz és magával ragad, az élet igazságával hat a nézőre. Ez pedig csak nagyon tehetséges művészeknek adatott meg. Az utóbbi években elért művészi fejlődése azzal biztat, hogy fokozatosan mégis a teljes tudatosság útjára lép. És akkor a szocialista-realista alkotás legnagy­szerűbb lehetőségei tárulnak majd ki tehet­sége előtt. JÁNOSHÁZY GYÖRGY NÉHÁNY VONÁS DORIÁN ILONA ARCKÉPÉHEZ Dorián Ilona

Next