Új Élet, 1984 (26. évfolyam, 1-24. szám)
1984-04-10 / 7. szám
„A felszabadulás, után csupán a bukaresti Nemzeti Színházban... több mint négyszáz előadást ért meg a Szarkaleszek...“ — írta 1953-ban az akkor még életben levő szerző a kolozsvári Állami Magyar Színház által februárban bemutatott darabról. Alexandru Kiritescu vígjátéka magyarul sem első ízben szólal meg — egészíthetjük ki a számvetést —, már a harmincas évekből ismeretes volt egy gördülékeny, de meglehetősen szürke változata, amelyet együtteseink széltében-hosszában játszottak, s e mostaninak. Majtényi Erik színes, leleményes átültetésének is éppen húsz évvel ezelőtt hangzott el szövege először a kolozsvári színpadon. Talán ezeket a körülményeket mérlegelve döntött a színház úgy, hogy a rendezést Szabó Ágnesre bízza, akitől — ígéretes szatmári bemutatkozása alapján — nemcsak az előadások számának növelése, hanem új színpadi vízió is várható. Az alig egy éve végzett rendezőnő szemmel láthatóan abból indult ki, hogy a vagyon erejére, hatalmára támaszkodó Duduleanu nővérek kicsinyes zsarnoksága, minden lépést, moccanást ellenőrző, mindenre gyanakvó szemmel tekintő házsártossága úgy, abban a formában, ahogy a szerző megírta, s ahogy a színházak évtizedeken át játszották mai, változott viszonyaink között már nem túlságosan érdekes, a darab mélyebb, általánosabb vonatkozásait kell az előadásban felszínre hozni. Két irányban próbálkozott az általánosítással: egyrészt az egész színpadi látványt (nemcsak a díszletet és a kosztümöket , hanem a színészek mozgását és viselkedését is) elidegenítette, lebegővé, álomszerűvé változtatta, felerősítvén — mint a műsorfüzetben írja — a darab groteszk vonásait, másrészt a szereplők magatartásának, érzelem- és gondolatvilágának mozgatórugóit sem helyzetük részletes megrajzolásával igyekezett indokolni (ezt többé-kevésbé tudottnak, magától értetődőnek vette), inkább magát az érzelem- és gondolatvilágot, a szereplők tudatállapotát igyekezett erőteljes vonásokkal és már-már (kór)lélektani traktátusba kívánkozó teljességgel megeleveníttetni. Víziójának megvalósításához Elena Sánchezt, az ugyancsak fiatal bukaresti díszlet- és jelmeztervezőnőt, és a pantomimszerű színpadi mozgást kidolgozó Kovács Ildikót hívta segítségül, hogy a sok hálás női szerepet kínáló vígjáték előadásának vezérkara is egytől egyig nőkből rekrutálódjék. Hadd mondjuk el Szabó Ágnes tehetségének jellemzésére: elképzeléseit — kezdő rendezőnél ritkaságszámba menő — következetességgel vitte végig, és megvalósításuk érdekében kétségtelenül artisztikus eszközöket vonultatott fel Az egykori társadalmi viszonyokat élesen megbélyegző, polemikus jellegű darab hőseinek rajzát nem sejtett lélektani vonásokkal egészítette ki. A Duduleanu nővérek csoportja, ez a „...háromfejű madárszörny“ — ahogy Szabó Ágnes jellemzi őket —, immár nem a rangért, tekintélyért verseng egymással, és keseríti meg a fiatalok életét: az új vízióban örökös pletykáik buta locsogásuk apró óvódásaik „ártalmatlan, nevetséges baromfiudvar hangulatát sugalltak a rendezőnek. V vitatkozzunk most azon, hogy a viűvek allahiatlanok-e vagy sem, egészítsük ki inkább a jellemzést azzal: külön-külön és mindhárman együtt egyben az embertárs iránti érzéketlenség olyan fokát képviselik, hogy az már a teljes agyérelmeszesedés kórképét nyújtja. Wanda Serafim nem az előírásokra, kötöttségekre, sőt a morálra is fittyet hányó nő, akit épp gátlástalansága tesz alkalmassá, hogy a fojtogató kötelékeket eltépje és szélilálja, hanem „...friss, harmatos, virágzó, tavaszillatú“ képviselője egy más világnak. Margaréta Aldea nem a fogcsikorgató tűrés és a megalázkodás szenvedő hősnője, hanem finom, légies, nem evilági lény, aki megcsalatására rádöbbenve rezzenéstelen arccal, sóhajszerű halksággal pusztul el Mircea Aldea sem hozományvadász nőcsábász, hanem spleenes, elvágyakozó lélek. A leselkedő, gonoszkodó német nevelőnő mefisztói jelenséggé nő, szövegének megmosolyogtató furcsaságai érthetetlenségbe fulladnak (igaz, a figura jellemzésére ebben a beállításban elég a motyogás is). Zamfira, a felvágott nyelvű, tenyeres-talpas cselédlány, a „háromfejű ragadozóhoz" öregedett ukrán muzsikasszonynak tűnik. Talán csak a két Duduleanu-turnák, a fiatalabbik feleségének, Colettának a jelleme és pszichológiája nem változott, mindössze megelevenítésük eszközei váltak szokatlanabbakká. Az előadás dilemmái és ellentmondásai részben abból adódnak, hogy a figurák nem bírják el három felvonáson át az új lélektani töltetet, mert megváltozott pszichológiájuk nem támaszkodhat megfelelő írói szövegre; részben meg abból, hogy az ábrázolás eszközei hellyel-közzel túlzsúfoltak, talán kissé öncélúak is. Ennek megfelelően láthatunk egy érdeklődést felcsigázó első felvonást, egy Margaréta Aldea sóhajtó drámájára épülő másodikat, s egy meglehetősen kidolgozatlan, széteső és az első két részhez is nehezen kapcsolódó harmadikat. Az eszközök halmozására legjellemzőbb Mircea Aldea ábrázolása, aki első felvonásbeli megjelenésekor pantomimjellegű eszközökkel ábrázolt, lenge-lógó végtagú kóbabának tűnik, hogy a következőkben enerváltan modern figuraként lássuk viszont. A szereplők közül Török Katalin játéka Aneta Duduleanu szerepében ezúttal túlságosan egykúrú. Krasznai Paula és Dorián Ilona viszont (a hármas másik két tagja) az új ábrázolási eszközöket is bravúrosan, színesen, változatosan kezeli. Sebők Klára sajnos ismételi önmagát, kitűnő viszont Borbáth Júlia és a figurákkal kapcsolatban jelzett fenntartások ellenére is: Csíky András, Kakuts Ágnes és lázár Erzsébet. Jó a két Duduitanu fiú szerepében az újonnan szerződött Bogdán István és főképp Ander Zoltán. Az alapjában igényes előadás, mely nem mentes a meghökkentő, fontolgatásra, sőt ellentmondásra késztető mozzanatoktól, de a vollóképpen meg nem emésztett elgondolásoktól sem, eléggé vegyes fogadtatásban részesült. Természetesen nem érthetünk egyet azokkal a „magabiztosokkal“, akik a szokatlanságra angolos távozással válaszoltak. PÁTI ÁRPÁD ARC Sata pályakezdése olyan jól indult, hogy a mi színházaink gyakorlatát tekintve szinte veszélyesnek volt mondható. A főiskolai vizsgaelőadásban — a Ramschéban — országos sikert és elismerést vívott ki magának Samu szerepében. Aztán következtek a szatmári évek, ahol sok alakítása közül a Rút kis kacsa hercegének szerepével már nemcsak a szakmai, de a közönségsiker ízét is megkóstolhatta. Szerencsére nem szállt a fejébe, és rövidesen újra „pályakezdőnek“ szegődött el a kolozsvár-napocai színházhoz. Itt nem volt egyenletes az indulás. Kisebb sikerek és kudarcok váltogatták egymást, a kritika gyakorta megelégedett azzal, hogy „kedves, kisfiús báját“, azaz inkább alkati adottságait méltányolja. Mert valóban most is, több mint tízéves színészi pályafutás után is megmaradt benne valami naivfiatalság, üde frisseség. Nem is tudom, kihez lehetne az elődök közül hasonlítani, de talán ez a legjobb, hogy sikerült alakításaiban mindig természetes önmagát adja. Színpadon és színpadon kívül egyaránt a szerénység és a jó értelemben vett művészi alatti példaképe. Az a hír járja, hogy a pályatársak között sincsenek irigyei... Sata minden szerepet komolyan vesz. Nem azért, mert hallotta, hogy nincsenek kis és nagy szerepek, hanem mert neki életeleme a színház, a színpad. Ha három mondatos vagy néma szerepe van, azon is annyit rágódik, mintha egész estét betöltő szövege volna. S hogy érdemes így csinálni, az kiderült, amikor az Éjjeli menedékhelyben a statisztáló tömegben egyetlen szó és minden kirívó teatralitás nélkül úgy tudott játszani, hogy nem lehetett nem odafigyelni arra, amit csinál. Nem szégyelli, hogy vonzódik a könnyű műfajhoz, bár bizonyára szeretné kipróbálni magát más műfajban is. Egyelőre kicsit mintha beskatulyázódott volna, bár nehéz volna pontosan meghatározni a „skatulyát“. Talán inkább úgy mondhatnánk: a drámai hősszerepek egyelőre elkerülték, a vígjátékokban volt alkalma igazán bizonyítani, bár ide valami más szó illene, hiszen rég túl van már a bizonyítás korszakán. Kolozsváron is sokat játszott, és nem egy szerepben alakítása emlékezetes maradt. Volt Baradlay Jenő A kőszívű ember fiaiban, aztán mint „eszményi“ Pinokkió sok ezer gyermek szívébe lopta be magát. A hetvenesnyolcvanas évek fordulóján néhány nehéz, de sikeres évadot hagyott maga mögött. Ezekben az években majd mindenben játszott, le nem kopott a színpadról, ahogy mondani szokták, és szinte észrevétlenül a kolozsvári (de talán nemcsak a kolozsvári közönség egyik kedvence lett. Mozgását,a könnyedségét már kezdő színész korában sokat dicsérték, és volt hozzá ereje (főleg belső, lelki ereje), hogy ezt a könnyedséget, vitalitást megtartsa az évek folyamán. Sokak számára észrevétlen maradt, hogy táncoskomikusként operettekben is fellépve nagy sikert aratott, de néhány előadásra visszagondolva ez egyáltalán nem meglepőő. Nem vagyok az Eiffel-torony fiatalembere, a Vőlegény címszerepe, az Olasz szalmakalap Inasa — megannyi sikeres alakítás. De az utóbbi évek szinte mindenik sikeres vígjátékát felemlegethetnénk: a Fenn az ernyő, nincsen kast, a Kaviár és lencsét, melyekben új oldaláról mutatkozott meg játékkedve, humora és tehetsége. Kizárólag vígjátéki színész lenne? Netán táncosénekes komikus? Valamiféle lírai komédiás? De hát ilyen „skatulya“ nincs is. Mégis való, hogy manapság a színháznál, melynek tagja, már szinte el sem képzelhető vidám játék Sata Árpád nélkül. Valamit tud, amit mások nem tudnak utánacsinálni, ami miatt néha a kimerülésig játszatják. De mikor egy színész erre — a túlfoglalkoztatottságra — panaszkodik, azt nem kell egészen komolyan venni, hiszen olyanfajta kellemes fáradtság ez, mint a hegymászóé, aki felért a csúcsra. No persze, remélhetőleg Sata még nem ért fel a csúcsra, azaz még előtte áll sok jelentős szerep és nagy alakítás. És lesz talán még meglepetés is. Biztosan ezekkel is úgy fog szolgálni, ahogy azt eddig megszoktuk tőle: szerény kedvességgel, halkan, de nagy belső tűzzel. Nem a műfaj, nem az egyes darabok, de a vállalt hivatás, a SZÍNHÁZ érdekeit és létét, életét tartva szem előtt. Mert léte a színház, és a színház sem lenne az, ami — nélküle... HORVÁTH SZ. ISTVÁN Csomafáy Ferenc felvétele