Új Élet, 1984 (26. évfolyam, 1-24. szám)
1984-04-10 / 7. szám
FESTŐPORTRÉ, VÁZLATBAN Urszinyi Máriának humora van, gondoltuk róla első nagyváradi kiállításán, még diákkorában. Kissé érdes, de humor. Akinek ez a humor sehogy sem akart tetszeni, azt mondta: Urszinyi Mária kis szörnyeket fest. 1976 óta folyamatosan jelen van a kiállításokon, itthon és másutt. Képein továbbra is jelen vannak a szabálytalan arcok, formák, elemek, mintha csúfondároskodó örömmel torzítana. Mondjuk, a groteszk divatjáért. Ebben meg is lehetne nyugodni, csak éppen hogy teljességgel hibás lenne az ítélet. Mert ez a zaklatott képzelet, ez a naiv impresszióhalmaz, ez a feszülő színekből összeálló látvány nagyon messze van minden előrejelzett festői meggondolástól. Nem modernkedik, nem eredetieskedik , de modern és eredeti. Képei nyugtalanítók, mint a tudatalatti világ álmokban kivetülő víziói. Zsúfolt térbe sűrített életképein hétköznapok krónikáját mondja, töredékesen, játékos esetlegességgel, nagyon felfokozott mozgalmassággal. A sajátos látásmód a sajátos idegrendszeri meghatározottság. A kifejezésmód pedig megszerkesztetlen, spontán. Aki figyelemmel kísérte következetes alkotási folyamatát, már nem nevezi humornak Urszinyi Mária szabálytalan vallomását. Arról is szól ez a látványnapló, amit a városi ember közérzetének neveznek a sociológusok és a pszichológusok. A telítettség uniformizál: az alakok, tárgyak, képkeretek, virágok körvonalai elhalványulnak, színeik áttolódnak egymásba. Mintha a festő csak az utóbbi időben fedezné fel a szabad teret, a mezőt például, fölötte a sokféleképpen becézett szürkeséget, ami lám, nem feltétlenül foglalt még. Egyelőre apró képeken jelentkezik ez a higgadó látás, markáns rajzolatú alakokkal, amelyek mintha már nem torzulnának annyira a kényszerű közelségtől. Körös-parti, zsúfolt műtermében fest már csendéletet, nem mindig belső harmóniák indítékára, csak mint a jó diák, hogy gyakorolja: van csendélet is. Gyakorolja a színek összebékítését, merthogy a kamaszlázadás múltán sok mindennel megbékél a felnőtt ember. De ha kiállításra válogat, azokhoz a képekhez nyúl, amelyeken bocsánatkérés nélküli harsogással hemzseg a lét sokféle eleme, és nem kérdezi, van-e nálad idegnyugtató tabletta, utcán, autóbuszon, a kórusban, a magány kristálygömbjében? A furcsálló kíváncsiság, ami képeit fogadta, még nem váltott át széles köri befogadásra, de elismeréssel tartják nyilván művészetét, ezt a különös látó képzeletet, mely dúsít, fokoz, halmoz, valami jellemezhetetlen túlfűtöttség ritmusára. Egy hallgatag lány keresi általa a közlés lehetőségét. S talán megfejtését a szabálytalanságok titkainak, amelyek ott feszülnek a látványban. IMPEON IRÉN A FÖLD SEBEI frappáns címmel kapcsolja sorozattá Baász Imre húsz-egynéhány grafikai lapját. A cím azonban természetesen azért telitalálat, mert tökéletesen kifejezi a munkák gondolati magvát. A mondanivaló érdekében Baász lemondott bármilyen érzelmi momentum megjelenítéséről, nem is beszélve a grafikai avagy festői hatások öncélúan felfokozott alkalmazásáról. Sehol sem billen fel ez a már-már „aszketikus" rajzi szemlélet — minden a gondolati tisztaság, a sajátos üzenet szolgálatában áll. A megjelenítésre kiválasztott téma csak abban az esetben vállalhatja küldetését, amennyiben ezt a feladatát teljesíteni képes. Csakis egyértelműen. Még akkor is, ha e szemléletmód összetettebb, áttételesebb, nehezebben követhető a szemlélő, a befogadó számára. A felismerés jóleső izgalmára épít akkor, amikor használat-állandósította tárgyakból markol fel jó néhányat, de nem véletlenszerűen válogatva közöttük. Csupán azok felé fordul, amelyek a művészi szándékot, célt leginkább kifejezik. Nem andalító szemlélődésre csábítanak e tájak, s a mögöttes tér. Még A föld sebei című szitanyomata sem, mely egyébként ebben a válogatásban különálló munka, hiszen a háttal álló finalak a kifeszített kötélkerítés mögül mintha indulna már az ismeretlen térbe. Paul Eluard sorai jutnak eszembe: „Értelmem nem hajlandó megfogadni érzékeim tanúságát. Vágytárgyaim mindig valóságosak, érzékelhetők". És e vágytárgy-együttes Baász grafikai világának is valós, nagyon is mai, e századi alapját képezi. Elsősorban intellektusával érzékeli az emberiségre nehezedő stresszállapot már-már elviselhetetlen léthelyzeteit, olyan mélység-magasság viszonylatban, amelyben ezek a tárgyak már a sebzettség szimbólumaiként léteznek. Minden vonal, folt, grafikai ötlet, önfeledt játékosságnak tűnő színvillanás csak azért jut szerephez, hogy erre a sebezhetőségre a tovasikló tekintet is odafigyeljen. Baász a Kalevala-illusztrációk eléggé mozgalmas folt-vonal látásától (hetvenes évek) a későbbi szárhegyi linómetszetek komplexebb s helyenként elvontabb formarendszer-felépítésén át jutott el a gondolati grafika sűrített világához Itt most már sikerül egyéni lépték- és jelrendszerig eljutnia: gondolati műfaj, valamint kifejezőeszközök hármasában. Érezhetően most talál önmagára: egy korszak vonaljeleire, a duktusra, az alkotás katarzisos állapotára. Megfigyelhető ez a lap egészét megkomponáló, a gondolatot összefoglaló fő motívum körüláramló tér kavargásában, a jól körülhatárolt rajzzal jelentkező tárgyi elemeken. A gondolatfeszültség állapota ez, amit már anyagtól, technikai eszközöktől függetlenül fejez ki: a fellazított tónustömegekkel, máskor a merev, statikus pontvonal együttesbe helyezett főmotívum-jellel, tárgyegyüttes-viszonylatokat hoz létre, amelyek — gyakran emberi arculatot nyernek. Ezért még a pasztell festői lehetőségeit sem használja ki, szordínós harmóniákkal, a szürkék árnyalataival, a fekete-fehér kontrasztjaival rögzíti látomásait. BALÁZS IMRE Elhangzott az Új Élet szerkesztőségében, a kiállítás megnyitóján. CD Baász Imre: A föld sebei (szita nyomat)