Új Élet - Erdélyi Figyelő, 1989 (31. évfolyam, 1-22. szám - 1. évfolyam, 1-2. szám)
1989-07-10 / 13. szám
Honnét nézve? Páholyból nézni az eseményeket — a kifejezés azt jelenti, hogy kívülről, az események szintje fölé emelkedve, tehát felülről is, így részben a hatásuk alól is kivonva magunkat. Ez az utóbbi vajon e mondás keletkezési helyén, a színházán is érvényes? Szerintem ellenkezőleg: ha kényelmesen, zavartalanul helyezkedik el a néző, akkor még jobban figyelhet, mint szűk sorok közepén szorongva. Mégis, a modern színművészet jelentős áramlatai a páholy elleni harc jegyében indultak: a fő jelszavai, mint unos-untalan hallottuk: „lebontani a színpad és a nézőtér közötti láthatatlan válaszfalat, megszüntetni a néző kívülállását, bevonni a nézőt is a játékba" stb. Ennek érdekében alakították át a színházépület hagyományos koncepcióját, s a páholyos színházak helyébe egyre több arénaszínházat építettek, kicsiben utánozva az óriási ókori amfiteátrumokat. Csakhogy így furcsa egy ellentmondás tött létre. A nagyon meredek lejtésű földszintből álló, arénaszerű nézőterekről nemcsak a páholyban ülők, hanem mindenki ,felülről nézi a színészeket, s vegyük hozzá, hogy legtöbb helyen még a régi építésű színpadok magasságát is csökkentették, a hagyományos 120 centiméterről 20—25, vagy még több centit is lebontottak, a fenti gondolatmenet értelmében így a nézőkívülállása csak fokozódik. A következő lépés sem az volt, ami látszólag logikusan következett volna. A régi színpad a földszinti nézőtérhez képest nemcsak magasan volt, hanem a színészek többnyire talpon, vagy éppenséggel különböző emelvényeken „ágáltak" (nyilvánvaló, hogy mindez nemcsak perspektíva kérdése: lélektanilag is egészen más hatást vált ki, ha valaki fölénk magaslik, s úgy hirdet egy gondolatot, vagy ábrázol egy érzést, vagy minden tartás, emelkedettség nélkül odalent vonaglik), mert a következő lépés a békaperspektíva abszolutizálása lett. a színészek minden lehetséges alkalommal előbb csak ülnek, aztán feküsznek, majd a nézőtér padozatába süllyednek. Nem tagadom, hogy így szokatlan hatásokat lehet elérni, viszont a néző legbenső azonosulása az alakokkal mégis csak tovább csökken, mert szívesebben hasonulunk fölfele, mint lefelé. Hiba volna csak a színpad szervezési és technikai kérdései között keresni a magyarázatát a Jenézés kultuszának. A jelenség évtizedek óta kibontakozóban van, például a szobrászatban, a modern plasztikában is. Képzőművészeti kiállításokon az ember botladozva, félszegen kénytelen előre-hátra óvakodni, mert a padló tele van üveg, cserép, homok vagy papírmasé plasztikákkal. Különben is. Aldous Huxley már rég megírta: a középkorban nem azért csináltak olyan kényelmetlen ülőalkalmatosságokat, mert jobbakat nem tudtak volna, hanem mert a kor szellemével összeférhetetlen volt a terpeszkedés, a lazaság. Ez a ,kagylófoteles", illetve strandágyas közvetlenség ahelyett, hogy a nézőből együttjátszót csinálna, leskelődésre, veásőrségre kárhoztatja, és végül is egyhangúvá lesz, divatos sablonná. Szerintem elérkezett az ideje annak, hogy egy rendező azáltal mutassa meg vakmerőségét, hogy szakítani mer a keverészéssel. Operában nem terjed el annyira ez a divat, mert hasonfekve, vagy négykézláb elég nehéz lenne áriázni, ott viszont a balettben kapnak a nézők ezért kárpótlást. Úgy érzem, a jelenség mögött a művészet deheroizálásának valamikori téves koncepciója lappang. Szerintem nem volna abban semmi antidemokratikus, ha a művészetet, a művészet eszméit, s magát a művészt is újra „piedesztálra emelnénk", a szó átvitt és konkrét értelmében is. Ám ahhoz elsősorban a művésznek magának kell vállalnia a nagyságot,a tartást, a kiállást! A néző pedig: jobban látna, s az is valami. SZŐCS ISTVÁN Ion Vlasin: Eum«?né (kő) Ki mit szeret? Ágoston András válaszol — Azt nem szeretem, ha faggatnak — mosolyodik el hamiskásan — s azt sem, ha elvárnád, hogy egy kedvencem legyen. (Lényéből kettősség árad: megkapó, szinte kisfiús derű elé szinte szomorú komolyság tart tilalomfát). — Nekem például egészen más a „kedvencem“ zenefogyasztóként és más előadóként. Szeretem hallgatni a moderneket: egy nálunk kevésbé ismert szerző, Schnittke szólószonátáját például, szeretem Sosztakovicsot, Prokofjevet, különösen klasszikus szimfóniáját... Aztán kissé akadozva magyarázni kezdi, hogy a bécsi klasszikusok zenei világa áll hozzá a legközelebb... a Mozart-, Beethoven-szonáták szépsége... Brahms kamarazenéje... A felsorolás közti csendekben — érzem — motívumok, témák torlódnak körülöttünk, szavak helyett szívesebben kapná álla alá hegedűjét és muzsikálna. (úgy képzelem, hogy a főiskolán, tanítás közben, hasonló lehet a helyzet: talán szavakkal kezdi az órát, de szívesen „átadja a szót“ a zenélés meggyőző erejének. Szuggesztív egyénisége, rendkívüli muzikalitása a tanítványt éppúgy magával ragadja, mint a koncertlátogatót. — No, de mégis, megnevezhetnél egy-két művet — próbálom fókuszba sűríteni beszélgetésünket. — Hát — indul felém ismét az a hamiskás mosoly — kedvenceim például a „kreislerek“, ezek a csillogó, rövid zenei ékszerdarabok, Fritz Kreisler (1875—1962) világhírű osztrák hegedűművész saját darabjai, de elragadóbb átiratait is kedvelem. (Hallgatunk. A messzenéző csendben most talán a Caprice Vicnnois virtuóz futamai cikáznak körülöttünk.) — Áruld el, Bandi, mégis, melyik a legkedvesebb zeneműved. Mintha a nap elé felhő gömbölyödne — elkomolyodik: A Chaconne. Nem lepődöm meg. Johann Sebastian Bach műve négy hegedűhúrra épített katedrális. Monumentalitása, a hangszertechnikai nehézségek legyőzése nyomán sarjázó szépsége az ilyen rendkívüli tehetség mint Ágoston András vonója nyomán válik igazán nagybetűs Élménnyé. Bandi muzsikálása valójában azt tanúi erre a főváros közönsége, Szamos-parti szülővárosának rajongói, számos külhoni nagy és itthoni kisebb város hangversenylátogatói... — A Chaconne Mendelssohn- Bartholdyt a múlt század közepe táján — meséli — valósággal megbabonázta. Zongorakíséretet is komponált hozzá, igaz, nem egészen szerencsésen, hiszen ez a grandiózus szóló mű nem tűri az effélét... Mielőtt megkérem, hogy játssza el nekünk — „diákosan“ utánagondolok a műnek. A Chaconne eredetileg régi táncforma. A barokk korszak értelmezése szerint egy páratlan ütemű (basszus) témára írt variációk sorozata. A nagy CHACONNE Bach közheni éveiben (1717—1723) született. Ez idő tájt az udvar kívánalmai szerint — főleg hangszeres műveket alkotott, szemben a többi helységhez (Weimar, Lipcse) kapcsolódó gazdag orgonakompozíciókkal. Ebből1/ 1 doból származik szólóhegedűre irt hat ciklusa, melyeknek páros számai a partita (szvitszerű, tánctételek laza füzére), páratlan számai a szonáta megjelölést viselik. A dmoll partita hatalmas zárótétele a sokszor szólóműként is önállósult fent emlegetett Chaconne. Mondd meg, ki a barátod, s megmondom, ki vagy — tartja a közmondás. Mondd meg, mi a kedvenc zeneműved, s megmondom, ki vagy — parafrazálom a szólásmondást, miközben elgondolkodom az Ágoston András lényéből áradó kettősségen. A derű fölé boruló komolyság párosát tükrözik kedvencei: a mélységet-magasságot bejáró bachi hangépítmény körül repkedő tűzijáték szikrák a virtuóz Kreislerdarabok. LÁSZLÓ BAKK ANIKÓ Csomafáy Ferenc felvétele