Új Ember, 1950 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1950-08-27 / 34. szám
Biztonság a hitben ELEVENEN él a katolikus hílvek millióiban a buzgóság, a hitbeli készség és a szent cselekményekben való részvétel igénye. Felemelő formában nyilatkozik meg a hívek szeretete, megható odaadása az Egyház és annak intézményei iránt. Általában mindazon megnyilvánulások iránt, amelyekben az Egyház léte kifejezésre jut, a hívek részéről fokozottabb az érdeklődés, mint régebben bármikor. Mindez azonban korántsem jelenti, mintha csupán a vallásosság külsőségei kaptak volna jelentékeny hangsúlyt a hívek életében. A hívek ma elmélyültebben fordulnak a lényeg, a formák mögött rejtőző örök tartalmak megragadása, élménnyé keltése felé is. Kereső nyugtalanságuk szeretne mélyebben behatolni Egyházuk életébe. Vele szervesebb kapcsolatba kívánnak kerülni, sőt benne akarják kifejezni és újraformálni a saját életüket is. Nem kétséges, hogy ez a vágy a lényeglátásra és a belső formák megtalálására mértani arányban növekszik a hívek külső életkörülményeinek zajlásával. Hiszen mindenki tapasztalja régi világa felbomlását s az új formák merész ütemű kibontakozását. A változás drámai mozgalmassága s a vele párhuzamosan jelentkező új szükségletek sok tekintetben készületlenül érték a hívek egy jelentékeny részét. Egyre többen látják meg azonban azt is, hogy mi lenne a korszerű feladat és miben nyilvánulna meg igazán a hívek korszerű kötelessége. Ez a feladat nem egyéb, mint a hitvallás tudatosítása és elmélyítése. Mert egy valamiben nagyon is készületlenül talált bennünket a modern idő: a hitbeli tudás alaposságában, önkéntelenül is a getsemani kertben elszunnyadt tanítványok látványa villan elénk, amikor erre a jelenségre hangsúlyozottan felhívjuk a figyelmet. A hívek jelentős hányada nem tud helytállani a külső világban a hitbeli tudás ébersége és felkészültsége vonalán. Oka ennek nyilván az, hogy hitbeli tudása alig múlja felül az elemi katekizmus ismeretanyagát. A hit területén szinte gyermekcipőben jár és emiatt bizonytalanul is tipeg a kor nagy kérdésfeltevései között. Tájékozatlansága csak fokozódik, amikor ellentmondások érik. S bizonyos, hogy a menedéket kereső bizalmas odahajlás az Egyházhoz csak átmenetileg segíthet ezen a nyugtalanságon, csak pillanatnyilag szabadít meg a hiányérzéstől és a belső zavartól A puszta narkóziskeresés még hitéleti, lelki vonalon is megbosszulhatja magát. Sőt elkerülhetetlen visszaesés fenyegeti azt, aki belső pozitív erőgyűjtés helyett a puszta érzelmi odaadásban már feloldottunk véli a maga vallásos nyugtalanságát. Ezért mondjuk, hogy a hitbeli tudás elmélyítése a mai kor katolikus hívője számára a leglényegesebb feladatok egyike. Hitünk igazi éltető forrása a karitász, az Isten és a felebarát iránt megnyilvánuló szeretet gyakorlása. Hitünk elevenségének magas hőfokon való tartásában óriási szerepe van intuíciós érzékenységünknek is, amely szinte ösztönösen súgja meg, mi az igazi, mi a helyes katolikus magatartás egy-egy váratlanul felbukkanó kérdésben. De állandóságot az érzelmekben, tartósságot az ösztönös felismerések színes sodrában, csak az alapos hitbeli tudásból meríthetünk. Katolikus hitünk örök és változatlan alapformáit nem hiába hangsúlyozza ki az Egyház tanítása, az Egyház tanítói hivatala: ez a tanítás már örökkévaló természeténél fogva sem lehet érzelmi vagy hangulati magatartás függvénye. Aki hit dolgában csak érzelmeire támaszkodik, minden jószándéka ellenére előbb-utóbb elsorvasztja magában azokat a pozitív kötelékeket, amelyek őt a tanító Egyházhoz fűzik. A hitbeli tudásban készületlen hívőt nemcsak a külső világ, felől érhetik veszedelmek, hanem saját belső tájékozatlanságából eredően, belülről is. Egyedül az érzelmekre támaszkodó hit kettős vereséggel fenyeget: örök visszavonulással a külső valóság nyugtalanító kérdései és kételyei elől, de vereséggel a belső biztonság tekintetében is. Ez a kettős vereség, ez a kettős szakadás pedig végül is a teljes talajvesztés ingoványába sodorhatja az érzelmeiben önelégült embert. K. B. Rónay György: A PARÚZIA TÁVLATÁBAN KRISZTUS többször is ígéretet tett tanítványainak, hogy mennybemenetele után még egyszer el fog jönni. „Ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket“ — olvassuk Szem János evangéliumában (14, 3.). Ez az újra-eljövetel Krisztus és az Egyház győzelmének, a jók megjutalmazásának és a gonoszok megbüntetésének, az ítéletnek napja lesz, mint Szent Máté evangéliumában áll: „Mikor pedig eljövend az Emberfia az ő felségében és vele mind az angyalok, akkor ő beül felségének királyi székébe, és összegyűjtenek eléje minden nemzeteket, és ő elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a bakoktól“ (25, 31—32). Ezt az ígéretet ismétli meg a két fehérruhás angyal Krisztus mennybemenetelekor a tanítványoknak: „Ez a Jézus, aki fölvétetett mellőletek az égbe, úgy jön majd el, ahogyan fölmenni láttátok őt az égbe“ (Ap. Csel. 1, 11). Az első keresztények ennek a parúziának a várakozásában éltek. Az apostolok levelei tele vannak célzásokkal, intelmekkel a küszöbön álló utolsó időkre, Krisztus közeli „revelációjára“ vonatkozóan. „A bíró az ajtó előtt áll“ — mondja Szent Jakab (5, 7). Kétségtelen, hogy sokan szó szerint vették ezeket a nyilatkozatokat Voltak például hívek Theszszalonikában, akik a parúzia várakozásában fölhagytak a munkával és teljesen testvéreik gondjára bízták magukat. Szent Pál azonban óva intette őket minden ilyen világ végét váró tétlenségtől: ne tántorodjanak el a józan felfogástól — írta nekik — s ne riadozzanak némely állítólagos karizmák s állítólag tőle, az apostoltól küldött levelek miatt, „mintha az Úr napja közvetlenül közel volna“ (2. Thess. 2, 1—2.). Szent Pál ugyanis világosan látta, hogy a parúzia „közelsége“ az idő nyelvére lefordítva a történelem századainak hosszú, csak a Gondviselés által ismert sorozatát jelenti, hogy a mustármagnak, az Egyháznak előbb ki kell terebélyesednie az időben, magába ölelnie a pogányokat s végül a zsidókat is (Rom. 11, 25—26). Isten kegyelmének bősége az elkövetkező századok sorozatában, „in saeculis supervenientibus“ fog megnyilatkozni (Eph. 2, 7). Mi sem volna könnyebb s egyben fölületesebb és helytelenebb, mint ezeket a parúziára vonatkozó szentírási helyeket szembeállítani egymással, azzal a célzattal, hogy kitűnjenek, ellentmondásaik. Akadtak, akik meg is tették, anélkül természetesen, hogy belemélyedtek volna a szövegek valódi értelmébe és abba a történelmi-kegyelmi környezetbe, amelyben e szövegeket értelmezni kell, így azután nyomban az első nehézség megoldatlannak, sőt botrányosnak tűnt előttük: az tudniillik, hogy Krisztus is, az apostolok is többször beszélnek a közeli, a megkezdett ítéletről, s ezzel szemben a világ ma is áll, fejlődik, halad. A botrány azonban ezúttal is inkább a botránkozókban keresendő: fogalomzavarukban és módszertelenségünkben, mellyel a különböző kategóriákat kritikátlanul fölcserélgetik. A két tény között ugyanis, hogy egyfelől Péter apostol az utolsó időkről úgy szól, mintha azok máris elkezdődtek volna (1. Pét. 1, 5 és 20), másfelől ezek az utolsó idők, ég-föld elmúlása s új ég, új föld megjelenése még mindig nem történt meg, e két tény közt nincs ellentmondás. A katolikus eszkatológia sosem a jövendőmondás tudománya volt, hanem a keresztény világ, az „Isten városa“ kegyelmi távlatainak szemlélete. Krisztussal, az apostolok és szentatyák tanítása és értelmezése szerint — ahogy Donation Mollat írja „Az utolsó ítélet az Újszövetségben“ című tanulmányában — „Krisztussal megnyílt az ítélet korszaka; valóban megkezdődtek az utolsó idők s ezt a tényt föl kell ismerni, meg kell érteni. Ezt a kort az Emberfiának testvéreiben és a közösségben való jelenléte jellemzi; vége pedig a parúzia lesz, mely végérvényesen meghozza Isten országát“. Ilyesformán tehát a Krisztus első és második eljövetele közötti korszak egész keresztény élete, a küzdő Egyház egész élete nem egyéb, mint maga a megkezdett ítélet: „Az Emberfia titokzatos jelenléte minden emberben, minden emberi viszonylatnak, minden pillanatnak, az egész történelemnek eddig nem sejtett eszkatológikus értéket ad. Immáron az ember élete minden pillanatában találkozik az Emberfiával s az ítélet, az most van“. Daniélou atya, nagynevű jezsuita hittudós hozzáteszi: Valóban ott van az ítélet minden pillanatban az ember Istenhez való viszonyában, mégpedig azért, mert az ember most már az ítélet történelmi periódusában él,abban tudniillik, így kell értelmezni a „megkezdett“ ítéletet; így oldódik föl a szentírási szövegek látszólagos, de csak látszólagos ellentmondása; s ebben az értelemben kell a kereszténynek, az őskeresztények példája szerint, a parúzia távlatában élnie. Élnie úgy, ahogyan Szent Pál javallotta, azaz nem holmi csodavárás, világvég-pszichózis vagy apokaliptikus spekuláció meddőségében, (ami Daniélou atya találó szavai szerint közelebb áll Nostradamushoz, mint Szent Jánoshoz, és vagy illuminizmusba, vagy farizeizmusba esik s mindkét formájában egyformán ellenkezik az evangélium szellemével), — hanem élnie keresztény módra a „szolgálat munkájában, Krisztus testének kiépítése végett“ (Eph. 4, 12), ami nem más, mint az isteni és felebaráti szeretet szolgálata Krisztus misztikus testének közösségében. Ára 1 forint VI. évfolyam 34. sz. KATOLIKUS HETILAP 1959 augusztus 27 frnissa, amely Krisztus első eljöttével kezdődött s a másodikkal fog véget Az ismeretlen Jézus — Kovács József a lóversenyen és a vallás — Felnyitották Szent Benedek sírját — A „tüsketyű“ Sete T “SS, mely a fa A gyűrű nyomában — forgácsok — Szent Ilona ünnepe után A pápa Esrendelően kihirtel! Szűz Mária testi mennybevitelének dogmáját A Magyar Kurír a vatikáni rádió híradása alapján jelenti, hogy október 30-án XII. Pius pápa titkos konzisztóriumot tart Szűz Mária testi mennybevitelének dogmája kérdésében. A Szentatya a konzisztórium után november elsején a Szent Péter bazilikában, ünnepélyes formában ex cathedra kihirdeti Mária testi mennybevitelének dogmáját. Az Osservatore Romano ezzel a hírrel kapcsolatban egyik legutóbbi számában ismertetést közöl Szűz Mária testi mennybevitele dogmájának ügyéről. Már 1849- ben a püspöki kar kétszáz tagja kérte ennek a dogmának kihirdetését. A kérelemhez csatlakozott később több mint 1300 egyházfejedelem is. Ugyancsak kérték a dogma kihirdetését a szerzetesrendek fejei, a teológusok és az egyetemek is. Az utóbbi években a mozgalom újabb lendületet kapott. 1946 május 1-én XII. Pius pápa enciklikájában kérte a püspököket, és híveket, hogy imájukkal segítsék a dogma kihirdetésének ügyét. A lap utal arra, hogy azóta az egész katolikus egyházi hierarchia csatlakozott a kérelemhez. Október végén — írja az Osservatore Romano befejezésül, amikor az örökvárosban a Nemzetközi Mária Kongresszus tartja ülését, annak résztvevői együttesen ünnepelhetik majd az egész katolikus világ vágyának beteljesedését, Szűz Mária testi mennybevitele dogmájának kihirdetését. Szent István ünnepe a Bazilikában TULT vasárnap, augusztus 20- án, Szent István király ünnepén a róla elnevezett budapesti Bazilikában, a dicsőséges Szent Jobb jelenlétében, délelőtt 10 órakor Grősz József kalocsai érsek, délután 6 órakor pedig Czapik Gyula egri érsek mondott ünnepi főpapi szentmisét. A délelőtti szentmise keretében Pataky Géza váci egyházmegyei tb. kanonok Szent Istvánról, az életszentség hőséről emlékezett meg beszédében, az esti szentmisén pedig Lányi János soproni kanonok a Szent Jobb gondviselésszerű jelentőségét emelte ki ünnepi beszédében. A szentmisék végén a nagy számmal összegyűlt budapesti és vidéki hívek elénekelték a Himnuszt. A Szent István-bazilikában augusztus 27-ig, vasárnapig minden este 6 órakor a hívek tiszteletére kihelyezik a Szent Jobb ereklyét. Naponta 6 óra 30 perckor szentbeszéd vezeti be az ájtatosságot. * Karavas András esztergomi apostoli kormányzó A Magyar Kurír jelenti: Azzójává nevezte Id. Hamvas püspök Apostoli Szentszék dr. Hamvas augusztus 16-án bemutatta ki neve András csanádi megyéspüspököt zését a főszékesegyházi káptalanjúlius 18-i kelettel, az esztergominak és ezzel átvette a főegyház,a főegyházmegye apostoli kormánymegye kormányzatát.