Új Ember, 1953 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1953-01-04 / 1. szám

i Perosi 80 éves r »A Sixtusi kórus örökő« igazga­tója« •— ekként címzik hivatalosan Lorenzo Perosi mestert, a ma élő talán legnagyobb egyházi zeneszer­zőt, akinek nemrégiben ünnepelték 80. születésnapját. A sorozatos ün­nepségek kiemelkedő mozzanata volt Perosi egyik oratóriumának, a Mózesnek bemutatása a római ope­­raházban. Perosi, aki 54 év óta vezet, im­már a katolicizm­­s központi temp­lomának, a Szent Péter-baziliká­­nak zene- és énekkarát, eredmé­nyekben gazdag pályafutásra te­kinthet vissza. Sok miséje, orató­riuma, szimfonikus költeménye és egyéb zenekari műve aratott világ­szerte elismerést. Operái közül leg­híresebb a Romeo és Júlia. Mielőtt Rómába költözött, négy éven át a velencei Szent Márk szé­kesegyház karnagyaiként működött. Sarto bíboros, a későbbi Boldog X. Pius volt akkor Velence pátriárkája, ő ismerte fel az elsők között Perosi kimagasló tehetségét. Meleg barát­ság is fűződött közöttük. Azután, hogy Rómába is magával vitte, ma­gánéletének ünnepi eseménye volt, ha Perosi időnként megjelent nála és zongorán eljátszotta neki leg­újabb szerzeményeit. Egyik leg­utóbbi alkotása egy Te Deum, ame­­lyet »a béke Istenének« ajánlott. Ismeretlen őslény A paleontológia, vagyis az ős­lénytan művelői között eddig is nagy tekintélynek örvendett Paul Ruebsament, egy Dél-Afrikában dol­gozó német származású katolikus pap, aki hivatásából folyó utazásait tudományos kutatásokra is fel szokta használni. Legutóbb a kaffer misszió területén egy olyan őshüllő maradványait ásta ki, amely már átfejlődést mutat az emlősök felé. Ilyen őslényt még nem ismert a paleontológia. A rendkívül értékes leletre egy másfélezer méter magas­ságban fekvő völgyteknőben akadt­­ rá Ruessament, amelyről könnyű volt megállapítania, hogy valami­kor régen egy azóta kiszáradt tó feneke volt. Az őshüllő maradvá­nyait rekonstruálás céljából beszál­lították a pretoriai Transvaal-mú­­zeumba. Szent Márk oroszlánja Velence városának védőszentje Szent Márk, ezért az egykori velen­cei köztársaság címerében az evan­gélista jelvényét, a szárnyas orosz­lánt viselte. Lipót császár gőgös bécsi udvarában egy pöffeszkedő udvaronc gúnyosan megkérdezte a velencei követtől: »Aztán merre röpdösnek a magaik szárnyas orosz­lánjai?« »Amerre a kétfejű sasok« — hangzott a rövid felelet. — A MÉZAJKÚ DOKTOR így hívják, ez az 5 jelzője, epite­­tonja a tizennegyed­­ik századtól fogva: ő a mézajkú, a »doctor mellifluus«. Szent Tamás az an­gyali, Duns Scotus a »subtillis«; ő, szent Bernát az, akinek méz árad az ajkáról. A szép stílus, az aka­ratlan költészet méze, kétségtelenül, de elsősorban az evangéliumé, a Szentléleké, a határtalan szereteté. Korának legnagyobb szónoka volt és legmodernebb stilisztája, de mindenekelőtt legnagyobb lelke, legnagyobb szentje. Kortársai testbe öltözött angyalt láttá­k benne. »Videre enim facáem vestram ange­­liicam jucundum est« — írta neki az egyik. »Boldogság a te angyali arcodat látná!« Arcképei (ahogyan a kortársaik leírják, meg azok a festmények, melyeik a hagyomány szerint őt ábrázol­j­ák), önsanyargatásokban szikárrá edzett, fáradalmaktól megrokkant, sovány, ősz, botra tá­maszkodó aggastyánt mutatnak. »Teste törékeny, jóformán nincs is hús a csontjain«, de arca perga­­menszerű bőrén átüt valami tűz, valami mély melegségnek a pírja. Az »assidua meditatio«, a folyto­nos elmélkedés heve. Lehet valaki­ről szebbem írni, mint ahogyan róla írja életrajza: »Akkora volt benne a belső ember szépsége, hogy mint­egy kitört belőle nyilvánvaló jelek­kel, s a benső tisztaság és bő­séges kegyelem áradatától elöntött ember­­ külsejében is meglátszott.« Szívén, magia mondja, »a szeretet nagy és édessége» sebét« hordozta s ennek a misztikus sebnek a ra­gyogása sugárzott belőle. »Arcán a szeretet tündökölt, nem a földi, hanem az égi — írják róla —; sze­mében valamiféle­­ angyali tisztaság és galamb-egyszerűség csillogott.« És Gaufrid nevű titkára szerint »ha magát a szeretedet kellene kife­jezni, leginkább az ő arcának meg­festésével lehetne ábrázolni«. A szentség útján De ennek az embernek keményen meg kellett küzdenie azért, hogy végül az angyalokhoz váljék hason­lóvá. Nem félelmes-e szinte a he­vesség, amellyel a szentség útján elindul s vezeti azokat, akik va­rázsának engedve, utána indulnak? Nem érezzü­-e túlzásaiban a lob­banékony természet, az izzó vér­mérséklet, a fölgyúlt indulat türel­metlenségét és lendül­etét? Nyilván­való, hogy a nagyhírű burgundiai családn­ak ez a harmadik fiúiva­déka, amikor huszonegy esztendős korában hát­at fordít a világnak, jö­vőnek, karriernek egy másik kar­rier és másik jövő igényével tüzes szívében s magával viszi öt testvé­rét is a legnagyobb lovagi kaland­ba, a szentség kalandjába: — nyil­vánvaló, hogy ez a fiatalember soha nem fogja beérni kevesebbel, mint az egésszel: egészen szolgálni a­z Istent, egészen szeretni az em­bert, egészen élni magában Krisz­tust, egészen levetni a régi embert s egészen felölteni az újat, ahogy Szent Pál tanácsolja. Toronyiránt vág neki a hegy­oromnak; igényes­ségében mintha egyelőre nem akarná tudomásul venni, hogy a szerpenttiin mégiscsak biztosabb út. És félként járhatóbb; s egy szent­nek, ha maga bírja is a meredeket, az sem utolsó hivatása, hogy jár­ható utat mutasson. Nem kisebb szellem, mint Szalézi Szent Ferenc mondja róla: »Kezdetben oly he­vesen ösztökélte szegény tanítvá­nyait a tökéletességre, hogy épp­en ezzel hátráltatta őket, mert kiful­ladtak és elcsüggedtek, amint ilyen türelmetlenül sürgették őket ezen a túl meredek és éles kapaszkodón.« Puha, erélytelen, tétovázó ember azonban sohasem lett; közismerten, korában közmondásosan jó szíve olyan testben­­ lakott, amelyet ke­mény aszkézis nevelt és fékezett, s olyan akaratnak engedelmeskedett, amelyet a magát folyton éberen ellenőrző értelem edzett hajthatat­lanná. Ahol az igazságról volt szó, épp úgy nem ismert egyezke­dést vagy megalkuvást, mint ott, ahol a lelkek üdvössége forgott kockán. Ilyenkor ki-kitör láncon tar­tott indulata is, »harapósabban és élesebben is, mintsem szeretnék«. S minden harag, az indulat minden lobbanása mögött ott a szeretet: szidlak, mert féltelek, s nem félte­nélek ennyire, ha nem szeretnélek oly naivan. Az önismeret világánál Milyen félvezhetetlen lánggal ég benne a lelkek szeretete! S nem va­lamimé elvi formában; ez a szere­tet nemcsak abban gyakorlati, hogy tevékeny, hanem abban is, hogy a valóság, az emberi szív és termé­szet alapos ismeretére épül. Szent Bernát, aki csupa gyöngédség, ér­zékeny figyelem és részvét az em­ber iránt, nagyon jól tudja (és első­sorban az önismeret világánál látja meg), hogy az ember gyarló és gyönge ahhoz, hogy felfogja és át­élje azt, ami távol van tőle, ami sokszorosan meghaladja értelmét. Az Atya végtelen misztériuma előtt a véges értelem megtorpan, de a Fiú, a megtestesült Ige a test­vérünk lett s mindnyájunk felé egy­formán tárja ki karját. Szent Ber­nát erre a megtestesült Igére, erre a közénk szállt második isteni Személyre irányítja tekintetünket és Krisztus emberségét állítja áhíta­tunk középpontjába. Nem talál ki új dolgot ezzel (az Egyházban nincsenek új dolgok ha­nem csak kezdettől meglevők kap­nak új megvilágítást s új hang­súlyt az időik folyamán); hogy csak egy nagy kezdeményezőjét említ­sük előtte az Istenember iránti hó­dolatnak: nem vált-e egy egész szellemi áramlat megindítójává az Egyházban Szent Anzelm híres »Cur Deus homo«-ja, amelyben a közép­kor teológiája először fordul oda merészen az emberré lett Isten­hez? Nem újat talál ki, de a meglevőt mintegy újrateremti, át­lelkesíti: »Valami remegést, m­eg­­indultságot, gyöngédséget visz bele — írja a misztikus Szent Bernát egyik avatott méltatója —, amihez hasonlót­­ előtte nem ismertek. Jézus emberségéből elsősorban ezt ragadja meg, ami erényeivel és érzelmi világával a legközvetlenbbül hat: az istengyer­­mekséget és az Istenember szenve­dését. Most már, nála és utána, nemcsak arról van szó, hogy Krisz­tusban csupán csodálatos, de távoli mintaképet lássunk, ahogy még egy századdal korábban is láttuk; az Ige nála valóban test és minden egyes ember számára jóbarát«. Nyolcszáz év távlatából Mindebben nincs semmi speku­láció, semmi elvont okoskodás; Szent Bernátnál minden élmény és minden tanítása személyes tapasz­talásából fakad. Az a testvér­ Krisz­­tus, akihez odavezet, az ő testvére; azt az Istent, akinek szeretetére ösztönöz, saját forró tapasztalatá­ból ismeri és szereti. »Istenem, sze­relmem, mennyire szeretsz, men­­nyire szeretsz engem!« — kiált föl. »Ó hasonlíthatatlan szeretet, heves, lángoló, követelő, aki kívüled semmi másra nem engedsz gon­dolni!« — sóhajtja. Annak a nyolcszáz évnek a távo­lából, amely halála óta eltelt, ma legelőbben, legfényesebben ez a Szent Bernát ragyog felénk: a ki­apadhatatlan szeretet szentje, az is­teni szeretet égő csipkebokrában tiszta lánggal lobogó szemlélődő lélek, s kora és az utána következő századok számára a lelki élet egyik legnagyobb mestere. Tudjuk és méltányoljuk és csodáljuk azt a szinte emberfölötti munkát, amelyet kora sokrétű bonyodalmai között végzett; ismerjük vitáit és harcait az igazságért s hódolattal adózunk bátorságának, tetterejének, korát fö­lülmúló éleslátásának; de a szent ragyogása mellett mindez másod­rendűnek tűnik föl. Tett és szemlé­lődés ama hősi egységében, melyet oly példásan és áldozatosan való­sított meg egyéniségében, kegyelmi világosságával az a központ vonzza magához tekintetünket, amely körül ez az egység létrejött, amely ezt az egységet éltette és amely a tet­tek kihűlte után is változatlanul él és ihlet: a szentség. Rónay György Esztendők váltásakor Amikor az év kezdődött, Uram­, felajánlottam Neked a hosszú, ha mégis oly rövid napokat, azt a há­romszázhatvanhat napot,­ amely most végéhez ért. Miként a pap az ostyákat a kér helyben mind egyszerre változtatja át, hogy majd egyiket a másik után, osztogassa ki, ugyanúgy ajánlottam fel én is akkor, az év első napján annak reám virradó összes nap­jait. S hittem, hogy majd egyiket a másik után szentül adhatom Elébed­ és tanúsítani fogom általuk a meg­­­váltás áldozatát én magamban is. Most azonban tudom, Uram, hogy az évnek oly sok napját elveszítet­tem, a Te kegyelmednek annyi kínál­­kozását süketen fogadtam, annak, hogy megváltásod áldozatát gyü­mölcsözővé tegyem, oly sok lehető­­ségét elmulasztottam. * Ez az év is elmúlt immár s nem tér vissza soha. Vele múltak el az alkalmak is a jóra. Jöhetnek újak a helyükbe, de amik elmúltak, végképp kiestek életemből. Azok az emberek is, akiket utamba küldtél, hogy jó voltomat megtapasztalják, ezen a módon többé elém nem állnak. De van, ami mégis megmaradt. Uram. Nem múlt el a kegyelmed s nem múlt el az életem. Még nem. Te ennek az esztendőnek végén is, amely életem végére emlékeztet, megajándékozol a vigasztaló bizo­nyossággal, annak a bizonyosságai­­val, hogy nem késtem el, hogy még mindent pótolhatok. Ha nem késett el a keresztfán a jobb lator, aki már aznap Veled volt a paradicsomban; ha nem késett el Szent Pál, Szent Ágoston, Szent Mária Magdolna... ha nem késtek el oly sokan mások, miért késném el én, miért ne pótolhatnám én is? Nem, Uram, az évek bármennyi váltását láttam is eddig, ahhoz, hogy utat keressek Hozzád, ma sem vagyok rokkant. Életem minden napja még a Te kegyelmed ígérete, a végtelen szeretet felszólítása és engedélye arra, hogy jóvá tegyek és tehessek mindent. Új évet kezdhe­tek, valóban újat és szentet. Most pedig, Uram, hadd gyűjt*­sem össze az elveszett napokat, ahogy összegyűjtik olykor a szét­esett ostyákat: tisztelettel és áhítat* tal, mert Neked voltak szentelve ezek a napok, és szomorúsággal­, mert nem lettek megszentelve állá* lám. És fogadd el mégegyszer okét, mindenható örök Isten,, bánatommal és fájdalmammal együtt. Fogadd el őket a határtalan bizalommal a Te könyörületességedben és azzal a meg nem szűnő reményemmel, hogy amint kegyelmed eljutott hozzám, utam végeztével én is eljutok Hoz­­zád. Gabriel Smith, az is­mert holland költő most adta közre a Zsoltárok holland nyelvű fordítását. SZILVESZTER Irta: FEKETE ISTVÁN Ez a szilveszteresti meghívás már olyan régi volt, hogy sajnál­kozva bár, minden más meghívást lemondtunk. Távoli faluba szólt, túl a barátom faluján, pedig nekem még oda is utaznom kellett. Körü­löttem már zsibongva készülő­dött a város a reggelig tartó heje­­hujára, én pedig kelletlenül ácso­rogtam az autóbuszállomáson, fe­lelőtlen fogadkozásokkal keseregve, hogy ilyen meggondolatlan ígére­teket többé nem teszek. Hozzá még hideg is volt és a szél kajánul bu­­jócskázott a hóhalmok között, nem mulasztván el minden fordulónál megcsípni a fülemet. tén Végre befarolt az autóbusz, szin­unottan és ridegen, mintha teljesen feleslegesnek tartaná ezt a szilveszteri utat, ezt a pár rendet­len embert, akik még ilyenkor se tudnak otthon maradni, vagy utolsó pillanatra ha­gyják a hazautazást. Egyszóval kedvetlenül indult az egész est, nem is beszélve­­ arról, hogy az autóbuszban mellém te­lepedett egy kocsmás egyén, aki a társas utazást csak egymás hegyén­­hátán tudta elképzelni, lévén az autóbusz majdnem üres. Mereven kinéztem a fekete ablakon, azaz benéztem a kocsi belsejébe, mert az ablak csak a belső világot rin­gatta a láthatatlan hómezők kö­zött. Az ablak sarkában azonban észrevétlenül nőni kezdett az oda­tapadt hó. Nini — esik! Később már látni lehetett az ablakgnak csa­pódó hópelyheket s mire megérkez­tünk, olyan hóvihar nyargalt a falu medrében, hogy legszívesebben visszaültem volna az autóbusz enyhe, kivilágított bódéjába. De az autóbusz odapottyantott az útra és megkönnyebbülve vitte vörös lám­páját odébb. Barátom vidáman fogadott, én pedig meg voltam sértve, mert nem várt az »állomáson«, holott azelőtt se várt soha. Ez ilyen ostoba, sér­­tődős este volt s ezért elhatároz­tam, hogy barátomat megbünte­tem. Vidám, mint a madár, én meg feleslegesen keserű leszek, így a jó hírekre egyelőre nincs szüksége. — Remélem, ebben az időben nem akarsz elindulni? — mérge­lődtem kitartóan, de vidáman le­gyintett. — Ez, fiam, a felsőbb hatalmak­tól és a Haza Bölcsétől függ. A Haza Bölcse: Deák Ferenc nevű állandó fuvarosunk volt, akit nem ijesztett meg a kis hófúvás. Furfangos és bátor ember volt Deák Ferenc bácsi, aki bátorságát időnként szalmafonatos bütykösé­ből táplálta. • Most se váratott sokáig magára. Szánkója vidáman csengőzve Lók­ként meg a ház előtt, bár lovacs­kái sörényét és farkát zászlóként lebegtette a szél. — Elindulunk, Ferkó bácsi? — Mihelyt fölültek, azonnal, rög­vest. Hát elindultunk, bár nem látszott egy lélek sehol a faluban se, nem hogy a mezőkön. A szél süvöltve nyak­jait az éjszakában, a a­­ bő ostorként vágott arcunkba. Látni nem lehetett semmit. — Nem tévedtünk el, Ferkó bácsi? — Tudják a lovak az utat. Majd szétvetett a méreg. Barátom bóbiskolt, én fáztam, fülem, orrom mintha már nem is az enyém lett volna. Megyünk vakon ebben az ismeretlenségben, de­­ a lovak tudják az utat... Hogy nem süllyed el alattunk a föld ... De nem süllyedt el, legalább is egyelőre nem. Később azonban helyzetem kényelmetlenné vált, a kas erősen balra dőlt. Barátom kimagaslott mellettem, én pedig egyre mélyebbre kerültem. —■ Hallod-e, meg van kötve ez az üléskas? — Mért lenne megkötve? Ámbár én is érzek valamit... — mondta barátom — tán beszakadt a feneke. Deák Ferenc ekkor hátrafordult. Alighanem az eplény törött el, ámbár törött volt már régen ... de, gondoltam, kitart. Nem tartott ki. — A Rézinél megállunk és meg­igazítom, addig csak maradjanak nyugodtan — mondta Deák Fe­renc és én félóráig moccanni sem mertem, mert az üléskas már a ha­vat kotorta és a szántalpak támasz nélkül csúszkáltak a hóban. Rézinél tehát megálltunk. Vala­mikor híres csárda volt ez, két falu között az út mellett, de ma már csak a vásárosok pihentek meg benne és magunkfajta hajótöröttek. A kellemes meleg szinte megölelt frp0fi.mlfpt. Rézi fehér kötényt kötött és felsrófolta a fél lángon égő lámpát. •— Forralt bort? — nézett ránk szakértőén. — Fél litert — mondta barátom bágyadtan, s amikor az asszony kiment, hozzátette — nincs nálam pénz. Nálad van? — Nincs! — s ami van, az nem az enyém. — Baj. Kiég a szemem, ha az öreg Ferkó bejön és meglátja a fél litert. Három embernek... Hát kié a pénz, ami nálad van? — Egy barátomé. — Hm... jó barátod? — Ne haragudj, nem akarok magánidol­­gaidba avatkozni. — Persze, hogy jó barátom. — Na látod, én most várok va­lami kis pénzt. Kölcsönvesszük és kész. Ha jó barátod az illető, be­látja ... Elővettem a pénzt s barátom szeme felcsillant: — Fele is elég. Felével te gazdálkodsz, felével én. — Itt van az egész, de tied a fe­lelősség. — Kérlek, úgy is a vendégem vagy. Éjfélre azért odaérünk. Ekkor jött be a Haza Bölcse. — Mondtam, hogy az eplény tö­rött el, ugye. A lovakat bekötöttem az istállóba, amíg fölengesztelem a kezem, aztán megcsinálom a szán­kót és­ mehetünk. Az istállóban ci­gányok vannak­ — tette azután hozzá — mondják szegények, hogy nem hívták őket.... tak A cigányok azonban nem marad­az istállóban. Bejött egy, azután még egy. Ez az utóbbi aztán kiment és bejött kettő. Csodálato­san és simán szaporodtok. De nem vettük őket észre. Mi utasok va­gyunk és már megyünk is. Vak is látja, ámbár Deák Ferenc úgy ült a széken, mint akinek szénája és szánkója rendben van. Barátom már harmadszor ment ki a kony­hába, hogy a forralt bor mennyisé­gére és minőségére újabb utasítá­sokat adjon. Amikor visszajött, úgy nézett a cigányokra, mintha va­lami csodálatos és feltűnő jelensé­get látna, aztán megróvóan azt mondta: — Szerszám nélkül? A lámpa világossága ekkor cso­dálatosan nyolc arcának elh­alványodott a ciga­ragyogása Eltűntek és pillanatok alatt mellett, meg­jelentek, s a hangolás meleg pen­­dülései megcsókolták a falakat, végigtáncoltak a töröttlábú székek között és megsimogatták a szívün­ket. Deák Ferenc nyugodalmas mozdulattal — végre — letette a kocsmáját, én is belekönyököltem az asztalba s a szilveszteri éjsza­kába, amely most már el van rendezve és a hegedűk siránkozva és boldogan sóhajtottak fel: »Befújta az utat­­ a hó...« Reggelre elállt a szél. A hómé­­rőkön újesztendő napsugara ragyo­gott,­­a lovacskák vidáman kocog­tak hazafelé és Deák Ferenc kocs­mája úgy a tarkójára volt lökve, hogy csak a csoda tartotta. — Az Isten áldja meg hitelezőn­ket — mondta barátom — most már talán elárulhatod, kié volt tu­lajdon­képpen az a pénz. — A tied — édesanyád küldte — mondtam csendesen, MfiÉMMiriíiMiÉÉÉiÉfittÉÉMiiittiÉÉMttMÉitíylÉÍIÉilÉfliÉilHttBflii

Next