Új Ember, 1954 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1954-09-26 / 39. szám

Bard gyerek meg a nemzetség Az őszbe hajló nyári vasárnap reggel párái lebegnek a szűk völgy rétjei és bokrai felett. A Mátra kék csúcsai, az Agasvár meg a Galya rég eltűntek már a domb mögött, mely kelet felől be­zárja a szentkúti völgyet. Egy kis keresztalja embercso­port lépeget lefelé a házak mel­lett. Negyven-ötvenen lehetnek mindössze: férfiak csizmában, ün­neplőben, idősebb asszonyok fe­kete kendőben, menyecskék gyöngyös, aranycsipkés főkötőben. — Juszti néném! — szól az egyik menyecske. — Kezdhetjük? Juszti néni — aki arc után ítélve inkább öreg bokharai elő­­kelőségűnek, mint innen a szom­széd faluból való magyar paraszt­­asszonynak látszik — bólint és a men­yecskeh­an­gok friss csengés­sel töltik be a völgyet. Köszönteni jöttünk, tiszta szent Szűz. Néked hálát adunk, áldott Szent Szűz. Ékes virágszál, kit Szent Anna szült. Kinyílt rózsaszál, téged köszöntünk... A völgyben felmuzsikálnak a harangok és Juszti néni arcán peregni kezdenek a könnyek. Pe­reg a könny a menyecskék sze­méből is, sőt a férfiak is sűrűn emelgetik a zsebkendőjüket kü­lönböző porszemek és izzadság­­cseppek letörlése végett. Tudom, hogy Mária köszöntése nem történhetik sem itt, sem másutt a hazában meghatottság nélkül, de ez a kis csoport túl­tesz mindazokon, amit láttam már e nemben. — Így szeretik a Szűzanyát? — kérdem az egyik ismerős, öreg férfitól a csoportból, aki leg­sűrűbben igyekszik szabadulni a portól. Elérti, mire célzok. — Különleges eset ez most — magyarázza. —­ A Bandi gyerek miatt! — Mi van a Bandi gyerek­kel? — kérdezem csodálkozva. — Nem látja? Ott megy! A színes, fekete csoport köze­pén, a felkoszorúzott kereszt meg a zöldselyem templomi lo­bogó mögött fiatal pap lépked igen összeszedetten. Az öreg férfi elsodródik mel­lőlem s Juszti néni világosít fel helyette. — Története van ennek! — mondja nagy lélekzetet véve. — Mi itt mind egy nemzetségből valók vagyunk; minden had itt van a nemzetségből. Itt, ebben a Mátra alatti fa­luban még hadakra oszlanak a nemzetségek. — Onnan kell kezdenem — folytatja Juszti néni —, hogy szegény nővéremnek sokáig nem született gyereke... Pedig hogy szeretett volna, szegény, gyere­ket! Mennyit vigasztaltam! Együtt jártunk ide a szentkút, Szűzanya elé könyörögni, áldja meg a Mindenható házasságu­kat ... — Ékes virágszál, kit szent Anna szült... csilingel a me­nyecskék hangja és a férfiaké, mint a gordonka, reázúg... Juszti néni is beleénekel egy szót, azután folytatja. — Meghallgatta Isten a kö­nyörgését. Született gyermeke, három is... A legfiatalabb ez a Bandi gyerek. Bandi gyerek fehér karingében komolyan lépked a porban és szemüvegén, tatáros képén vilá­gít a vasárnap reggeli napsugár. — Nemrég mondta Bandi gye­rekünk az újmiséjét. Nem itt mondta nálunk, mert messzire elszakadtak a faluból. De vissza­jött a nemzetségnek is misét mondani... Most megint itthon van a faluban és tegnapelőtt az­zal állt elém, hogy el akar jönni ide Szentkútra misézni és hálát mondani a Szűzanyának, hogy meghallgatta édesanyja kérését. Jaj, Bandikám, gyerekem — mondtam neki —, hogy ezt nem érhette meg édesanyád!... Mert meghalt közben szegény. Ott fek­szik messze az urával együtt Pest mellett egy temetőben ... Azért jöttem, kedvesem, hogy legalább én lehessek itt. Meg azért jött el az egész nemzet­ség, hogy legalább mi legyünk itt, szegénykének, ha már azok, akik legkedvesebbek voltak neki, nem lehetnek itt... A templom elé ér Bandi gye­rek a nemzetséggel, mire Jusz­tina néni sóhajtva, könnyezve és bólogatva befejezi a történetet. Egy rimóczi menyecske, gyö­nyörű főkötőjében, szertartásos méltósá­ggal megállítja a kis me­netet és megcsókolja a keresztet. Utána többen is a kereszthez lép­nek. A nemzetség bevonul a templomajtón. Elnéztem az ajtóból, hogyan lépked Bandi gyerek selyem mi­seruhában az oltárnál a gyön­gyös, aranycsipkés főkötők, fe­kete kendők és szürkülő férfi­fejek felett. És arra a messzi te­metőre gondolok, ahol két sírke­reszt ölelkezik egy halmocska fe­lett, Sinkó Ferenc Négyszáz év után... Négyszázéves megszakítás után Angliában hét papot szenteltek fel a régi rendi szabályok sze­rint élő aylesfordi perjel vezetése alatt álló Karmelita szerzetes­ház tagjaivá. Aylesford az első nyugati otthona a karmelitáknak, akik a XIII. század után bocsá­tották k­i első rajaikat a karmel­­hegyi kolostorból. A szabadtéren felállított tábori oltár előtt tartott szertartás éppen a szent skapu­­láré-látomás 700 éves fordulójára esett. A felszentelést Cowderoy southworki püspök végezte. Házasok klastroma Egy német teológus mondta: »A világiak kolostora a házasság.« Szép mondás, de képzeletünkben a kolostor fogalmához a szem­lélődés, a »via contemporativa« képzete társul, s a világ gond­jai, elfoglaltságai, sokféle köte­lességei között vajmi nehéz ele­get tennünk annak az igénynek, amely többé-kevésbbé minden ember lelkében ott él a szemlélő­dés iránt. Ennek az igénynek a kielégí­tésére szolgálnak azok a világiak számára szolgáló lelkigyakorla­­tos házak és a bennük tartott lel­kigyakorlatok, amelyek Európá­ban már több min­t félszázada si­kerrel működnek, s mintegy két évtizede nagy tömegben vonzzák magukhoz a híveket Ameriká­ban is. E lelkigyakorlatos házak egyik fajtája egyenesen házasok, há­zastársak számára szolgál; há­zasok klasáromának is nevezhet­­nék őket. Férj és feleség három­négy napra vonul be ide, hogy részt vegyen a számukra tartott lelkigyakorlaton. Ez nem holmi elvi magasságokban tartott kon­ferencia-sorozat, hanem olyan oktatás, amely messzemenően szem előtt tartja a házasélet és a család gyakorlati problémáit és katolikus követelményeit. Vita nincs, de kérdéseket szabad föl­tenni, e kérdéseknek azonban mindig reálisoknak, gyakorlati jellegűeknek kell le­nniök. Elvi viták provokálásának nincs he­lye. A beszédeket nem megbeszé­lések követik, hanem két-három­­órás elmélkedések a hallottak földolgozására; ilyenkor a ká­polna éppúgy nyitva áll a lelki­­gyakorlaton részt vevők számára, mint a park. Beszélni egyébként a lelkigyakorlat tartama alatt nem szabad; a magunkbaszállás első föltétele a csönd. Ezek az intézmények igen nagy sikerrel és haszonnal működ­nek. Nagy mértékben előmoz­dítják a családok megerősödé­sét s a keresztény házasságok harmóniáját. Ezért olyan pá­ratlanul látogatottak — egyes há­zak hónapokra előre »foglaltak« — s ezért vesznek részt rajtuk a társadalom legkülönbözőbb ré­tegeinek s a legkülönfélébb fog­lalkozásoknak és hivatásoknak a képviselői. Özvegy Kovácsné olyasféle ma­gányos öregasszony, hogy még tulajdonképpen igazi neve sin­csen. Mert igazi neve az volna, hogy Mari néni vagy Kati néni. De ebben a szólításban már volna valami emberi melegség is, ami viszont benne nincs meg. Azért az egész szomszédság az övéhez hasonló ridegséggel csak így hívja őt: özvegy Kovácsné. Persze mindennek megvan a maga oka. S hogy őt nem em­legetik legalább is Kovács néni címzéssel, az abból fakad, hogy özvegy Kovácsné, enyhén szólva, szűkmarkú. Nem szereti, ha akár­ki kér tőle valamit s azonkívül nem is ad. Olyan magánakvaló öregasszony nő nincs a világon senki, akit szívlelne. Dolgokban is, állatban is csak azzal törő­dik, ami a magáé. S lám, elmondhatatlan szörnyű, ami történt vele most pár hete, a nyár végén. A tyúkjai közül, amiket gondosan számontartott, egyszer csak eltűnt az egyik. Nem sokat érő, elmaradt növésű tyú­­kocska volt, inkább jérceszerű, pedig tavalyi költés s hozzá még sánta is. Szóval eltűnt a kis sánta, fekete jérce. Éktelen nagy jajgatásba kez­dett ekkor özvegy Kovácsné, akkorába, hogy még a szomszéd­ságnak is kijutott belőle. Aki esetleg megette volna a sánta fér­­cét, az bizony nem érezhette vol­na magát jól, olyanokat mondott a kerítésen száradó köcsögök mellett. — Utasember is lehetett! — példálózott bosszankodva és ál­­ronkodva a szomszédasszony, öz­vegy Kovácsné viszont jól tudja, A SÁNTA JÉRCE írta : POSSONYI LÁSZLÓ hogy az nem lehetett, már azért sem, mert őnála bizony nem for­dult meg utasember! De lám, az utasembert addig emlegették, amíg akármilyen va­lószínűtlen is, de mégis megje­lent. Megjelent pedig egy eléggé fiatal fiú képében, aki nagyon fáradtan jött, nem is az ország­úton, hanem a Kopaszhegyen át vezető csapáson. Olyan fáradt volt, hogy csak a faluvégi har­madik házig bírta, éppen özvegy Kovácsné udvaráig. Ott áttekin­tett a kerítésen s megállott. Nem látott senkit sem az udvaron, sem a tornácon. De a háziasz­­szony ekkor már leste a tornácra nyíló konyhából és készen, har­ciasan kijött, hadd lássa az ide­gen, hogy van valaki a háznál. A homlokáig izzadt, hosszú gyerek azonban éppen attól in­dult meg befelé, hogy látott va­lakit. — Már bocsásson meg, kedves nénémasszony — rebegte — de az úttól... megpihennék... meg egy kis vizet... Csak rá kellett nézni s lát­szott rajta, mennyire odavan. Az ilyen növésben levő fiúkat, mi­nél erősebbek, annál jobban le­dönti néha a fáradtság. A feketeruhás öregasszony szi­gorúan nézte, mert az ember le­gyen gyanakvó. De azután meg­enyhült. S amikor kikérdezte, ki­derült, mint állanak a dolgok. A gyerek a Cudarhegy aljára, az erdőgazdaságba igyekszik. Mun­kára vették föl. Arra utaztában tájékozatlanságában rossz irány­ban szállt át, s mivel pénze el­fogyott, gyalog vágott neki az is­meretlen útnak. Mindezt azonban már aközben beszélte el, hogy özvegy Kovács­né először inni adott neki, az­után odaadta neki az ebédmara­dékot, sőt meg is toldotta egy kis ezzel-azzal, ami még a kam­rából előkerült. Marga sem tudta, hogyan vett erőt rajta így a szá­nalom. Talán azért, mert olyan kedvesen fiús volt. Az ő kisfia, ha hároméves korában nem viszi el a torokgyík, lenne most ennyi idős. — Az Isten áldja meg a jósá­gáért, nénémasszony! — hálálko­dott a fiú. S özvegy Kovácsné beszaladt a szobába, pénzt vett ki a sublótból , a fiú markába nyomta, ne kelljen gyalog men­nie, hiszen úgy el van csigázva. A fiú nagy hálálkodások kö­zött ballagott az autóbuszmegálló felé s özvegy Kovácsné a kerítés­­mellől nézte, szíve körül a jó­tett furcsa, idegen melegével. — Nohát, ezt a kéménybe kell fel­írni mésszel! — mondta az egyik szomszéd célzatosan, hogy ő is hallja. De nem hallotta, s most már az eltűnt jérce sem bosz­­szantotta. Sőt meg is feledkezett róla. Egyik nap azután mit nem lát a kerítés mellett: hát ott vaty­­tyog a kis fekete "jérce e­gy tu­catnyi kis sárga-fekete csibe kö­zött s szólogatja őket édesanyai kotlás­ negján. S Kovácsnénak úgy tűnt föl, mintha a fiú jókí­vánsága teljesült volna be rajta. Mindkét Námetország kálóiéinak iubusumi kongresszusa Hat hónapon át, augusztus 31- től szeptember 5-ig tartott Ful­­dában a 76. német katolikus kon­gresszus, amely egyben az idei Mária-év legnagyobb németal­földi ünnepsége is volt. Ugyan­akkor ünnepelték meg országos jelleggel Szent Bonifácnak, a ger­mán népek nagy apostolának 12. centenáriumát. Szent Bonifác földi maradványai, mint tudjuk, a fuldai dómban pihennek s an­nak kincstárában őrzik legneve­sebb ereklyéit is. Küldöttségek 27 országból A kongresszus augusztus 31-én, kedden kezdte meg tanulmányi üléseit, amelyeknek központi kér­dése az volt, hogy miként lehet kifejezésre juttatni és tanúsítani a keresztény elveket az emberi tevékenység különböző terüle­tein, ideértve különös módon a nemzetiközi béke előmozdítását is. A kongresszus ünnepélyes megnyitására, amely szeptember 3-án, pénteken folyt le a dóm­ban, már 27 országból érkeztek katolikus küldöttségek, köztük Tuniszból, Törökországból és Iránból is. Kereken 200.000 hívő sereglett össze Fuldában, úgy­hogy a már előbb épített sátor­várost gyorsan ki kellett bőví­teni. Csak a Német Demokra­tikus Köztársaságiból jött kato­likusok számát 30.000-re becsülik. Tekintélyes hányaduk azzal a hét különvonattal tette meg az útit, amelyet a német demokra­tikus kormányzat bocsátott ren­delkezésükre. Három püspök is érkezett velük. A külföldi ven­dégek közt volt Griffin bíboros, westminsteri érsek, aki most lá­,­togatott el ötödször Németor­szágba. Szeptember 4-én, szom­baton délelőtt ő pontifikálta a szentmisét a tábori oltárnál, ame­lyet a székesegyház előtt állítot­tak fel. Háromnapos szentségimádás és felajánlás Az utolsó három napon a szé­kesegyház előtt díszsátorban volt kitéve folytonos imádásra az Ol­­táriszentség; éjjel-nappal hul­lámzott körülötte a hívők se­rege. Az egyházi ünnepségek szom­baton este érték el csúcspontju­kat, amikor Framus bíboros, kölni érsek, a fuldai püspöki konfe­rencia elnöke a »Virgo Gau­­diosa« 400 éves kegyszobra előtt elvégezte a Szűzanya Szeplőte­len Szívének szóló felajánlást. Ezüstoltárt állítottak fel erre az alkalomra a székesegyházon kí­vül a kripta mellett, amely Szent Bonifác sírját zárja magába. Mintegy 80.000 hivő imádkozta végig és hallgatta meg a fel­emelő szertartást. Kezükben égő gyertyát tartottak. Utána fáklyás köm­enet volt, amelynek élén Szent Bonifác aranytartóba fog­lalt mitrás fej-ereklyéjét vitték. Az ünnepi nagygyűlést, amely befejezte a kongresszust, szep­tember 5-én, vasárnap a Johan­­nisau hatalmas térségén ren­dezték, ahol a szabadtéri emel­vény mögül 25 méter magas ke­reszt tekintett alá a hívekre. Frings bíboros mondott hálaadó ünnepi­ szentmisét, utána a kül­földi küldöttségeket vezető fő­papok intéztek beszédet anya­­nyelvükön a hívekhez. Beszédet mondott a Német Demokratikus Köztársaság katolikusai nevében Rintelen paderborni segédpüspök is. A nagygyűlés végén felolvas­ták XII. Pius pápa levelét, amelyben a Szentatya a Mária­­évvel és a Szent Bonifác jubi­leummal kapcsolatban a kon­gresszuson tárgyalt alapvető té­mához — »Tanúságot kell tenne­tek Rólam« — fűzött mély gondo­latokat, majd áldását adta az egész német hazára. KÜLD EL IMMÁR — Az aga Simeon búcsúdala —­ Küldd el immár szolgád, Uram, békén! Igéd bélelt életutam végén. Látta szemem a megváltó Üdvöt, Kit kegyelmed minden népnek küldött. A pogánynak világító fényül, Izraelnek örök dicsőségül. Harsány­ Lajos fordítása Meghalt Simonffy Jenő A katolikus papság és a hívek körében országszerte mély rész­vétet keltett az a hír, hogy dr. Simonffy Jenő, a csornai pre­montrei kanonokrend volt rend­főnöke, szeptember 13-án várat­lanul elhunyt. A győri püspöki papnevelő intézet könyvtárában tudományos munka közben, író­asztalnál érte a halál szívszél­­hűdés következtében. Holttestét Csornára szállították, ahol a fő­templomban ünnepi requiem volt. A temetési szertartást szep­tember 16-án délelőtt 11 órakor a csornai temetőben Papp Kálmán győri megyéspüspök végezte. Simonffy Jenő halálával a magyar katolikus Egyház egyik kiváló tudósát, szentéletű, buzgó papját vesztette el. 1885. szep­tember 7-én a Zala megyei Söj­­töröm született, 1904-ben öltö­zött be a premontrei rendbe, ahol ünnepélyes fogadalmat 1908- ban tett. 1909. június 29-én szen­telték pappá és 1942-ben admi­nisztrátorrá, 1943-ban pe­dig pré­posttá nevezték ki. .Ugyanebben az évben történt beiktatása is. Elsőszombati ájtatosság Az októberi elsőszombati ájta­tosság október 2-án 6 órakor a Budapest-belvárosi főplébánia templomban lesz. A szentbeszédet Pajtényi László c. kanonok, püspö­ki helytartó, a szentmiséj da Csik József újpesti apátplébános mondja. November 18-ra összehívták a Béke Vitágtanács ülésszakát A Béke Világtanács Irodájá­nak legutóbbi bécsi ülésén el­határozták, hogy november 18-ra összehívják a Béke Világtanács ülésszakát. Javasolják, hogy tűz­zék napirendre az összes európai államok együttműködésének, az Ázsia különböző részeiben ka­tonai koalíciók alakítása követ­keztében létrejött helyzetinek, a latin-amerikai államok belügyei­­be történő külföldi beavatkozás­nak és a leszerelés és a tömeg­­pusztító fegyverek eltiltásának megvitatását. A Mendelényiek „keresztapja. A Heves megyei Mendelényi­­család tagjai talán már nem is tudják, hogy névadó »keresztap­juk« nem kisebb ember, mint­­ Petőfi Sándor. Petőfi, midőn az emlékezetes 1844-iki keserves debreceni tél után gyalogútra kelt Pest felé, Egert is útba ejtette, s az itteni papnevelőintézetben három vi­dám napot töltött a kispapok ven­dégeként. Beszélgetésük során többek között szóba került az is, miért és hogyan változtatta meg a nevét Petrovicsról Petőfire. Ez­zel kapcsolatosan aztán a költő lelkesen biztatta az idegen nevű kispapokat, hogy magyarosítsák meg a nevüket. Volt közöttük egy Mendel nevű teológus. E felé oda is kiáltotta: — Parolát ide, Mendel, hogy Mendelényi lesz! Mendel János, ki később az egri egyházmegyének neves papja lett, meg is fogadta a költő tanácsát, s nemcsak ő, hanem egész rokon­sága »Mendelényi«-re változtat­ták családi nevüket. Békosgyulán szeptember 5-én mutatta be ezüstemléjét Merx Elemér teológiai tanár. Kézve­zetője Szabados Antal hittanár volt. Dr. Hamvas Endre Csanádi püspök ez alkalomra küldte el fő­pásztori kitüntetését: kinevezte szentszéki bíróvá.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék