Új Ember, 1956 (12. évfolyam, 1-44. szám)
1956-08-26 / 35. szám
XII. évfolyam, 35. szám KATOLIKUS HETILAP Főpapi szentmisék a Szent István Bazilikában Augusztus 20-án, Szent István napján a hívő közönség kora reggeltől a késő esti órákig kegyeletes lélekkel vonult fel a közszemlére kitett dicsőséges Szent Jobb ereklyéje előtt. Délelőtt 10 órakor dr. Hamvas Endre Csanádi püspök, esztergomi adminisztrátor mondott szentmisét. Az érkező főpapot az ünnepséget rendező Actio Catholica nevében Esty Miklós országos alelnök köszöntötte, majd a templom kapujában Barabás Ferenc, a plébánia adminisztrátora nyújtotta át neki a szenteltvizet és a feszületet. A főpapi mise nagyszámú asszisztenciájában részt vett Töttössy Miklós pápai prelátus, Zaymus Gyula c. apát, Belkó Ágoston pápai kamarás, Élő József és Devánszky Imre plébános. Bánk József beszéde Az evangélium után Bánk József c. prépost, a Hittudományi Akadémia tanára lépett a szószékre és szentbeszédében méltatta Szent István jelentőségét és nagyságát. A modern ember — mondotta — nem tudja, hogy mit kezdjen a szenttel, mert szánalmasan sivár képe van róla. Pedig a szentek nem hús- és vérnélküli, levegőben libegő lelkek, nem test nélküli emberek, hanem emberek ők is, akikben a természet és a kegyelem csodás összhangja borul virágba. Amikor tehát a szentek előtt meghajtjuk fejünket, az eszmény előtt hódolunk. Tiszteljük mindazokat, akik a kultúrát és a technikát előmozdították, mennyivel inkább illeti tisztelet azokat, akik Isten és a világ, ég és a föld ellentéteiből a nehezebbet, a jobbikat választották. A tudományban és a művészetben is van lángész: a vallásban a szent az. A szent nem válik fanatikussá, nem válik szenvedélyének, eszményének rabjává. Az eszme szeretete mellett is megtartja szabadságát, mert a legnagyobb erkölcsi szabadság, a jó szeretete második természetévé válik. Egy kényszere van csak: a szeretet kényszere. Igazi titkuk a szeretet, az Istenszeretet, amely erősebb, mint a halál. Ez a titka volt Szent Istvánnak is, akihez nemcsak mint katolikusok, hanem mint magyarok is vonzódunk, ő volt a honalkotó, aki megteremtette a független magyar államiságot, ő volt az apostol, aki a kard mellé letűzte a kettős keresztet s a kereszténység hatalmas áramkörébe kapcsolta a magyar népet. • Ő szervezte meg az Egyházat, ő alapított püspökségeket, monostorokat, kolostorokat, templomokat és zarándokházakat, ő teremtette meg az Egyház és az állam bensőséges viszonyát, ő volt az, aki a kalandozó és portyázó magyar kezéből kivette a fegyvert és munkaszerszámot adott helyébe. A kalandok népéből a civilizáció és a haladás népe lettünk általa. Ő volt az, aki az égi és földi király, a mennyei haza és a földi haza, a vallásosság és a hazafiság szent eszméjét csodálatos harmóniába kapcsolta. Az európai királyok közül ő volt az első, akinek fejét a szentek koronája ékesítette. Ő volt az, aki halálának közeledtekor hazáját a Magyarok Nagyasszonyának ajánlotta fel s vallásos népünk azóta ragaszkodik szent Egyházához és a Boldogságos Szűzhöz. — Ajánljuk fel ezen a napon — fejezte be beszédét Bánk József — egyéni életünket, családunkat, országunkat a Szűzanyának. Fogadjuk meg, hogy szeretjük hazánkat s annak jólétét és boldogságát a szeretet és igazságosság erényével legfőbb földi jónak tekintjük. Szeretjük hazánkat, a helyet, ahol a bölcsőnk ringott, a temetőt, ahol eleink pihennek. De szeretjük hitünket, szent Egyházunkat is, amely Szent István óta virraszt felettünk. Délután 6 órakor Grősz József kalocsai érsek, mint a püspökkari értekezletek ez idő szerinti elnöke pontifikált szentmisét. A harangzúgás közben érkező főpásztort az Actio Catholica elnöksége részéről Esty Miklós országos alelnök köszöntötte, a Bazilika küszöbén pedig Barabás Ferenc, a plébánia adminisztrátora fogadta a fényes segédlet élén, amelyben részt vett Blieszner Ágoston c. prépost, Ferenczy Géza c. prépost, Simon László pápai kamarás, Láng Alán plébános, Csapó Imre Gábor templomigazgató. A szertartást Bozzay László érseki tanácsos, kirendelt ceremoniárius vezette. A templom szentélyében, mint a délelőtti misén is, egyházi és világi előkelőségek foglaltak helyet. Dr. Potyondy Imre beszéde dr. Az evangélium eléneklése után Potyondy Imre fehérvári nagyprépost, püspöki helynök lépett a szószékre. Szentbeszédének elején azt a kérdést boncolgatta, vajon milyen közös eszmények kapcsolnak össze bennünket ma a szentistváni korral? Hiszen Szent István Magyarországa nagyrészt már a múlté. Mi pedig nem a múltat akarjuk ünnepelni, hanem Szent Istvánban azokat az eszméket, amelyek ha tegnapiak is, mégis örökké maiak. Szent István megérezte, hogy nemzete a történelmi fejlődés útján sorsfordulóhoz jutott, megérezte, hogy a népek fejlődnek, s hogy ebben a fejlődésben akarata.kifejezésre jut Isten összhangban kell élni a történésekkel — így fogalmazhatnék meg ma Szent István akkori gondolatát. A nagy király tudta, hogy nemzete jövőjét csak úgy biztosíthatja, ha népét bekapcsolja az európai fejlődés áramköreibe, ha népének Krisztust adja. Szent István nem azért tette kereszténnyé nemzetét, hogy mimikri módjára hasonuljon a szomszédos népekhez, hanem azért, mert Krisztus a nemzetfenntartó erkölcsi világ mozgatója és energiája. Szent István ráoltotta a magyarságot az erősödő, középkori kereszténység fájára. Ezzel népünket is elindította az ezeréves európai fejlődés útján. A szentek a lelkiség virtuózai, Istentől lefoglalt lelkek, hősi jellemek. Renan a forradalmárokhoz hasonlítja őket, akik társadalmakat változtatnak meg. A Szent István korabeli szenteknek azonban egyéb vonásaik is voltak. Ez a Szent István-kori kereszténység egységbe ötvözte a mezítláb járó, könnyező szentet és a tettre és harcra kész királyt. A végtelen igézetét hordták lelkükben és az örökkévalóság vándorai voltak. Teljes erővel készültek Krisztus Urunk második megjelenésére. A középkori szentek ezért penitenciáztak. Ez a penitenciás lélek késztette Szent Istvánt is, hogy fiával együtt mezítláb zarándokoljon Bodajkra s Fehérvárról éjjelenként bűnbánó ruhába öltözve járjon ki a város melletti szigetre és a Szent Mihály templommal kapcsolatos kórházban betegeket ápoljon. A középkor lelkiségének erős vonása a szegények szeretete. A Nagy Legenda meg is írja róla, hogy »az irgalmasságnak és a kegyességnek atyai karjával ölelte át Krisztus szegényeit és bennük magát Krisztust«. A szentistváni szentek lelkületének s a középkori szellemnek jellegzetessége az alázat is. Mikor II. Konrád német császár országunkat fenyegette, a bátran küzdő király táborának sátrában az oltárszekrény felé fordulva mondott imájában így könyörgött a Boldogságos Szűzhöz: »Ha kedves lenne az én Királynő Asszonyomnak, hogy öröksége művecskéjét az ellenség elpusztítsa, a kereszténység új palántáját kiirtsa, ne történjék ez az én érdemtelenségem miatt, hanem inkább az Úr akaratának rendeléséből ... Ha a pásztor bűnös, lakói jón ő maga, de kímélje a juhokat.« Ezek azok a lelki erények — fejezte be beszédét a fehérvári nagyprépost —, amelyeket a múló időn túl is ünnepelünk és ünnepelni fogunk Szent István királyunk ünnepén, hívő hetykeséggel a 13-as jelzést viselte homlokzatán. Ezek után meg kell dicsérnünk a Fővárosi Autóbuszüzemet. Először is azért, hogy egy új, hosszú járattal szaporította fővárosunk közlekedési úthálózatát. Legfőképpen pedig azért a forradalmi kezdeményezésért, hogy ezt az új járatot a »szerencsétlen« 13-as számmal merte jelezni. Századunk büszkén szokott kérkedni felvilágosultságával, de azért közlekedési vállalatok, szállodák óvatosan kerülték a 13-as szám alkalmazását, nehogy sérelem essék a nagyközönség érzékenységén. A Fővárosi Autóbuszüzem kezdeményezésének egyúttal pedagógiai értéke is van, hiszen nap nap után bizonyságot szolgáltat arra, hogy a 13-as jelzésű útvonalon éppoly kevés szerencsétlenség történik, mint másutt. S az utazó közönség úgy látszik ezt máris honorálja: ez az autóbusz-vonal éppolyan zsúfolt, mint a többi... K. Gy. A bűvös szám A közelmúltban új autóbuszjárat indult Budán, a Móricz Zsigmond körtértől a Batthyány térig. Hosszas töprengés után elhatároztam, hogy kipróbálom az új járatot. Szívszorongva ültem fel az autóbuszra. A töprengés és szorongás oka ki fog derülni alább. És 25 perces utazás után szerencsésen megérkeztem végállomástól végállomásig. Pedig igen veszedelmes terepen haladtunk. Először is a Gellérthegy meredélyein átvezető tekergős útszakasz következett: Somlai út, Kelenhegyi út, Hegyalja út. Azután a Nap-hegyen újabb veszélyzónába kerültünk: Párduc, Tigris és Róka utca. Szerencsére minden ártalom nélkül túlhaladtunk ezen a különös »zodiakus—on is. Az Alagút nyomasztó sötétségében sem történt semmi bajunk, pedig... Pedig — és ez a legborzalmasabb ’»■pedig« — autóbuszunk ki Ára 1 forint 1956. augusztus 26 A LÉLEK SZÁRNYA ÍRTA: SINKÓ FERENC A pünkösd utáni tizennegyedik vasárnap tanítása alternatíva elé állítja a hívőt. Test vagy a lélek cselekedetei, Isten vagy a mammon szolgálata: ez az a kettősség, amely között életünk minden napján döntenünk kell. A két úr szolgálatáról szóló példázattal kezdődik a napi evangéliumi szakasz, ezért »A két úr vasárnapja« néven is emlegetik a vasárnapot a liturgikus írók. A kettősség azonban, amelyre az iménti jelző utal, nem meríti ki teljesen a szent lecke és az evangélium tanítását. Sőt, amint az Úr példabeszédeiben általában tapasztalható, a lényeg mélyebben rejlik, a példa szépséges képei és hasonlatai mögött. Az isteni költőnek a két úrról, az égi madarakról és a Salamon pompájába öltöztetett füvekről szóló hasonlatai mögül újra meg újra egy és ugyanazon figyelmeztetés ragyog felénk: bízzatok a ti Atyátokban, Istenetekben... Az »Istenbe vetett bizalom vasárnapjának« is nevezhetnők az Úrnak ezt a szép nyári napját. Az Istenbe vetett bizalom — amint Nagy Szent Albert nevezi: a confidentia — olyan erény, melyet nem lehet eleget hangoztatni és tanulni. Egyetlen erény ellen sem vétünk annyit, mint éppen ez ellen. Bűneink jó része már rég elmúlt ifjúságunkkal együtt, mikor ebben, az Istenbe vetett bizalom vizsgáján, naponként elbukunk. »Az Istenbe vetett bizalom — mondja az előbb említett szent — elménknek az a meggyőződése, hogy a mindenható és hűséges Isten soha nem hagyja el az ő barátait ... Az bírja az igazi bizodalmát, aki bizonyossággal vallja, hogy a mindenek felett jó Isten jelen van övéi mellett minden megpróbáltatásukban és mindenkor készen áll, hogy megszabadítsa megkísérteléseikből és megszabadítván megdicsőítse őket...« Márpedig hányan vagyunk, akik akár egy egész élet tapasztalatai után is igaz bizalommal fordulunk kísértésben és megpróbáltatásban Atyánk és barátunk, Isten felé? Hányan vagyunk, akiknek szívében nem nyílik ki a keserűség sötét virága, ha Isten napja mások kertjére és mezőire, mások házára és mások arcára mosolyog, nem pedig a miénkre? A confidentia, az Istenbe vetett bizalom döntő jelentőségű próbakő belső életünkbe. Enélkül csak szabályokat tudunk megtartani — inkább kisebb, mint nagyobb mértékben — eleven, sugárzó lelkekké azonban nem tudunk válni. Csak a legfőbbeket említjük! Istenben való bizalom nélkül nem teljesedik ki hitünk színes és boldogító rendszerré. Az elme annak felismeréséig eljuthat, hogy a mérhetetlen űrben száguldó égitesteket és a mérhetetlen parányban keringő atomokat egy láthatatlan, végtelenül okos szellem hozta létre és tartja működésben. De ha ezt a legfőbb Lényt nem tartom Atyámnak, akiben bízhatok, hogyan higyjem el, hogy kinyilatkoztatta törvényeit és szándékait, elküldötte egyszülött Fiát a Szűz méhén keresztül az én megváltásomra, hogy az titokzatos módon jelen van oltárainkon ezer meg ezer ostyában, mely mégis egy és oszthatatlanul ugyanaz? A hit a bizalom alapja és a bizalom erősíti, szárnyat ad a hitnek. Bizalom nélkül nincs remény. Hogyan remélhetném a benne való bizalom nélkül, hogy bűneim, melyeket a pap fülébe súgok a gyónás szentségében, úgy hullanak a semmibe, mintha soha sem lettek volna? Hogyan reménykedhetném abban, hogy minden, ami velem történik, még ha fájó, kínzó, gyötrelmes is, végül is javamat szolgálja? Istenbe vetett bizalom híján nincs igazi szeretet sem. Hogyan szerethetem igazán és tökéletesen Istent, ha nem vallom meggyőződéssel, hogy mindenben, még a reám mért csapásaiban is javamat akarja? Hogyan szerethetem az ő törvényeit, ha nem bízom benne magában? Hogyan szerethetem gyermekeit az ő gyarlóságukban, hibájukban, súlyos vétkeikben és bűneikben is, ha nem bízom benne, aki őket megteremtette, fenntartja és lépteiket ugyanafelé a mennyei boldogság felé akarja irányítani, ahová engem vár? Nélkülözhetetlenül fontos eleme a keresztény életnek az Istenbe vetett bizalom, a confidentia. De ahhoz, hogy maga növekedjék és erősödjék, sokat kell munkálkodnunk Isten megismerésében. Minél jobban, teljesebben elemezzük Isten tulajdonságait, annál inkább nő belehelyezett bizalmunk is. A megismerésért folytatott munkánk során legtöbbet Jézusra, főképpen pedig az ő keresztjére kell rátekintenünk. Hogyan mondja Szent Bernardus? »Ki ne ragadtatnék reménységre és kiben ne támadna fel a bizalom, ha megszívleli, milyen helyzetben függ Krisztus teste? Nézd fejét, mely lehajlik a csókra, karját, mely ölelésre tárul, kezét, mely átlukasztva, hogy ömöljék belőle az ajándék, oldalát, mely nyitott a szeretetre, egész testét, mely ki van zárva, hogy egészen átadja, feláldozza önmagát...« Gross József érsek az újjmisés papok eskütételén Az Alkotmány ünnepe alkalmából — mint a napilapok jelentik — a megyei tanácsoknál országszerte államesküt tesznek a lelkipásztori munkásságukat most kezdő újmisés papok. Az eskütételnél képviseltetik magukat a katolikus egyház vezető szervei is. Szombaton Kecskeméten a Bács megyei tanácsnál négy újmisés áldozópap tett államesküt. Az ünnepélyes eskütételen megjelent Grősz József kalocsai érsek, a magyar Püspöki Kar értekezleteinek ez idő szerinti elnöke. A lengyelországi Duszniki község templomában nem mindennapi ünnepség zajlott le. Ünnepélyes szentmisével adott hálát Antoni Jankowiak, az egyházközség tagja, hogy megérhette a századik egészségben életévét. A jubiláns körül, aki jó egészségben üldögélt a templom padjában, tíz gyermeke, negyvennégy unokája, nyolcvannyolc dédunokája és ükunokája és tizenegy szépunokája sorakozott fel.