Új Ember, 1956 (12. évfolyam, 1-44. szám)

1956-08-26 / 35. szám

XII. évfolyam, 35. szám KATOLIKUS HETILAP Főpapi szentmisék a Szent István Bazilikában Augusztus 20-án, Szent István napján a hívő közönség kora reg­geltől a késő esti órákig kegyele­­tes lélekkel vonult fel a közszem­lére kitett dicsőséges Szent Jobb ereklyéje előtt. Délelőtt 10 órakor dr. Hamvas Endre Csanádi püs­pök, esztergomi adminisztrátor mondott szentmisét. Az érkező főpapot az ünnepséget rendező Actio Catholica nevében Esty Miklós országos alelnök köszön­tötte, majd a templom kapujában Barabás Ferenc, a plébánia admi­nisztrátora nyújtotta át neki a szenteltvizet és a feszületet. A főpapi mise nagyszámú as­­­szisztenciájában részt vett Töt­­tössy Miklós pápai prelátus, Zay­­mus Gyula c. apát, Belkó Ágoston pápai kamarás, Élő József és De­­vánszky Imre plébános. Bánk József beszéde Az evangélium után Bánk Jó­zsef c. prépost, a Hittudományi Akadémia tanára lépett a szószék­re és szentbeszédében méltatta Szent István jelentőségét és nagy­ságát. A modern ember — mon­dotta — nem tudja, hogy mit kezdjen a szenttel, mert szánal­masan sivár képe van róla. Pedig a szentek nem hús- és vérnélküli, levegőben libegő lelkek, nem test nélküli emberek, hanem emberek ők is, akikben a természet és a kegyelem csodás összhangja borul virágba. Amikor tehát a szentek előtt meghajtjuk fejünket, az esz­mény előtt hódolunk. Tiszteljük mindazokat, akik a kultúrát és a technikát előmozdították, mennyi­vel inkább illeti tisztelet azokat, akik Isten és a világ, ég és a föld ellentéteiből a nehezebbet, a job­bikat választották. A tudományban és a művészet­ben is van lángész: a vallásban a szent az. A szent nem válik fa­natikussá, nem válik szenvedélyé­nek, eszményének rabjává. Az eszme szeretete mellett is meg­tartja szabadságát, mert a legna­gyobb erkölcsi szabadság, a jó szeretete második természetévé válik. Egy kényszere van csak: a szeretet kényszere. Igazi titkuk a szeretet, az Istenszeretet, amely erősebb, mint a halál. Ez a titka volt Szent Istvánnak is, akihez nemcsak mint kato­likusok, hanem mint magyarok is vonzódunk, ő volt a honalkotó, aki megteremtette a független magyar államiságot, ő volt az apostol, aki a kard mellé letűzte a kettős keresztet s a keresztény­ség hatalmas áramkörébe kap­csolta a magyar népet. • Ő szervezte meg az Egyházat, ő alapított püspökségeket, monos­torokat, kolostorokat, templomo­kat és zarándokházakat, ő terem­tette meg az Egyház és az állam bensőséges viszonyát, ő volt az, aki a kalandozó és portyázó ma­gyar kezéből kivette a fegyvert és munkaszerszámot adott helyé­be. A kalandok népéből a civili­záció és a haladás népe lettünk általa. Ő volt az, aki az égi és földi király, a mennyei haza és a földi haza, a vallásosság és a ha­­zafiság szent eszméjét csodálatos harmóniába kapcsolta. Az európai királyok közül ő volt az első, aki­nek fejét a szentek koronája éke­sítette. Ő volt az, aki halálának közeledtekor hazáját a Magyarok Nagyasszonyának ajánlotta fel s vallásos népünk azóta ragaszko­dik szent Egyházához és a Boldog­­ságos Szűzhöz. — Ajánljuk fel ezen a napon — fejezte be beszédét Bánk József — egyéni életünket, családunkat, országunkat a Szűzanyának. Fo­gadjuk meg, hogy szeretjük ha­zánkat s annak jólétét és boldog­ságát a szeretet és igazságosság erényével legfőbb földi jónak te­kintjük. Szeretjük hazánkat, a he­lyet, ahol a bölcsőnk ringott, a te­metőt, ahol eleink pihennek. De szeretjük hitünket, szent Egyhá­zunkat is, amely Szent István óta virraszt felettünk. Délután 6 órakor Grősz József kalocsai érsek, mint a püspökkari értekezletek ez idő szerinti elnöke pontifikált szentmisét. A harang­zúgás közben érkező főpásztort az Actio Catholica elnöksége részé­ről Esty Miklós országos alelnök köszöntötte, a Bazilika küszöbén pedig Barabás Ferenc, a plébánia adminisztrátora fogadta a fényes segédlet élén, amelyben részt vett Blieszner Ágoston c. prépost, Fe­­renczy Géza c. prépost, Simon László pápai kamarás, Láng Alán plébános, Csapó Imre Gábor templomigazgató. A szertartást Bozzay László érseki tanácsos, ki­rendelt ceremoniárius vezette. A templom szentélyében, mint a dél­előtti misén is, egyházi és világi előkelőségek foglaltak helyet. Dr. Potyondy Imre beszéde dr. Az evangélium eléneklése után Potyondy Imre fehérvári nagyprépost, püspöki helynök lé­pett a szószékre. Szentbeszédének elején azt a kérdést boncolgatta, vajon milyen közös eszmények kapcsolnak össze bennünket ma a szentistváni korral? Hiszen Szent István Magyarországa nagyrészt már a múlté. Mi pedig nem a múltat akarjuk ünnepelni, hanem Szent Istvánban azokat az eszmé­ket, amelyek ha tegnapiak is, mégis örökké maiak. Szent István megérezte, hogy nemzete a törté­nelmi fejlődés útján sorsforduló­hoz jutott, megérezte, hogy a né­pek fejlődnek, s hogy ebben a fej­lődésben akarata.­­kifejezésre jut Isten összhangban kell élni a törté­nésekkel — így fogalmazhatnék meg ma Szent István akkori gon­dolatát. A nagy király tudta, hogy nemzete jövőjét csak úgy biztosít­hatja, ha népét bekapcsolja az európai fejlődés áramköreibe, ha népének Krisztust adja. Szent István nem azért tette keresztén­­­nyé nemzetét, hogy mimikri mód­jára hasonuljon a szomszédos né­pekhez, hanem azért, mert Krisz­tus a nemzetfenntartó erkölcsi világ mozgatója és energiája. Szent István ráoltotta a magyar­ságot az erősödő, középkori ke­reszténység fájára. Ezzel népün­ket is elindította az ezeréves európai fejlődés útján. A szentek a lelkiség virtuózai, Istentől lefoglalt lelkek, hősi jel­lemek. Renan a forradalmárokhoz hasonlítja őket, akik társadalma­kat változtatnak meg. A Szent István korabeli szenteknek azon­ban egyéb vonásaik is voltak. Ez a Szent István-kori kereszténység egységbe ötvözte a mezítláb járó, könnyező szentet és a tettre és harcra kész királyt. A végtelen igézetét hordták lelkükben és az örökkévalóság vándorai voltak. Teljes erővel készültek Krisztus Urunk második megjelenésére. A középkori szentek ezért peniten­­ciáztak. Ez a penitenciás lélek késztette Szent Istvánt is, hogy fiával együtt mezítláb zarándo­koljon Bodajkra s Fehérvárról éj­jelenként bűnbánó ruhába öltözve járjon ki a város melletti szigetre és a Szent Mihály templommal kapcsolatos kórházban betegeket ápoljon. A középkor lelkiségének erős vonása a szegények szeretete. A Nagy Legenda meg is írja róla, hogy »az irgalmasságnak és a ke­gyességnek atyai karjával ölelte át Krisztus szegényeit és bennük magát Krisztust«. A szentistváni szentek lelkületének s a közép­kori szellemnek jellegzetessége az alázat is. Mikor II. Konrád német császár országunkat fenyegette, a bátran küzdő király táborának sátrában az oltárszekrény felé for­dulva mondott imájában így kö­­nyörgött a Boldogságos Szűzhöz: »Ha kedves lenne az én Királynő Asszonyomnak, hogy öröksége művecskéjét az ellenség elpusz­títsa, a kereszténység új palántá­ját kiirtsa, ne történjék ez az én érdemtelenségem miatt, hanem inkább az Úr akaratának rende­léséből ... Ha a pásztor bűnös, la­kói jón ő maga, de kímélje a juho­kat.« Ezek azok a lelki erények — fejezte be beszédét a fehérvári nagyprépost —, amelyeket a múló időn túl is ünnepelünk és ünne­pelni fogunk Szent István kirá­lyunk ünnepén, hívő hetykeséggel a 13-as jelzést viselte homlokzatán. Ezek után meg kell dicsérnünk a Fővárosi Autóbuszüzemet. Elő­ször is azért, hogy egy új, hosszú járattal szaporította fővárosunk közlekedési úthálózatát. Legfő­képpen pedig azért a forradalmi kezdeményezésért, hogy ezt az új járatot a »szerencsétlen« 13-as számmal merte jelezni. Századunk büszkén szokott kér­kedni felvilágosultságával, de azért közlekedési vállalatok, szál­lodák­­ óvatosan kerülték a 13-as szám alkalmazását, nehogy sérelem essék a nagyközönség ér­zékenységén. A Fővárosi Autóbuszüzem kez­deményezésének egyúttal pedagó­giai értéke is van, hiszen nap nap után bizonyságot szolgáltat arra, hogy a 13-as jelzésű útvona­lon éppoly kevés szerencsétlenség történik, mint másutt. S az utazó közönség úgy látszik ezt máris honorálja: ez az autóbusz-vonal éppolyan zsúfolt, mint a többi... K. Gy. A bűvös szám A közelmúltban új autóbuszjá­rat indult Budán, a Móricz Zsig­­mond körtértől a­ Batthyány té­rig. Hosszas töprengés után elha­tároztam, hogy kipróbálom az új járatot. Szívszorongva ültem fel az autóbuszra. A töprengés és szorongás oka ki fog derülni alább. És 25 perces utazás után szerencsésen megérkeztem végál­lomástól végállomásig. Pedig igen veszedelmes terepen haladtunk. Először is a Gellért­hegy meredélyein átvezető teker­­gős útszakasz következett: Som­lai út, Kelenhegyi út, Hegyalja út. Azután a Nap-hegyen újabb ve­szélyzónába kerültünk: Párduc, Tigris és Róka utca. Szerencsére minden ártalom nélkül túlhalad­tunk ezen a különös »zodia­­kus—on is. Az Alagút nyomasztó sötétségében sem történt semmi bajunk, pedig... Pedig — és ez a legborzalma­sabb ’»■pedig« — autóbuszunk ki­ Ára 1 forint 1956. augusztus 26 A LÉLEK SZÁRNYA ÍRTA: SINKÓ FERENC A pünkösd utáni tizennegyedik­­ vasárnap tanítása alternatíva elé állítja a hívőt. Test vagy a lélek cselekedetei, Isten vagy a mam­mon szolgálata: ez az a kettősség, amely között életünk minden napján döntenünk kell. A két úr szolgálatáról szóló példázattal kezdődik a napi evangéliumi sza­kasz, ezért »A két úr vasárnapja« néven is emlegetik a vasárnapot a liturgikus írók. A kettősség azonban, amelyre az iménti jelző utal, nem meríti ki teljesen a szent lecke és az evangélium tanítását. Sőt, amint az Úr példabeszédeiben általában tapasztalható, a lényeg mélyeb­ben rejlik, a példa szépséges ké­pei és hasonlatai mögött. Az isteni költőnek a két úrról, az égi madarakról és a Salamon pompájába öltöztetett füvekről szóló hasonlatai mögül újra meg újra egy és ugyanazon figyelmez­tetés ragyog felénk: bízzatok a ti Atyátokban, Istenetekben... Az »Istenbe vetett bizalom vasárnap­jának« is nevezhetnők az Úrnak ezt a szép nyári napját. Az Istenbe vetett bizalom — amint Nagy Szent Albert nevezi: a confidentia — olyan erény, me­lyet nem lehet eleget hangoztatni és tanulni. Egyetlen erény ellen sem vétünk annyit, mint éppen ez ellen. Bűneink jó része már rég elmúlt ifjúságunkkal együtt, mi­kor ebben, az Istenbe vetett biza­lom vizsgáján, naponként el­bukunk. »Az Istenbe vetett bizalom — mondja az előbb említett szent — elménknek az a meggyőződése, hogy a mindenható és hűséges Is­ten soha nem hagyja el az ő ba­rátait ... Az bírja az igazi bizo­dalmát, aki bizonyossággal vallja, hogy a mindenek felett jó Isten jelen van övéi mellett minden megpróbáltatásukban és minden­kor készen áll, hogy megszaba­dítsa megkísérteléseikből és meg­szabadítván megdicsőítse őket...« Márpedig hányan vagyunk, akik akár egy egész élet tapasz­talatai után is igaz bizalommal fordulunk kísértésben és megpró­báltatásban Atyánk és barátunk, Isten felé? Hányan vagyunk, akiknek szívében nem nyílik ki a keserűség sötét virága, ha Isten napja mások kertjére és mezőire, mások házára és mások arcára mosolyog, nem pedig a miénkre? A confidentia, az Istenbe vetett bizalom döntő jelentőségű próba­kő belső életünkbe. Enélkül csak szabályokat tudunk megtartani — inkább kisebb, mint nagyobb mér­tékben — eleven, sugárzó lelkek­­ké azonban nem tudunk válni. Csak a legfőbbeket említjük! Istenben való bizalom nélkül nem teljesedik ki hitünk színes és bol­dogító rendszerré. Az elme annak felismeréséig eljuthat, hogy a mérhetetlen űrben száguldó égi­testeket és a mérhetetlen parány­­ban keringő atomokat egy látha­tatlan,­ végtelenül okos szellem hozta létre és tartja működésben. De ha ezt a legfőbb Lényt nem tartom Atyámnak, akiben bízha­tok, hogyan higyjem el, hogy ki­nyilatkoztatta törvényeit és szán­dékait, elküldötte egyszülött Fiát a Szűz méhén keresztül az én megváltásomra, hogy az titokzatos módon jelen van oltárainkon ezer meg ezer ostyában, mely mégis­ egy és oszthatatlanul ugyanaz?­­ A hit a bizalom alapja és a biza­lom erősíti, szárnyat ad a hitnek. Bizalom nélkül nincs remény. Hogyan remélhetném a benne való bizalom nélkül, hogy bű­neim, melyeket a pap fülébe sú­gok a gyónás szentségében, úgy hullanak a semmibe, mintha soha sem lettek volna? Hogyan re­­ménykedhetném abban, hogy minden, ami velem történik, még ha fájó, kínzó, gyötrelmes is, vé­gül is javamat szolgálja? Istenbe vetett bizalom híján nincs igazi szeretet sem. Hogyan szerethetem igazán és tökéletesen Istent, ha nem vallom meggyőző­déssel, hogy mindenben, még a reám mért csapásaiban is java­mat akarja? Hogyan szerethetem az ő törvényeit, ha nem bízom benne magában? Hogyan szeret­hetem gyermekeit az ő gyarlósá­gukban, hibájukban, súlyos vét­keikben és bűneikben is, ha nem bízom benne, aki őket megterem­tette, fenntartja és lépteiket ugyanafelé a mennyei boldogság felé akarja irányítani, ahová en­gem vár? Nélkülözhetetlenül fontos eleme a keresztény életnek az Istenbe vetett bizalom, a confidentia. De ahhoz, hogy maga növekedjék és erősödjék, sokat kell munkálkod­nunk Isten megismerésében. Mi­nél jobban, teljesebben elemezzük Isten tulajdonságait, annál in­kább nő belehelyezett bizalmunk is. A megismerésért folytatott munkánk során legtöbbet Jézus­ra, főképpen pedig az ő kereszt­jére kell rátekintenünk. Hogyan mondja Szent Bernardus? »Ki ne ragadtatnék reménységre és ki­ben ne támadna fel a bizalom, ha megszívleli, milyen helyzetben függ Krisztus teste? Nézd fejét, mely lehajlik a csókra, karját, mely ölelésre tárul, kezét, mely átlukasztva, hogy ömöljék belőle az ajándék, oldalát, mely nyitott a szeretetre, egész testét, mely ki van zárva, hogy egészen átadja, feláldozza önmagát...« Gross József érsek az újjmisés papok eskütételén Az Alkotmány ünnepe alkal­mából — mint a napilapok jelen­tik — a megyei tanácsoknál or­szágszerte államesküt tesznek a lelkipásztori munkásságukat most kezdő újmisés papok. Az eskü­tételnél képviseltetik magukat a katolikus egyház vezető szervei is. Szombaton Kecskeméten a Bács megyei tanácsnál négy új­misés áldozópap tett államesküt. Az ünnepélyes eskütételen megje­lent Grősz József kalocsai érsek, a magyar Püspöki Kar értekezle­teinek ez idő szerinti elnöke. A lengyelországi Duszniki köz­ség templomában nem minden­napi ünnepség zajlo­tt le. Ünne­pélyes szentmisével adott hálát Antoni Jankowiak, az egyház­község tagja, hogy megérhette a századik egészségben életévét. A jubiláns körül, aki jó egész­ségben üldögélt a templom pad­jában, tíz gyermeke, negyven­négy unokája, nyolcvannyolc dédunokája és ükunokája és tizenegy szépunokája sorakozott fel.

Next