Új Ember, 1966 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-02 / 1. szám
A reális árviszonyokhoz való közelítés így, és ebben a jegyben érthetők azok az ár- és bérváltozások, amelyeket az 1966. évi terv széles perspektívávú adataival együtt megismerhettünk.. A kettő közül kétségtelenül az 1966. évi terv gyakorol nagyobb hatást az ország fejlődésére, mégis, kétségtelen, hogy a közvélemény — amint azt a Népszabadság alapos kommentárja is megjegyzi — elsősorban a terv kiegészítéseként szereplő ár és bérpolitikai intézkedésekkel foglalkozik. A reális árviszonyokhoz való közelítés — ami ennek az átgondolt intézkedéssorozatnak a gyűjtőcíme és vezető elve, lényegében anynyit jelent, mint a valósághoz való alkalmazkodás. Az intézkedés célja, hogy a távlati elképzelésekkel összhangban közelítse a termelési és fogyasztói árakat a termelési ráfordításokhoz és a népgazdasági szükségleteknek megfelelően így ösztönözze hatékonyabban az ipar és mezőgazdaság fejlődését, valamint hogy mérsékelje a jelenlegi ár- és bérrendszer egyes aránytalanságait. Az árintézkedéseket tekintve, figyelembe kell venni, hogy a hústermelés kevésbé emelkedett, mint a fogyasztás és az exportigények. Az ismert száj- és körömfájás járvány is súlyos károkat okozott. Egy kiló hús előállításának termelési költsége legtöbb gazdaságban meghaladta a felvásárlási árat A valóság jegyében nyilvánvaló, hogy egészségesebb, ha a felvásárlási árak emelésével teszik érdekeltté a parasztságot a termelés növelésében. Figyelemre méltó, hogy 1964- ben a hús és húskészítmények kiskereskedelmi forgalma 74 százalékkal volt nagyobb, mint 1956-ban, míg a textiláruk forgalma ugyanezen idő alatt csak 20 százalékkal nőtt. Az 1934/38. években egy főre számlva, a húsfogyasztás 33,2 kiló volt, s ez mostanáig több, mint 50 kilóra emelkedett. A textilárak csökkentése némi ellensúlyt jelent a húsárak emelkedéséhez. Ez alkalmas lehet arra, hogy növelje azok forgalmát Ugyanez áll arra az intézkedésre hogy a zsír és szalonnafélék árában csökkenés következik be. A tej árának változatlanul hagyása mellett, a tej felvásárlási árában jelentkezik emelkedés. A valóság jegyében áll az is, hogy az új marha- és sertéshúsárak közelebb kerültek a szomszédos cseh- és lengyelországi húsárakhoz, de még mindig alacsonyabbak azoknál, nem is szólva arról, menynyivel alacsonyabbak, mint Ausztriában, vagy általában a nyugati tőkésországokban. Ugyanez a reális árviszonyokhoz való közelítés késztetett a szilárd tüzelőanyagok és a helyi közlekedés árának emelésére is. Az állam eddig a tüzelőfogyasztást évi 1,4 milliárd forinttal segítette, hogy az árak emelését elkerülje. A 25 százalékos áremelés csak azt eredményezheti, hogy a dotáció 820 millió forintra csökken. A helyi közlekedés díjszabását még a stabilizációkor állapították meg, éspedig alacsonyan. Itt is a reális árakhoz közelítés jegyében kellett lépést tenni. Mint az ár- és bérpolitikai intézkedéseket közlő jelentés kimutatta, az egyik oldalon van 3 miliárd forintos jövedelemcsökkentő, a bérintézkedések következtében pedig jelentkezik hárommilliárdötvenmillió forint jövedelemnövelő hatást az egész társadalomban. A bérintézkedések kereken 800 ezer dolgozóra vonatkoznak, a teljesítménybéres fizikai munkásokra, építőipari dolgozókra, főművezetőkre és művezetőkre, továbbá a legalacsonyabb nyugdíjas kategóriákra. Emelik a családi pótlékot, a parasztság vonatkozásában pedig a családi pótlék korhatárt 10 évről 14-re emelik és kiterjesztik a kétgyermekes tszcsaládokra is, ami hozzájárul ahhoz, a felvásárlási ár növelésével együtt, hogy csökkenjék a város elszívó hatása a mezőgazdasági lakosságra, amelynek elvándorlása hovatovább súlyos helyzethez vezethet. Amíg tehát az ár- és bérintézkedések társadalmunk többségénél nagyjában-egészében kiegyenlítik egymást, addig kétségtelen, hogy a nyugdíjjárulék progresszívvá tétele a nagyobb jövedelműeknél jövedelemcsökkentő hatású. Az 1700 forinton felüli jövedelműek nyugdíjjárulékának progresszívvá tétele csökkenti az érintett dolgozók reáljövedelmét, s ezt — mint a kommentár megállapítja — egyelőre nem lehet más forrásból ellensúlyozni. A gazdaságirányítás reformja elveiben azonban ott szerepel, hogy a szakképzettség és a viselt felelősség arányában differenciálják a jövedelmeket, s itt adódik majd alkalom a progreszszív nyugdíjjárulék hatásának ellensúlyozására. A jövedelmek bizonyos átcsoportosítása történt tehát az ár- és bérváltoztató intézkedésekkel, amelyek döntően a nagyobb jövedelműeket érintik érzékenyen. A valósághoz alkalmazkodás nem történhet meg átmeneti egyéni nehézségek nélkül , amikor a közösség egészének érdekéről van szó. Az előbbre jutás útja az 1966. évi népgazdasági terveredmény és teljesítés, amelyhez mindenki hozzájárulhat jó és kötelességtudó munkával, azaz a hívők nyelvén, az állapotbeli kötelességek példás teljesítésével. SzíLo iiziid, ULki mltUg. Nem tudom, ki mondta ki először azt a mély igazságot, hogy minden ember egyforma — az egyik ilyen, a másik olyan. Hogy ez mennyire megfelel a valóságnak, ilyenkor döbbenünk rá csak igazán, mikor elkezdődik az új esztendő: út az ismeretlenbe. Egyformák vagyunk mindnyájan abban, hogy valami módon felkészülünk erre az útra poggyászunkban nagyszerű elhatározásokkal, jószándékokkal, tervekkel, reményekkel. Mert szilveszter estéjén lelkiismeretvizsgálatot tartottunk, lelki mérleget készítettünk és elhatároztuk, hogy így pedig nem mehet tovább. Egyik ilyen, másik olyan módon szándékozik megkezdeni az új életet. Van, aki az új évben le akar szokni a dohányzásról, vagy megszabadulni idült vétkeitől. Pozitív elhatározások: mindennap végrehajtani egy jócselekedetet, akármilyen apró legyen is, megtanulni egy nyelvet, vagy megírni, megfesteni, megmintázni élete főművét. Nagyon érdekes kísérlet ezeket a terveket és elhatározásokat leírni, zárt borítékban megőrizni jövő szilveszterig és akkor kibontva nagyot sóhajtani mély pirulásokkal ... No, de most még igazán van időnk. Természetesen nem kezdjük az új életet elsején, mert akkor alusszuk ki a szilveszteri éjszakázást. Másodika viszont vasárnap, a pihenés napja. Harmadikon új munkanap, zárlat, leltár, hajsza, élni sem érünk rá. Néhány nap múlva rájövünk, hogy semmi újat nem kezdtünk el, nem bújtunk ki önmagunkból, nem vagyunk angyalok, tovább pletykálunk, szidjuk a főnökünket, halogatjuk beteg öreg nénik látogatását, türelmetlenek vagyunk társbérlőnkkel és azokkal, akik elénk tolakodnak a villamoson. Megállapítjuk, hogy az egész újesztendő-komplexum csak a naptárkészítők sok ezer éves szemfényvesztése, az óra nem ugrik egy évet, csak egyetlen percet, nem lettünk öregebbek egy évvel, csak egy nappal (sajnos, mindennap egy nappal) és az új életet mindig csak a következő hétfőn kezdjük. Hogy igazán és visszavonhatatlanul új életet kezdjünk, arra csak egy mód van. Ne újévkor, ne elsején, ne hétfőn kezdjük magunkra ölteni az új embert, hanem most és azonnal, tegyük le a félig szívott cigarettát, hajtsuk végre azt a bizonyos jót, kezdjünk hozzá életünk főművéhez, kérjük Isten kegyelmét és a többi majd hozzáadatik nekünk. Kezdjük az új évet mosolyogva és — ahogy Szent Pál mondja —várakozzunk boldog reménységgel. Barsy Irma Karácsonyi ajándékokkal kedveskedtek vietnami pajtásaiknak Szolnok megye úttörői. Édességcsomagokat, iskolaszereket, bélyegeket, nyakkendőket és emlékalbumokat küldtek nekik ajándékként Huszas korosztálynak — a szentbeszédekről Az Új Ember felkérte két külső munkatársát — mindketten húszas korosztályúak, írják meg benyomásaikat a szentbeszédekről, amelyeket vasárnaponként hallgattak. Hogy hatott rájuk, megfogta-e őket? A zsinattal keletkezett új légkörnek ugyanis a jellemzője — s ezek König bíboros szavai — a szólás teljes szabadsága, egybekötve az egységhez való szilárd ragaszkodással. Az egyik Lassan megtelnek a padok, összegyűlnek a hívek, amikor a pap már prédikál. Szép, kerek beszédet hallhatunk, mely közvetlenül az evangéliumhoz kapcsolódik. Keresztelő Szent János a pusztában keresztel és hirdeti annak eljövetelét, kinek saruszíját sem méltó megoldani. Látja, hogy ő a pusztába kiáltó szó, melynek nincs visszhangja, nem követik tömegek, nem éljenzik, nem tömjénezik. Alig akad ember, aki meghallgatja szavát. De Keresztelő Szent János valódi hős — mondja a pap, s kemény hangja betölti a templom márványhajóját. Súlyos szavak ezek. Hős volt, valódi hős, mert vállalni tudta Istenért a lemondást és nem félt semmitől. Felkeresik a farizeusok követei. Csak úgy sisteregnek körülötte a rosszindulatú kérdések. Jánosnak azonban nincs mitől félnie. Ő nem félti az autóját, a gyermekei egzisztenciáját, a karrierjét, nem félti öröklakását. Mert nincs semmije. Advent harmadik vasárnapján az egyház példaképül állítja elénk Keresztelő Szent Jánost, az ő hősiességét. A lelki erősséget. Mert ez az, ami Jánost betölti: lelkének erőssége. Ebből meríti bátorságát és hősiességét is. Legyünk erősek lelkünkben. S honnan Jánosban ez a nagy erősség? — kérdi harmadik pontként a pap. S mindjárt idézi is az evangéliumi részlet utolsó sorait. Azt az alázatot és hitet, mellyel Krisztus szól. Közben egész szépen megtelt a templom. Mikor — nyolc óra előtt — keresztül siettem a téren, alig néhányan igyekeztek a templom felé. A nagyobb rész csak a szentbeszéd végére érkezik. Vajon csak a hideg, meg a lustaság az oka ennek? Arra gondolok: szép, kereken felépített beszédet hallottam. Logikus gondolatmenet, szentírásmagyarázat és jelenre vonatkoztatás. Súlyos, kemény vádak a szószékről. János pápa gondolata jut eszembe. Az embereknek nem megbélyegzésre, hanem szeretetre van szükségük. És még egy dolog: egy mauriac-i gondolat, ő nem látja ilyen kiegyensúlyozott jelenségnek Keresztelő Szent Jánost. Nála ő a pusztába kiáltó szó, a nagy, magányos hírnök, kopár szálfa, melynek gyökerei az ószövetségbe nyúlnak és legfelső ágai alig-alig érik el Krisztust, aki több csodálattal, mint szeretettel beszél róla. De mégis találkoztak, és Krisztus, az Isten, megalázkodott utolsó prófétája előtt, de anélkül, hogy megtört volna köztük az egyesülés. Mintha el lettek volna választva egymástól: ő az, aki elől megy, aki nem várhatja meg a Bárányt Az előhírnök — mondja Mauriac — nem tud követni senkit. Csak ég és emészti magát. Ha az ember belegondol, micsoda mélység! Milyen sötét ószövetségi tragédia, s mégis, ezek előterében már fellobban az újszövetségi dráma, a megváltás drámája. Ebből a háttérből hogy ki lehetne emelni a Krisztusi szeretet nagyságát. Miért ne láthatná ezt is a hívő a viszonylag legnagyobb teljességben? Ezáltal csak tudatosulna mindaz a pozitívum, amit a kereszténység magával hozott. A szeretet. Mert az embereknek szeretetre van szükségük. És Isten nem követeli a modern embertől, hogy Keresztelő Szent János példájára a pusztába vonuljon, lemondjon egzisztenciájáról, autójáról, lakásáról. Csupán ennek megszentelését várja el. Tehát nem azt mondom, hogy mindaz nem igaz, amit a szószékről hallottam. Csupán a hangsúly és a hangnem, ami gondolkodóba ejtett. Most, amikor a liturgikus reform külön fel kívánja hívni a figyelmet a szentmise két részére: az Ige liturgiájára és az áldozat liturgiájára, nem árt elgondolkoznunk egy kicsit azon, miért van, hogy anynyi templomba járó katolikus tudatából egyszerűen kiesett az Ige liturgiájának jelentősége? Vegyük a fenti konkrét példát. Míg a pap mennydörgő szavai elhangzanak, az arcokon a megszokottság ül, talán érdektelenség is. S mi lehet az oka annak, hogy a mauriac-i gondolat, melyet idéztem, s amely nem több, mint annak puszta végiggondolása, amit az evangélium mond, oly megdöbbentően új és mély számunkra? S vajon azt a keserű anatémát nem hallottuk már túlságosan is szokszor a szószékről? Vajon nem hord már mindenki magával egy jól bevált érvet, melynek leple alatt nyugodtan pisloghat ilyenkor a szomszédjára? Vajon nem érdemeljük-e meg, hogy bevezessenek a szeretet titkába? A krisztusi tanítás valódi mélységeibe? Nem, nem azt szeretném, ha egy másik prédikációt hallottam volna. Nem erről van szó. Csak a gondolat mélységéről. Arról, amire nemegyszer a mi modern „pogány” katolikusaink nagyon is szomjaznak. Akik talán sokszor nem is azért pogányok, mert megijedtek, mert félnek hitünk mélységeitől, hanem mert sohasem látták meg azokat. Pályi András A másik A prédikáció témája igen széles körű érdeklődésre tarthat számot: a II. Vatikáni Zsinat. Jól sikerült kettős párhuzammal indul. Adventi várakozásunk talán még sohasem volt ilyen reményteljes, nagy távlatokba tekintő, mint most, amikor a zsinat végső határozatait, megújhodást hozó hatását is reménykedve várjuk. S ahogy egykor Keresztelő János, a Szentlélek embere fellépett és a világ megújhodását kezdte hirdetni, így lépett fel János pápa is a zsinat összehívásával. Ezután az ígéretes bevezetés után a prédikáció nem terjedt túl a semmitmondó általánosságokon, közhelyeken, sőt néha a meglepően naiv megfogalmazásokon. (Pl. János pápa összehívta a zsinatot és felajánlotta sikeréért életét. Isten el is fogadta ezt az áldozatot...) A zsinatról, közérdekű problematikájáról, munkájáról semmit sem tudtunk meg. A prédikáció egy tetszetős párhuzamon kívül semmit sem adott a hívőnek. Nem arról szeretnénk hallani szokványos jelzők és mondatok bőségében, hogy milyen jók, áldozatosak pápáink, hanem arról, hogy valójában mit is tettek, mi áldozatos munkájuknak az eredménye. S akkor az előbbi hangsúlyozására már nem is lesz szükség. A vasárnapi prédikáció egy olyan hosszabb szentbeszédsorozatnak a tagja, amely Istenről s „tulajdonságairól” szól, körülbelül a szerzetesiskolákban tanított dogmatika szintjének megfelelően. S ez már önmagában is dicséretes vállalkozás, mert létünk és vallásunk okáról, alapjáról ad ismeretet, mely egyaránt tartozik minden hívőre. S a megoldás is szerencsés, a hívők széles rétegét elégítik ki a téma sokoldalú és több szintű ábrázolása miatt. A komoly, filozófiai távlatokat nyitó megfogalmazást rögtön az egyszerű (néha túlságosan is egyszerű) szemléletes kép, analógia követi. (Pl.: Az egységes, oszthatatlan természetű Isten úgy végezhet különböző „tevékenységet”, a teremtést, a megváltást, és a megszentelést, mint a villanyáram a melegítést, a fűtést, a gépek meghajtását.) Ezek a képek azoknak is jók, akik a gondolatot teljes mértékben magukévá tették, mert konkrétabbá, kézzelfoghatóbbá válik a tétel. (Talán csak a gondolat és hasonlat egymásra kapcsolása lehetne stilisztikailag érdekesebb, ne mindig az egyhangú: „vegyünk egy egyszerű példát.”) A prédikáció felépítése és logikai gondolatmenete is hibátlan. A bevezető motívum: egyetlen ember sem értheti meg tökéletesen embertársát. Akkor hogyan érthetnénk meg Isten belső életét? Ezzel egy csapásra természetessé tette a hittitok létezését. A beszéd fő témája igen nehéz: a Szentháromság, ennek ellenére egy rosszul fogalmazott mondat, félresikerült kifejezés sem hangzott el. A prédikáció időtartama is optimális, a hívek szemmel láthatóan feszülten figyeltek, s ez a figyelem nem vált terhessé. • Az egyik vasárnapi szentbeszéd, amelyet végighallgattam — bocsánat a kifejezésért —–, de teljesen érdektelen, unalmas volt. (Ezt csak fokozta a templom rossz akusztikája és a rossz erősítő berendezés.) Szerkezete széteső, nincs logikai kapcsolat az egyes részek között. Kissé leegyszerűsítve: Babits Fekete ország című versének ismertetése — ilyen a bűnös ember lelke, világlátása —: hogyan vétkezhet a szabad akarattal bíró ember? Úgy, hogy elbukik a gonosz kísértésében. — A kísértésnek a képzeletre van hatása. (Ez így nem is igaz.) Ezután — az egyébként is hosszúra nyúlt, több, mint 20 perces prédikációnak bőven a felét kitevő elmélkedésre került sor, annak bizonyítására, hogy a képzelet önmagában nem rossz és hogy milyen sokat köszönhet neki az ember, segítségével alkotnak a tudósok, művészek stb. Gondolom, ennek bizonyítása nemcsak az én számomra, de egyetlen hívő számára sem szükséges. És mi mást tudtunk meg a szentbeszédből? Semmit. Molnár Frigyes Szigetvár jubileumra készül Zrínyi Miklós halhatatlan hősiességének jubileumi évébe érve, természetes, hogy az egész ország érdeklődéssel fordul a Baranya és Somogy megyék szélére települt vonzó magyar kisváros felé. Az is természetes, hogy a városka „apraja és nagyja” lázasan készül erre a ritka és programpontokban valóban dúsgazdag jubileumi esztendőre, amelyben emlékezünk az 1566-os esztendő szeptember hetedik napjának tragikus, de hősi eseményére. Molnár Imre, a Szigetvári Várbarátok Körének fáradhatatlan buzgalmú elnöke s az ünnepi esztendő egyik lelkes irányítója, hírlapi nyilatkozatban adott nemrég részletes tájékoztatót, melyből kitűnik, hogy „Szigetváron nagyarányú sortatarozással közel ötszáz háznak restaurálására is gondoltak, hogy vonzó és illő külsőben fogadhassák azokat, akik az ünnepi esztendőben Zrínyi Miklós egykori várbirtokára érkeznek ...” Hiszen — mint olvashattuk — a nagy ünnepség iránt nemcsak országunk, de a német, francia tudományos világé mellett Szudán érdeklődésével is találkozhattunk. A felkészülések és kutató munkálatok közé tartozik egy fiatal múzeológusnőnek, Kováts Valériának kutatási eredményei. Kováts Valéria évek óta foglalkozik Szigetvár történeti múltjának feltárásával. Most készülő újabb munkájában beszámol kutatásáról, melyet az egykori végvár területén végzett. Ennek a kutatásnak alapján megtalálta azt a régen keresett vizesárkot, amely a szigeti vár belső részét a külsőtől elválasztotta. Ennek a vizesároknak fala ma is zöld a moszattól és fölötte ívelt át az a nevezetes híd, melyen Zrínyi Miklós maradék vitézeivel 1566. szeptember hetedik napján kirohant a várból, hogy Szulejmán tömérdek harcosával szembe szálljon. A várárokban ma is láthatók a híd tartóoszlopainak csonkjai. D. G. HALLOTTUK A Budapesti Kórus jubileumi hangversenyének kiemelkedő műsorszáma volt KODÁLY ZOLTÁN Ódájának magyarországi bemutatója. A művet az oxfordi Merton College Kodályról elnevezett kórusának felkérésére írta a szerző A. O’Shaughnessy költeményére. Egy gazdag, nagy életmű méltó leszűrődése az új kompozíció, s tanulsága szerint az emberiség egyre magasabb célok felé törekszik. „Sorsunk a fény felé tart” — zengi a kórus, s ez a fiatalos, friss derű avatja Kodály Zoltán új művét jelentős alkotássá. A közönség szűnni nem akaró ovációval ünnepelte a nyolcvanhárom esztendős mestert« (J. L) Huligánok pszichológus szemmel A szó valószínűleg az angol Hooligan (nyers, durva, erőszakos ember) szóból ered. Némi hasonlóságot mutatott hozzá régebben a Keyserling által használt „sofőrtípus” olyan emberről, aki nem ismeri a tudomány tiszta szellleami értékeit, de él annak hasznából a technika, a gépjárművek területén, és csak ezt a területet becsüli meg. Huligán lehet idősebb ember is, de ma főleg az ifjúság bizonyos képviselői testesítik meg, szórványosan nálunk, nagymértékben Nyugaton. Ma sok ifjú elégedetlen azzal a valóságos környezettel, amelyben él, a felnőttek világával, és másfélét akar. Nem értékesebbet, csak mást A huligán tehát viselkedésével, cselekvésével meg óhajtja sérteni az emberi együttélés tényleg fennálló rendjét, céltalanul, csak azért, hogy megsértse. A továbbiakban rendszerint beleszól ebbe a magatartásába valami alacsony érdek vagy gerjedelem és sóvárgás is és a huligán a bűnözők közé sodródik. Három tényezőben jelölhetjük meg azokat az okokat, amelyek a huligánt kitermelik a modern társadalomban. Első tényező magának a huligánnak veleszületett alkata. A huligán kétségtelenül gyerekes (infantilis) és neurotikus, beteg idegrendszerű. Gyermekben, felnőttben jól ismerjük azt a jelenséget, hogy a szorongás agresszióba csap át, így bántalmazza, kínozza sok neurotikus gyermek a környezet gyengébb tagjait, kisebbet, állatokat. Ideges, önmaga előtt is érthetetlen, szinte már üldöztetéses jellegű félelmeit vezeti így le. A félelem mindig gyűlöletet, ellenségeskedést, agressziót hoz létre, kegyetlenséget és alattomosságot szül. Második tényező a huligán közvetlen környezete. A gyámhatóság, rendőrség, gyermekvédelem stb. elé kerülő huligánok szülei legtöbbször veszekednek, isznak, elváltak vagy válófélben vannak, erkölcstelen életet élnek. Huligán rendszerint az elhanyagolt vagy félrenevelt gyermekből lesz, akinek otthon olyan élményekben van része, amelyek megrendítik bizalmát a felnőttekben és gyakran arra kényszerítik, hogy elszökjön vagy elkóboroljon. Az otthonon kívül, idegen környezetben aztán az ifjú érzi a támasz hiányát. Támasz keres a maga megnyugtatására, és befolyásolható, rosszra hajlamos lévén, ezt a támaszt a „galeri”-ben találja meg. Merész cselekedetekkel be akarja igazolni, hogy méltó a befogadásra. A huligánok maguk között szigorú fegyelmet tartanak. Csak egy példa. Tudomásom van egy leányról, akit huligán fiúja légyottra hívott meg. A meghívást egy pofonnal kezdte meg és egy másik pofonnal végezte be. A légyotton a leánynak bele kellett egyeznie, hogy mély vágást ejtsenek egyik kezén, és így bizonyítsa be áldozatkészségét a „szeretett” fiú iránt Minderről a szülőknek halvány sejtelmük sem volt. Az egész eset úgy tudódott ki, hogy a leány a sebészetre került, mert kezét bénulás fenyegette, olyan mély volt a bevágás. A harmadik tényező az ifjúság értékelésének egyoldalú megváltozása. Az ifjúság önmagában véve: éretlenség. Az a helyes, ha az ifjút tisztelet bizalom tölti el és hallgat az idősebbekre. Hiszen az ifjúság előkészület, hivatottság a jövő számára. Nem jó jel, ha az ifjúság megkülönböztetett értéket nyer. Az ifjúság — főként Nyugaton — önmagát eredetnek, ősforrásnak érezheti. Az a látszat, mintha az ifjúságtól igényelnék, hogy saját magából kitermelje, amit a felnőttek és nevelők nem birtokolnak, hogy nekik kell visz*szaszerezniök azokat a szelle* mi javakat, amelyeket az öre* gek eltékozoltak, így aztán az ifjúság hamis súlyt kap, a fel* nőtt pedig a semmi elé van állítva és nem tud mit nyújtani az ifjúságnak. Noszlopi László