Új Ember, 1978 (34. évfolyam, 1/1643-53/1695. szám)
1978-01-01 / 1. (1643.) szám
„Szárnyai oltalmában" Irta: Koncz Lajos AZ ÚJ ÉV AZ ÚJ LITURGIA ÓTA Szűz Mária, az Istenanya nevével indul, tehát Jézus és Mária együttes oltalmában. Megnyugtató nyitány ez az évkezdés illetődöttségében, sőt a jövő bizonyos szorongásában. A poreci ősi bazilika egyik oltárán látható a 16. századból egy Mária szobor. Úgynevezett provinciális isztriai stílus, a korai barokk itteni specialitása, népi jelleggel. Magyar szemnek azért is kedves, mert erősen emlékeztet egészséges, természetes naivitásával népi barokk Madonnáinkra. Legnagyobb érdekessége és értéke mégis egy mély teológiai igazság megjelenítése: a kis Jézus csak alig érintőn lebeg Mária messzire kinyújtott tenyerén. Már technikailag is bravúr a megoldás, az alig érintkező felületen az egymásba illesztés, rögzítés. Teológiai mondanivalója pedig ebben a ritkán látható képzőművészeti formában így fogalmazható meg: ez a gyermek nem közönséges kisded, igazában nincs is szüksége, hogy tartsák, segítsék, hiszen Isten Fia, Isten. „Mária, te azt hordozod, aki az egész világot teremtette és hordozza”— mondjuk az antifóna magasztaló szavaival ... De ugyanez majd kevésbé lelkesedén is felhangzik a kísértő ajkáról „az épület párkányára állított” Jézushoz: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat! Hisz írva van: „Angyalainak parancsolt felőled, hogy oltalmazzanak. Tenyerükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat.” (Lk 40, 10). AZ ÚJESZTENDŐ KÜSZÖBÉN kicsit ilyen szédítő peremre állítva érzi magát az ember, létének bizonyos aspektusait tudatosítva, ahol homályos, ködlő messzeségbe vész minden. Mégis el kell indulni az ismeretlenbe, majdhogynem „szárnyra kellene kelni” — úgy érzi, és szinte a kísértő csúfondáros, provokáló szózatát hallja ismétlődni: Ha Isten fia vagy, vesd le magad, hisz írva van . .. De biztos, hogy a kísértő nem téved, mikor azt hiszi, hogy az ember nem tud repülni és lebegni? Hogy az ember fia nem tud Isten fia lenni?... A Mózes nevével jelölt 5. könyv legvégén, az Úr „nagy tetteinek” felsorolásában, a prófétai énekben találjuk ezeket a megkapóan szép, költői sorokat (Mterv 32, 11): „Mint a sas, amely fészkét védi, S ott lebeg fiókája felett, kiterjeszti szárnyát, elkapja, S tulajdon szárnyán hordozza. Úgy vezette-oltalmazta az Úr Izraelt”. Megragadó a természeti kép, még megragadóbb történés van mögötte ... A sasfiókák jól megvannak, megszokottan a fészkükben. Tökéletesen otthon érzik magukat a biztonságban és elrejtőzve a szirti magasságban, a mélységek fölött, melyekről sejtelmük sincs. De egyszer eljön a nap, amikor meg kell tanulniuk a repülést, hogy igazi sasokká váljanak ... Hogyan tanul meg az ember repülni? Kegyetlennek tűnő dolog. Az öregek egy napon felriasztják a kicsinyeket a vélt biztonságból, szóról szóra kidobják őket a fészkükből. És nekik meg kell próbálni azt, amit még nem tudnak: repülni! Elszántan, életre-halálra. A fészek magasan, fönn a sziklaormon, félelmetes a meredek zuhanás a mélybe, amíg nem érzik szárnyaikon az erőt, amely megtartani, sőt emelni, röpíteni képes. És a kritikus veszélyes pillanatokban megtapasztalják a szülők segítségét is („kiterjeszti szárnyát, felkapja, s tulajdon szárnyán hordozza”) ... Csak ebben a „halálugrásban” ismerhetik fel igazi lényüket, hogy nem a fészek szűk világára vannak csak teremtve, hanem a levegő ég végtelenségére. MINT AZ EMBER — A SZABADSÁGRA ÉS EMBERI FELADATOKRA. És nem behúzódni önmagába, Peer Gynt manóinak gonosz tanácsa szerint: Érd be magaddal! A fészek önző, elzárkózó magányával! A gyermekkor védettségéből ki kell lépni, és vállalni a „férfi munka”, a társadalmi elköteleződés hivatását, a „szabadság kockázatát”. Hiszen már Seneca tudta, hogy „élni annyi, mint küzdeni”. Vagy ahogy Goethe tovább mélyítette: Ember vagyok, tehát harcos. Viszont Jaspers szerint a szabadság „vezetés után kiáll bennünk”, és „minél inkább szabad az ember, annál bizonyosabb lesz számára az Isten”, aki „szabadságunkon keresztül vezet”. S itt már az újabb „salto mortale” (halálos ugrás) mélysége nyílik. A fészek elhagyása, az autonóm emberségre és feladatokra való jelentkezés után — ez a még merészebb lépés a hit „rizikójával”. De már a Zsidókhoz írt levél felsorolja bátorításul az első keresztényeknek a hit nagy példaképeit. Köztük azt a legvakmerőbb hitet, amellyel a választott nép, sőt az egész kinyilatkoztatási történés indul, az Ábrahámét. Aki „engedelmeskedett a hívásnak” és hátrahagyva otthonát, hazáját, megalapozott biztonságát, „kivándorolt anélkül, hogy tudta volna, hová megy”. „És hittel letelepedett az ígéret földjén, mint idegen” (Zsid 11, 8). S az ő hitében végérvényesen Istenre bízta magát Izrael, tovább pl. Mózessel — az ugyancsak vakmerő exodusban, ismét kijőve a relatívbiztonságból, az egyiptomi „húsos fazekak” mellől. És micsoda vad, kemény iskola a pusztai vándorlásé, hogy megtanuljanak egyedül Istenben bízni („vezette-oltalmazta az Úr Izraelt”) ! És később is, sorsuk hullámhegyei és szörnyű zuhanásai közt, az Ígéret Földjén, majd a fogságok rettenetes megpróbáltatásaiban és a szétszóratásban ... HINNI, HINNI — mindennek ellenére, hogy Jahve hűséges önmagához, népéhez és nevéhez, ami már magában is azt jelenti, hogy ő van, velük van, közöttük van mindörökre. Köztük, a világító felhőben, a szent sátor titokzatos lakójaként, „csodák és jelek” villámló felmutatásával, a prófáték ostorozó és vigasztaló igéje által, és véglegesen megtestesült Igéjében, Jézus Krisztusban. Akkor is, sőt akkor igazán és végérvényesen, amikor az Ószövetség az újba átvált, és Izraelt az egyháznak, az Isten újszövetségi népének nevezik ... Ez a nép a hitben tapasztalja meg, hogy „szárnyai oltalmában” élünk (Zsolt 90, 4), és még ha „a halál völgyén” is kell átmenni, nincs baj, mert velünk van az Isten. „Az Úr énnékem pásztorom, nincs semmiben hiányom; kövér gyepeken ad helyet tanyáznom. Csendes vizekre terel engemet, és felüdíti a lelkemet. S az ő nevéért — az igazság ösvényein vezet” (Zsolt 22). „Mit féltek hát kicsinyhitűek?” (Mt 8, 26). „Veletek vagyok mindennap a világ végezetéig!” (Mt 28, 20) ... És csak e hit árán tudjuk megtapasztalni az ember volt legmélyebb dimenzióit, hogy igazán mire vagyunk képesek: „Akik az Úrban bíznak, erőre kapnak és szárnyra kelnek, mint a sasok” (Jz 40. 31). Vagy egyszerűbb és szerényebb szavakkal: „Az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát” (ahogy a Vatikánum beszélt a hitről, DV 5), és keresztényi bizalommal átlépi az újesztendő küszöbét. Isten oltalmában bízva nyugodtan útnak indul, jó lélekkel vállalva emberi és keresztényi küldetését a világban, biztos reménységgel és hittel a saját és az emberiség jövőjében. A kunszentmártoni Dicsértessék Népünk vallási hagyományait gyűjtögetve, Kunszentmártonban szíves baráti kezek megajándékoztak egy füzetkével. A „Kiváltságom Nagykun Város” néhai papszülöttje, Dósa József írta. Címe: „Dicsértessék a Jézus Krisztus” (Újpest, 1917). Szentmárton hatalmas barokk templomának tornyát erkély veszi körül, amelynek a helybeliek ajkán sétáló, környüljárás a neve. Innen kiáltották le harangcsöndítéssel a halottak nevét, innen mutatták tűzvész, árvíz esetén piros zászlóval, éjjel korlátra tűzött piros lámpával a veszedelem irányát, ahova aztán mindenki iparkodott, hogy a bajt feltartóztassa. A szentmártoni templom sétálója más célt is szolgált, öreg harangjának árnyékában két kisszék foglalt helyet. Ezen pihent meg és várakozott tisztes kötelességének elvégzésére a tormás néven emlegetett két idős ember. Egy emelettel alább volt rossz idő esetére egy kis tűzhelynek és heverőnek berendezett kamrájuk. Az 1763-ban épült toronyerkélyről egészen 1944 őszéig, amikor a torony belövést kapott, énekelték Jézus nevét, vagyis negyedóránként ismételve vontatott, éneklő hangon, tájszólásban ezt kiáltották: „Dícsértessék a Jézus.” A hagyományt a templombelső felújításának idején (1910), a kórus alatti mennyezetfreskón Muhics Sándor festőművész is megörökítette. Bálint Sándor A Gyermek megszületett az égen eloszlott az angyali ének, a pásztorok visszamentek nyájaikhoz, hazatértek a Háromkirályok is, igaz, „más úton”, mint amerre jöttek, mivel „álmukban figyelmeztetést kaptak, hogy vissza ne forduljanak Heródeshez”. Mert ez a szerencsétlen Heródes retteg és gyanakszik ez a kegyelemből-zsarnok, a rómaiaknak ez a bábja félti a silány kis hatalmát. És kitől? — egy újszülött kisdedtől, egy parányi gyermektől, egy magatehetetlen csecsemőtől. No — gondolja —, ha csecsemő, akkor irtsuk ki a csecsemőket annak a baljós Betlehemnek még a környékén is! Indul a marcona hadsereg, recsegnek a zsenge bordák, és kétévestől lefelé minden fiúgyermeknek vége. Csak éppen azt az egy fiúgyermeket szalasztották el, aki miatt a vérfürdőt rendezték. Azok már akkor Szép csöndesen Egyiptom felé poroszkáltak, bizonyára valóban úgy, ahogyan évezredek óta a festők képein látni: elöl József, némán, a szamarat vezetve; nyomában a jámbor szamár, hátán Máriával, és Mária ölében a Gyermekkel. Időnként nyilván meg is pihentek útközben, egy-egy fa vagy bokor árnyékában, ahogyan ugyancsak a festők képein látni. A képek többnyire nyájas hangulatúak: a Szent Család körül béke, szeretet, idilli nyugalom sugárzik. A valóság alighanem szorongatóbb volt. Hiszen nem sétáltak, nem kirándultak, nem világot látni mentek. Menekültek, az életüket mentették, a Gyermek életét mentették, a világ üdvösségét mentették. József nyilván sejtette ezt, vagy legalább azt, hogy egyszerűen egy labilis idegzetű zsarnok dühöngő szeszélye elöl futnak, akihez álmában „Isten angyala” szól, s már nem is először, az többet tud és lát a dolgok felszínénél. Talán azt is gyanította, hogy ez mindig így lesz: ez a Gyermek Aktól a pillanattól fogva, hogy megszületett, sosem lesz biztonságban, mindig lesznek kardok, melyek a szívét keresik, fák, melyek jövendő keresztjéül nőnek, zömök kis kamaszok, akik majd csatlóssá cseperedve a szenvedés útján ide-oda lökdösik, ütlegelik, ostorozzák, végül megfeszítik. Nem így van? Megszületik bennünk, zeng bennünk az angyali ének, dicsőség, békesség: ez az ünnep. De Heródes is ott van bennünk, valahol a háttérben; az első hétköznapon előtérbe lép, s még jó, ha zsoldosai nem találják meg azt, akit keresnek. Hetekig, hónapokig, évekig mi lehetünk a „puszta ország”, talán eszünkbe sem jut a Gyermek valahol „Egyiptomban”. S végül nem is mi hozzuk vissza, hanem ő tér vissza magától. Hiszen „az Úr angyala” az ő angyala is, lévén ő s az Atya egy. Visszatér, mert visszakívánkozik, szeretetből. Ezért aztán nem is válogatós, fényesebb helyek, pompásabb városok helyett beéri azzal a szegényes, kopár Názárettel, aki vagyunk, s ahonnét „nem jött soha semmi jó”. Hogy most majd jöjjön. Ha egy kicsit mi is igyekszünk. Rónay György Törékeny embersorsban „Mert érettünk született a kisded csecsemő, az örökkévaló Isten”. (Karácsony görög liturgiájából) Körülvesz most a pólya, jászol, körülölel, de lehatárol, holnap pedig kereszt szögez le, átfog ember létünk keresztje. Kimondod végérvényesen a földöntúlit földi szóban, a végesben a végtelent, Istent törékeny embersorsban, hogy megtaláljunk téged. Isten, megújuló döntéseinkben, a zárt idő megannyi foglya, szabadságunk jármába fogva, hordozzunk. Befogadhatatlan, hitben, észbontó áldozatban, a szeretet kockázatában, légy létezésünk láthatára! Cselényi István Gábor költő a betlehembenKarmos István költő éppen olyan váratlanul távozott, fiatalon, mint amilyen villámgyorsak voltak ötletei, játékossága. A szigetközi táj derűjét, színeit — egy kissé a népköltészetét is — hozta az irodalomba. Bármerre járt, visszavágyott oda. ... támasztva váltam Szent Lajos-sziget öreg falának, szekérutakat hömpölygetett időm Miasszonyunk Katedrálisa fölött, déli tengert Mecsér és Miklós és Lébény között, ahová visszamenni volna jó. — A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál „Egy szénatom kalandozásai” című gyermekmesekönyvem készült és Kormos István főlektorral erről beszélgettünk, amikor váratlanul elmesélte, hogy kicsi gyermekkorában, valahol a Szigetköz tájain, Miklós-tanyán, akkora betlehemet hordoztak házról-házra karácsony tájban, hogy ő mint kisgyerek, fehér kisingben a szegényes ruhája fölött — belefért és Kisjézusként szerepelt. Az 1940-es évek táján történhetett ez, a háborúra hajló években. Az 1970- es években kerestük a tanyát, de elsöpörte azt a háború öszszes zsellérnépével együtt, akik szétszóródtak onnét. A környező falvakban kutattuk tovább a régi betlehemes játékot. Töredékek jönnek elő, és él az emléke annak is, hogy valóban igazi kisgyerek szerepelt a nagy betlehemes szekrényben, Kisjézus szerepében ... Idős Németh Ferenc bátyánk Mecsér községben elmondta azt az éneket, amelyet a betlehemesek daloltak, vallomása szerint már az 1800-as évek folyamán és szép dallamával él még a tájon ma is: Betlehem, Betlehem, A te határidban Érkezett Mária Rongyos istállóba. Ott ülvén a szénán, Mint árva gilice, Magát elkészítvén A boldog szülésre. Mindenhol azt mondják: Nem adhatok szállást, Mert sok vendégem van, Bé nem fér senki más! Oh, boldog Betlehem, Áldások városa, Mert ott született meg Az Istennek Fia! A balladás hangulatú éneket vidámabb követte a betlehemesek ajkán: Betlehemnek határában nagy fényesség támadott, Mennyei szózat hallatszott: Ne féljetek, pásztorok! Föleszméltem ezen szóra, Mondogatták: Itt az óra! Induljunk, hogy odaérjünk holnapra virradóra! Hónapok, sőt évek telnek, amíg egy-egy újabb részlet előkerül a régi betlehemesek szövegéből, énekeiből és Mecsérről elküldi öregbetűs írását idősebb Németh Feri bátyánk, ilyenféle biztatással: „Tudom, nagyon megvárakoztattam, de azért ami késik az nem múlik, mindig azt szoktam mondani, hogy várt leány várt nyer.” Az öreg daltudó és a fiatalon eltávozott költő emlékei így fonódnak össze a Szigetközben. Sokszor azt gondoltam, hogy Kormos Pista-i játékos képzelet volt a betlehemes szekrényben ülő, élő kisjézusos népi játék, de a hagyomány is igazolni látszik azt. „Tekintsünk vissza, az apátlan-anyátlan a világra hagyott fiú, az ostorozott szívű költő győzni tudott, mert nem volt mit vesztenie” — mondta a sírnál Nagy László. Szemében amiszent: a szegények pusztakalácsa, az édes Betlehem-ábránd, pengővel, forinttal nem mérhető. . Volly István Mária köszöntése Estefelé a názáreti házra gondolok. Köszöntlek, Asszonyom! Sokféle munkád, gondjaid ki látta? József, az ács és néhány hű rokon. Nehéz korsóval vízért jársz a kútra — néha mosolyogsz titkon, hallgatag — kenyeret sütsz a betlehemi útra s mozdul a gyermek szived alatt. Így látlak, míg a zsibbadt esti csöndbe a vágyam hozzád vezet, mint késett vendég, félve úgy köszönt be s te feléje nyújtod megáldott kezed. Barsy Irma Új Ember 3