Új Ember, 1978 (34. évfolyam, 1/1643-53/1695. szám)

1978-01-01 / 1. (1643.) szám

„Szárnyai oltalmában" Irta: Koncz Lajos AZ ÚJ ÉV AZ ÚJ LITURGIA ÓTA Szűz Mária, az Istenanya nevével indul, tehát Jézus és Má­ria együttes oltalmában. Meg­nyugtató nyitány ez az évkezdés illetődöttségében, sőt a jövő bi­zonyos szorongásában. A poreci ősi bazilika egyik ol­tárán látható a 16. századból egy Mária szobor. Úgynevezett pro­vinciális isztriai stílus, a korai barokk itteni specialitása, népi jel­leggel. Magyar szemnek azért is kedves, mert erősen emlékeztet egészséges, természetes naivitásá­val népi barokk Madonnáinkra. Legnagyobb érdekessége és érté­ke mégis egy mély teológiai igaz­ság megjelenítése: a kis Jézus csak alig érintőn lebeg Mária messzire kinyújtott tenyerén. Már technikailag is bravúr a megol­dás, az alig érintkező felületen az egymásba illesztés, rögzítés. Teológiai mondanivalója pedig ebben a ritkán látható képzőmű­vészeti formában így fogalmaz­ható meg: ez a gyermek nem közönséges kisded, igazában nincs is szüksége, hogy tartsák, segít­sék, hiszen Isten Fia, Isten. „Má­ria, te azt hordozod, aki az egész világot teremtette és hordozza”­— mondjuk az antifóna magasztaló szavaival .­.. De ugyanez majd kevésbé lelkesedén is felhangzik a kísértő ajkáról „az épület pár­kányára állított” Jézushoz: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat! Hisz írva van: „Angyalainak pa­rancsolt felőled, hogy oltalmaz­zanak. Tenyerükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lába­dat.” (Lk 40, 10). AZ ÚJESZTENDŐ KÜSZÖBÉN kicsit ilyen szédítő peremre állít­va érzi magát az ember, létének bizonyos aspektusait tudatosítva, ahol homályos, ködlő messzeség­be vész minden. Mégis el kell in­dulni az ismeretlenbe, majdhogy­nem „szárnyra kellene kelni” — úgy érzi, és szinte a kísértő csú­­fondáros, provokáló szózatát hall­ja ismétlődni: Ha Isten fia vagy, vesd le magad, hisz írva van . .. De biztos, hogy a kísértő nem té­ved, mikor azt hiszi, hogy az em­ber nem tud repülni és lebegni? Hogy az ember fia nem tud Isten fia lenni?... A Mózes nevével jelölt 5. könyv legvégén, az Úr „nagy tetteinek” felsorolásában, a prófétai énekben találjuk ezeket a megkapóan szép, költői soro­kat (Mterv 32, 11): „Mint a sas, amely fészkét védi, S ott lebeg fiókája felett, kiterjeszti szár­nyát, elkapja, S tulajdon szár­nyán hordozza. Úgy vezette-oltal­­mazta az Úr Izraelt”. Megragadó a természeti kép, még megragadóbb történés van mögötte ... A sasfiókák jól meg­vannak, megszokottan a fészkük­ben. Tökéletesen otthon érzik magukat a biztonságban és el­rejtőzve a szirti magasságban, a mélységek fölött, melyekről sej­telmük sincs. De egyszer eljön a nap, amikor meg kell tanulniuk a repülést, hogy igazi sasokká váljanak ... Hogyan tanul meg az ember repülni? Kegyetlennek tű­nő dolog. Az öregek egy napon felriasztják a kicsinyeket a vélt biztonságból, szóról szóra kidob­ják őket a fészkükből. És nekik meg kell próbálni azt, amit még nem tudnak: repülni! Elszántan, életre-halálra. A fészek magasan, fönn a sziklaormon, félelmetes a meredek zuhanás a mélybe, amíg nem érzik szárnyaikon az erőt, amely megtartani, sőt emel­ni, röpíteni képes. És a kri­tikus­ veszélyes pillanatokban megtapasztalják a szülők segítsé­gét is („kiterjeszti szárnyát, fel­kapja, s tulajdon szárnyán hor­dozza”) ... Csak ebben a „halál­ugrásban” ismerhetik fel igazi lényüket, hogy nem a fészek szűk világára vannak csak te­remtve, hanem a levegő­ ég vég­telenségére. MINT AZ EMBER — A SZA­BADSÁGRA ÉS EMBERI FEL­ADATOKRA. És nem behúzódni önmagába, Peer Gynt manóinak gonosz tanácsa szerint: Érd be magaddal! A fészek önző, elzár­kózó magányával! A gyermekkor védettségéből ki kell lépni, és vállalni a „férfi munka”, a tár­sadalmi elköteleződés hivatását, a „szabadság kockázatát”. Hiszen már Seneca tudta, hogy „élni annyi, mint küzdeni”. Vagy ahogy Goethe tovább mélyítette: Ember vagyok, tehát harcos. Vi­szont Jaspers szerint a szabadság „vezetés után kiáll bennünk”, és „minél inkább szabad az ember, annál bizonyosabb lesz számára az Isten”, aki „szabadságunkon keresztül vezet”. S itt már az újabb „salto mor­tale” (halálos ugrás) mélysége nyílik. A fészek elhagyása, az autonóm emberségre és felada­tokra való jelentkezés után — ez a még merészebb lépés a hit „ri­zikójával”. De már a Zsidókhoz írt levél felsorolja bátorításul az első keresztényeknek a hit nagy példaképeit. Köztük azt a leg­vakmerőbb hitet, amellyel a vá­lasztott nép, sőt az egész kinyilat­­koztatási történés indul, az Áb­rahámét. Aki „engedelmeskedett a hívásnak” és hátrahagyva ottho­nát, hazáját, megalapozott bizton­ságát, „kivándorolt anélkül, hogy tudta volna, hová megy”. „És hit­tel letelepedett az ígéret földjén, mint idegen” (Zsid 11, 8). S az ő hitében végérvényesen Istenre bízta magát Izrael, tovább pl. Mózessel — az ugyancsak vak­merő exodusban, ismét kijőve a relatív­­biztonságból, az egyipto­mi „húsos­ fazekak” mellől. És micsoda vad, kemény iskola a pusztai vándorlásé, hogy megta­nuljanak egyedül Istenben bízni („vezette-oltalmazta az Úr Iz­raelt”) ! És később is, sorsuk hul­lámhegyei és szörnyű zuhanásai közt, az Ígéret Földjén, majd a fogságok rettenetes megpróbálta­tásaiban és a szétszóratásban ... HINNI, HINNI — mindennek ellenére, hogy Jahve hűséges ön­magához, népéhez és nevéhez, ami már magában is azt jelenti, hogy ő van, velük van, közöttük van mindörökre. Köztük, a vilá­gító felhőben, a szent sátor titok­zatos lakójaként, „csodák és je­lek” villámló felmutatásával, a prófáték ostorozó és vigasztaló igéje által, és véglegesen­­ meg­testesült Igéjében, Jézus Krisz­tusban. Akkor is, sőt akkor iga­zán és végérvényesen, amikor az Ószövetség az újba átvált, és Iz­raelt az egyháznak, az Isten új­­szövetségi népének nevezik ... Ez a nép a hitben tapasztalja meg, hogy „szárnyai oltalmában” élünk (Zsolt 90, 4), és még ha „a halál völgyén” is kell átmenni, nincs baj, mert velünk van az Isten. „Az Úr énnékem pászto­rom, nincs semmiben hiányom; kövér gyepeken ad helyet tanyáz­nom. Csendes vizekre terel enge­­met, és felüdíti a lelkemet. S az ő nevéért — az igazság ösvényein vezet” (Zsolt 22). „Mit féltek hát kicsinyhitűek?” (Mt 8, 26). „Ve­letek vagyok mindennap a világ végezetéig!” (Mt 28, 20) ... És csak e hit árán tudjuk megta­pasztalni az ember volt legmé­lyebb dimenzióit, hogy igazán mire vagyunk képesek: „Akik az Úrban bíznak, erőre kapnak és szárnyra kelnek, mint a sasok” (Jz 40. 31). Vagy egyszerűbb és szerényebb szavakkal: „Az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát” (ahogy a Vatikánum beszélt a hitről, DV 5), és keresztényi biza­lommal átlépi az újesztendő kü­szöbét. Isten oltalmában bízva nyugodtan útnak indul, jó lélek­kel vállalva emberi és kereszté­nyi küldetését a világban, biztos reménységgel és hittel a saját és az emberiség jövőjében. A kunszentmártoni Dicsértessék Népünk vallási hagyományait gyűjtögetve, Kunszentmártonban szíves baráti kezek megajándé­koztak egy füzetkével. A „Ki­váltságom Nagykun Város” néhai papszülöttje, Dósa József írta. Címe: „Dicsértessék a Jézus Krisztus” (Újpest, 1917). Szent­­márton hatalmas barokk temp­lomának tornyát erkély veszi kö­rül, amelynek a helybeliek aj­kán sétáló, környüljárás a ne­ve. Innen kiáltották le harang­­csöndítéssel a halottak nevét, in­nen mutatták tűzvész, árvíz ese­tén piros zászlóval, éjjel korlát­ra tűzött piros lámpával a ve­szedelem irányát, ahova aztán mindenki iparkodott, hogy a bajt feltartóztassa. A szentmár­­toni templom sétálója más célt is szolgált, öreg harangjának ár­nyékában két kisszék foglalt he­lyet. Ezen pihent meg és vára­kozott tisztes kötelességének el­végzésére a tormás néven emle­getett két idős ember. Egy eme­lettel alább volt rossz idő ese­tére egy kis tűzhelynek és heve­­rőnek berendezett kamrájuk. Az 1763-ban épült toronyerkélyről egészen 1944 őszéig, amikor a to­rony belövést kapott, énekelték Jézus nevét, vagyis negyedórán­ként ismételve vontatott, éneklő hangon, tájszólásban ezt kiáltot­ták: „Dícsértessék a Jézus.” A hagyományt a templombelső felújításának idején (1910), a kó­rus alatti mennyezetfreskón Mu­­hics Sándor festőművész is meg­örökítette. Bálint Sándor A Gyermek megszületett az égen eloszlott az angyali ének, a pásztorok visszamentek nyájaik­hoz, hazatértek a Háromkirályok is, igaz, „más úton”, mint amerre jöttek, mivel „álmukban figyelmeztetést kaptak, hogy vissza ne for­duljanak Heródeshez”. Mert ez a szerencsétlen Heródes retteg és gyanakszik ez a kegyelemből-zsarnok, a rómaiaknak ez a bábja félti a silány kis hatalmát. És kitől? — egy újszülött kisdedtől, egy pará­nyi gyermektől, egy magatehetetlen csecsemőtől. No — gondolja­ —, ha csecsemő, akkor irtsuk ki a csecsemőket annak a baljós Betle­hemnek még a környékén is! Indul a marcona hadsereg, recsegnek a zsenge bordák, és kétévestől lefelé minden fiúgyermeknek vége. Csak éppen azt az egy fiúgyermeket szalasztották el, aki miatt a vérfürdőt rendezték. Azok már akkor Szép csöndesen Egyiptom felé poroszkáltak, bizonyára valóban úgy, ahogyan évezredek óta a festők képein látni: elöl József, némán, a szamarat vezetve; nyomában a jámbor szamár, hátán Máriával, és Mária ölében a Gyermekkel. Időnként nyilván meg is pihentek útközben, egy-egy fa vagy bokor árnyékában, ahogyan ugyancsak a festők képein látni. A képek többnyire nyájas hangulatúak: a Szent Család körül béke, szeretet, idilli nyugalom sugárzik. A valóság alighanem szorongatóbb volt. Hiszen nem sétáltak, nem kirándultak, nem világot látni men­tek. Menekültek, az életüket mentették, a Gyermek életét mentették, a világ üdvösségét mentették. József nyilván sejtette ezt, vagy leg­alább azt, hogy egyszerűen egy labilis idegzetű zsarnok dühöngő szeszélye elöl futnak, akihez álmában „Isten angyala” szól, s már nem is először, az többet tud és lát a dolgok felszínénél. Talán azt is gyanította, hogy ez mindig így lesz: ez a Gyermek Ak­tól a pillanat­tól fogva, hogy megszületett, sosem lesz biztonságban, mindig lesz­nek kardok, melyek a szívét keresik, fák, melyek jövendő keresztjéül nőnek, zömök kis kamaszok, akik majd csatlóssá cseperedve a szen­vedés útján ide-oda lökdösik, ütlegelik, ostorozzák, végül megfeszí­tik. Nem így van? Megszületik bennünk, zeng bennünk az angyali ének, dicsőség, békesség: ez az ünnep. De Heródes is ott van ben­nünk, valahol a háttérben; az első hétköznapon előtérbe lép, s még jó, ha zsoldosai nem találják meg azt, akit keresnek. Hetekig, hóna­pokig, évekig mi lehetünk a „puszta ország”, talán eszünkbe sem jut a Gyermek valahol „Egyiptomban”. S végül nem is mi hozzuk vissza, hanem ő tér vissza magától. Hiszen „az Úr angyala” az ő an­gyala is, lévén ő s az Atya egy. Visszatér, mert visszakívánkozik, szeretetből. Ezért aztán nem is válogatós, fényesebb helyek, pompá­­­sabb városok helyett beéri azzal a szegényes, kopár Názárettel, aki vagyunk, s ahonnét „nem jött soha semmi jó”. Hogy most majd jöjjön. Ha egy kicsit mi is igyekszünk. Rónay György Törékeny embersorsban „Mert érettünk született a kisded csecsemő, az örökkévaló Isten”. (Karácsony görög liturgiájából) Körülvesz most a pólya, jászol, körülölel, de lehatárol, holnap pedig kereszt szögez le, átfog ember­ létünk keresztje. Kimondod végérvényesen a földöntúlit földi szóban, a végesben a végtelent, Istent törékeny embersorsban, hogy megtaláljunk téged. Isten, megújuló döntéseinkben, a zárt idő megannyi foglya, szabadságunk jármába fogva, hordozzunk. Befogadhatatlan, hitben, észbontó áldozatban, a szeretet kockázatában, légy létezésünk láthatára! Cselényi István Gábor költő a betlehembenK­armos István költő éppen olyan váratlanul távozott, fiatalon, mint amilyen villám­gyorsak voltak ötletei, játékos­sága. A szigetközi táj derűjét, színeit — egy kissé a népköl­tészetét is — hozta az irodalom­ba. Bármerre járt, visszavágyott oda. ... támasztva váltam Szent Lajos-sziget öreg falának, szekérutakat hömpölygetett időm Miasszonyunk Katedrálisa fölött, déli tengert Mecsér és Miklós és Lébény között, ahová visszamenni volna jó. — A Móra Ferenc Ifjúsági Könyv­kiadónál „Egy szénatom kalan­dozásai” című gyermekmese­­könyvem készült és Kormos Ist­ván főlektorral erről beszélget­tünk, amikor váratlanul elmesél­te, hogy kicsi gyermekkorában, valahol a­ Szigetköz tájain, Mik­­lós-tanyán, akkora betlehemet hordoztak házról-házra karácsony tájban, hogy ő mint kisgyerek, fehér kisingben a szegényes ru­hája fölött — belefért és Kis­­jézusként szerepelt. Az 1940-es évek táján történhetett ez, a há­borúra hajló években. Az 1970- es években kerestük a tanyát, de elsöpörte azt a háború ösz­­szes zsellérnépével együtt, akik szétszóródtak onnét. A környező falvakban kutattuk tovább a ré­gi betlehemes játékot. Töredé­kek jönnek elő, és él az emléke annak is, hogy valóban igazi kis­gyerek szerepelt a nagy betlehe­mes szekrényben, Kisjézus szere­pében ... Idős Németh Ferenc bátyánk Mecsér községben el­mondta azt az éneket, amelyet a betlehemesek daloltak, vallo­mása szerint már az 1800-as évek folyamán és szép dallamával él még a tájon ma is: Betlehem, Betlehem, A te határidban Érkezett Mária Rongyos istállóba. Ott ülvén a szénán, Mint árva gilice, Magát elkészítvén A boldog szülésre. Mindenhol azt mondják: Nem adhatok szállást, Mert sok vendégem van, Bé nem fér senki más! Oh, boldog Betlehem, Áldások városa, Mert ott született meg Az Istennek Fia! A balladás hangulatú éneket vidámabb követte a betleheme­sek ajkán: Betlehemnek határában nagy fényesség támadott, Mennyei szózat hallatszott: Ne féljetek, pásztorok! Föleszméltem ezen szóra, Mondogatták: Itt az óra! Induljunk, hogy odaérjünk holnapra virradóra! H­ónapok, sőt évek telnek, amíg egy-egy újabb részlet előke­rül a régi betlehemesek szöve­géből, énekeiből és Mecsérről el­küldi öregbetűs írását idősebb Németh Feri bátyánk, ilyenféle biztatással: „Tudom, nagyon megvárakoztattam, de azért ami késik az nem múlik, mindig azt szoktam mondani, hogy várt leány várt nyer.” Az öreg dal­tudó és a fiatalon eltávozott köl­tő emlékei így fonódnak össze a Szigetközben. Sokszor azt gon­doltam, hogy Kormos Pista-i já­tékos képzelet volt a betlehemes szekrényben ülő, élő kisjézusos népi játék, de a hagyomány is igazolni látszik azt. „Tekintsünk vissza, az apátlan-anyátlan a vi­lágra hagyott fiú, az ostorozott szívű költő győzni tudott, mert nem volt mit vesztenie” — mond­ta a sírnál Nagy László. Szemé­ben amiszent: a szegények pusz­takalácsa, az édes Betlehem-áb­ránd, pengővel, forinttal nem mérhető. . Volly István Mária köszöntése Estefelé a názáreti házra gondolok. Köszöntlek, Asszonyom! Sokféle munkád, gondjaid ki látta? József, az ács és néhány hű rokon. Nehéz korsóval vízért jársz a kútra — néha mosolyogsz titkon, hallgatag — kenyeret sütsz a betlehemi útra s mozdul a gyermek szived alatt. Így látlak, míg a zsibbadt esti csöndbe a vágyam hozzád vezet, mint késett vendég, félve úgy köszönt be s te feléje nyújtod megáldott kezed. Barsy Irma Új Ember 3

Next