Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)

1980-01-06 / 1. (1748.) szám

K A „MIÉRT?”-JEINK MEGFOGYATKOZÁSÁRÓL. A gyermekkorból az érettség legmagasabb csúcsaira a „miértek” lépcsőfokain kapaszkodunk fel. A szellemi érelmeszesedés legbiztosabb jelének tekinthető, amikor már kérdezni is elfelejtünk. Vajon csupán a lelki elöregedés számlájára írható-e, amiért az emberélet útjának felén túl a kérdéseink megfogyatkoznak? Akadnak, akik a folytonosan változó és egyre szaporodó válaszokkal magyarázzák ezt a tünetet. A Szentírás és néhány más, akár szentírásnak is tekinthető könyv, erősítgeti bennem a sejtelmet, hogy elérkezhet életünkben az a korszak is amikor már nem a „miértek” izgatják az embert. Az élet és halál, a jó és a rossz és a többi, húsba-vérbe vágó kérdések nem „miértek” formájában jelentkeznek, hanem a döntésünket várják. A kérdések az értelem tapintásai. Az ember azonban nemcsak a fejével tájékozódhat a világ dolgaiban. Halála előtt, az örökkévalóság és az Isten közelségének tudatában még Aquinói Szent Tamás is pelyvának tartotta valamennyi írását. „Búcsú a szavaktól” című versében Sík Sándor is valami hasonlóra vezet rá: „Nézd ama bölcs hajdani remetéket, / kik kinőtték az emberi beszédet. / S elvonulván barlanguk éjjelébe / Némán merültek a lét tengerébe.” Kinőni az emberi beszédet pedig nem a szellem megfáradása, hanem az ember új dimenzióba való érkezése. (t. a.) KATOLIKUS SZEMMEL „ISTEN EMBERRÉ LETT!” — Ez a kijelentés a keresztény tanúságtétel magva. Minden más vallás és filozófia számára ellentmondásos ez a tétel. A megtestesülés igazsága emeli ki a kereszténységet minden más világnézetből és hitvallásból — írja Hans Urs von Balthasar. — Mert itt nemcsak arról van szó, hogy Isten a „Mindennevűi” és a „Megnevezhetetlen”, itt vagy ott láthatóvá, jelenlevővé válik, hanem arról, hogy akit az Írás „Mindennek” nevez (vö. Sir 43, 27), az önmagát egyszer s mindenkorra azonosnak jelenti ki a világmindenség parányi lakójával. Azzal a személlyel, aki majd megnövekedve olyan kizárólagos kijelentéseket tesz, mint hogy „Én vagyok az Ajtó’’... (Jn 10, 7) és „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni” (Mt 11, 27). A megtestesülés titkából azt is megtudtuk, hogy az az ember nemcsak egy parányi élőlény, hanem „Isten képmása”. Az ember tud arról, hogy „nem ő az Isten”, de azt is tudja, hogy „Istenből való”. Ebben az alapélményben döbben rá igazi felelősségére és arra, hogy csak a tudatos Istenhez fordulásában teljesedhet be emberi élete. (Szeli) DRAMATIS PERSONAE. Régi színdarabok elején olvashattuk: „Dramatis personae” — a dráma szereplői. Ma egyszerűen: „Személyek”. Ezek a legérdekesebbek az egész drámában: a személyek, a szereplők, hogy kik fognak játszani? Azt lehetne mondani, nem is a szöveg a fontos, hanem a személyek. Hacsak nem papiros figurák, vagy pusztán szócsövek. A cselekmény elhalványul, de a figurák megmaradnak. Hamlet családi zűrzavara már nem is érdekes, de a monológ, Hamlet megjegyzései örökké fényesek maradnak. A „személyek” már kissé tartalomjegyzéke az egész darabnak; bennünk, nézőkben, ők fognak továbbélni. Vannak közöttünk állandóan visszatérő — majdnem ezt mondtam: hazatérő lelkek, vezéregyéniségek; ezek a legkiválóbbak. Olyanok, mint Becket Tamás, aki végigcsinálja, amit vállalt, Jeanne d’Arc, az Istentől megszállt parasztlány, Morus Tamás, a bölcs, a jó — őket nem lehet elfelejteni, minden korszak újra előveszi és újra értékeli őket. Az igazi személyiség el nem veszthető. Keresztes János az önkéntes és tökéletes önmegtagadást hirdeti, de íme, ő maga is hallatlanul egyéni, lírai költő és misztikus szent. Az egyéniséget legfeljebb elnyomni lehet, de csak félember, akit le is lehet győzni. Csak mi magunk veszíthetjük el arcunkat. De lehet-e minden szereplőt szeretni? „Költő vagy, csupa szeretet — de szereted a legyeket?” Nagy és híres emberek éltek és élnek közöttünk, akiknek jelleméről jobb nem beszélni. Mert ne feledjük: nagyság és erkölcs nemegyszer távházasságban élnek. Mégis azt hiszem, bűnök és botlások között óriási lehet a különbség. Megszerethetünk nagy bűnösöket, megbocsáthatunk nagy kisiklásokat, szerethetjük, aki a drámában elesett és valahol megütötte magát; a szenvedélyek nagyon is emberi, sajnálatra méltó áldozatait. De van, akit nehezen tudunk szeretni; azt, aki megszegte a becsületkódex, az emberi magatartás, a húsba vérbe írt törvény szabályait. Régente becsületkódexnek hívtuk, sohasem hazudni, föltétlenül becsületesnek lenni pénz dolgában, általában mentesnek maradni az alacsony indulatoktól, mint: irigység, tolakodás törtetés, mások méltánytalan lebecslése, stb. Ők a drámának negatív alakjai. Bűnöket meg tudunk bocsátani, de aljasságot, alapvető embertelenséget nem. Az ilyen vétség, Babits szerint, visszamenőleg is leromlaszthatja ítéletünket. (Sz. L.) DUKE ELLINGTON, A DZSESSZKIRÁLY önéletrajza nemrég jelent meg magyar nyelven, „Mindenem a muzsika” címmel, a Gondolat Kiadó gondozásában. A század egyik legkiemelkedőbb és leghíresebb dzsesszkomponistájának és zenekarvezetőjének vallomásai nemcsak hosszú életpályájának állomásairól, utazásairól, kortársairól szólnak, hanem belső világáról, intim gondolatairól, muzsikával és muzsikába oltott hitéről is számot adnak. Gyakran mutatott be egyházi zenés hangversenyt amerikai templomokban, hogy „nyíltan is elmondhassa, amit eddig csak térden állva, magában mondott”. Az alábbiakban a könyv hitvallásaiból idézünk: „Az ember csak részben élvezi a bölcsességet — minden bölcsességnek letéteményese, egyedül Ö. Istennél a tökéletes megértés. Vannak sokan, akik több nyelven beszélnek. Mindenki a maga nyelvén imádkozik, és nincs nyelv, amelyet Isten meg ne értene... Afféle kifutófiúnak tekintem magamat, és üzeneteket kézbesítenék; nem olyanokat, akik Istennek hírét sem hallották, hanem azoknak, akik többé-kevésbé az egyház iránymutatásával nevelkedtek. Néha találkozunk olyanokkal, akik — úgy mondják — nem hisznek. A világért sem szeretném ezt szemenszedett hazugságnak minősíteni — véleményem szerint az efféle kijelentésekkel pusztán a divatnak hódolnak, mert valaki, aki alantasabb náluk, eltorzította a gondolkodásukat, valaki, akit a rögeszméje arra ösztönöz, hogy másokkal térdet hajtasson az istentagadás kultusza előtt. Sötétben vihorásznak, s közben remegnek félelmükben .. „Legjobbik énem egyházi zenét ír és játszik, és gondoskodik arról, hogy őszinte legyek magamhoz. Legjobbik énem imádkozik mások egészségéért és életéért — és a többiek bocsánatáért.” A kötet végén intejúkérdésekre válaszol. „Mit jelent önnek Isten?", — Isten? Egy az Isten — csak ennyit. „Hisz Istenben?” — Hiszek. Azért adok annyi egyházi hangversenyt. „Mi az ön szemében a szeretet?” — A szeretet leírhatatlan és feltétel nélküli. Ezerfélét mondhatnék, ami nem, de egyet sem, ami igen. Vagy megvan az emberben, vagy nincs; nincsen rá bizonyíték. „Istenen kívül ki élteti?” — Rajta kívül senki. Hogy boldogulna az ember Isten nélkül? Kidobott fenyő A kő — az építők eldobták — az épületben most sarokkő. Mindez nagy Építészünk terve: csodát művelt szemünk láttára. Zsolt, 17, 22 Friedrich Dürrenmatt egyik novellája egy polgári vénasszonyról beszél, aki nem tud beletörődni abba, hogy elmúlt már karácsony, s a karácsonyfát le kéne már szedni. Környezete kímélni akarja a habókos, fenyőfamániás nagyanyát, ezért kicserélgeti az elhamvadó gyertyákat a fán, újakkal pótolja a lekopott díszeket, a megroskadt ajándékokat, s hogy teljes legyen az illúzió, egykori környezetét viaszfigurákkal helyettesítik. A való és változó világ helyett hazug állandóságba züllik a bekerített, miniatűr világ. Bezzeg nem így a pestiek! Szilveszterre nemcsak fülsiketítő trombiták lepik el az utcákat, hanem a kifosztott és kidobott karácsonyfák is. Rendszerető emberek talán összekupacolják egyegy terecskén, jobbára azonban ott kornyadoznak, piszkolódnak és foszladoznak a csatornanyílások bűzében s a szemeteskukák árnyékában, mert ritkán férnek beléjük, így járt ez a kis fenyő is. Gyökerestül vette valaki a vásárcsarnokban, ültette cserépbe, körülzengte a család a szentestén, aztán a torkosok lecsenték róla apránként a csokoládét, a zselét, pörkölte a színes csillagszóró, nyomasztotta a mandarin és műtoboz — megünnepelték. Aztán — magára hagyták. Megunták, leszedték maradék díszeit. Helye nem volt már a lakásban, kihajították. Ki az útszélre, csupaszon, földlabdája se gömbölyödött köréje. Laci öcsém egyik este megbotlott benne, gyökerén megakadt a szeme,, fölemelte, megtetszett, hazavitte, megtisztogatta a portól, sártól, maszattól, elültette kertjében megtrágyázta, tövét megtömködte. Aztán sorsára bízta, hátha. S a fácska hálás volt azért, mert tetszhalott sorsából, „klinikai halálá”-ból kiemeltek. Előbb bizonytalanul, félve kandikálva a világba, a téli fagyot átdideregve, a böjti szeleket tűrve, március csalók és cirógatását furcsállva, áprilisi szeszélyeit elviselve, május melegét elfogadta, s aztán megeredt. Kifakadt. Lombosodni kezdett. Évek folyamán terebélyes fává erősödött. Legnagyobbá, legpompásabbá, leginkább csodálni valóvá a veteményes- és gyümölcsöskertben. Mit csinál most a fa? Gyönyörűen idomul a közeghez, melyben él, lubickol, ünnepel. Áll néhány lépésre a ház falától, árnyékával kijelöli a terepet a moháknak. Nem áll útjába a virágágyásoknak. A köréje húzott körben ágaskodik. Nem irigykedik csengő szőlőfürtre, cirmos almára, piros ajkú málnára, örömük az ő öröme. Laci szorgalmára feslő hajtásokkal felel. Senkitől nem vesz el semmit, adja, amije van. Karácsony békéje pattog az ágain, hópamacsból angyalhaj domborodik fürtjein. Látszólag rokontalan az újpesti telepen, valójában testvére a lomnici fenyveseknek. Talán onnan is érkezett valaha és léte visszakiált a rengeteg élőkhöz. Jelenléte mindig karácsonyt jelez egy csepp szigeten. Ellenpárja, cáfolata a dürrenmatti eszelős vénségnek. Hajdúk János Film készült a Szentatya lengyelországi útjáról, melyet Andrzej Trzos-Rastawiecki lengyel filmrendező készített a Vatikán megrendelésére. Az egész estét betöltő dokumentumfilmet a lengyel filmhét keretében december elején mutatták be Bécsben. A technikai eszközökről a lengyel állami filmgyártás gondoskodott. Utolsó utazás Irta: Bánk József érsek-püspök * A II. Vatikáni Zsinat századunk legnagyobb egyházi eseménye volt. Még hosszú évtizedekbe telik, amíg üdvös határozatai virágba szökkennek. Boldog vagyok, hogy a világegyház e nagyszerű szimpozionján a harmadik és negyedik ülésszakon magam is aktívan részt vehettem, a több mint 2500 püspökkel együtt. A Zsinat elnökségében 12 bíboros foglalt helyet a világ különböző tájairól (a 12 apostol mintájára). A Zsinat munkáját, a tárgyalásokat négy moderátor-bíboros vezette. (Talán éppen a 4 evangélista jelképeként.) A 4 bíboros: Agagiani kuriális örmény bíboros, Tiflisz szülötte, Lercaro bolognai olasz bíboros, Julius Döpfner müncheni bíboros és Leo Suenens brüsszeli belga bíboros. Mindennap más-más moderátorbíboros vezette a tárgyalást. Minden zsinati atya csak tíz percig beszélhetett. Ellenkező esetben a moderátor szigorúan lecsengette az előadót, így egy délelőtt igen sokan szóhoz juthattak. A négy moderátor-bíboros közül Suenens bíboros emelkedett ki. A Domus Mariae római székházban, egy fedél alatt laktunk a brazil püspökkel, Suenens bíborossal személyesen is megismerkedhettünk, amikor előadást tartott a zsinati atyáknak. Az egyik újság így jellemezte: „Lojális, az igazság bátor megvallásában, nyitott az ökumené (keresztény egység) felé, alkotó szellem könyveiben és jövőbe tekintő az egyház és a társadalom viszonyának elemzésében ” De úgy tűnik, saját belga egyházmegyéje szűk volt számára. Ezért járta a nagyvilágot . .. Sokat utazott és a különböző kontinenseken tartott konferenciáival, előadásaival, új hangvételű könyveivel világhírt szerzett magának. Missziós bíboros-érsek volt, aki talán többet volt távol, mint otthon . . . Elérkezett azonban számára is a kritikus kor, a 75. év. Főleg a fiatal zsinati atyák, a progresszív szektusok, szakértők sugalmazására erőteljesen sürgették az egyház és a Római Kúria megfiatalítását. A püspök lelkipásztori feladatairól szóló Christus Dominus kezdetű zsinati határozat a fenti kívánságnak megfelelően így intézkedik: „Mivel a püspökök lelkipásztori feladata oly fontos és súlyos, igen komoly velük szemben a kérés, hogy a megyéspüspökök és mások is, akik a jog szerint az ő soraikba tartoznak, ha előrehaladott koruk vagy más alapos ok miatt nem egészen alkalmasak már hivataluk betöltésére, akár saját elhatározásukból, akár az illetékes felsőbbség felszólítására nyújtsák be lemondásukat tisztségükről. Az illetékes felsőbbség viszont, ha azt elfogadta, a lemondottak illő ellátásáról és a nekik kijáró különleges jogukról intézkedni fog.” (NIr. 2.) Ennek alapján minden megyéspüspök 75. életévének betöltésével köteles fölajánlani lemondását a pápának. A lemondással kapcsolatban a pápa háromféle módon járhat el: Vagy elfogadja a lemondást és új püspököt nevez ki a lemondott helyébe (aki régi címét megtartja, pl. ny. érsek); vagy nem fogadja el a benyújtott lemondást, mivel az illetőt még kánoni kora ellenére is alkalmasnak ítéli az egyházmegye felelősségteljes kormányzására. A harmadik megoldás az, hogy az idős vagy esetleg beteg püspök mellé a pápa utódlási joggal kisegítőt, ún. condiutort ad és így kellőképpen gondoskodik az egyházmegye ellátásáról. Az Osservatore Romano szinte napnap után hozza a fölmentések hírét. Mégis világszerteföltűnést keltett, hogy pl., amint Altrink utrechti bíboros lemondását VI. Pál pápa minden megjegyzés nélkül elfogadta, úgy II. János Pál pápa sem ragaszkodott Suenens bíboros-érsek további egyházmegyei működéséhez. Elfogadta lemondását. Carl-Heinz Fleckenstein érdekes könyvet írt Suenens bíborosról ezzel a címmel: „Für die Kirche von Morgen. Im Gespräch mit Kardinal Leon Suenens.” Ebből a beszélgetésből közlünk most néhány részletet. Az egyik kérdés így szól: Mit csinál a közeljövőben bíboros úr? Válasz: „Munkám lényegileg ökumenikus (keresztény egységre törekvés) és Máriás lesz. Továbbra is az egyház megújhodása érdekében iraki Több újság már fölkért munkatársnak. Sok utazás is van a programomon. Ezen kívül megmaradnak a Római Kongregációkban eddig is viselt funkcióim." A julasik kérdés: Mikor vonul végleg nyugalomba? Erre ő így válaszolt: „Egyáltalán nem gondolok rá, amíg egészséges vagyok. Most már látom, milyen új munkaterületek nyílnak meg előttem. Pl. a következő évben konferenciákat tartok Ausztráliában és Új-Zélandban, ahol különböző találkozásokra is sor kerül. Több fölkérést le kellett mondanom, mert mostani munkám mág erősen igénybe vesz. A határidőnaplóm 1l2-ig teljesen betelt. Azután úgy hiszem, lassan itt lesz az ideje, hogy az „utolsó utazásra” gondoljak. Kérdés: És mit vár Ön ettől az utazástól? A bíboros így felelt: „Mindent! Ha a halál után semmire sem kellene várnom, értelmetlenné válna számomra az élet. Sem a szenvedést, sem a szeretetet nem tudnám megérteni. Mert ezt a két valóságot csak az örökkévalóság fényében tudom látni. Értelmetlen és abszurd szenvedést nem tudok elképzelni. A fájdalom nem az utolsó szó! Csupán, mint vajúdás érthető meg. Mivel a földi élet végül is csak előkészület és újoncidő az örökkévalóságra, és minden sötétség ellenére is csak a fénysugarakat látom, amelyek életem minden eseményét, megvilágítják, és a szeretet által megmagyarázzák. Ezt a szeretet kerestem én mindig. Csak így, az örökkévalóság egyik előfeltételeként tudom azt felfogni, mert az ember ösztönösen elutasítja, hogy csupán ideigóráig szeressen, és őt is szeressék. Az igazi szeretet örökkévalóságra törekszik! Figyelmeztetés ez az élet győzelmére a halál felett. Az egyetlenjövőt, amelyre várakozom, fénynek és világosságnak, örömnek, és minden vágyam beteljesülésének látom. Amikor Leon Bloy haldoklott, feltették neki a kérdést: „Mit érez ebben a pillanatban?” „Mérhetetlen kíváncsiságot” — válaszolta. Én azt óhajtom, hogy az én válaszom így hangozzék: „Mérhetetlen bizalmat Istenben.” A Az Úr anyja Ha elmélyülünk Isten megtestesülésének misztériumában és igazi emberségének szemléletében, törvényszerű követelmény, hogy Máriáról is gondolkodjunk, mit jelent az ő rendkívüli anyasága. Mária istenanyaságának a dogmája evidenciában tartja Krisztus emberségének a valóságát. Ha Máriát Isten anyjának nevezzük, azt akarjuk, mondani, hogy Isten teljesen a mi emberi testünkben testesült meg, igazi emberi anyja volt, és igazi emberi fiú volt, emberi családban. Ebben a szemléletben jogunkban áll, sőt kötelességünk képet alkotni arról, milyen is valóban Mária anyasága. Nem szükséges, hogy Máriában a misztérium ismeretének a tökéletességét keressük, kezdettől fogva. Mária tökéletessége ugyanis nem a misztérium, teljes ismeretében állott, hanem abban a biztos hitben, hogy ebben a misztériumban maga az Isten jelenik meg. Max Thurian: Mária, Isten anyja.