Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)
1980-06-01 / 22. (1769.) szám
bnn II. János Pál pápa 1980 húsvétján apostoli levelet intézett a magyar egyházhoz a katekézisről, „arról az elsőrendűen fontos lelkipásztori tevékenységről, amely nélkül az egyház élete és fejlődése valójában elképzelhetetlen.” A pápai íráshoz nem szeretnék sem kommentárt, sem külön buzdítást fűzni, csupán a gazdag tartalom hátterére kívánnék rávilágítani. A KATEKÉZIS vagyis a hitoktatás magában foglalja a gyermekeknek a hitben való megalapozását és a felnőttek számára a mindenkori igehirdetést. Korunk megfogyatkozott hitében! Minden változó, átmeneti kornak velejárója a régi életformák meglazulása és új, eligazító alapok keresése. A mai nagy történelmi és társadalmi átalakulások, az egyre jobban észlelhető kultúrkrízis jelenségei, a szekularizáció, az elvilágiasodás még mindig tartó folyamata nem kevesekben megingatták a hitet és az egyházhoz való tartozás értelmét. Az egyház e tények megvizsgálására és a hibák orvoslására egybehívta a II. Vatikáni Zsinatot. A pápai levél tartalmazza azokat a tanítási , szemléleti elemeket, amelyek az egyház megújított életét kívánják biztosítani. Az első: Krisztus középpontisága. A megtestesült Igét, Isten Fiát kell újból átadni az embereknek, és a világot és minden mást erre vonatkoztatni. Krisztus megtartása az egyház közösségének feladata és így maga a katekézis, a hittan tanítása is az egész egyház felelősségével kell, hogy történjék. A második alapvető szempont: a zsinat a vallás, a keresztény hit személyes jellegét kívánta kidomborítani. A hit nem csupán ismeret és tudás, hanem ezek föltételezésével élet, eleven kapcsolat Isten legbensőbb életével. A katekézis az az út, melynek lehetővé kell tennie az élő találkozást Krisztus személyével. A Szentatya levelében utal „Catechesi tradendae” kezdetű buzdítására, amelyben megjelölte a katekézis néhány új útját és módszerét: „Tömegkommunikációs eszközök, zarándoklatok, bibliakörök, karitatív csoportok, imacsoportok, a keresztény reflexió csoportjai.” Ugyancsak a világegyház feje mondja, hogy emlékeztetett az egyházi bázisközösségek jelentőségére és tevékenységére is. El kell fogadnunk, hogy a pápa írása szerint az egyházi bázisközösségek összejövetelei a hit átadásának, a hitből való éltetésnek, a hit megőrzésének új katechétikai eszközei. Ezt az új lehetőséget, vagy új utat nyitotta meg a II. Vatikáni Zsinat megújított egyházképe. MIÉRT KELLENEK BÁZISOK? A kérdésre csak akkor kapunk választ, ha sikerül a bázis fogalmát tisztázni. Sok vita volt e körül, most azonban már tisztázottnak mondható a fogalom jelentése. Amikor ma bázisokról beszélünk, ne jusson eszünkbe sem valamilyen régi egyházi egyesület képzete, semmiféle mozgalmi szervezet vagy sejt. Csoportokban, különböző osztályokban tanítottuk azelőtt is a hittant, mégsem beszéltünk bázisokról Bázisról szoros értelemben akkor beszélünk, ha egy csoportnak akárhány emberből, férfiből, nőből, ifjúból vagy leányból áll, vagy vegyes összetételből, személyes kapcsolata van a lelkivezetőhöz és még inkább személyes kapcsolat áll fönn egymás között. Ez talán a legfontosabb vonás! A második feltétel az, hogy a csoport, igazi közösséget képezzen és közösségi legyen a célkitűzése és tevékenysége egymás útjának egyengetésében a mélyebb, tartalmasabb evangéliumi élethez. A II. Vatikáni Zsinat reformzsinat volt. Meg akarta újítani az egyházi életet és ezt azzal kívánta elérni, hogy visszatért az evangéliumi alapokhoz, az első századok keresztény életének egyszerű vonásaihoz. Mi is valljuk azt, hogy az egyházban még mindig nagy változásokra van szükség. Ha erről az oldalról nézünk ma az egyház életébe, akkor valamilyen fajta kettősség tűnik föl. Az egyik oldalon mintha a régi, az elavult lényegtelen formák még mindig tartanák magukat és meg is akarják magukat őrizni és erősíteni a tradicionalisták erőfeszítéseiben, de ugyanakkor kétségtelenül ellenállhatatlan erővel feltörőben van az új, azok az új vonások, amelyek a zsinat alapján rajzolódnak ki az egyház arculatára. Az egyházközségi báziscsoportok az utóbbi irányzatot képviselik, és ezért, lehetnek biztosak öntudatuk meghatározásában és a célkitűzéseiben, mert az idők jeleit követik. Hogy átalakuló társadalomban élünk, annak jele az is, hogy valamiféle keresés indult meg. Vallási szempontból is úgy érzik sokan, hogy nem voltunk életszerűést vallási felfogásunkban vagy általában életszemléletünkben. Jellemző továbbá a mai emberre, hogy mindenfajta igazság mélyről érdekli a társadalomszemléletében a szociális igazságosság híve. Ezzel függ össze bizonyos radikalizmus és sokszor kimondott forradalmisága is. És végül ami egészen újszerű, az ember nem egyedül, hanem tárnákkal együtt közösségben kíván új útra lépni. A bázisközösségekben mindezek kifejezésre jutnak. A bázis alapot, gyökeret, fordarást jelent. Bázisközösségek tehátalapközösségek, olyan csoportok, amelyek tevékenységükkel az egyházi élet teljesebb, elevenebb, főleg a mai körülményeknek megfelelőbb megvalósítására törekszenek. Létrehozó és éltető elemük az evangéliumi tartalomban Jézus Krisztus személyével való azonosulás és a Szentlélek egybekötő kegyelmi erejében, a társaknak és így minden embernek testvéri átölelése. A mai fiatalok, akik általában bázis után vágyódnak, az evangéliumban található lényeges egyházat keresik, amely választ tud adni a mai ember kérdéseire. Tehát az evangélium bázisára való visszatérés annyit jelent, hogy megkérdezzük, mit tartalmaz, az evangélium, vagy mit tartalmaz Krisztus tanítása a mai ember számára? A bázisok mögött annak a fölismerése is áll, hogy az ember a maga történelmi alkatában, a világhoz való viszonyában és életkörülményeiben állandóan változik. A mai embernek a sorskérdései lebegnek főleg a fiatalok előtt, akiknek sokszor csodálatos megérzésük van a holnap iránt. A bázisokban tehát mélyebb, igazibb, maibb igazságkeresésről van szó és mivel oblam mélyre tudnak menni az új keresések, feltétlenül rábukkannak a társadalmi alapkérdésekre is. Megérzik és fel akarják oldani a mai emberiség nagy szociális ellentéteit, feszültségeit. A letűnt kor individualista, önző és „én”-es volt. A mai bázistörekvések a közösségben látják azt az erőt, amely nemcsak megment, hanem mélyíteni is tud. Közösségi korszakban, a kollektívám nagy erőfeszítéseiben állunk és ez nemcsak szélesedést, hanem egyúttal mélyülést is jelent. A másik emberrel együtt, annak összerejével, összadottságával, a sok ember adottságával együtt többet látunk, többet érzünk, többet akarhatunk. A HOLNAP EGYHÁZA FELÉ. A bázisokban megindult a keresés és a mélyülés. Azonban nem fordulhat e nemes törekvés az egyház mai teljessége és belső integritása ellen, nem lehet feszítőerő olyan értelemben, hogy veszélybe hozza a többieket, a sokakat, az egészet, „akik még nem tudnak forradalmian lépni.” Az egyházi bázisközösségeknek építőerőnek kellene lenniök a jobb felé sodródás útján. Minden átalakulásnál kikerülhetetlen az ütközés, a szembenállás és a kritika jelentkezése, féligazságok kiélezése és rosszra való felhasználása. Radikális hangok és forradalmi nekibuzdulások nálunk is előfordulnak. Hangzott el nálunk is olyan, hogy ellentét van a fönnálló egyházi rend, főleg a püspökök és a papok egyháza és az evangéliumi egyház között. Mintha az evangéliumi egyház más lenne, mint a Krisztus Urunktól alapított látható, intézményes egyház, amelynek az élén a római pápa és a püspökök közössége áll. A problémákat csak akkor látjuk tisztán, ha egymás mellé állítjuk a kettősségeket, a szembenállásokat, más szóval a pozitív és negatív elemeket. E kettősség figyelembevétele a mai bázisközösségek megítélésében fennállt már akkor is, amikor VIPót páva Rómában a magyar püspökök vatikáni látogatása alkalmával (1977), élesen világított rá egyrészt a követendő teológiai elvekre, másrészt az egyházi integritás érdekében a püspökök felelősségére a gyakorlati megvalósítás vonalán. A pápa akkor azt mondotta: minden mélyebbre menő keresés jó,ele az egyház szempontjából a bázistörekvéseknek akkor van jelentőségük és értelmük, ha az egyházon belül maradva alávetik magukat a hivatalos egyház ítéletének, meglátásainak, irányításának. Ezt fogalmazta meg II. János Pál pápa is hozzánk írt levelében. A bázisok akkor vannak helyes úton, ha egységben maradnak a helyi egyházzal és az egyetemes egyházzal. Csak ez az egység mentheti meg őket az elszigetelődés veszélyétől és attól az önámítástól, hogy csak ők képviselik Krisztus igazi egyházát. Mindezek feltétele a közösség azokkal a pásztorokkal, akiket Krisztus az egyetemes egyház élére állított, és hallgatnak a tanítóhivatalra, amelyben a Szentlélekisten tevékenykedik. Az előremenetel biztosítékai a felelősségtudat, a buzgóság és az apostoli missziós elkötelezettség minden ember számára. Ez magába foglalja, hogy tisztában vannak a kor spirituális és szociális feladataival is. A mai mozgalmi megnyilvánulásokban a lélektani veszély tulajdonképpen abban rejlik, hogy sokan az evangélium egyedüli letéteményesének érzik magukat, azt gondolván, hogy az az evangelizálás mai és modern, amit ők művelnek. A pápai levél még felhívja a figyelmet arra, hogy az igazán mély eligazító erő csak Isten szava lehet a maga sértetlen valódiságában, ezért is kell kerülni a politikai polarizálódást, vagy a mai divatos teológiák meggondolatlan követését. Ahol rendszeresen kontesztálnak, szembehelyezkednek és végletes kritikák felé hajlanak, s mindezt félrevezetően az igazság jelszavával és a pozitív együttműködés propagandájával teszik, ott nem élet, hanem hervadás indul meg. Végül a Szentatya még arra is felhívja a figyelmet, ha e törekvések és a már létrejött bázisok nem maradnak egységesek, állandóan a szektásság veszélye fenyegeti őket. .Ha A PÁPAI LEVÉL őszinte szándékát, mély tartalmát és aggódó intelmeit mélységes jelentőségükben nézzük, akkor meg kell állapítanunk, hogy a Magyar Püspöki Kar eddigi magatartása és intézkedéssorozata indokolt volt annál is inkább, mert a nálunk tevékenykedő egyházi csoportok némelyikénél az említett túlzásokat, a különállás keresését, bizonyos szembehelyezkedést a kontesztáló, elmarasztaló kritikával együtt sajnálatosan észlelni lehet. Ezzel kapcsolatban még arra is szabad reflektálnunk, hogy a helyes úton levő csoportok működését tartalmilag és különösen is a mai egyházszemlélet mélyítésével jobban elő kell mozdítanunk. Ugyancsak áll ez a hithirdetés evangéliumi mélyítésére és átélt, belső erővel való előadására. Milyen jó lenne, ha a püspökök maguk is olykor meglátogathatnának egy-egy csoportot. Hogy mi lesz a teendő a pápai levél vétele után, bizonyára új kezdeményezések lesznek láthatók. A Magyar Püspöki Kar a papság nagy többségével és a hívek legszélesebb soraival érzi a felelősséget: a magyar egyházat a II. Vatikáni Zsinattól kijelölt reforméira kell terelni. A megoldás nagy feladatának egyik fogantyúja az Isten kegyelmi segítségén túl annak a fiatalabb papságnak kezében van, amely a kor ütőerén tartja ujjait, amely túlzások és szélsőségek nélkül konstruktíve emel és épít, megérzi a Szentlélek közelségét az egyház mai megújulást kereső akarásában. A jó szándékot senkitől sem szabad elvitatni, még a nem egyeztethető magyarázattal külön utakon járóktól sem éppen úgy, mint ahogyan a Magyar Püspöki Kar nem elítélő, de megintő, inkább elváró és nem elmarasztaló magatartásában sem szabad azt látnunk, mintha a Magyar Püspöki Kar valójában nem törődne a bázisokkal és nem is kívánná, hogy a bázisok újszerű, eddig szokatlan tevékenységet fejtsenek ki. Ezt a negatív beállítást mindenképpen el kell utasítanunk. A Magyar Püspöki Kar a II. Vatikáni Zsinat által kijelölt és a mostani pápától megerősített úton kíván haladni. A háromságas szétüt Isten Csak annyit tudhatunk Istenről, amennyit ő maga elmond. — Isten titkait nem lehet kérdezősködéssel, kutatással kifürkészni, csak szenvedéssel — az alkotás fáradalmaiban, a szeretet önátadó kockázatában és a szent élet tanuságtevő erőfeszítéseiben. Mert Isten a teremtés, a megváltás és a megszentelés művében Atyának, Fiúnak és Szentléleknek mutatkozott. S miközben — benső életét feltárva — megnyilatkozik, az embert mondja ki. Olyan súllyal és olyan értelemben, ahogy csak ő tud fogalmazni. Csak ő, akinek a lényege a szeretet, a kitárulkozás. — Ezért csak úgy beszélhet önmagáról, hogy rólunk is beszél. Kimondja az embert és a világot — és azok lesznek. De nem elégszik meg a puszta léttel, hanem igazi Alkotóként szemléli műveit. Ezért a világ műalkotás és sugallat. Mond nekünk valamit. Ha nem így volna, csak anynyira foglalkoznánk vele, hogy eldönthessük, mi ehető és mi nem. Isten kinyilatkoztató szava önvallomás. Ami annyira őszinte és hiánytalan, annyira a Lét mélyéről forrásozik, hogy isteni személlyé lesz — aki olyannyira nekünk és hozzánk szól, hogy emberré lesz. Azóta tudjuk, hogy Isten nemcsak valahol van, hanem velünk van. S mivel nem a hegyeken trónolva intézett hozzánk szózatot, s nem a felhők mögül leskelődik és jegyez, hanem megszólít és együttműködésünkre számít — méltó válasszal tartozunk neki. S hogy ezt megtehessük, Lelkével szentel meg. A válasz mégsem kötelező. Szembeszállhatunk vele. A sátán a héberben ellenszegülőt jelent. A bűn azonban nem a szabadság jele, hanem arcátlanság: az ingyenes ajándék birtokában az ajándékozó személy elutasítása. Ámde a világ beszédes és sokatmondó —■ mi sem hallgathatunk róla. Ha tehát elfogadjuk megszólítását, beszédünk nem a semmiben elmerülő ember jajkiáltása lesz, hanem válasz, amire mindig figyel valaki. A kinyilatkoztató szó igazolja, hogy a valóság értelmes és jóindulatú, ezért egymásnak is mondhatunk valamit. Ha az ember a háromságos Egyisten képe, akkor nem üdvözülhet egyedül. A Szentháromság azt is jelenti, hogy van tökéletes együttlét. A világból, belőlünk ezért nem halhat ki teljesen az őszinte odafordulás igazsága,mégha számtalanszor gyanúsítjuk is egymást, nem maradhatnak el végleg mellőlünk a támaszadók és lelkesítők, mégha sokan néma megvetéssel nézik is kudarcainkat, s nem lehetnek annyira fenyegetőést a gondok és a félelmek, hogy ne tudna áthatolni rajtuk a tekintetünk , mert az ő alkotása a világ, az ember, akit visszavonhatatlanul, háromszorosan is a magáénak vallott. Giczy György Cserháti József pécsi püspök Az egyházi bázisközösségek „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a bennünk lakó Szentlélek által” (Róm 5,5) Fazekas Lajos versei ,Szavah bűnösndne*h A költő hallgatag, az Isten hallgat, mint szélcsendben a bércek. A szellem csendjében leli nyugalmat most szív, föld, ég, természet. A forrás kiapadt, a folyó sekély. Aria habot nem görget. Szomjas lomb, az éj harmatával élt, s majd küld az éj felhőket. A szavak tiszta forrása kiapadt. Az Evangélium: kút s benne szavak hűvösödnek, az Isten szavai. Hát miért szenved, a világ, szomjazva? A költő szíve belehull a kútba. S az esők mennydörgését hallani. Lélek-társ hatod, Uram, hitemmel kitárom magam Teneked. Ez vagyok hát. Egy ember, aki lélek-tűzzel szeret. Látod, Uram, sorsommal megpecsételtem hitemet, s minden elmúlt napommal immár Hozzád közeledek. Látod, Uram, mindennel megbékítetted szívemet. Ez vagyok hát. Egy ember, aki lélektűzzel szeret. A szenteket az különbözteti meg a többi embertől, hogy ők a fogalmakkal való játék helyett komolyan veszik a valóságot. Úgy érezzük, ez veszélyes, hogy messze vezet, ahová már nem akarunk menni. Isten világa láthatatlan. Elsiklik érzékszerveink elől. Innen már csak egy lépés, s azt is mondhatjuk: nem is létezik, nincs. És ezt a lépést könnyű megtenni. Az emberek nagyobb része meg is teszi. Számukra az az igaz, ami nyilvánvaló, látható, hallható, tapintható. Ebből a szempontból az a teljes élet, amely a lehető legszorosabban kapcsolatban él ezzel a földi világgal. A hit világának az a lényege, hogy Isten világa. Hisszük, hogy van Isten. Ez az abszolút igazság határozza meg a viszonyunkat mindenhez. Doncoeur (Pápay Klára fordítása)