Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)

1980-06-01 / 22. (1769.) szám

b­nn II. János Pál pápa 1980 hús­­vétján apostoli levelet intézett a magyar egyházhoz a katekézisről, „arról az elsőrendűen fontos lelki­pásztori tevékenységről, amely nélkül az egyház élete és fejlődé­se valójában elképzelhetetlen.” A pápai íráshoz nem szeretnék sem kommentárt, sem külön buzdítást fűzni, csupán a gazdag tartalom hátterére kívánnék rávilágítani. A KATEKÉZIS vagyis a hitok­tatás magában foglalja a gyerme­keknek a hitben való megalapozá­sát és a felnőttek számára a min­denkori igehirdetést. Korunk meg­fogyatkozott hitében! Minden vál­tozó, átmeneti kornak velejárója a régi életformák meglazulása és új, eligazító alapok keresése. A mai nagy történelmi és társadalmi át­alakulások, az egyre jobban ész­lelhető kultúrkrízis jelenségei, a szekularizáció, az elvilágiasodás még mindig tartó folyamata nem kevesekben megingatták a hitet és az egyházhoz való tartozás értel­mét. Az egyház e tények megvizs­gálására és a hibák orvoslására egybehívta a II. Vatikáni Zsinatot. A pápai levél tartalmazza azo­kat a tanítási , szemléleti eleme­ket, amelyek az egyház megújított életét kívánják biztosítani. Az el­ső: Krisztus középpontisága. A megtestesült Igét, Isten Fiát kell újból átadni az embereknek, és a világot és minden mást erre vo­natkoztatni. Krisztus megtartása az egyház közösségének feladata és így maga a katekézis, a hittan tanítása is az egész egyház felelős­ségével kell, hogy történjék. A má­sodik alapvető szempont: a zsinat a vallás, a keresztény hit szemé­lyes jellegét kívánta kidomborí­tani. A hit nem csupán ismeret és tudás, hanem ezek föltételezésé­vel élet, eleven kapcsolat Isten legbensőbb életével. A katekézis az az út, melynek lehetővé kell tennie az élő találkozást Krisztus személyével. A Szentatya levelében utal „Ca­­techesi tradendae” kezdetű buzdí­tására, amelyben megjelölte a ka­tekézis néhány új útját és mód­szerét: „Tömegkommunikációs eszközök, zarándoklatok, bibliakö­rök, karitatív csoportok, imacso­portok, a keresztény reflexió cso­portjai.” Ugyancsak a világegyház feje mondja, hogy emlékeztetett az egyházi bázisközösségek jelentősé­gére és tevékenységére is. El kell fogadnunk, hogy a pápa írása sze­rint az egyházi bázisközösségek összejövetelei a hit átadásának, a hitből való éltetésnek, a hit meg­őrzésének új katechétikai eszkö­zei. Ezt az új lehetőséget, vagy új utat nyitotta meg a II. Vatikáni Zsinat megújított egyházképe. MIÉRT KELLENEK BÁZISOK? A kérdésre csak akkor kapunk választ, ha sikerül a bázis fogal­mát tisztázni. Sok vita volt e kö­rül, most azonban már tisztázott­nak mondható a fogalom jelenté­se. Amikor ma bázisokról beszé­lünk, ne jusson eszünkbe sem va­lamilyen régi egyházi egyesület képzete, semmiféle mozgalmi szer­vezet vagy sejt. Csoportokban, kü­lönböző osztályokban tanítottuk azelőtt is a hittant, mégsem be­széltünk bázisokról Bázisról szo­ros értelemben akkor beszélünk, ha egy csoportnak akárhány em­berből, férfiből, nőből, ifjúból vagy leányból áll, vagy vegyes összetételből, személyes kapcsolata van a lelkivezetőhöz és még in­kább személyes kapcsolat áll fönn egymás között. Ez talán a legfon­tosabb vonás! A második feltétel az, hogy a csoport, igazi közössé­get képezzen és közösségi legyen a célkitűzése és tevékenysége egymás útjának egyengetésében a mélyebb, tartalmasabb evangéli­umi élethez. A II. Vatikáni Zsinat reform­zsinat volt. Meg akarta újítani az egyházi életet és ezt azzal kí­vánta elérni, hogy visszatért az evangéliumi alapokhoz, az első századok keresztény életének egyszerű vonásaihoz. Mi is valljuk azt, hogy az egyházban még mindig nagy változásokra van szükség. Ha erről az oldalról nézünk ma az egy­ház életébe, akkor valamilyen fajta kettősség tűnik föl. Az egyik ol­dalon mintha a régi, az elavult lényegtelen formák még mindig tartanák magukat és meg is akarják magukat őrizni és erő­síteni a tradicionalisták erőfeszí­téseiben, de ugyanakkor kétség­telenül ellenállhatatlan erővel feltörőben van az új, azok az új vonások, amelyek a zsinat alap­ján rajzolódnak ki az egyház ar­culatára. Az egyházközségi bázis­­csoportok az utóbbi irányzatot képviselik, és ezért, lehetnek biz­tosak öntudatuk meghatározásá­ban­ és a célkitűzéseiben, mert az idők jeleit követik. Hogy átalakuló társadalomban élünk, annak jele az is, hogy va­lamiféle keresés indult meg. Val­lási szempontból is úgy érzik so­kan, hogy nem voltunk életszerű­ést vallási felfogásunkban vagy általában életszemléletünkben. Jellemző továbbá a mai emberre, hogy mindenfajta igazság mélyről érdekli a társadalomszemléletében a szociális igazságosság híve. Ezzel függ össze bizonyos radi­kalizmus és sokszor kimondott forradalmisága is. És végül ami egészen újszerű, az ember nem egyedül, hanem tárnákkal együtt közösségben kíván új útra lépni. A bázisközösségekben mindezek kifejezésre jutnak.­­ A bázis alapot, gyökeret, ford­arást jelent. Bázisközösségek tehát­­alapközösségek, olyan csoportok, amelyek tevékenységükkel az egyházi élet teljesebb, elevenebb, főleg a mai körülményeknek megfelelőbb megvalósítására tö­rekszenek. Létrehozó és éltető elemük az evangéliumi tartalom­ban Jézus Krisztus személyével való azonosulás és a Szentlélek egybekötő kegyelmi erejében, a társaknak és így minden ember­nek testvéri átölelése. A mai fiatalok, akik általában bázis után vágyódnak, az evangélium­ban található lényeges egyházat keresik, amely választ tud adni a mai ember kérdéseire. Tehát az evangélium bázisára való vissza­térés annyit jelent, hogy megkér­dezzük, mit tartalmaz, az evangé­lium, vagy mit tartalmaz Krisz­tus tanítása a mai ember számá­ra? A bázisok mögött annak a föl­ismerése is áll, hogy az ember a maga történelmi alkatában, a vi­lághoz való viszonyában és élet­­körülményeiben állandóan válto­zik. A mai embernek a sorskér­dései lebegnek főleg a fiatalok előtt, akiknek sokszor csodálatos megérzésük van a holnap iránt. A bázisokban tehát mélyebb, iga­zibb, maibb igazságkeresésről van szó és mivel oblam mélyre tudnak menni az új keresések, feltétle­nül rábukkannak a társadalmi alapkérdésekre is. Megérzik és fel akarják oldani a mai emberiség nagy szociális ellentéteit, feszült­ségeit. A letűnt kor individualista, ön­ző és „én”-es volt. A mai bázis­­törekvések a közösségben látják azt az erőt, amely nemcsak meg­ment, hanem mélyíteni is tud. Közösségi korszakban, a kollek­tívám nagy erőfeszítéseiben ál­lunk és ez nemcsak szélesedést, hanem egyúttal mélyülést is je­lent. A másik emberrel együtt, annak összerejével, összadottsá­­gával, a sok ember adottságával együtt többet látunk, többet ér­zünk, többet akarhatunk. A HOLNAP EGYHÁZA FELÉ. A bázisokban megindult a kere­sés és a mélyülés. Azonban nem fordulhat e nemes törekvés az egyház mai teljessége és belső in­tegritása ellen, nem lehet feszítő­erő olyan értelemben, hogy ve­szélybe hozza a többieket, a soka­kat, az egészet, „akik még nem tudnak forradalmian lépni.” Az egyházi bázisközösségeknek épí­tőerőnek kellene lenniök a jobb felé sodródás útján. Minden átalakulásnál kikerül­hetetlen az ütközés, a szemben­állás és a kritika jelentkezése, féligazságok kiélezése és rosszra való felhasználása. Radikális han­gok és forradalmi nekibuzdulá­sok nálunk is előfordulnak. Hangzott el nálunk is olyan, hogy ellentét van a fönnálló egyházi rend, főleg a püspökök és a pa­pok egyháza és az evangéliumi egyház között. Mintha az evangé­liumi egyház más lenne, mint a Krisztus Urunktól alapított lát­ható, intézményes egyház, amely­nek az élén a római pápa és a püspökök közössége áll. A problémákat csak akkor lá­t­­juk tisztán, ha egymás mellé ál­lítjuk a kettősségeket, a szem­benállásokat, más szóval a pozi­tív és negatív elemeket. E kettős­ség figyelembevétele a mai bázis­közösségek megítélésében fenn­állt már akkor is, amikor VI­­Pót páva Rómában a magyar püspö­kök vatikáni látogatása alkalmá­val (1977), élesen világított rá egyrészt a követendő teológiai el­vekre, másrészt az egyházi integ­ritás érdekében a püspökök fele­lősségére a gyakorlati megvaló­sítás vonalán. A pápa akkor azt mondotta: minden mélyebbre me­nő keresés jó,­ele az egyház szem­pontjából a bázistörekvéseknek akkor van jelentőségük és értel­mük, ha az egyházon belül ma­radva alávetik magukat a hivata­los egyház ítéletének, meglátá­sainak, irányításának. Ezt fogalmazta meg II. János Pál pápa is hozzánk írt levelé­ben. A bázisok akkor vannak hel­­yes úton, ha egységben marad­nak a helyi egyházzal és az egye­temes egyházzal. Csak ez az egy­ség mentheti meg őket az elszi­getelődés veszélyétől és attól az önámítástól, hogy csak ők kép­viselik Krisztus igazi egyházát. Mindezek feltétele a közösség azokkal a pásztorokkal, akiket Krisztus az egyetemes egyház élére állított, és hallgatnak a tanító­hivatalra, amelyben a Szentlélekisten tevékenykedik. Az előremenetel biztosítékai a felelősségtudat, a buzgóság és az apostoli missziós elkötelezett­ség minden ember számára. Ez magába foglalja, hogy tisztában vannak a kor spirituális és szo­ciális feladataival is.­­ A mai mozgalmi megnyilvánulásokban a lélektani veszély tulajdonkép­pen abban rejlik, hogy sokan az evangélium egyedüli letétemé­nyesének érzik magukat, azt gon­dolván, hogy az az evangelizá­­lás mai és modern, amit ők mű­velnek. A pápai levél még fel­hívja a figyelmet arra, hogy az igazán mély eligazító erő csak Isten szava lehet a maga sér­tetlen valódiságában, ezért is kell kerülni a politikai polarizá­lódást, vagy a mai divatos teo­lógiák meggondolatlan követé­sét. Ahol rendszeresen kontesz­­tálnak, szembehelyezkednek és végletes kritikák felé hajlanak, s mindezt félrevezetően az igaz­ság jelszavával és a pozitív együttműködés propagandájával teszik, ott nem élet, hanem her­­vadás indul meg. Végül a Szent­atya még arra is felhívja a fi­gyelmet, ha e törekvések és a már létrejött bázisok nem ma­radnak egységesek, állandóan a szektásság veszélye fenyegeti őket. .Ha A PÁPAI LEVÉL őszinte szándékát, mély tartalmát és aggódó intelmeit mélységes je­lentőségükben nézzük, akkor meg kell állapítanunk, hogy a Magyar Püspöki Kar eddigi ma­gatartása és intézkedéssorozata indokolt volt annál is inkább, mert a nálunk tevékenykedő egyházi csoportok némelyikénél az említett túlzásokat, a külön­állás keresését, bizonyos szem­­behelyezkedést a kontesztáló, el­marasztaló kritikával együtt saj­nálatosan észlelni lehet. Ezzel kapcsolatban még arra is sza­bad reflektálnunk, hogy a helyes úton levő csoportok működését tartalmilag és különösen is a mai egyházszemlélet mélyítésével jobban elő kell mozdítanunk. Ugyancsak áll ez a hithirdetés evangéliumi mélyítésére és át­élt, belső erővel való előadásá­ra. Milyen jó lenne, ha a püs­pökök maguk is olykor megláto­gathatnának egy-egy csoportot. Hogy mi lesz a teendő a pá­pai levél vétele után, bizonyára új kezdeményezések lesznek lát­hatók. A Magyar Püspöki Kar a papság nagy többségével és a hívek legszélesebb soraival érzi a felelősséget: a magyar egyhá­zat a II. Vatikáni Zsinattól ki­jelölt reforméira kell terelni. A megoldás nagy feladatának egyik fogantyúja az Isten kegyelmi segítségén túl annak a fiatalabb papságnak kezében van, amely a kor ütőerén tartja ujjait, amely túlzások és szélsőségek nélkül konstruktíve emel és épít, meg­érzi a Szentlélek közelségét az egyház mai megújulást kereső akarásában. A jó szándékot sen­kitől sem szabad elvitatni, még a nem egyeztethető magyará­zattal külön utakon járóktól sem éppen úgy, mint ahogyan a Magyar Püspöki Kar nem el­ítélő, de megintő, inkább elvá­ró és nem elmarasztaló maga­tartásában sem szabad azt lát­nunk, mintha a Magyar Püspöki Kar valójában nem törődne a bázisokkal és nem is kívánná, hogy a bázisok újszerű, eddig szokatlan tevékenységet fejtse­nek ki. Ezt a negatív beállítást mindenképpen el kell utasíta­nunk. A Magyar Püspöki Kar a II. Vatikáni Zsinat által kijelölt és a mostani pápától megerősí­tett úton kíván haladni. A­ háromságas szétüt Isten Csak annyit tudhatunk Istenről, amennyit ő maga elmond. — Isten titkait nem lehet kérdezősködés­­sel, kutatással kifürkészni, csak szenvedéssel — az alkotás fára­dalmaiban, a szeretet önátadó kockázatában és a szent élet ta­­nuságtevő erőfeszítéseiben. Mert Isten a teremtés, a megváltás és a megszentelés művében Atyának, Fiúnak és Szentléleknek mutat­kozott. S miközben — benső éle­tét feltárva — megnyilatkozik, az embert mondja ki. Olyan súllyal és olyan értelemben, ahogy csak ő tud fogalmazni. Csak ő, akinek a lényege a szeretet, a kitárulko­zás. — Ezért csak úgy beszélhet önmagáról, hogy rólunk is be­szél. Kimondja az embert és a vilá­got — és azok lesznek. De nem elégszik meg a puszta léttel, ha­nem igazi Alkotóként szemléli műveit. Ezért a világ műalkotás és sugallat. Mond nekünk vala­mit. Ha nem így volna, csak any­­nyira foglalkoznánk vele, hogy eldönthessük, mi ehető és mi nem. Isten kinyilatkoztató szava önvallomás. Ami annyira őszinte és hiánytalan, annyira a Lét mé­lyéről forrásozik, hogy isteni sze­méllyé lesz — aki olyannyira ne­künk és hozzánk szól, hogy em­berré lesz. Azóta tudjuk, hogy Is­ten nemcsak valahol van, hanem velünk van. S mivel nem a hegyeken tró­nolva intézett hozzánk szózatot, s nem a felhők mögül leskel­ődik és jegyez, hanem megszólít és együttműködésünkre számít — méltó válasszal tartozunk neki. S hogy ezt megtehessük, Lelkével szentel meg. A válasz mégsem kötelező. Szembeszállhatunk vele. A sátán a héberben ellenszegülőt jelent. A bűn azonban nem a szabadság jele, hanem arcátlanság: az ingye­nes ajándék birtokában az aján­dékozó személy elutasítása. Ámde a világ beszédes és so­katmondó —■ mi sem hallgatha­­tunk róla. Ha tehát elfogadjuk megszólítását, beszédünk nem a semmiben elmerülő ember jaj­kiáltása lesz, hanem válasz, ami­re mindig figyel valaki. A kinyi­latkoztató szó igazolja, hogy a va­lóság értelmes és jóindulatú, ezért egymásnak is mondhatunk vala­mit. Ha az ember a háromságos Egyisten képe, akkor nem üdvö­­zülhet egyedül. A Szentháromság azt is jelenti, hogy van tökéletes együttlét. A világból, belőlünk ezért nem halhat ki teljesen az őszinte odafordulás igazsága,­­még­­ha számtalanszor gyanúsítjuk is egymást, nem maradhatnak el vég­leg mellőlünk a támaszadók és lel­kesítők, mégha sokan néma meg­vetéssel nézik is kudarcainkat, s nem lehetnek annyira fenyege­tőést a gondok és a félelmek, hogy ne tudna áthatolni rajtuk a te­kintetünk , mert az ő alkotása a világ, az ember, akit visszavon­hatatlanul, háromszorosan is a magáénak vallott. Giczy György Cserháti József pécsi püspök Az egyházi bázisközösségek „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a bennünk lakó Szentlélek által” (Róm 5,5) Fazekas Lajos versei ,Szav­ah bűnösndne*h A költő hallgatag, az Isten hallgat, mint szélcsendben a bércek. A szellem csendjében leli nyugalmat most szív, föld, ég, természet. A forrás kiapadt, a folyó sekély. Aria habot nem görget. Szomjas lomb, az éj harmatával élt, s majd küld az éj felhőket. A szavak tiszta forrása kiapadt. Az Evangélium: kút s benne szavak hűvösödnek, az Isten szavai. Hát miért szenved, a világ, szomjazva? A költő szíve belehull a kútba. S az esők mennydörgését hallani. Lélek-társ hatod, Uram, hitemmel kitárom magam Teneked. Ez vagyok hát. Egy ember, aki lélek-tűzzel szeret. Látod, Uram, sorsommal megpecsételtem hitemet, s minden elmúlt napommal immár Hozzád közeledek. Látod, Uram, mindennel megbékítetted szívemet. Ez vagyok hát. Egy ember, aki lélek­tűzzel szeret. A szenteket az különbözteti meg a többi em­bertől, hogy ők a fogalmakkal való játék helyett komolyan ve­szik a valóságot. Úgy érezzük, ez veszélyes, hogy messze vezet, ahová már nem akarunk menni. Isten világa láthatatlan. Elsik­­lik érzékszerveink elől. Innen már csak egy lépés, s azt is mondhatjuk: nem is létezik, nincs. És ezt a lépést könnyű megtenni. Az emberek nagyobb része meg is teszi. Számukra az az igaz, ami nyilvánvaló, látható, hallható, tapintható. Ebből a szempontból az a teljes élet, amely a lehető legszorosabban kapcsolatban él ezzel a földi vi­lággal. A hit világának az a lényege, hogy Isten világa. Hisszük, hogy van Isten. Ez az abszolút igazság határozza meg a viszonyunkat mindenhez. Doncoeur (Pápay Klára fordítása)

Next