Új Ember, 1980 (36. évfolyam, 1/1748-52/1799. szám)
1980-06-01 / 22. (1769.) szám
Műveltségünk alapja — Beszélgetés Mészáros István egyetemi docenssel — Régi népiskolákról, hajdani néptanítókról kevés szó esik. Bizonyára, mert alig ismerjük kisiskoláink történeti múltját, néptanítóink nemzetépítő szerepét, s csak az él hamisan bennünk, amit a „mesterség” jellemzésére a latinitásból megörököltünk: „Akit az istenek gyűlölnek, pedagógussá teszik.” Mészáros István az ELTE pedagógiai tanszékének docense évek óta kutatja népoktatásunk történetét, s 1972-ben megjelent könyvében e tárgykörben mutatja be az 1553—1777 közé eső időt. Munkája hiányt pótol. Tanulmányai — természetesen — a Magyar Pedagógia, a Köznevelés, a Vigilia hasábjain azóta is gazdagítják a kutatást. Az új Pedagógiai Lexikonban „Katolikus iskolaügy hazánkban” címszó alatt olvasható kitűnő összefoglalása, legutóbb pedig két dolgozatával hívta fel a figyelmet, korrigálva bennük sok hamis felfogást, vélekedést, amelyek főleg az 50-es évek dogmatizmusának köszönhetők. (A két tanulmány: „Az 1845 előtti hazai népoktatás-történetre vonatkozó kutatások néhány problémája”, valamint: „Katolikus kisiskoláink 1714— 1773 között.”) Első kérdésem egyetemi dolgozószobájában: honnan a következetes szándék, amellyel évek óta népoktatásunk történetéhez közelit, csupán tudósi magatartásból — föltárni az eddig alig ismert területet — vagy... — Emberi meggondolásból is. Meg szoktam kérdezni hallgatóimtól: emlékeznek-e még arra a tanítónénire, aki őket az általános iskola első osztályába olvasni és írni tanította." Legtöbbjük még a nevét is elfelejtette. Inkább egy-két középiskolai tanár alakját őrizték meg emlékezetükben. De más területeken érdeklődve ugyanezt tapasztaltam: a szakmunkásképzésben részt vevők később éppen úgy elfeledkeztek első tanítójukról, mint a főiskolát-egyetemet végzettek. Pedig ennek az első tanítónak a művelődésben éppe olyan fontos szerepe van, mint az egyetemi tanárnak vagy a tudós akadémikusnak, nélküle a mai ember semmiféle pálya, foglalkozás, társadalmi érvényesülés felé nem indulhat el; semmiféle tudomány, a kultúra egyetlen ágazata sem létezhetne, a társadalmi-gazdasági élet egyetlen szektora sem működhetne. — Apropó, ön emlékszik első osztályos tanítójára? E tanító nélkül aligha jegyzetelhetne most itt, aligha lehetne újságíró. — De ugyanez a helyzet a történetimúltat illetően is. .Jól ismerjük az elmúlt évszázadokban alapított és ma is élő egyetemek, akadémiák, főiskolák, gimnáziumok történetét, de nem a népiskolákét; tanulmányok, könyvek sokasága szól kiváló egyetemi professzorok, akadémikusok, tudósok tevékenységéről, de a néptanítókra eddig nem sok jó szót pazaroltak, sőt a népszínművek, karcolatok, anekdoták inkább a komikum felé torzították alakját. Tudomásom szerint tanár úr vezetője egy tudományos munkacsoportnak. — Munkacsoportunknak az a feladata, hogy feltárja a hazai népoktatás múltját. Az mindenki előtt világos, hogy a szakembereknek egyre alaposabban fel kell kutatniuk és egyre pontosabban be kell mutatniuk Magyarország történetét. De Magyarország történetébe a magyar művelődés története is beletartozik, viszont a magyar művelődéstörténetnek a népoktatás története éppen olyan fontos része, mint az egyetemek vagy a gimnáziumok története. Melyik századból keltezhető hazai népiskoláink megszervezésének kezdete? — A hazai népiskolák megszervezéséről először az Oláh Miklós esztergomi érsek elnöklete alatt tartott nagyszombati zsinat rendelkezett 1560-ban. Ettől kezdve szerveztek Magyarországon olyan iskolákat, amelyek alapvető feladata: anyanyelven vallási-erkölcsi-állapotbeli ismeretek oktatása, valamint az „elemi” készségek (olvasás-írás-számolás) elsajátíttatása. 1868-ig hazánkban csakis az egyházak (katolikusok, protestánsok) szerveztek népiskolákat. 1868 után, Eötvös József népoktatási törvénye óta az állam, illetőleg a városok, községek is. És ami a hazai katolikus egyház iskolaszervezését illeti? — Főként a katolikus alapítású egyetemet, (Pázmány Péter alapította 1635-ben) az akadémiákat, főiskolákat, gimnáziumokat szoktuk emlegetni, a népoktatás-szervezésben betöltött szerepe eléggé homályban maradt. (Az új Pedagógiai Lexikon jó összefoglalást ad erről is.) — A kutatások eredményei meggyőzően bizonyítják, hogy 1560—1868 között a katolikus egyházi hatóságok igen sokat tettek azért, hogy minél több katolikus népiskola létesüljön, hogy kialakuljon a népiskolák minél szélesebb körű hálózata, maga a hazai népiskolaszervezet (az 1868-i népoktatási törvény lényegében erre a korábban kialakított iskolastruktúrára épült, azt fejlesztette tovább). A négy-öt évenként visszatérő vizitációknak (először Pázmány Péter rendelt el ilyet) erős ösztönző-sürgető-szervező funkciójuk volt, azt célozva, hogy minél több gyereket oktassanak az erkölcsi-vallási-állapotbeli ismeretekre, illetőleg az olvasásírás-számolás elemi készségeire. Az is kétségtelen tény, hogy a katolikus egyház nagy teljesítménye volt a hazai népoktatásszervezés szakembereinek jelentős érdemei voltak a tankönyvek és oktatási módszerek kidolgozásában, a tanítóképzésben stb. Mindez a hazai katolikus egyház hatalmas hozzájárulása volt az egyetemes magyar művelődés ügyéhez. Ugyanakkor a katolikus népoktatásügy szerves része volt az ezeresztendős hazai katolikus kultúrának. Kár lenne ezt elhallgatni, amikor a tények, a dokumentumok kiáltóan beszélnek erről. Tanár úr hogyan látja a régi tanítókat, akikre eddig vajmi kevés szót pazarolt a neveléstörténeti szakirodalom. — Új megvilágításban áll előttünk, az újabb kutatások eredményeképpen, a hajdani falusi-mezővárosi tanító alakja is, egyre jobban látjuk, hogy milyen fontos szerepet játszott ezekben a századokban a falvak és a mezővárosok életében. Tekintélyét elsősorban annak köszönhette, hogy a falusi és mezővárosi lakosság elismert szellemi vezetőjének, a papnak közvetlen munkatársa volt. Egyházi szolgálataiért részesült abban a legnagyobb kedvezményben, amely a feudalizmus idején jobbágysorból származó embert érhetett: megszabadult mindazoktól a földesúri szolgáltatásoktól és más közterhektől, amelyek jobbágysorstársai vállát nyomták: szabad ember lett. E megbecsült tisztségben jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a vasárnapok ritmikusan visszatérő lelki-közösségi élményhatásai a falusi-mezővárosi emberekben fokozódjanak, elmélyüljenek; fontos funkciót töltött be a templomi és a templomon kívüli szertartásokban, hagyományos szokásokban, amelyekkel a falvak és mezővárosok lakosai az emberi élet nagy eseményeit, a születés, a házasságkötés és a halál napjait körülvették; egyik legfőbb szereplője volt az ünnepeknek, amelyeknek vallási tartalma — elsősorban rítusaik-liturgiájuk közvetítésével — mélyen átjárta a résztvevők belső világát, s amelyek keretbe foglalták kemény munkával elfoglalt hétköznapjaikat. — Az egyházi év ünnepkörei, a szertartások, a vasárnapok; tulajdonképpen ezek formálták emberivé, emberi dimenziójúvá — humánus közösségi kereteket nyúitva — a falvak-mezővárosok lakosságának természetes életét; ezek kapcsolták be nagyobbegyetemesebb távlatokba napról napra végzett munkájukat, vágyaikat, törekvéseiket; ezek adták számukra az öröm, a szórakozás, a játék legfőbb alkalmait egyébként nem sok jókedvet kínáló életükben. Ezeknek a falusi-mezővárosi ember emberi élete számára oly fontos alkalmaknak legfőbb közreműködője (a pap mellett) a falusi-mezővárosi tanító volt. Ehhez a tevékenységéhez szorosan kapcsolódott a falusi-mezővárosi gyermekekkel való foglalkozás: ők voltak templomi énekesei. A kántorság nem vált iskolai munkájának kárára, mert az iskolai énekoktatás konkrét célt és funkciót kapott a tanulók templomi szerepeltetésével. Papságunk körében ez utóbbiévtizedben föllendült a helytörténeti kutatási kedv. Nyújthat-e ez segítséget a hazai iskolatörténeti kutatáshoz? — E munka keretében számos plébános készítette el saját községe iskolájának történetét, de több ilyen célú papi munkacsoport is tevékenykedik. Nagy célt tűzött maga elé például a somogyi katolikus papok munkaközössége: a Hazafias Népfront helyi szervezetével karöltve azt tervezik, hogy a megye összes népiskolájának adatanyagát összegyűjtik. Sok főiskolai, egyetemi szakdolgozat, sőt doktori disszertáció is készült különféle népoktatási témából. Hallgatóim közül is számosan említették, hogy milyen szíves készséggel segítettek nekik a helybeli plébánosok az iskolatörténeti iratok rendelkezésükre bocsátásával és sokféle felvilágosítással. Ezúton is köszönöm nekik ezt a segítségnyújtást, s a jövőre nézve is szeretettel kérem. — Nem kell külön hangsúlyoznom: a plébánosoknak — községekben és városokban egyaránt — kulcsszerepük van vagy lehet a népoktatás-történeti feltáró munkában. Hadd fogalmazzak meg ezzel kapcsolatban néhány kérést. Az egyik: őrizzék lelkiismeretesen azokat a helyi népoktatásra vonatkozó dokumentumokat, iratokat, feljegyzéseket, anyakönyveket, jegyzőkönyveket, vizsgarendeket, névsorokat, tanítói kontraktusokat, díjleveleket, odaérkezett egyházi és világi rendelkezéseket, különféle iskolai vonatkozású könyveket, amelyek a plébániák irattáraiban és könyvtáraiban jelenleg még megtalálhatók , akadályozzák meg ezek szétszóródását, elkallódását, pusztulását, rongálódását. A világért se selejtezzék ki ezeket! A másik: ne zárkózzanak el, ha valaki kellő indok (tudományos munka, helytörténetírás, megokolt érdeklődés stb.) alapján ezekkel foglalkozni kíván, tegyék lehetővé tanulmányozásukat, feldolgozásukat. Kellő biztosítékok ellenében bocsássák a helyi iskola pedagógusainak rendelkezésére, ha azok iskolai órán vagy szakköri foglalkozás keretében be akarják mutatni tanulóiknak. — S végül: sajnos, kevesen tudnak latinul azok közül, akik ma népoktatás-történettel foglalkoznak. Bár a papok között is egyre kevesebb, aki a 17—18. századi vizitációs jegyzőkönyvek, hivatalos iratok világi tematikájú szövegeinek köznapi-hivatalos latinját érti, mégis a különféle rendű-rangú kutatók nagyon rászorulnak az e téren adott segítségre. S bőven elkel az ismeretkiegészítés a régi vallási élet, egyáltalán a tanítóval, iskolával kapcsolatos egyházi-vallási vonatkozások tekintetében is. Úgy gondolom, a tanár úr által vezetett munkacsoport megkülönböztetett figyelemmel kíséri helytörténész papjaink munkáját. Sőt, készséggel ad felvilágosítást, szakmai segítséget a népoktatás-történeti kutatási módszereket, dokumentum-elemzési és értékelési elveket, feldolgozási lehetőségeket a szakirodalom ajánlását illetően, s konzultációs lehetőséget nyújt minden olyan kérdésben, amely a népoktatástörténetre, a hazai népiskolák múltjának kutatására vonatkozik. Tóth Sándor „Az Aranyműves Boltja” A színház — minden színpad — szükségszerűen a transzcendencia előtereként épül föl és zajlik le, akár akarja, akár nem, s minél szorosabban veszi körül a nézők gyűrűje, minél kisebb helyre szűkül, annál „függőbb” viszonyba kerül a transzcendenciával. Ha valaki ezt a „kényszerhelyzetet” úgy szövi bele a mondanivalójába, mint Karol Wojtyla (II. János Pál pápa), sőt kifejezetten róla mer szólni, az emberi miliőbe rejtett transzcendenciáról, akkor költészete általánossá válik; szavai először az embert érintik, azután a sorsát, végül a jeleket. „Az Aranyműves Boltjának” kirakata mutatja, mi is csak „tükör által homályosan” látjuk egymást. A kirakat mögött ül a láthatatlan aranyműves, akinek tudása nem e világi. Nem lehet kijátszani őt, nem lehet félreérteni sem; komoly szeretete mindent megmér. Mérlege csalhatatlan, érzékenysége figyelmeztető. Azzal, hogy a tiszta aranyat a hűség barátjával méri, ura lesz cselekedeteinknek és az időnek. Nincs róla képünk, nem is lehet, de szavaiból pontosan tudjuk, mit akar. Rejtőzése az események hátterévé teszi őt. Mind ott állunk üzlete előtt. Mi vagyunk az igaz házasságban élő Teréz és András, a törést szenvedett Anna és István, a reménykedve szorongó Monika és Kristóf. Miről szól ez az elmélkedés? A házasságról, ami szentség, Isten akaratából az, s mert az, gyökereit oly mélyre ereszti az ember egzisztenciájába, tehát a világba, tehát a jövőbe, hogy mint valami radioaktív töltés, árasztja maga körül a békét, vagy a békétlenséget, megerősít másokat, vagy megront. A szereplők e szentség hálójában élnek, tehát nem teológiailag, hanem emberileg, a költészet , hiteles egyszerűségével tesznek vallomást: az egyik pár sorsa megmarad szerelemnek, mert nagy volt benne a szeretet. A másik pár kínosan vergődve összekuszálta a háló szálait. A harmadik pár reményét elsötétíti a szülők nyomorúságos emléke. Karol Wojtyla a házasságról szólva az emberi élet egészéről tud szólni, mert egységes és általános erőt lát a szentségben, következésképpen az életben is, de ennek a fordítottja sem áll távol tőle. Semmi sem bontható meg az egyikben, hogy a másik ne kezdjen szakadozni. Azt is mondhatnánk, hogy a darab főszereplője a hűség. Nemcsak a házastársi hűség, hanem az a fajta emberi odaadottság a létnek, ami megőriz a hazugságtól, összeköt a paradicsom emlékezetében élő világgal, s nem engedi, hogy hátat fordítsunk az alap értékeinek. Hűség, vagyis kitartás a jóban. Nagyszabású művet láthattunk a Szent Kereszt templomban. A szerző nemcsak jeles filozófiai gondolkodó, hanem jelentős művész is, mert művei nem gondolati tézisek hatalma alatt állnak, hanem az emberi dimenzió saját nyelvű kifejezői. Nem avatkozik bele a műbe a teológus erőszakos kegyességgel a „veszélyes” pontokon. Ez meghamisítaná a sorsok szabadesését. A szakralitás ott fűti a művet, ahol kell, az alapstruktúrában. Három részre tagolja, három pólusú három embercsoportra; ettől olyan lesz, mint egy ..hármasoltár” — mondja J. Luczak-Wild, a mű egyik értékelője. A bemutató templomot május 18-án megtöltötték az érdeklődők. Kitűnő erők vállalták az előadást: Kohut Magda, S. Balogh Judit, Venczel Vera, Fuzik László, Raksányi Gellért, Szokolay Ottó, P. Horváth László rendezte és Kistétényi Melinda, orgonáit. Szépen fordította a darabot lengyelből Balássy Péter. Bemutatását Tóth János apátplébános a pápa 60. születésnapjára ajándéknak szánta. Vasadi Péter Sint-Györgyi Albert imádsága Az Amerikában élő nagy tudós, Szent-Györgyi Albert élete egybeesik a technika fejlődésének legjelentősebb vívmányaival; megélt két világháborút, forradalmakat s újra meg kellett tanulnia a világ földrajzát. A nagy változások, a haladás korát éljük, s felelősséggel nyilatkozott, amikor nemrég munkásságáról, a rákkutatásról faggatták. Ezt mondta: „... a repülőgépekkel megszűntek a távolságok, az űrrepülések az eddig ismeretlent fedezték fel, de az atom felfedezése lehetővé teszi minden haladás megsemmisítését. Félek. Amikor reggel belépek a laboratóriumomba, a napi munkát mindig ezzel az imádsággal kezdtem: írram, feltártad előttünk az anyag titkos erőit, hogy megkönnyítsed terheinket és megszépítsd életünket. Megtanítottál gyorsabban repülni saját hangunknál, hogy embert embertől távolság el ne válasszon. Mi megfeszülünk, hogy erőnket tokba szorítsuk, hogy azokat a föld legtávolabbi zugaiba repíthessük, hogy ott embertársainknak pusztulást és nyomort hozzanak, felperzselt, élettelen földet hagyva maguk után. Istenem, ne hagyd, hogy leromboljam az élet oltárát, tedd, hogy tudásomat javamra használjam és felemeljem vele az életet, méltóságot adva saját arasznyi életemnek." (Angolból fordította: Dénes Géza) Nem jellegzetes bizánci liturgikus zeneművek Az Új Ember 1980. április 20-i számának „Katolikus Szemmel” c. rovatában rövid közlemény jelent meg a Debrecenben élő nyugalmazott egyházkarnagy, Orosz István ,Bicinia Hungarica Byzantina” című művéről. A közlemény beküldője sajnálatos tévedésként úgy ír erről a műről, mint amelyet „a Magyar Tudományos Akadémia nemrégiben megvásárolt.” A Magyar Tudományos Akadémia valóban vásárolt kéziratokat Orosz Istvántól a közelmúltban, de nem az Új Ember által említett kétszólamú feldolgozásokat, hanem a magyar zenetörténeti kutatás számára fontos, Orosz István által az elmúlt 50 év alatt szájhagyományból összegyűjtött görög katolikus liturgikus énekek és népének gyűjteményeit, valamint ezekkel kapcsolatos tanulmányát. Az Új Ember által ismertetett kétszólamú feldolgozások Orosz István népének gyűjteményéből készültek; olyan énekekből, amelyek túlnyomó többsége a magyarországi római és görög katolikus szertartású hívek szájhagyományának közös dallamkincseként él; semmiképpen sem nevezhetők tehát jellegzetes bizánci liturgikus zenének, amint ez a közleményben szerepel. Ettől függetlenül egyetértünk a közleménynek azzal a javaslatával, amely e műveket terjesztésre ajánlja egyházi énekkarok, iskolák stb. részére; magunk is tettünk lépéseket, hogy pl. a debreceni Svetits Gimnázium növendékei megismerkedhessenek velük, s tudomásunk szerint Forrai M Gregoria nővér a gyűjtemény több darabját be is tanította. B. I. — K. X.